Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


3445 km, Konya

2009.05.22. 10:00 | Ahmet | 2 komment

A tyúkólban alvás azzal jár, hogy a kakas ébreszt. Egészen pontosan a tyúkól alatt kezdett kukorékolni, nem egészen pontosan hatkor. Ha nem lett volna olyan hideg a takarón kívüli világ, lementem volna és reggelire kakastöke-pörkölt lett volna. Aztán mikor végre abbahagyta, átvette a stafétát a páva. Aki hallott már pávát, azt tudja, hogy amilyen szép, olyan ronda hangja van. Az ujjak közé szorított fűszál fújása, csak gyenge utánérzése egy igazi repedtfazék pávahangnak.

Nyolcig még félálomban forgolódtunk, de aztán csak felkeltünk. A napi program nem ígérkezett túl érdekfeszítőnek: egész napos buszozás Konyába.
Tízig volt időnk tollászkodni, akkor jött az első minibusz, ami elvitt a főútig. Itt hatan vártunk az első arra járó buszra, hogy elvigyen Antalyába. Mikor megérkezett, a fickó mutatta, hogy csak két hely van. Mint rendes európaiak, hatan bámultunk bután, arra gondolva, hogy maradjon itt a többi, menjünk mi, de ezt mégiscsak nekik kellene kimondani, mert nem lehetek ennyire önző. Mivel ők kicsit európaibbak voltak nálunk, mi értünk előbb abba a fázisba, hogy úgy érezzük, eleget néztük már a port magunk előtt, ha nem akar senki, hát nagy duzzogva megyünk mi, és elindultunk a busz felé, amit a többi négy csendes belenyugvással fogadott.
A kanyargós tengerparti út ellenére viszonylag gyorsan Antalyába értünk és megvettük a jegyünket Konyába. Ekkor már dél volt, és még várni kellett két órát, hogy megkezdhessük az öt órás utat.
A busz lassan zötykölődött a parttal párhuzamosan, hol közelebb, hol távolabb a tengertől, aztán Manavgat után végre erőt vett magán, és balra fordultunk, hogy elhagyjuk a Földközi-tengert és felkapaszkodjunk az Anatóliai fennsíkra. Ami ugye fent sík, de míg odajutunk, át kellett kelni néhány hegyen, ami magyar viszonylatban az irgalmatlan magas kategóriába esik, nemzetközi szinten már hegynek számít. Maga az út szépen tekergett felfelé a csúcsok között, egyre közelibbnek tűntek a hófoltok, és egyre gyakoribbnak a lucfenyvesek, amik végül teljesen felváltották az erdeifenyőt. Ahogy egyre feljebb értünk, a talaj is elfogyott alóluk, az öles fák már a puszta sziklából álltak ki. Szerintem a tömör alapkőzetbe fúrtak nekik lukat, aztán beleállították őket, apró ékekkel beékelve, mint otthon szoktuk a karácsonyfát. Felfelé nézegetve lehetett látni, hogy egyre csenevészebbek, a csúcsok közelében aztán már semmi. Az északi oldalon a hófoltok már határozottan a mi magasságunkban voltak, sőt egy helyen szánkózó gyerekeket is láttunk. Ha a hágó tetején, 1800 méteren megállt volna a busz, mi is hógolyózhattunk volna egyet, de nem, már indultunk is lefelé.
Ahogy haladtunk, feltűnt, hogy csak az örökzöldek virítanak, a lombhullatóknál még semmi, aztán valahol 1600 méteren már voltak éppen kihajtott friss levelek is. Meghökkentő volt ez, úgy, hogy lent a tengerszinten már nyár van. A táj osztrák is lehetett volna, ha nincsenek a falvakban minaretek. Még egy kevés ereszkedés után máris az Anatóliai fennsíkon gurultunk, igaz kicsit magasabban, mint Kékestető.
Konyába napnyugtakor érkeztünk meg, zümmögték is a müezzinek, hogy Allahu akbar! Mire a városközpontba ért velünk a dolmuş, már sötét volt.

Címkék: törökország konya

3015 km, Olympos

2009.05.21. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Tudom, Olympos Görögországban van, meg a spájzban az ecet mellett, de itt is van egy. Egyrész hátizsákos gettó – mert ilyen is van -, másrészt ókori rom. A hátizsákos gettó pont olyan, mint a turistagettó, de itt csak hátizsákos turisták vannak, azok viszont sokan. Bár még nincs szezon, tehát viszonylag kicsi a tumultus. Mi egy fa-házban szállásoltuk el magunkat. Úgy értem, hogy nem csak hogy fából készült ház, hanem egy fán van. Pontosabb elképzelés érdekében azt mondanám, hogy egy tyúkól franciaággyal. Méretben, kiviteli minőségben, ablakok számában is. A tyúkólhoz járt reggeli és vacsora is, ami mint később kiderült igencsak megérte. Olympos népszerűsége egyébként nem indokolatlan, mert gyönyörű helyen fekszik.

Meredek sziklák között jó mély völgyben állnak, vagy inkább fekszenek a romok, köztük egy kis patak folydogál lelkesen a tenger felé, még nem tudja, hogy idén nyáron is ki fog száradni. A templomok, színház, nekropolisz az erdőben, vagy inkább a dzsungelben állnak, kis ösvényeken lehet felfedezni, aminek van egy romantikája. Kicsit mint egy Indiana Jones film, nem lehet tudni mi bukkan elő a következő kanyarban. Persze a legveszélyesebb kalandunk az volt, hogy egy rák keresztezte az ösvényünket. Ez is inkább rá nézve volt veszélyes, mert könnyen agyontaposhattuk volna. Ezt ő is átérezte, és kétségbeesetten menekült a bozótba az utánatolt hatalmas objektív elől.
Egy keskeny, viszont meredek és omlatag ösvényen az akropoliszhoz is felmásztunk. Nem, ez nem az Akropolisz, ami Görögországban van! Közbeszúrnám, hogy Törökországban több ókori görög emlék van, mint Görögországban. A kilátás gyönyörű volt. Egyik irányban a völgy, a másikban a tenger. A kettő közt meg fehér kavicsos tengerpart, botrányosan kék vízzel és kishajóval. Még jó hogy pálmafa, meg naplemente nem volt, mert az már nagyon giccses lett volna.
Az akropolisz után a nekropoliszt jártuk végit. Tényleg, ha a metropoliszokban metró jár, akkor a nekropoliszokban nekró? Kis sírkamrák sorakoztak végig a hegyoldalban, elejükön kő tolóajtóval. Pár amerikainak a helyi guide magyarázta éppen, hogy azért volt tolóajtó, hogy ki meg lehessen nézni, hogy ki jött. Mi van?! Az ilyen „hé miszter” idegenvezetőkre költött pénzt célszerűbb szivar meggyújtására használni, az legalább látványos.
Estére – elveinkel nem igazán egyezően – befizettünk egy Chimaere túrára. Egyrészt lusták voltunk gyalogolni, de inkább az, hogy sötétben térkép nélkül átvágni az erdőn nem ér meg pár lírát. Szóval a fél nyolcas – egyébként öt fős – csoport kilenckor el is indult.
Azért kell este menni, mert a tűz sötétben látványos. A Chimaera a mai napig rejtély. A sziklák repedésein feltörő gázok a levegővel keveredve spontán begyulladnak, és égnek már évezredek óta. A gáz összetételét a mai napig nem tudták megállapítani, írja az útikönyv, én meg azt mondom, hogy talán az író nem talált róla semmit, vagy a kutyát nem érdekelte az összetétel. Esetleg egy helyi idegenvezető adta az információt.
Szóval ott lángolnak ezek a kis tábortüzek a hegyoldalban, erőteljes Zippo szagot árasztva. Látványos, és misztikus, pláne az lehetett az ókorban, amikor még senki nem szagolt Zippot, és nem hallott gázkromatográfiáról, spektrofotográfiáról és gázösszetételről. Ahogy ott ültünk a tüzek körül - ízlés szerint kolbászra, szalonnára vágyva – a völgyben megjelent valami világító vörös dolog. Először hőlégballonra tippeltünk, meg persze ufóra, de szép lassan, ahogy kiemelkedett a horizont mögül, kiderült, hogy a Hold. Gyönyörű volt, még senki nem látta ilyennek.

Az út

 

Címkék: törökország olympos

2727 km, Fethiye

2009.05.20. 10:10 | Ahmet | Szólj hozzá!

A felkelés nem is ment olyan egyszerűen, lehet, hogy a nagy henyélésben már el is puhultunk? Mindenesetre mára a Kayaköy, Ölüdeniz útvonalat terveztük be, méghozzá gyalog.

Kayaköynek semmi köze a nálunk közismert Ibrahim úrhoz, egyszerűen kőfalut jelent. Mondjuk nem tudom, hogy régen is ez volt-e a neve, vagy csak azután kapta, hogy a lakóit kitelepítették. Mert itt is volt olyan, nem csak felénk, sőt akkoriban lehet, hogy ez egy világméretű divat volt. Akkorra már az örményeket elrendezték, maradtak a kurdok, meg a görögök. Utóbbiak voltak soron, mivel Kurdisztán nincs, ahova kitelepíthették volna a kurdokat, bár ha lenne, ma is lenne lakosságcsere. Bár furcsa kérdés ez, mert a kurdok szeretnének ilyen országot és szeretnének lakosságcserét is. A nagy egyetértésben csak annyi hiba van, hogy ezt a bizonyos országot túlnyomórészt a mai Törökországból szeretnék lenyisszantani.

Nade vissza a görögökhöz. Szóval ott is volt nagy egyetértés Görögország és Törökország között, nagyjából olyan, hogy mindketten egyetértettek abban, hogy „Vidd innen a fajtád!”
Áthidalható problémaként csak annyi merült fel, hogy sok görög volt itt, kevés muszlim ott, így aztán nem egy az egybe váltották a görögöt törökre. Elhelyezési problémák Görögországban voltak, ezért is van arrafelé jó néhány újjal kezdődő falu, mint Amerikában. Hiába, fantáziátlan faj vagyunk. A törökországi görög falvak viszont itt maradtak üresen, mint például Kayaköy, avagy Levissi, ha már görögök voltak. Jelenleg múzeum, és csontváz. A környékbeliek természetesen elhordtak mindent, ami hasznosítható, csak a falak maradtak. Nem hinném, hogy a szemükre lehetne vetni bármit, hiszen nem lopták el. Szóval a hegyoldalban áll egy meglehetősen nagy falu, vagyis a házak falai. Van benne valami hátborzongató, különösen, ha az ember látja a romos templom fekete és fehér kavicsokból mintásra kirakott padlóját, vagy a házak falán a vakolatban a mester ujjlenyomatát, de helyenként még a kiskertben is sorban kelnek ki a virágok, pedig több mint 80 éve áll az egész üresen.
A falak közti bóklászás után elindultunk a kis sárga-piros festékcsíkokkal jelölt gyalogúton Ölüdenizbe. Az út nagyon látványos, nagyrészt a tenger felett halad az ösvény a hegyekben, ahonnan jó kilátás nyílik az apró giccsesen kékvizű kis öblökre, amiket természetesen zöld erdők vesznek körül. Most még tavasz van, így a perzselő meleg és a zsibbasztó kabócakoncert még nincs meg, de annyira nem is hiányzott. Viszont vannak éles sziklák, amiken G bemutatta, hogy én miért nem hordok szandált. Persze ő tud járni és nem csak csetlik-botlik, mint én, de még így is felszisszent néha, ha a lépés nem úgy jött ki, ahogy eltervezte.
A tengerpartra leérve vettünk egy teljes mértékben megérdemelt jégkrémet, és kiültünk az apró kavicsos tengerpartra. 16 km-t nyomtunk le, hegynek fel, hegynek le. Kis rekreációs heverészés után, mikor kezdte égetni a hátunkat a sok fehér kavics, felültünk az első minibuszra, és visszamentünk Fethiyébe.
Tulajdonképpen ez a minibusz az, amit dolmuşnak hívnak errefelé. Adott útvonalakon közlekednek, de ott inti le az ember, ahol akarja, és ott is száll ki, ahol sikerül elmagyarázni a sofőrnek, hogy ki akar szállni. A díjazása csak a helyiek számára egyértelmű, nekünk mindig meg kell kérdezni, hogy mennyi.
 

 

 

Címkék: törökország fethiye

2694 km, Fethiye

2009.05.18. 10:00 | Ahmet | 2 komment

A bodrumi kissé lazább nap elmaradt, mivel inkább a romokat választottuk, ma meg mentünk tovább Fetihyébe, de a viszonylagos lazításról nem akartunk lemondani, így az öt órás buszozás utánra nem terveztünk semmit, legfeljebb laza sétálgatást. Egyébként a távolság önmagában nem indokolná, hogy Bodrumból öt óra alatt zötyögjön át a busz Fethiyébe, ami kb. 260 km, de a távolságon, mint üveggolyón kívül ott vannak a hegyek, amik eléggé meglassítják a közlekedést. Az utak egyébként jók, csak hát vannak olyan szakaszok, ahol 8 km-en ereszkedtünk 600 métert, légvonalban meg nem haladtunk többet kettőnél, és így azért már hasonlít az útvonal egy elejtett tégláéhoz, csak szerencsére sokkal lassabb.

Fethiye nem nagy város, viszont hosszú, mivel az említett hegyek sora és a tenger közötti rést foglalja el. Ennek köszönhető az is, hogy a buszpályaudvarról - rendkívül előzékeny módon - ingyenes minibuszok viszik a fáradt vándort a városon végig, hogy aztán ott szálljon ki, ahol akar. Velünk nem pontosan ez történt, mivel egy szállodai felhajtó úgy vélte, hogy az ígéret, miszerint megnézzük a szállodáját, azt jelenti, hogy tényleg ott fogunk szobát kivenni, és ennek hatására megmondta a sofőrnek, hogy hol rakjon ki minket. Hát ott rakott ki. A szállodát végül nem néztük meg, mert olyan mértékben a város túlsó végén volt, hogy számunkra ez elfogadhatatlan volt, úgyhogy visszasétáltunk egy keveset, hogy kikössünk azon a helyen, ahol pár évvel ezelőtt már jártam. Szerintem jó döntés volt, még légkondink is van, szerencsére kikapcsolt állapotban, mert semmi szükség rá.

Az időjárás egyébként kellemes. Napközben még nincs hőség, de strandra már lehetne menni, ha nem lenne hideg még a víz. A hegyekben viszont hűvös van, a hegyek tetején meg kimondottan hideg. Bár egy hegy tetején sem jártunk, de a hó arra utal, hogy nincs kánikula.
A sikeres szállodai manőver után lesétáltunk a kikötőbe, és beültünk egy étterembe vagy kávézóba enni. Az étterem kiválasztás nagyon egyszerű: oda kell menni, ahol csak törökök vannak és nincs az ajtóban felhajtó, aki mindenáron be akar rángatni.
Ahogy terveztük, a nap hátralevő részében nem csináltunk semmit, azon kívül, hogy a bazárban végignéztük a kínálatot, és eldöntöttük, hogy mi az, amit nem vennénk meg és mi az, amit csak egyszerűen nem fogunk. 

Az utunk

Címkék: törökország fethiye

2425 km, Bodrum

2009.05.16. 10:00 | Ahmet | 5 komment

Bolti reggelink volt, ami azt jelentette, hogy el kellett menni a legközelebbi boltba. Ez nem olyan egyszerű egy német nyaralókra tervezett és kitalált helyen. Ha van is bolt, csak azért, hogy a kedves vendég sört és/vagy egyéb szeszeket szerezzen be, abban a boldog tudatban, hogy mekkorát spórolt most, mert a büfében kétszer ennyiért kapta volna meg. Nos, nekünk kenyér kellett, felvágott, sajt, és luxusnak csokikrém. Utóbbi egyébként jó hajtóanyag, gyakorlatilag kalória és semmi más, otthon ne próbálják ki, de mi itt ledolgozzuk. Lássuk hogyan.

Hát, például úgy, hogy elhatároztuk még este, hogy nem bumlizunk el Didymába, ami kb. 100 km, hanem reggel felmegyünk a közeli szélmalmokhoz, aztán majd meglátjuk. A szélmalmok kifejezés kicsit túlzás, mert van egy helyreállított szélmalom, meg még egy sor rom. Szépen fehérre vannak meszelve, bár helyenként még átüt a tavalyi graffity.

A dombra persze gyalog másztunk fel, kerülgetve néhány korai németet, akik katalógus alapján kiválasztották a csodálatos bodrumi all inclusive-ot, csak azt nem tudták, hogy az a gyönyörű hely, amit kibéreltek, két kilométerre van a városközponttól. Megjegyzem tényleg lenyűgöző fekvésű, medencés, full extrás objektumok mellett haladtunk el, csak hát az a fránya távolság.

A szélmalmok körbefotózása után visszaballagtunk a városba, és úgy döntöttünk, hogy ha már a fél nap elment ilyen szépen, akkor talán mégiscsak menjünk el, ha nem is Didymába, de legalább Miletosba, mert a térkép alapján az egyszerűbbnek tűnt.

A buszpályaudvaron megkérdeztük, bár előre tudtuk a választ, nem jutunk oda átszállás nélkül. Első lendülettel elmentünk Milasig, ahonnan gyakorlatilag azonnal ment egy másik minibusz Dalyanig, ahol aztán azonnal fel is pattanhattunk egy harmadikra, ami viszont Didymába ment.
A neve se rossz, azonnal lehet asszociálni méltán népszerű – hogy is kell ezt mostanában mondani -, afro-hungarian négerünkre. Nos, semmi köze hozzá. Didyma volt a kettes számú jóshely, sorrendben rögtön a Delphoi jósda után. Egyébként Delphoiról érdemes tudni, hogy pont egy geológiai törésvonalon épült, amely törésvonalból szivárgott a gáz, ami jelentős segítség volt az ottani orákulumnak, hogy megmondja a tutit. Ugye emlékszünk még a történelemóráról?! „Egy nagy birodalom fog összeomlani!” Csak azt nem mondta, hogy melyik. Na, ilyenek miatt nem szabad bízni a beszívott emberekben.
Didymában nem volt gáz, de ez nem jelenti azt, hogy nem voltak rákattanva semmire. Itt ugyanis forrás volt. A kutatók még nem tudták megállapítani, hogy mi volt a vízben, de szerintem nagyon érdekli őket.
A templom tervezésénél megint valami olyasmi történhetett, hogy a megrendelő ránézett a rajzokra, és azt mondta: „Pont ilyet akartam, csak legyen kétszer ekkora!” És akkor a drága görög rábökött a „kijelöl mindent” gombra, majd scale, és kétszeres. S lőn! Történt mindez időszámításunk előtt 494 után nem sokkal. Akkor rombolták le ugyanis a régit a perzsák.
A pesszimisták szerint soha nem fejezték be, mások azt mondanák, hogy még nincs kész. Mindegy, a lényeg az, hogy szépen látszik hogyan is csinálták. A hatalmas kőtömbökből rakott falak nincsenek még mindenhol simára vésve, az oszlopok egy része egyáltalán nincs klasszikus bordásra faragva, másoknak csak a külső része van kész, úgyis csak az látszik, belül meg csak meg van csíkozva, hogy akkor majd ide kellene a bordát faragni. A lábazat mintája is csak helyenként van mintaszerűen kifaragva, a többi csak nagyjából, és a köveken is rajta van még a kiálló bütyök, aminél fogva beemelték a helyére. Persze ezt le kellett volna később faragni, de mint mondtam, még nincs kész.
A feljárat után egy oszlopcsarnok fogadta a kíváncsi hívőt, ahol beadhatta a kis kérdéseit. Akkor aztán az orákulum egy leejtős folyosón leballagott az udvarra, ahol a forrás volt, meg akkoriban valószínűleg állványok is, mert ott is csak lenagyjázva van a lépcső, meg a falak, kortyolt egy jót abból a rejtélyes vízből, majd rímbe is szedte, hogy mi lesz. Azért tényleg, szolgáltatás az szolgáltatás, és mennyivel szebb hexameterben kidolgozva, nemcsak úgy odabökve, hogy „A feleséged félrelép.”
Mivel ma már se orákulum, se forrás, és az oszlopok is leginkább fekszenek, saját magunknak kellett kitalálni, hogy mi lesz. Azt találtuk ki, hogy ha már idáig lejöttünk, megnézzük Miletost is, méghozzá úgy, hogy odastoppolunk, megnézzük, aztán visszastoppolunk Bodrumba. Előrebocsátom, lehet, hogy nem a víz segített nekik, hanem valami itt is a levegőben van, de pontosan minden úgy lett, ahogy megjósoltuk.
Először egy bácsi vett fel, aki csak annyi ideig fuvarozott minket, hogy elmagyarázza, hogy mi tulajdonképpen Akköybe akarunk menni, ott Balat felé fordulni. Ezt jól tette, mert a következő autósnak el tudtuk mondani mindezt, de mikor Akköybe értünk, és rákészültünk, hogy kiszáljunk, csak nyugalomra intett, aztán Balatban is, majd a Miletosi bekötőútnál is, majd a romok előtt megállt, és mondta, hogy akkor most szálljunk ki, mert most vagyunk itt. Jó fej volt, nem is mertem volna ilyet jósolni.
Ott álltunk a miletosi színház előtt. Irgalmatlan nagy! A befogadóképessége ugyan „csak” 15 000 fő, míg az efesosié 25 000, de míg az utóbbi „csak” egy nagy hiány a hegyben, ez itt a hegy maga. Felmásztunk a legfelső sorba, ahonnan rá lehetett látni az egész városra. Tömeg, az nem volt, meg tenger se. Ezért ment csődbe egyébként a város. Egy kikötővárosnak nincs is nagyobb szívás, mintha lelép a tenger, itt meg valami ilyesmi történt. Szép lassan feltöltődött az egész, de annyira, hogy ma már nem is lehet látni a tengert, olyan messze került a part. Ennek ellenére van víz. Ahol az ásatások során elhordták a földet, ott most az év nagy részében egy helyes kis tó van, ami ugyan akadályozza, hogy az ember csak úgy össze-vissza kószáljon, viszont elég jól néz ki. Elsétáltunk a víz alatt álló északi agórától a szintén víz alatt álló déli agóráig, majd benéztünk az egykori fürdőbe. Ott egyáltalán nem volt zavaró, hogy a medencében tényleg volt víz.
Már későre járt és még vissza kellett jutnunk Bodrumba, úgyhogy elindultunk a bekötőúton, abban bízva, hogy majd a hazafelé tartó turisták csak felvesznek minket. Egyébként ez egészen pontosan három embert jelentett, és nem tudom mi lett velük, de nem jöttek. Elgyalogoltunk egészen Balatig, mire jött egy mikrobusz, egy csapat német régésszel és elvitt Akköyig, ahol felvett egy jogász, aki mondta, hogy az elágazásig el tud vinni, de ott neki balra kell fordulnia, nekünk meg jobbra. Később, mikor meghallotta, hogy egy évig akarunk utazni, kérdezte, hogy jöhet-e ő is. Mondtam, hogy semmi akadálya, de akkor itt most jobbra kéne fordulnia, nem fordult, úgyhogy mi kiszálltunk majd nem sokkal később egy kamionba be. Középen ültünk, tulajdonképpen az ágyon, az üléseken meg a két sofőr. Aranyosak voltak, de a kommunikáció egy kicsit akadozott, mivel a közös nyelv a török volt, amiben mi kis hátránnyal indítottunk. Annyi kiderült, hogy Isztambulból jöttek, és az egyiknek vagy két gyereke van, vagy két éves.

 

 Ez a napi turné

Címkék: törökország bodrum

2156 km, Bodrum

2009.05.14. 10:00 | Ahmet | 7 komment

Az út hosszú volt, szerintem nekem még hosszabb, mert én is hosszú vagyok. Sokat nem aludtam, legalábbis nem rémlik, vagy lehet, hogy csak a rémálom volt pont olyan, mint a valóság. Tény, hogy nem a legjobb helyet kaptuk a buszon, alig fértem el. A komppal lecsippentettük a Márvány-tenger sarkát, hogy legalább annyival rövidebb legyen a 12 órásra tervezett út. Nem lett rövidebb. Pedig az út első másfél órájában a meccs miatt még bekapcsolták a tévét is nekünk. Mivel a fociról csak annyit tudunk, hogy egy pepita steppelt gömböt kell kergetni benne, ha szerencséd van, csak 90 percig, nem igazán kapcsolódtunk be. Fontos meccsnek tűnt, a sárgák játszottak a kékek ellen. Egyéb részletekbe nem is bocsátkoznék.

A cél, Bodrum előtt nem sokkal lerobbant a busz. Na, jó, arányaiban nem sokkal, mert volt az még vagy 130 km. Nem volt egy klasszikus lerobbanás, csak arra lettünk figyelmesek, hogy szépen bekanyarodunk egy autószerelőhöz, és már szedik is szét a busz hátulját. Kb. egy óra alatt kész is lettek, azt hiszem, az adagolószivattyúnál machináltak valamit.
Utána a sofőr úgy csinált, mintha be tudná hozni a lemaradást, de hát esélye nem volt. Csak az idegeinket borzolta. Végül 11 felé megérkeztünk. Azonnal lecsapott ránk egy szállodai felhajtó, de mi meg elhajtó kedvünkben és éhesek voltunk. Egy kebab után célba vettük a kinézett szállást, ahol azonnal közel 50%-os árleszállítást értünk el, és még saját fürdőszobánk is van.
Bodrum egy helyi Siófok, csak itt igazi tenger van, nem az a sótlan. Meg egy vár.
Azt rögtön első körben fel is fedeztük magunknak. A keresztesek építették, akik kihasználva a pillanatot, hogy a Magasságos Porta éppen nem tudott figyelni, azonnal átjöttek Rodoszról, és felhúztak egy várat az öböl mellett, hogy onnan integessenek mindenféle illetlenséget a meglepett muzulmánoknak. Egyébként a látogatásuk és építkezésük nagyjából egybeesik a, pontosabban „A” Mauzóleum eltűnésével. Mert hogy itt állt, amíg a dolgos lovagok habarccsá és építőkövekké nem konvertálták a benne fellelhető márványt. Persze a történészek állítják, hogy akkor már úgyis rossz állapotban volt.
És azért „A” Mauzóleum, mert régebben Halikarnassosnak hívták a helyet, és volt itt egy király, Maussolos, aki tervezett magának egy szerény síremléket, amit halála után a felesége fel is építtetett neki. Aztán valahogy ez bekerült a világ hét csodája közé, szóval tényleg valami kis szerény dolog lehetett. Elzarándokoltunk a helyéhez, de a belépőt nem fizettük ki, csak bekukkantottunk a kapuból. Kisstílűség? De hát tényleg nincs ott semmi! Egy gödör, meg némi márványtörmelék, azért elkérnék érte a 8 TL-t, ami pofátlanság.
Bodrumban ezeken kívül van még kék tenger, rengeteg hajóval a kikötőben. De tényleg irgalmatlan sok, gondolom a nyári főszezonra várnak, majd jön a sok angol nyaralni.
Érdekes egyébként, hogy a szexturizmus kapcsán mindenki Thaiföldre gondol, pedig itt Törökországban is virágzik. Csak hát ide nem idősödő urak járnak cicukázni, hanem a feleségeik megcicukáztatni magukat. Főleg angolok, a magyarok Jordániát, Tunéziát és Egyiptomot pécézték ki maguknak. Persze míg az urak azt élvezik, hogy mindent megkapnak anélkül, hogy folyamatosan bizonygatniuk kellene szerelmüket, a hölgyek azt élvezik, hogy nem kell könyörögni a szerelmi vallomásokért. A leggyönyörűbb nőnek érezhetik magukat egy hétig.
És ami nekünk fontos, jó idő van. Nem mintha eddig rossz lett volna, csak most már lehet rövid ujjúban üldögélni.

Címkék: törökország bodrum

1388 km, Isztambul

2009.05.12. 10:00 | Ahmet | 6 komment

Az iráni vízum mizéria természetesen nem ért véget. Megjött a visszaigazolás a visszaigazolásra, valamint instrukció a díj befizetéséhez. Mivel a vízumkiadás az elmúlt hónapban szünetelt, most egy kicsit feltorlódott a munkájuk, de nem tudom mit vártak. Szóval kénytelenek voltunk a sürgős (feláras) eljárást választani. A díj befizetésére meg a banki befizetést, mivel helyi bankszámla híján az átutalás kicsit költséges lett volna. Minden adat (GIRO, SWIFT, név, közlemény, stb.) birtokában felkerestük a bankot. Itt aztán közölték, hogy az nem úgy megy, hogy csak idejövünk, aztán befizetünk, kell az adószám. Őőő, kié? Az enyém? Ne izguljak, második lámpánál balra, aztán kicsit tovább, és máris ott az adóhivatal, ingyen megkapom az adószámot. Na, nem húzom az idegeket. Van török adószámom.

Az adóhivatalt nem volt könnyű megtalálni, mert a csaj által felírt címnek az első sorát kerestük, ami a környék, és egyben a legközelebbi mecset neve, szóval mikor már majdnem odaértünk, megkérdeztünk valakit, aztán még valakit, aztán egy újabb embert, mikor felfedeztük, hogy ott állunk a mecset előtt. Na, akkor második kör. Nekiindultunk újra, és most már a helyes kérdést tettük fel. Szerencsére, mert gyakorlatilag éppen az iroda előtt álltunk, már csak távolodhattunk volna. Szépen bementünk, a fémkereső kapunál már vettem le a hátizsákot, de az őr csak intett, hogy kerüljem meg. Igaza van, úgyis csak csipogna az a szar, meg aztán bent a falon tűzoltószerszámok lógnak (balta, csáklya), szóval minek bármit is elszedni, ha bent csak le kell emelni a falról. Megkérdezte mi kell, látszott rajta, hogy nem mi vagyunk az elsők. Lefénymásolta az útlevelemet, hozott formanyomtatványt és megmutatta kihez kell beállni. Szakszóval élve, az adószámom „megképzésre került” egy fél óra alatt.
Innen a közelebbi Garanti bankba mentünk. Itt van számlája ugyanis az Iráni Követségnek, és húztunk sorszámot, de nagyon sokan voltak, úgyhogy visszaballagtunk abba a bankfiókba, ahol reggel kezdtünk. A lány meg is lepődött, hogy minek másztunk vissza a dombra. Mellesleg nem bántam, mert jól beszélt angolul, és azt is tudta, hogy mi a helyzet az ilyen iráni vízumokkal. Szóval befizettük.
Dolgunk hirtelen elfogyott, így a bazárban őgyelegtünk, meg ittunk egy kávét, ami még drágább és még szarabb volt, mint a múltkori. Ha ez így megy tovább, akkor vagy pocsék kávé általi halált halunk, vagy csődbe megyünk, vagy leszokunk a kávéról.
Az idő szaladt, szinte már két óra volt, így elsétáltunk a fürdőbe. Végre kipróbáljuk ezt is. Ideje volt már, de eddig valahogy mindig elmaradt, mert nem szívesen megy az ember egyedül, és még kevésbé szívesen hagyja egy öltözőben minden értékét. Most vettünk egy nagy levegőt és befizettünk egy mosásra.
Csinos kis kockás kendőbe tekerve bevonultunk a fürdőbe. Van külön férfi és női szekció, de nem volt tömeg, - konkrétan ketten voltunk – így mindketten a férfi részlegben heveredhettünk a márványra. Kellemes meleg volt, így nem esett rosszul a döglés. Aztán jött a nagydarab szőrös török ember, szintén egy szál abroszban, és nekiállt lepucolni rólam az út porát. Közben G-t átvitték a női részbe, hasonló kezelésre, csak neki nagydarab szőrös török nő jutott. Először leültetett az egyik falikút mellé, és bő víz leöblített, majd kellemesen dörzsis kesztyűvel átfutott rajtam, közben lekapva a csuklómról, nem az órámat, hanem a karkötőt, amit a bejáratnál adtak. Gondolom ez alapján megy a bérelszámolás. Innen átterelt a terem közepén lévő márvány emelvényre, ami persze szintén fűtött volt. Egy céleszközzel – hívjuk párnahuzatnak – nagy habot csinált, amivel átdörzsölt, majd megnézte az ujjaival, hogy mi lehet az izomrostjaim között. Megtalálta, a csontjaim vannak ott. Mit mondjak, kicsit olyan, mint a vakbélműtét: senki nem mondaná egyetlen részletére se, hogy jó volt, de utána mégiscsak jobb valahogy. Kínzás után bővizes öblítés, majd mehettem vissza a forró márványra dögleni, gyakorlatilag megtisztultam.
Kicsit később G is visszatért és mellém telepedett. Kicsit pilledtünk, majd mikor úgy éreztük, hogy rövidesen megjelenik egy hatalmas szakács, és kislapáttal megfordít a kövön, feltápászkodtunk, leöblítettük magunkat újra. Kaptunk száraz abroszt, immár kéket, meg törölközőt és kiülhettünk az előtérbe, ahol egy tea mellett hűltünk, lassan, nehogy elpattanjunk. Mikor úgy éreztük, hogy már nagyon törökök vagyunk, bevonultunk az öltözőnkbe, és azonnali értékellenőrzés mellett visszaöltöztünk kétes tisztaságú ruháinkba. Megjegyzem gonosz dolog a bizalmatlanság, de sokszor kifizetődő. Most még úgy tudjuk, hogy semmi nem tűnt el. Persze miért tűnt volna.
Már csak egy bepótolnivaló volt, halevés a Haliçnál, vagyis Aranyszarv-öbölnél. Lesétáltunk a villamossínek mentén a tengerhez. Itt szeretném közbeszúrni, hogy a villamos nagyon keskeny utcákban kanyarog, úgy, hogy a gyalogosoknak egy méter marad csak és nincs semmi elválasztó. Nálunk ez nem menne. Persze itt is sokat csenget a villamos, sőt duda is van rajta. Továbbá van egy nagy platánfa, amit megkerülnek a sínek. Ez tetszik.
A kompkikötőnél egy büfében ettünk, talán makrélát, de erre nem esküdnék, halakban nem vagyok otthon. Egy szép cipót vágtak félbe, abba került a sült hal, aminek egy mozdulattal kikapták a gerincét, körülrakták salátával és már vihettük is. Persze az utolsó falatban volt az egyetlen szálka. Na, ezt utálom a halakban, ezt a sunyi bosszút.
A szállodánkban még ránéztünk az e-mailjeinkre, és tudattuk az irániakkal, hogy kifizettük a vízumot, csak hogy tudják.
A hátizsákjainkat felpakolva kivonultunk az Otogarra. Ez a felmálházás nem kicsit nevetséges. Annyi cuccunk van, mintha tényleg egy évre mennénk. Nagy hátizsák hátul, kis hátizsák elöl, mintha németek lennénk. Ezen változtatni kéne, de mégse rakhatunk ki semmit.
Most meg az Otogaron ülünk egy teázóban, ahonnan a gép rengeteg wifit lát, de mind jelszóval védett. A fene egye meg azt a nagy bizalmatlanságot!

Címkék: törökország isztambul

süti beállítások módosítása