Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


4908 km, Doğubayazıt

2009.05.29. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A városnak három nevezetessége van: az Ararát, Ishak Paşa palotája és hogy gyakorlatilag ez az utolsó megálló az iráni határ előtt. Az Ararátot nem fogjuk megmászni, egyrészt mert magas és jeges, másrészt meg engedélyt kell beszerezni hozzá, ami eltart egy darabig. De leginkább azért, mert magas. Az iráni határ holnapra van betervezve, úgyhogy mára maradt Ishak Paşa palotája. Azt terveztük, hogy gyalogosan közelítjük meg, de mind odafelé, mind visszafelé felvettek, pedig nem is stoppoltunk.

Sajnos a palotának igazából csak a romjai vannak meg, de meg kell mondanom, hogy volt érzéke a pasinak az élethez. A palota nem a viszonylag új városban van, hanem 6 km-re, a hegyekben, kilátással a völgyre. Sok turista volt - mivel ma volt Atatürk születésnapja - de mind török, vagy inkább kurd.
Szerencsére azért maradt mit látni az épületből is. Természetesen a legszebb és egyben legépebb része a mecset, de nagyon szépek a belső udvarból nyíló kapuk és ablakok is, jó dúsan faragva, akárcsak az udvaron álló türbe. Az ablakok szépsége nem csak nekünk tűnt fel, előszeretettel fényképezkedett mindenki az ablakokban pózolva, mint egy filmsztár. Volt természetesen pince, nem vagyok teljesen biztos benne, hogy mi volt a helyzet a borral, de van egy sejtésem, hogy akadt, hátha jön valami vendég. Most mindenesetre csak vasszerkezet volt benne, hogy be ne dőljön. A várbörtön ennél masszívabb, nem igényel modernkori alátámasztást, és a klíma is itt volt a legkellemesebb, eltekintve a legbelső részek diszkrét vizeletszagától. Mondjuk bizonyára nem volt kellemes hűsölés itt tölteni pár évet.
A palotától nem messze áll egy mecset is, a sziklaszirtek alatt. A kilátás – talán mondanom sem kell – gyönyörű. Előtérben a palota, mélyen lent a város a völgyben, a háttérben hava hegycsúcsok. Sajnos az Ararát innen nem látható. Ahonnan jól rá lehetett látni, ott meg egy szögesdrót kerítés volt köztünk és a látvány között. Ezt még meg lehetett volna oldani a fotózás tekintetében, de a kerítés mögött lakik a környék török lakossága, vagyis a hadsereg sok tankkal, de mikor arra jártunk, épp egy Willis jeep kanyarodott be a kapun. Önerőből is rájöttem, hogy nem kéne fotózni, meg aztán sok nyelven ki is írták, hogy tényleg nem.
A mecset után kicsivel van még egy mecset, meg egy ösvény fel a várba.
A várat valami teljesen eszetlen helyre építették, és azt hiszem, hogy a megépítése során csupán az utasítás kiadása mehetett könnyen. A hegy mindkét oldala meredek, a vár helyeként a meredekebbiket választották, talán azért, mert az puszta szikla, legalább az alapozás nem gond. A hegygerinc önmagában is egy természetes várfal, csak egy keskeny résen lehet bemászni, de azt is csak most, mert régen be volt falazva. Ide csak egyedül másztam fel és be kell valljam, nem élveztem. A csúszós ösvény, vagy a résen való átmászás nem lett volna önmagában túl nagy kihívás, de rajtam kívül volt ott még száz lelkes kurd, akik mind szerettek volna velem beszélgetni, esetleg azt játszani, hogy lezárják előttem az ösvényt, mert az vicces. Utóbbit nyilván a gyerekek csinálták. Mikor végre átszuszakoltam magam a résen, egy függőleges szakaszon kellett volna lemászni, miközben mindenki engem bámul, és a kilátás sem lett volna jobb, mint onnan, ahol vagyok. Így aztán nem másztam le, csak félreálltam, vagyis kiaraszoltam egy 40 cm-es sziklapárkányra fotózni. Persze az egyik gyerek jött utánam, mert külföldit követni az jó. Aztán meg kellett várnom, míg 15 tériszonyát titkolni próbáló huszonéves srác felmászik a réshez és kipréselődik, utána mehettem én is.
Mikor kiértem, láttam, hogy lent G sikerrel pattintotta le az ismerkedőket.
Ez lehet, hogy nagyon bunkó dolognak tűnik, de aki így gondolja, annak azt tudom javasolni, hogy látogasson el egyszer egy hasonló helyre. Általában úgy zajlik az egész, hogy a legbártabb – és egyben legkososabb – gyerek odajön, hogy „Hello, where are you from?”, de a választ már nem érti, sőt, ha ugyanezt visszakérdezed, azt se. Hihetetlen, de képesek megtanulni akár két három kérdést is jó kiejtéssel, hogy aztán ne értsék a választ. Sokan ilyenkor szoktak rátérni a végső angol mondatra: „Money, money!”
Persze vannak kivételek, délután, mikor egy teázóban üldögéltünk kölcsönös városnézést tartva (mi nézzük a várost és a város néz minket), egész jól elbeszélgettem egy sráccal, aki kicsit többet tudott, mint helohávárjutenkju, és érdekes dolgokat tudtam meg.
Az ugye közismert, hogy a törökök nincsenek elbűvölve a keleten élő kisebbségüktől, viszont szeretnének belépni az EU-ba, ahol szintén nincsenek elbűvölve a keleti viszonyoktól. Ez az EU-ba vágyakozás is megérne egy misét. Szóval most megy az őrlődés, hogy hogyan lehetne Európává válni, de azért nem nagyon elkapatni a kurdokat sem, mert a végén még akarni kezdenek ezt-azt. Mondjuk kicsit jobb életet. A srác szerint öt éve még lelőtték azt, aki kurdul szólalt meg. Ááá, hülyeség, gondolhatnánk otthonról, de én simán elhiszem. Erzurumtól keletre rengeteg ellenőrzőpont van, ahol mindenkinek ellenőrzik a személyiét, sokkal több a katonai támaszpont, és mindegyikben van annyi tank, mint amennyit Magyarország birtokol, azzal a különbséggel, hogy ezek működnek is.
A srác szerint, aki egyébként 15 éves, 5 hónapja volt egy kis felfordulás, valaki kiabálni kezdte, hogy elege van a helyzetből, de villámgyorsan megjelent a rendőrség, élén egy magasabb rangú tiszttel és a helyszínen lelőtték. Itt a főutcán, kérdeztem? Nem itt, kicsit lejjebb arra, mutogatott a rendőrség felé, ami előtt egyébként egy páncélozott terepjáró és egy katona páncélozott jármű parkol.
A srác éppen cipőpucoló cuccal járta az utcát, de a nap folyamán láttam képeslapot is árulni. Iskolába nem jár, mert hiába ingyenes, dolgoznia kell, hogy a család megéljen. Van nyolc fiú-, meg négy lánytestvére. Egyébként túravezető szeretne lenni az Araráton. Hát, sok sikert kívánok neki, és szerintem sikerülni fog neki, mert szimpatikus srác. Sajnálom, hogy ilyen idősen dolgoznia kell, és nincs is nagyon sok reménye, hogy akárcsak úgy is éljen, mint a törökök csak pár száz kilométerrel nyugatabbra.
A szegénység egyébként nyilvánvaló akármerre néz az ember. Az egy főre jutó cipőpucoló-gyerekek száma itt a legmagasabb.
 

Címkék: törökország doğubayazıt

4886 km, Doğubayazıt

2009.05.28. 10:00 | Ahmet | 3 komment

Hogy milyen volt az éjszakai buszozás? Isteni! Már a Göreméből induló busz is késett, Kayseriben meg belefutottunk párszáz bevonuló ifjúba, és az őket kikísérő könnyes szemű anyukákba, nagymamákba, apukákba, nagynénikbe, és a körülöttük rohangáló gyerekekbe, Nem tudom, hogy ennek következménye volt-e, hogy a buszunk tizenegy helyett csak éjfélkor indult el, de már ez megadta az alaphangulatot. Aludni nem nagyon tudtam, hajnali négyig valami éberkómában voltam, utána aludtam valamit, de olyan volt, mint az alkoholmentes sör: hatása semmi.

Erzurumba érve beadtuk a hátizsákokat a csomagmegőrzőbe, és elindultunk megkeresni az Iráni Konzulátust. Természetesen rossz helyen kerestük, és senki nem is tudott segíteni, úgyhogy a végén taxiba vágtuk magunkat és odahajtattunk.
Rövidesen kaptunk egy formanyomtatványt, meg egy fecnit, hogy melyik bankban kell befizetni 108 eurót. Tiszta rablás! Isztambulban a Követség szarik mindenre, és egy ügynökséghez irányít, ahol legombolnak az emberről egy csomó pénzt a nagy büdös semmiért, aztán még jön a vízumdíj.
Mindenesetre letaxiztunk az adott bankhoz, és pengettünk. Aztán megint taxival visszamentünk a Konzulátusra, mert a délelőtti nyitva tartás végére jártunk. Öt perccel zárás előtt sikerült beadni a papírokat, és csak annyit mondtak, hogy délután négyre menjünk vissza.
Így aztán volt három és fél óránk Erzurumban, ahol leginkább semmi nincs. Ettünk végre, teázgattunk, fagyiztunk, elmentünk a várba, ami igencsak kicsi, megnéztünk egy medreszét, és csigatempóban visszamentünk a Konzulátusra, ahol visszakaptuk az útleveleinket a vízummal.
Gyorsan lerohantunk a buszállomásra, hogy még elkapjunk egy buszt Doğubayazıtba. Sikerült is. A buszon ülve néztük meg alaposabban a vízumot. Hét, azaz 7 napra adtak vízumot ezek a mocskok, miután legomboltak rólunk 240 eurót, és vártunk két hetet. A felét elolvasni se tudjuk, de bízunk benne, hogy nem tranzit vízum, mert azt hosszabbítani sem lehet. Ha kiderül, hogy nem lehet hosszabbítani, akkor át kell szervezni a repjegyet Pakisztán felé.
Doğubayazıtig az út rémálom volt. Eleinte egész normális volt az út, csak a busz fűtését kapcsolták be néha, hogy fel ne forrjon a víz, aztán az út minősége szép lassan átment egy átlag Kossuth utcáéba, helyenként Jókai utcával tarkítva, majd hirtelen Szőlőhegyi dűlő lett belőle, de maradt 2×2 sávos. Mire odaértünk, erős kétségeim voltak, hogy tudok-e még járni.

Címkék: törökország doğubayazıt

3869 km, Göreme

2009.05.27. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel megint boltban szereztük be a betevőt, de a véletlenszerű „mit is vegyünk az üveg mögül” vásárlással sikerült beszerezni valami isteni húst. Paprikás volt és füstölt. Mellé kis kockasajt, meg egy liter gyümölcslé, mindez a főtéren elfogyasztva.

Kellett is az energia, mert mára is be volt tervezve néhány kilométer. Először is elgyalogoltunk Çavuşinba, ahol befordultunk a Meskendir-völgybe. Az elején ez is egy széles völgy, szántóföldekkel, szőlőkkel, gyümölcsfákkal. Aztán egyre keskenyebb és érdekesebb lesz. Persze itt-ott a földek közepén kúp alakú sziklák vannak, a völgy szélén meg mint egy nagy olvadt fagyi kezdődik a hegy.
A fő völgyből tettünk néhány kitérőt is. Először a Güllüdere, vagyis Rózsa-völgybe fordultunk be. Keskeny kis ösvény vezet egyre magasabbra, közben egyre több a fa, és egyre több a templom, kápolna is a sziklafalban, ha felnéz az ember. Kell hozzá akaraterő, mert a völgybe besüt a nap, de a szél egyáltalán nem fúj, vagyis lent nem és hát meleg van. Valamint egyre érdemesebb a lábunk elé nézni, ahogy haladunk felfelé.
Végül elértünk egy kicsit látogatottabb templomot. Tulajdonképpen azok a látogatottabbak, amelyikekben több a freskó. Ebben elég sok volt, bár mindent korom borított, és természetesen szeme senkinek nem volt a képeken. Kis szusszanás után folytattuk az utat. G vette át a vezetést, és legnagyobb meglepetésemre felfelé indult és akkor sem állt meg, mikor az ösvény hirtelen igencsak meredekre váltott. Mikor felértünk a legmagasabb pontra, megálltunk pihenni, mert mindkettőnknek szép piros volt már a feje, vagy a mászástól, vagy a melegtől, de lehet, hogy a kettő kombinációja okozta.
Innen már szinte egyszerű volt átmenni a szomszédos völgybe, hiszen a kettőt elválasztó hegygerinc magasságában voltunk. A kérdés csak az volt, hogy megtaláljuk-e azt az ösvényt, ami oda vezet, és végig is merünk menni rajta.
Az ösvények elég érdekesek. Elindul egy kellemes sétának, aztán van egy kis meredek benne, de még mindig nem durva, csak enyhén emelkedik. Aztán vesz egy nagylevegőt, és szinte függőlegesre vált. Na, jó, ez azért túlzás, de úgy érzi az ember. Tulajdonképpen a mászással nem is lenne gondunk, se felfelé, se lefelé, de a puha vulkáni tufa folyamatosan mállik. Vagy éppen a talpunk alatt csinálja, vagy csak úgy spontán, a lényeg az, hogy sima kőfelületet mindig apró kavicsok és homok borítja és ez a meredek ösvénnyel kombinálva kellemetlen. Ha hozzávesszük, hogy közben az ember előtt/mögött/mellett (szükséges aláhúzandó) nagy mélységek tátonganak, akkor kimondottan rosszat tesz az önbizalomnak és járásból totyogásba váltunk.
Tehát áttotyogtunk a szomszédos Kızıl Çukur-völgybe (Kiejtéssel lehet kísérletezni). Meglepő módon itt is volt egy templom, sok szép freskóval, ami odavonzott sok turistát is. Nem egészen értem hogy jutottak oda, mindenesetre boldogan álldogáltak leendő fényképemben és csak nem akartak arrébb állni egy méterrel. Már megint a turistacsoportok!
A völgy aljába sikerrel lekanyarogtunk, majd visszajutottunk a Meskendir völgybe, ami itt már egészen keskeny volt, a völgy falai egészen közel kerültek, míg már helyenként alagutakban haladtunk. Ezeket az alagutakat eredetileg vízvezetékeknek ásták, vagy inkább faragták, de a faragásban a víz is jó, így aztán kicsit kitágultak, ma már ebben vezet az út is. A végén mikor már majdnem elfogyna a hely a falak között, hirtelen újra kiszélesedik, de mi már nem mentünk tovább, hanem felmásztunk a völgy peremére, és az aszfaltúton visszagyalogoltunk Göremébe. Gondoltuk ebéd után még elmegyünk valahova, leginkább lepihenni mentünk. Később még rávettük magunkat egy sétára, és felmásztunk a falu fölötti magaslatra, de gyaloglásból mára tényleg ennyi volt. Estére van még egy jó programunk, Erzurumba buszozunk, hogy benézzünk az Iráni Konzulátusra vízumügyben. Igen, nincs még lezárva, de megkaptuk az e-mailt, miszerint igényünket elbírálták, minden ok, mehetünk a Konzulátusra egyeztetni, hogy milyen dokumentumok kellenek. Remélem a dokumentumok alatt az útlevelet értik. Hogy milyen messze van ez az Erzurum, kilométerben nem tudom, de busszal 12 óra lesz. Reggel azt hiszem üde leszek és virágos jókedvű.
 

Címkék: törökország göreme

3852 km, Göreme

2009.05.26. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Egy főtéren elfogyasztott mackósajtos reggeli után Uçhisar felé indultunk, az Uzundere völgyön keresztül. Pontosabban azt gondoltuk, mert párszáz méter után kiderült, hogy tök másik völgyben vagyunk, úgyhogy visszacsattogtunk Göremébe. Rövid töprengés után úgy döntöttünk, hogy részben az aszfaltúton, fent a völgy peremén megyünk felfelé, mert úgy nehéz eltévedni, és a völgyben majd lefelé jövünk, mert ott meg úgy nehéz eltévedni.

Nem volt ez rossz így se, mert a kilátás lenyűgöző fentről. Ezt a bazárosok is felfedezték, mint ahogy a turisták is, és itt találkozik a kereslet a kínálattal, miközben a kilátás teljesen lényegtelenné vált a legtöbb ember számára.
A völgy azért az Uzundere, azaz Galamb-völgy nevet viseli, mert régen rengeteg galambot tartottak itt a sziklafalakba vájt galambdúcokban. A nagy galambtartás oka meglepő módon nem a galamb volt maga, hanem a trágyája. Ez persze nem mostanában volt, hanem a prepétisó korban, mikor a guanó nem egyszerűen szart jelentett, hanem vagyont.
Közben egészen jó idő lett. Mondjuk jó strandolásra, vagy ruhaszárításra, de nem annyira jó hegymászáshoz. Ettől függetlenül felmásztunk Uçhisarba, ami a környék legmagasabb lakott pontja. A falu eleve egy dombon áll, Göreme meg egy lukban, de ez nem elég, mert a falu közepén van még a Kale, vagyis vár, amit mindenképpen meg kell mászni. Errefelé a várak nem egészen olyanok, mint a világ többi részében. Az emberiség nagy része a várat úgy képzeli el, hogy szorgos kezek kőkockákból összeraknak valami többé-kevésbé meghódíthatatlant. Szorgos kezek természetesen ebben a sztoriban is vannak, ám ők inkább kerestek egy baromi nagy különálló sziklát, és belerágták magukat, mint kukac az almába, kialakítva mindent, ami szükséges. A legendák szerint az ilyen várakat mindig titkos járat kötötte össze a lenti faluval, amit persze nem találtak meg még.
A falu utcáin lekanyarogva, megközelítettük végre a völgyet, ami visszavitt Göremébe. A sziklák itt is teljesen abszurd formákat vettek fel. A sziklafal pereme leginkább olvadozó fagyira emlékeztet, ami mindjárt lefolyik a völgybe. És természetesen mindenhol galambdúcok vannak. Ezeket egyébként néha belülről is lehet látni, mert a puha vulkáni tufa intenzíven kopik, így helyenként csak egy fél galambdúc, szoba, templom marad meg a hegyoldalban.
A galamboknak csak egy szobát alakítottak ki, amiben körben a falon mélyedéseket csináltak a fészkeknek, majd a bejáratot lefalazták, csak néhány kis lyukat hagyva, amin a madarak ki-be járhattak. Gondolom néhány évente kibontották a falat és kitermelték a kincset.
Az egy teljesen más kérdés, hogy hogy a fenébe jutottak fel a 20-30 méter magasban levő ajtókig, amikor kellett.
Göremébe visszaérve leültünk egy kicsit pihenni és egyben meguzsonnáztunk egy kiló banánt, majd egy délutáni szieszta után elintultunk a Zemi, vagyis Szerelem-völgybe. Hát, hogy a névadás mennyire történt hasonló elvek alapján, mint a másik helyen, azt nem tudom, egy andalgó párocskát láttunk, meg három piknikező családot, meg egy horda fiatal srácot, akik éppen odaégették az ebédjüket egy irtózatosan füstölő tűzön.
Ez a völgy is nagyon szép, de ezt véletlenszerűen bármelyikre rá lehet mondani a környéken. Elsétáltunk egészen addig, amíg kényelmes volt az ösvény, aztán ahol kezdett meredek lenni, visszafordultunk. Itt azért kevesebb volt a galambdúc.
A völgy bejáratához visszasétálva rögtön a túloldalon lévő Swords, vagyis Kardok-völgye felé vettük az irányt. Ez a név aztán végképp rejtély, nem láttunk egyetlen kardot se, bár ha az embernek élénk a fantáziája, akkor némelyik vékony ég felé meredő szikla akár kard is lehet.
A völgy az elején széles, megművelt földekkel mindkét oldalon. A völgy pereme természetesen itt is olyan formákat sorakoztat fel, hogy csak győzi az ember forgatni a fejét. Aztán a völgy egyre keskenyebbé válik, végül már csak néhány méter széles, mindkét oldalon függőleges falakkal, aztán a hátizsákban a GPS sípol, hogy nem látja a műholdakat. Amikor ez megtörtént, felnéztem, és hát műholdakat amúgy se látnék, de az eget se lehetett látni a görbe falak között. A völgy legvégén még vezet felfelé néhány bevésett mélyedés, ami a felkapaszkodást segítené, de inkább nem kísérleteztünk. Sőt, még én se!
Innen aztán már végképp rohantunk vacsorázni, mert kopogott a szemünk az éhségtől. Egy remek köftét ettünk Refiknél, akit már korábbról ismerünk.
 

Címkék: törökország göreme

3827 km, Göreme

2009.05.25. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Se madár, se csipogás, csak úgy felébredtünk. Megreggeliztünk, összeszedelőzködtünk, és teljes harci díszben megindultunk a falu túlsó vége felé, hogy átstoppoljunk Güzelyurtba. A stoppolás viszonylag egyszerű dolog Törökországban, csak autók kellenek hozzá. Nos, az itt nem nagyon akadt. Jött egy teherautó, ami levitt a völgy aljába, majd a másik oldalon fel, de a falu szélén le is tett. Mondjuk tekintve a völgy mélységét, és az út meredekségét, ez is igen hasznos volt. Álldogáltunk az út szélén, de nem jött semmi, pontosabban csak egy-két dugig tömött autó, vagy traktor. Végül meguntuk, és elindultunk gyalog. Nem tudom miért, de ez mindig segít. Lehet, hogy a gyalogló emberen megesik az autósok szíve, pláne, ha úgy néz ki, mint egy málhás szamár, de szerintem inkább az lehet, hogy vannak geopatogén zónák, ahol valami Hartamann-sáv keresztez egy vízeret, felette meg pont sok a kozmikus sugárzás, és akkor ott aztán állhat a stoppos, nem veszi fel senki, ha van törölközője, ha nincs.

Szóval kisétáltunk a végzetes zónából, meg a faluból is, és rögtön fel is vett egy autó, hogy elvigyen Güzelyurtba. A táv egyébként nem csillagászati: 13 km.
Első utunk a teaházba vezetett, ahol ittunk egy teát, és megbeszéltük a tulajdonossal, hogy otthagynánk a hátizsákokat, mert őket nem érdeklik a környék nevezetességei, ámde nagyon nehezek.
A falu eléggé kiesik a fő turistaútvonalakból, úgyhogy csak pár száz iskolás mászkált a környéken, mert éppen sportnapot tartottak. Hogy miért ma, azt nem tudom, mert amúgy május 19. Atatürk születésnapja, ami egyben sport és ifjúsági nap is. Biztos jövő kedden nem érnek rá.
A nevezetességek, pontosabban inkább azok a barlanglakások, illetve templomok, amik nincsenek használatban és látogathatók, egy völgyben vannak, ami tulajdonképpen a falu egyik utcája. Elsőnek egy földalatti várost néztünk meg. Hogy egész őszinték legyünk, nem túl alaposan, mert bár kivételesen nem hagytam a nagyhátizsákban a zseblámpát, nem volt kedvünk szűk alagutakban botorkálni.
Közben bekukkantottunk néhány használaton kívüli házba, meg találtunk egy régi templomot is, ami leszakadt a hegyről, úgyhogy az oltár előtt fekszik az oldalán az oltár kupolája, rajta három angyallal, fejjel lefelé. Az oltár és a kupola közt pedig természetesen egy kupac szar virított. Az elhelyezőjének megbocsátottunk, magam se tettem volna másképp, ha leborul a kupola felettem, bár lehet, hogy nem állt fent egyidejűség.
Beleskelődtünk a Templom mecset ablakán is. Mint a neve is mutatja, régen templom volt, ma mecset. Itt is az történt, mint Kayaköyben, volt néhány görög, akik – vagy inkább akiknek leszármazottai - ma már Görögországban élnek egy olyan faluban, aminek a neve úgy kezdődik, hogy új.
Tettünk még egy kísérletet egy másik földalatti város felderítésére is. Itt volt világítás, úgyhogy egy kicsivel egyszerűbb volt.
Ezek a földalatti városok, nem csak túlzásból városok. Némelyikben akár tízezer ember is kihúzhatta fél évig. A legrégebbiek még a hettita időkből származnak, i.e. 4000 táján kaparták ki őket. Aztán persze használták az őskeresztények is, meg gondolom mindenki, akinek szüksége volt rá. Alapvetően persze mindenki a felszínen élt és gazdálkodott, de ha jött az ellenség, akkor levonultak a föld alá. Ennek a nyomait nézegettük meg. Egymásból nyíló szobák, tárolóhelyiségek, földbe vájt tartályok, kút, meg minden, ami kell. A könnyen járható rész után le kellett mászni egy nem annyira tágas lukon. Itt még megdumáltam G-t, hogy jöjjön le, mert nem erre kell majd kimenni. Lemászott, és miután végignéztük a szobából nyíló termeket, felfedeztük, hogy valóban nem arra kell kimenni, hanem egy aknán kell lemászni, aminek oldalába mélyedéseket vágtak, hogy úgymond megkönnyítsék a lejutást. Erre meg se próbáltam rábeszélni, inkább visszamászott, de én azért tettem egy próbát. A leereszkedés egyébként nem nehéz, viszont az utána következő szakasz kicsit szemét volt. Ugyanis egy kis szobán átmenve egy hasonló aknán kellett volna felmászni, csak ez sokkal szűkebb volt. Rajtam meg ott fityegett a fotóshátizsák, amivel a nagy lukon még lejöttem, de a kicsibe már nem fértem be, úgyhogy nekem is vissza kellett fordulnom, és a földalatti városok feltárását ennyiben is hagytuk. A könyv szerint egyébként hét emelet mély, bár gondolom nem minden szinten van világítás. (G-nek egyébként meggyőződése, hogy az ilyen helyekre leginkább csak pisilni járnak az emberek az utóbbi években, ezért aztán nem szívesen kerül közelebbi kontaktusba semmivel.)
Felmásztunk még egy elhagyatott templomhoz, majd a völgy pereméig kapaszkodtunk, ahonnan nagyon jó kilátás nyílt, majd kis szusszanás után visszamentünk a falu főterére, hogy buszra szálljunk Aksaray felé. Persze várni kellett egy órácskát, aztán Aksarayban egy másikat, amit viszont ebédszünetként hasznosítottunk. Aksarayból Nevşehirbe mentünk, hogy fogjunk egy buszt Göremébe. És hát mindezt sikerült levezényelni, úgyhogy most itt vagyunk Kappadokya szívében. Ismét a Köse Panzióban szálltunk meg, ugyanabban a szobában, ahol pár éve már aludtunk egy párat.

Címkék: törökország göreme

3680 km, Ihlara

2009.05.24. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Reggel megint csipogásra ébredtünk, de ezúttal a vekker csipogott, félbeszakítva G álmát, így már soha nem tudjuk meg milyen e-maileket kapott.

Nyolckor már a reggelit vártuk, fél kilenckor pedig elhagytuk a szállodát, hogy elérjük a kilencórás buszt Aksarayba. A dolmuş persze össze-vissza kóválygott, lépésben haladt, hátha leinti valaki, de valahogy csak odaértünk kilenc előtt öt perccel. Pillanatok alatt megtaláltuk az Aksarayba induló buszt, bepakoltunk, felszálltunk. Jegyünk ugyan nem volt, de a kérdésre, hogy akkor hogyan tovább, a sofőr csak jellegzetes felfelé biccentéssel válaszolt, mondván ehh, majd vesztek, ha elindultunk.
Ahogy az óra kilencre ugrott, a buszpályaudvar megelevenedett, mint valami őstulok csorda, az összes busz egyszerre elkezdett tolatni, forgolódni, úgy látszik minden cég egész órakor szereti indítani a járatait. Az ősállatok vonulása megindult a kijárat felé. A hatást csak fokozta a légrugók fújtatása, ahogy a hatalmas dögök csendben megindultak a sorompó felé, köztük itt-ott elszórva egy-egy kisebb kölyökbusz.
A török buszhálózat egyébként a világon talán a legjobb. Csupa modern busz jár, mindegyiken utaskísérő, aki vizet, teát, kávét, sütit oszt az utasoknak, a néha 20-22 órás úton. A távolságokból adódóan természetesen nincsenek álló utasok, de olyat se láttam még, hogy valaki nem fért volna fel. Útközben rendszeresen tartanak pihenőket, nagyon szép, tiszta parkolókban, ahol nyaranta le is mossák a buszokat, amíg az utasok esznek valamit.
Mi most csak 140 km-t utaztunk, alig két óra alatt. Aksarayban a buszállomásról, ami a város szélén van, be kellett jutnunk a belvárosba, ahonnan a dolmuşok indulnak, hogy Ihlarába mehessünk. Ez a buszállomás, ami most a minibuszokat szolgálja ki, az eski, vagyis a régi otogar, nem is olyan, mint a többi. A parkoló buszok között gyümölcsöt árulnak, vannak koldusok is, meg nagy jövés-menés. Közben előkerült még néhány külföldi, ők is Ihlarába mentek, akárcsak mi.
A faluban elballagtunk a völgy bejáratához, teljes menetfelszereléssel, ahol rájöttünk, hogy a szálloda, amit kinéztem nem ott van, hanem teljesen máshol. Némi kis ejnye és a kokas csípje meg után visszamásztunk a faluba, és kerestünk egy szállást. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy nem egy kéjhömpöly az összes cuccal sétálni 1,5-2 km-t. A nagy lerakodás után, fordultunk is vissza, hogy újra a bejárathoz menjünk, közben valami sárga gyümölcsöt vettünk, vígan köpködtük szét a magjait.
A völgy inkább egy szakadék, kétoldalt függőleges sziklafallal, alul patakkal, meg fákkal. A sziklafalban meg itt ott régi lakások, templomok a sziklába vésve, mert hogy ez itt már Kappadokya, ami ezekről híres. Lépcsőn learaszoltunk és a patak mentén elindultunk az ösvényen, néha letérve egy-egy templomhoz. Természetesen a freskókon minden szent és angyal szeme gondosan ki van kaparva, gondolom az iszlámnak így is megfelelt, a teljes emberábrázolást eltávolítani kicsit nagy meló lett volna.
A gyaloglás nem volt túl megerőltető, bár néha fel kellett kapaszkodni a völgy oldalán a sziklák között, ha a patak mellett nem volt már hely az ösvénynek. Mit is írhatnék róla? Szép.
A hosszú séta és a völgy végén elértük Yaprakhisart, ahol semmi nincs, „csak” egy kolostor, meglepő módon a sziklákba vésve. Korábbi útról már ismertem a helyet, pontosabban egy eldugott lépcsőt, ahol fel lehet mászni olyan magasra, ahol már nagyon fél az ember. Gondoltam ne csak én féljek, egy arra sétálgató srácot kérdeztem, hogy van-e kedve felmászni velem. Persze volt.
A bazilika – nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden sziklába vésve értendő – karzatának legvégén egy beugróból nyílt egy kürtő. Mondtam a srácnak, hogy na ott kell felmászni. Előre ment, és felmászott, mire utolértem néhány méterrel magasabban, már ott álmélkodott egy kifelé nyíló luknál, hogy micsoda kilátás van. Megkocogtattam a vállát, és a háta mögé mutattam, ahol egy létra meredekségű lépcsősor tartott egyenesen felfelé. Pillanatnyi döbbenetet és kétkedést láttam az arcán, de mondtam neki, hogy ne féljen, meg lehet csinálni, voltam már fent. Mondjuk azt nem tettem hozzá, hogy lejönni talán még kegyetlenebb, mint felmászni. Először is át kell mászni az alagút szája felett, amin feljöttünk idáig, hogy egyáltalán elérjük a lépcsőt. Innen csak mászás. A fokok kopottak, vastagon áll rajtuk a por, a homok, de szerencsére minden lépcsőfok két szélére egy-egy mélyedést véstek, hogy legyen mibe kapaszkodni. Így másztunk felfelé egy örökkévalóságig, csak azért, hogy a tetejét elérve láthatóvá váljon, hogy csak egy kanyarhoz értünk, nem a tetejéhez. Becsülettel felmásztunk, a legfelső beomlott szakaszig, ahol ki lehetett látni az alagútból, és nem is akármilyen kilátás volt. Persze nem csak ez az egy része volt nyitott a lépcsőnek, helyenként már lekopott annyira a szikla, hogy az alagútnak nem volt oldala, csak hogy több irányba lehessen leesni.
Kicsit beszélgettünk fent, csináltunk néhány képet, és megállapítottuk, hogy a legtetejére már nem megyünk fel. Itt a lépcső ugyanis véget ér, és egy függőleges akna megy fel egy platóra. Kétoldalt bemélyedések vannak vésve, ahol az ember megvetheti a lábát. Pár éve már felmásztam, de most úgy gondoltam, hogy azért a pár méter pluszért nem szeretném sehova odaverni a nyakamban lógó fényképezőt.
A kilátás tényleg lenyűgöző, alattunk a völgy, szemben havas hegycsúcsok, mindez csak azért, hogy elvonja a figyelmünket arról a gondolatról, hogy „És most hogy a fenébe jutunk le?” Ha a felfelé mászás egy jó krimi, akkor a lefelé thriller, és még fárasztó is.
 
Intermezzo
 
- Jó, de mit csináljak vele?
- Vedd a szádba!
- Most fordulj meg.
- Uhh!
- Jövök én is, huhh!
- Na, ez jó volt!
 
Ez az amit G. hallott, aki lent várt ránk, de semmit nem látott, viszont erősen röhögött. Hiába, fontos a kontextus, mert én egészen másképp láttam a helyzetet:
 
- Nem látok semmit.
- Itt a lámpa! (Átnyújtok egy mini zseblámpát.)
- Jó, de mit csináljak vele?
- Vedd a szádba! (Szájába fogja a lámpát, és két kézzel kapaszkodva előre indul az utolsó függőleges akna felé.)
- Most fordulj meg.
- Uhh!
- Jövök én is, huhh!
- Na, ez jó volt!
- Szerintem is érdemes volt felmászni!
 
 

 

Címkék: törökország ihlara

3459 km, Konya

2009.05.23. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Amennyire én tudom, elalváskor az agyban egyes szinaptikus rések kitágulnak, egyre kevesebb ingerület jut át bizonyos helyeken, és ezért aztán nem nagyon kapálódzunk álmunkban. Amikor félálomban van az ember, akkor viszont van még/már némi adatátvitel. Én tulajdonképpen azt hiszem, hogy már ébredtem fel, mikor azt álmodtam, hogy valaki erősen magyarázza, hogy Turkey is really-really, really-really – közben felébredtem – és még mindig ment a really-really, reully-reulll, grukk-ruk. Majd szép lassan rájöttem, hogy egy galambnak vannak szerelmi vágyai az ablakpárkányunkon. Kíváncsi vagyok, milyen madarak fognak még ébreszteni ezen az úton. G tegnap a páva hangját hallva azt álmodta, hogy valaki segítségért kiabál (help, help!!)

Konya a Mevlevi dervisrend központja volt. Kezdjük azzal, hogy mi az a Mevlevi. Ők Mevlana (azaz a mi vezetőnk) követői. Hát kinek a követői lennének, ha nem a vezetőjüké, nem!? Mevlanának egyébként nem ez az anyakönyvezett neve, Rumi néven született valahol a mai Afganisztán területén, de leléptek onnan, mert jöttek az általunk is oly jól ismert tatárok, és inkább Mekkába költöztek. Engem már ez megdöbbentett, a fene gondolta, hogy az ezerkétszázas években ilyen mobilisak voltak a népek. Pláne, hogy a kis Rumi később itt Konyában kötött ki, majd tanult Damaszkuszban és Aleppóban, hogy aztán visszatérjen Konyába, és Mevlana néven ossza az igét. Ez lehet, hogy még mindig sokaknak nem ismerős, ellenben a Mevlana cukorkával, ami lehet, hogy megbizserget néhány fent emlegetett agyi kapcsolatot. Szóval az ő szúfi, vagyis misztikus szerzetesrendjének a közismert neve a kerengő dervisek.
A kerengő dervisek a maguk kis forgó táncával kívántak közelebb kerülni Istenhez, számomra rejtély, hogy lehet, hogy nem járt hányással minden szertartásuk. Elég összetartó kis brancs volt, így suttyomban fennmaradt egy-két csoportocska annak ellenére, hogy feloszlatta őket Atatürk. Na ezért, csak volt a központjuk Konya.
Egyébként drága – mindenhol kiplakátolt – Kemal barátunk nem merő rosszindulatból oszlatta fel őket, hanem mert úgy látta, hogy a dervisrendek kőkemény konzervatívok lévén nem annyira tapsikolnak a tevékenységéhez, vagy hogy úgy mondjam nem úgy kerengenek, ahogy ő fütyül. Ez tűnt a legjobb megoldásnak a mindenféle pusmogás, szervezkedés leállítására.
Most az a furcsa helyzet állt elő, hogy próbálják feltámasztani legalább a hagyományokat, és ennek keretében aztán Konyában minden Mevlana, meg dervis, de közben töretlen lelkesedéssel ragasztgatják mindenhova minden törökök atyjának képét is.
Szóval meglátogattuk a néhai dervisrend főhadiszállását, ami ma már természetesen múzeum, de azért sokan imádkoznak a sírjánál, és buszokkal hozzák az erősen elkendőzött asszonyokat is. Ez az első hely, ahol több belföldi turista vagy inkább zarándok volt, mint külföldi. Fotózni természetesen az udvar kivételével mindenhol tilos. Ennek ellenére a múzeum egyik teremőre, meglátva a nyakamban lógó gépet, odajött, hogy itt tilos fotózni, de azért 3-4 képet nyugodtan csináljak. Megköszöntem, de nem csináltam. Ha a mecsetben mondta volna, akkor biztos élek az alkalommal.
Alapvetően azért jöttünk Konyába, hogy megnézzük a kerengő derviseket (akik ma már nem vallási alapon keringenek, csak táncosok), el is mentünk a böszmenagy, vadiúj kultúrközpontba, ahol közölték velünk, hogy csak szombat esténként lépnek fel. Az útikönyv szerint szezonban rendszeresen fellépnek. Nem gondoltuk, hogy ez alatt a heti rendszerességet érti, mivel Isztambulban gyakorlatilag naponta többször is meg lehet őket tekinteni.
Így aztán a délután a nagy semmittevésé volt. Elvonultunk a város közepén álló Aladdin dombra, olvasgattunk, aztán mikor meguntuk, ettünk valamit, majd visszatértünk a dombra, ami egyébként egy nagyon szépen rendbetartott park, és körbefotóztuk a tulipánokat, amik gyakorlatilag felvonultatták a lehetséges szín és formavilág minden kombinációját.

Séta

Címkék: törökország konya