Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


43821 km, Sen Monorom

2009.12.12. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel pontosan érkezett a srác, és ahogy megbeszéltük először elvitt a piacra. Szép kis piac volt, bár a várttal ellentétben nem láttunk semmilyen extrém jószágot. Itt is vannak hegyi törzsek, de úgy tűnik nem annyira élnek hagyományos életet, mint a laoszi sorstársaik. Lehet, hogy azért, mert kevés már az erdő.

A kedves kis döglött erdei állatok helyett találtunk kitűnő kávét, amit már Laosz óta nagyon hiányoltunk. Reggelire lángosszerűséget ettünk sült banánnal, miközben a boltok választékát szemléltük. Evés közben persze szigorúan távol tartottuk magunkat az élelmiszer-részlegtől, mert az ottani szagok sehogy sem illenek össze az evéssel, még akkor sem, ha ott lehet venni az alapanyagot.
Mire végignéztük a piacot, pont ideje is volt elindulni az elefántokhoz. Negyed óra alatt kint is voltunk a faluban, ahonnan a túra indult. Már vártak az elefántok. Rajtunk kívül volt még három francia, és egy angol turista. A franciák közül az egyik gyalog követte az elefánton ülő két társát, ami eleinte még jó ötletnek tűnt.
Bekászálódtunk a szűk kosár kemény padjára, és még az ebédet is megkaptuk zacskókban a lábunk alá. Meg kell mondanom, hogy nem volt kényelmes. Valami olyasmihez tudnám hasonlítani, mintha férfi biciklin vázon vinnének egy downhill versenyen. Na jó, lehet, hogy nem vázon, hanem csomagtartón. E és L, mint két rosszgyerek, úgy nyomorogtak az elefántjuk hátán. Lehet, hogy kanállal –mint a maradék spenót közös lábosból való megevésnél - meg kellett volna húzni, hogy kinek meddig tart a térfele.
Lassan imbolyogtunk az elefántjaink hátán. Hajcsárjaink gyerekek voltak. Ugyan azt állították, hogy az egyik tizennégy, a másik tizenkét éves, nehéz volt elhinni, mert a kisebbikre mondták a nagyobb kort. Inkább az lehet, hogy nem merték bevallani, hogy egy tízévesre bíztak minket. Egyébként ügyesen csinálta a kissrác, bár legfőbb teendője a noszogatás volt, ugyanis az elefánt komótosan szeret haladni, lehetőleg minél gyakrabban megáll egy kis nassolásra.
Mikor elértük a patakot, akkor azt hiszem, a gyalogos francia arra gondolt, hogy lehet, hogy kellett volna neki is egy elefánt. Mikor másodszorra is kereszteztük a patakot, kezdte érezni, hogy hülye ötlet volt ez az egész. Ráadásul annyira le is maradt, hogy elvesztette a nyomunkat, ami érdekes, mert én láttam még a patak túlpartjáról, de ő nem látott minket az elefánttal. Hiába, az elefánt eléggé láthatatlan, ha az akar lenni. Kicsit később visszamentek érte, és végül úgy érkeztek meg, hogy a hajcsár gyalogolt és az elefánton ült a három francia.
Innentől a szervezés kicsit bénácska volt. Rengeteg szabadidőnk volt a folyóparton, de hogy mennyi, az csak a végén derült ki, mivel a hajcsárok nem beszéltek angolul, nekünk meg fogalmunk sem volt a menetrendről. Közülünk csak G volt olyan bátor, hogy megfürödjön a vízesésnél. Azt nyilatkozta, hogy remek volt.
Szépen megettük a magunkkal hozott ebédet, aztán tengtünk-lengtünk a folyóparton. Már meglehetősen untuk magunkat, mikor végre lehozták az elefántokat a hazaindulás előtti fürdetésre. A zúgó alatti mélyebb vízben le tudtak merülni, miközben a hajcsárjuk a hátukon mászkálva sikálta őket. Ezt láthatóan örömmel tűrték. Általában csak ahhoz kellett a fejükre koppintani, hogy a fejüket is víz alá dugják. Ilyenkor aztán csak az oldaluk állt ki a vízből, meg néha nagy bugyborékolás után előbukkant az ormányuk is, hogy levegőt vegyenek. A mély lélegzet után aztán akkurátusan becsukták az orrukat, és visszahúzták azt is a víz alá.
A mi hajcsárunk különösen élvezte a fürdetést meg a fröcskölést. A végén a zúgón keresztül felmászatta az elefántot. Láthatólag az elefántnak nem okozott gondot, hogy felmásszon és kimásszon a partra. Vajon előfordult-e már, hogy egy elefánt a saját ormányára lépett?
A kissrác maga nyergelte fel az elefántot. Először a vastag pálmarost szőnyegeket rendezte el a hátán, aztán jött a nyereg. Ezt L adta fel neki, aki aztán a hátsó kantárt az elefánt farka alá is beakasztotta. Miután a nyereg a helyére került, az első kantárt is megkötötte az elefánt nyaka körül, majd jöhetett a széles heveder a hasa alá. Ezzel kész is volt. A felszállás megkönnyítésére egy emelvény szolgált. Ez persze nem jelenti azt, hogy olyan egyszerű volt, mint egy autóba behuppanni. Az elefánt csak fejjel volt hajlandó odaállni, ami azt jelenti, hogy először a fejére, aztán a vállára kellett lépni, majd úgy be a kosárba.
Visszafelé más úton mentünk. Mivel a falu fent volt, mi meg lent, felfelé kellett másznia szerencsétlen jószágnak. Ez nemcsak neki volt fárasztó, hanem nekünk is, folyamatosan verődtünk a fa kerethez, miközben az elefánt néha megállt egy fánál vakarózni. Nagyon lassan haladtunk, de csak felértünk, ahol a srác megkérdezte, hogy előre akarok-e ülni. Hát persze, hogy akartam! A helycsere nem volt teljesen egyszerű, mivel az elefánt nem állt meg, a nyereg billegett, és az egész jó magasan volt, meg aztán az elefánt bőre is elmozog az ember lába alatt. Ennek ellenére egészen simán átültem a nyakába, ahol élvezhettem az illúziót, hogy én irányítom. Valójában persze tojt rá, hogy én mit mondok, a srácra hallgatott leginkább, bár ha elkezdtem ugrálni a nyakában, ahogy a hajcsároktól láttam, egy kicsit mintha tényleg nagyobb sebességre kapcsolt volna.
A legtöbb ember számára meglepő, hogy az elefánt szőrös, de az engem is meglepett, hogy milyen vastag szőrszálai vannak. A mienknek a feje teteje különösen sörtés volt, ha rátámaszkodtam, olyan volt, mintha egy kefe lenne a tenyerem alatt.
Rövidesen a faluba értünk, ahol le kellett szállni. Elbúcsúztunk az elefántoktól, meg a kissrácoktól, és gyalog elindultunk a város felé, mondván, hogy úgyis szembe jön majd az emberünk. Az elefánton való szorongás után kimondottan jólesett egy kis séta.
Az út szélén belebotlottunk egy boltba, vagy kifőzdébe, vagy a fene tudja mibe, ahol egy sört akartunk inni, de nem volt. Helyette meghívtak egy kupica borzalmas rizspálinkára.
Továbbsétálva a velünk jövő angolért megérkezett a motorosa, így négyen maradtunk. Pont mire eleget sétáltunk, megérkezett a srác, és kocsival visszavitt Sen Monoromba.
Megint a piacra mentünk, mert a piac jó. Ott első utunk a kávéshoz vezetett, ahol egy újabb adag remek jeges kávét ittunk. Séta közben egy lakodalomba is belefutottunk, éppen folyt az ifjú pár fotózása egy rendkívül esztétikus háttér előtt. Szerencsére a rokonok sem bánták, ha készül róluk fotó, így gazdagabbak lettünk egy jókedvű, meglehetősen fogatlan örömapa fotójával.

 

 

Címkék: kambodzsa sen monorom

43799 km, Sen Monorom

2009.12.11. 10:00 | Ahmet | 5 komment

Tegnapi tuk-tukosunk élelmesen felajánlotta, hogy reggel elvisz minket a buszállomásra. Tulajdonképpen örültünk az ajánlatnak, mivel így biztosak lehettünk benne, hogy tudja hova kell menni. Azért volt ez fontos, mert nincs igazán buszállomás, hanem van kismillió cég, annak legalább ennyi irodája, ahonnan a buszaik indulnak. Látszik, hogy kiirtották az értelmiséget, mert követendő példa nélkül is egészen hamar nyilvánvalóvá válik egy közös buszpályaudvar létrehozásának az előnye.

Az összes cuccunkkal bezsúfolódtunk a szekérbe és emberünk gázt adott. Meglepő, hogy mit bírnak ezek a motorok. Nem hiszem, hogy a tervezők számítottak arra, hogy valaki a hátsó ülés helyére vonófejet fabrikál, hogy utánfutót köthessen a motor után. Már az sem kis igénybevétel, hogy egy ekkora szekeret kötnek rá, amibe aztán négy ember ül, de néha hasonló utánfutókkal őrült rakományokat szállítanak. Gondolom, az első besült dugattyú után rájöttek, hogy a trópusi klímán túlterhelten araszoló léghűtéses motor nem túl hosszú életű. Ennek köszönhető, hogy a teherszállításra használt tuk-tukokat felszerelték egy műanyagkannával, amiből vékony gumicsövön folyamatosan víz folyik a motorra, hogy jobb legyen a hűtés. Néha lehet látni nagyobb motorokat is, mint a Honda Dream, ilyen munkakörben, de azok mögé tényleg akkora utánfutót szoktak kötni, mint egy lovaskocsi. Ehhez kicserélik a hátsó rugókat, vélhetőleg valamilyen autó rugóira, ami viszont nem fér be, úgyhogy házilag ki is szélesítik a motor hátulját. Mindenre van buhera megoldás.
A buszállomáson kellemes káosz fogadott. Egy ember megafonba óbégatott, valószínűleg az induló buszokról adott információt, nyüzsögtek az utasok, és úgy általában nagy volt a fejetlenség.
Meglepetésként egy alig tizenkét éves Koreából kiszuperált légkondis busz volt a mienk. Néhány éve még csak platón utazva lehetett Mondulkiri tartományba eljutni, most meg légkondis busszal, bár az aszfalt még mindig nem érte el Sen Monorom városát.
Az ázsiai viszonyokhoz képest halál pontosan indultunk, hogy aztán belevessük magunkat a reggeli csúcsba, ami már dugónak mondható, de még igen messze van egy rendes, kifejlett európai dugótól. A főútra való besorolás lehetetlennek látszott, de a busz nem állt meg, egészen kicsi sebességgel haladt. Egyszer eljött az a pont, mikor már nem próbáltak meg elslisszolni előtte, így aztán szép lassan sikerült kifordulni.
A várost elhagyva úgy éreztem, hogy a „Minden út Rómába vezet” tétel megfordítását látjuk, Rómából az út mindenhova vezet. A tábla szerint egy irányba kellett menni az északi, keleti, nyugati városokhoz. Nehéz eltévedni, ha kevés az út.
Ahogy haladtunk, egyre több lett a lehetetlenségig telerakott mikrobusz, aminek az utasterében az isten tudja hányan ültek, de az biztos, hogy az egyikben a sofőr mellett három felnőtt „ült”, akiknek az ölében még egy gyerek is volt. És hát ez csak az utastér, mert a csomagtartó egy cseppet sem jobb. Az ajtajukat természetesen nem lehet becsukni, annyira kilóg a sok csomag. Egyikből egy rizsaratógép állt ki, ami természetesen még körbe volt tömve mindenféle batyuval.
Túl sok megállót nem iktattak az útba, de az egyiknél azért megebédeltünk, mert másképp nem lehet bírni a kilenc órás utat. Az út háromnegyede tulajdonképpen egész jó, de aztán elfogy az aszfalt. Kezdetben szép sima földúton mentünk, ahol nyomta is neki a sofőr, szépen haladtunk. Aztán elértük azokat a szakaszokat, ahol éppen építik az utat, és onnan már nagyon zötyögött. G is feladta a további sudoku feladványok megfejtését, mert a gödrök miatt kezdett oldalméretű számokat írni.
Mielőtt Sen Monoromba értünk, egy fiatal srác lecsapott ránk, és szépen megdumált, hogy menjünk az ő szállodájába. Pontosabban abba, amelyik neki jutalékot ad. Hagytuk magunkat rábeszélni, és nem bántuk meg. Végre volt melegvíz, ami eléggé hiányzott már. Jó, hogy lehet hideg vízben is zuhanyozni, meg okoskodnak róla, hogy milyen egészséges, de azért lássuk be, hogy a sörözésnél is egészségesebb a fekvenyomás, én mégis inkább az elsőre szavaznék.
Egyúttal megbeszéltük, hogy leszervezi nekünk az elefánttúrát is másnapra. Ezután elvonultunk vacsorázni. Nagyon tehetségesen kiválasztottuk a legrosszabb helyet a városban. És ezt ki merem jelenteni anélkül, hogy kipróbáltuk volna az összes többit. Egy előnye volt, lelkes volt a felszolgáló, de azzal meg nehéz jóllakni.
Este még a fürdőszobánkban el kellett kussoltatni egy gekkót, ami meglepően könnyen ment, a villany egyszeri felkapcsolása megoldotta a problémát. Hihetetlen hangosan tudják azt üvölteni, hogy gekkó-gekkó. Vajon miről kapták a nevüket?

 

Címkék: kambodzsa sen monorom