Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


36746 km, Saigon

2009.10.23. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Csapatos utazáson vettünk részt. A turné keretében a Cao Dai templomot és a Cu Chi alagutakat látogattuk meg. A keretein kívül meg rögtön elsőként gyárlátogatásra vittek. Volt egy ötven négyzetméteres gyár, amiben 17 másodperc látogatást tettünk, és máris egy 500 négyzetméteres üzletben találtuk magunkat, ahol tömegével álltak a giccsesnél giccsesebb termékek, amelyeket elvileg a szomszédban gyártottak le. Voltak lakkozott vázák, dobozok gyöngyház berakással, tojáshéjból készült mozaikok, meg gyakorlatilag minden, ami ingyen se kellene. Megdöbbentő egyébként, hogy mennyi munka fekszik egy-egy ilyen ízléstelen szarban. A raktáron álló mennyiséget egyébként szerintem a szomszédos üzemben, ahol mellesleg rokkantak dolgoznak, 500 év alatt sem gyártották volna se, szóval lehet, hogy valahol van még egy gyár, esetleg gépsor vagy pincében tartott gyermekmunkások.

A buszba visszapattanva elindultunk az első igazi program felé. Engem meglepett, hogy milyen messze van, csak a harmincra emlékeztem a százharminc kilométerből. Hamar álomba zuhant az utasközönség fele, köztük én is. Úgy látszik, még mindig nem megy az, hogy egykor fekszem és hétkor kelek.
A Cao Dai templom egy teljesen agyament helyi vallás temploma. Megpróbáltak összegyúrni pár dolgot, ami a kezük ügyébe akadt és vallássá formálni. Mi, és még néhány más csoport a misére érkeztünk meg, amit délben tartanak, és vannak résztvevők is a turistákon kívül, tehát a vallássá gyúrás valamennyire sikerült. A templom maga hangyányit giccses, szép színes sárkányokkal, de van a tetején egy földgömb is, meg a homlokzaton szobrok a vallás szentjeivel. Meglepő módon ezek a szentek egészen széles körből kerültek ki, és szerintem mindenre készültek életükben, csak arra nem, hogy egy vallás pillérei legyenek. Ott van köztük Dr. Sun Yatsen, Victor Hugo, hogy az Európában is ismereteket említsem, valamint Nguyen Binh Khiem vietnámi költő. Őket éppen az istennel kötött harmadik szövetség aláírásának pillanatában ábrázolják. Az oltáron aztán vannak mások is, mint Sakyamuni, a történelmi Buddha, egy kínai tündér, Laoze és még néhány kínai isten.
A misét a karzatról meg lehet tekinteni. Nagyon hangulatos és látványos, leginkább zenélés és kántálás. Tisztára olyan, mint valami B kategóriás mozi elborult szektája. A hívők fehérben, a három különböző irányzat papjai kékben, pirosban, illetve sárgában vesznek részt a szertartásokon.
Ahhoz képest, hogy vagy három órát buszoztunk, nem sok időt hagytak nekünk, hogy nézzük a szertartást, menni kellett ugyanis ebédelni. Ez persze nem volt benne a túra árában.
A következő megállóhoz szinte Saigonig vissza kellett menni. A Cu Chi alagutakat, ugyanis az amerikaiak orra alá ásták a vietnámiak. Szerintem ezek, vagy hasonlók elég sok filmben szerepeltek már. A lényeg az, hogy a környék lakossága egy szerény 250 km-es alagúthálózatot hozott létre, amiben nem túl boldogan, de azért éldegélt, míg kint az amerikai katonák lebombáztak mindent, vagy éppen meghaltak egy primitív csapdában, amit a vietnámiak állítottak nekik sok szeretettel. Ezeknek a csapdáknak egy-egy példánya ki is volt állítva, meg lehetett nézni hogyan működtek. Lényege mindegyiknek az volt, hogy jó nagy vas- vagy bambuszdarabokat juttasson a gonosz megszállók testének valamely részébe, lehetőleg úgy, hogy ne is lehessen kihúzni. A legprimitívebbek csak gödrök voltak hegyes bambuszrudakkal, meg egy csapóajtóval a tetejükön. A helyi vezető úgy fogalmazott, hogy a rudakat méreggel is bekenték néha. Konkrétan a méreg egyébként fekália volt, ami ha nem is mérgező, de ocsmány fertőzéseket tud okozni, különösen trópusi klímán.
A botokon és köveken kívül voltak szofisztikáltabb fegyvereik is, például az aknák. Ezek is házi készítésűek voltak. Alapanyagot dobtak nekik az amcsik, csak át kellett alakítani. Kellett hozzá idegrendszer, hogy az ember nekiálljon szétfűrészelni egy 500 kg-os bombát! Akinek ez volt a munkája, attól soha nem lehetett olyan mondatot hallani, hogy „Múltkor azt csesztük el, hogy...” Sőt, valószínűleg a környéken dolgozó munkatársaknak sem nagyon volt lehetőségük utólagos panaszra.
Természetesen egy ilyen bombagyár is be volt rendezve úgy, ahogy az annak idején kinézett, és megtekinthettünk egy alagutat is. Pontosabban végig lehetett rajta menni törpejárásban, mert ezt már kibővítették, hogy ne szoruljanak be a turisták. Szerencsére hagytak azért egy eredeti méretű bejáratot, amit ki lehetett próbálni. A korabeli szabvány 20×40 cm volt. Én pont beférek, de nem tudom, hogy az alagút kanyarulatait hogyan venném.
Természetesen volt mozizás is, ami egy 1966-os propagandafilm volt, amelyen bemutatták, hogy Cu Chi békés és idilli tájait hogyan bombázzák sivataggá a gonosz ellenséges erők, és a bátor vietkong harcosok hogyan szívatják őket – szó szerint – halálra. Amerika persze még mindig ragaszkodik hozzá, hogy először is nem háborúzott Vietnámmal, másodszor pedig, hogy egyáltalán nem vesztették el a háborút.
Az alagutak után irányba vettük Saigont az esti csúcsban. Eltartott egy darabig, mire átaraszoltunk az egymillió moped között. És ha valaki azt hiszi, hogy ez ilyen költői túlzás, akkor nagyon téved, inkább eufemizmus. 6,3 millió lakosa van Saigonnak, és szerintem 16 év felett mindenkinek van motorja, ha mégse lenne, akkor biciklizik.

 

Címkék: saigon vietnám

36527 km, Saigon

2009.10.22. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Kora reggel érkeztünk meg Saigonba, vagy ha úgy tetszik Ho Chi Minh Citybe, esetleg HCMC-be. Egyébként kiírva még nem láttam sehol az új nevét, ami azért annyira már nem is új. Még a vonatjegy is Saigonba szólt.

Gyalog indultunk a belváros felé. Szép nagy város, kellett egy keveset gyalogolni, pedig a térképen alig haladtunk valamit. A népesség is jelentős, ez meg a motorosok számán látható kitűnően. Olyan tömegben haladnak a motorosok, - pláne csúcsidőben –, hogy az elképzelhetetlen. Ráadásul a fél város fel van túrva, így néha kicsit a járdára is felhajtanak, már ha van rajta hely. Normál esetben ugyanis a járda a boltok meghosszabbítása vagy azok parkolója. Ha valaki úgy akar gyalogosan közlekedni, hogy a járdán megy, az itt nem fog sikerrel járni. Tehet kísérletet arra, hogy minden akadályt az útra lelépve megkerül, akkor viszont legalább kétszer annyit fog gyalogolni, mint amennyit normál esetben kellene. Szóval a gyalogosok az út szélén mennek. Mi általában a forgalommal szembe, mert mégiscsak akarjuk látni, hogy ki üt el. Egyébként gyalogosként a közlekedés nem túl drámai, bár kívülről nézve azért egy három sávos úton való átkelés leginkább öngyilkossági kísérletnek tűnik. Szerencsére a forgalom sebessége nem túl nagy, meg egy moped elől mégiscsak könnyebb elugrani, mint egy busz elől, ráadásul a fékútja is rövidebb. A titok abban rejlik, hogy el kell indulni határozottan, és nem szivatni szegény motorosokat. Ha szép szabályos, egyenletes pályán haladunk, akkor ki fognak kerülni. Lehet, hogy csak centikkel, de az a centi ki van számítva. Ha valaki ugrálni kezd előre-hátra, azt nagyobb eséllyel ütik el. Az európai szokásokkal ellentétben azonban nem célszerű a kereszteződéseknél átmenni az úton. Itt ugyanis bárhonnan jöhet bármi, míg egy egyenes útszakaszon csak két irányból. Igaz a két irányból egyszerre és az út bármelyik oldalán.
Sikerrel megtaláltuk a város azon részét, ahova besűrűsödött az olcsó szállodák igen nagy hányada. Mi ezek közül is az olcsóbb árfekvést kerestük. Sajnos ez megint azzal járt, hogy le kellett mondanunk az ablakról. Na, bumm, kicsit később tudjuk meg, hogy esik-e.
Kicsit szétpakoltunk a szobában, aztán ügyintézni indultunk. Először is mosodába kellett adni a ruháinkat, mert a csapban mosás, - aminek G már feketeöves mestere –, nem segített rajtuk. Alapvetően inkább égetőbe kellene vinni őket, de ez az akció még várat magára.
A mosoda – európai szemmel kicsit meredek – mellékszolgáltatásként útlevélképek készítésével és fotónyomtatással is foglalkozott, így gyorsan csináltattunk egy kazal igazolványképet, mert az otthonról hozott elfogyott, nem is tudom mire. A tarsolyomban már csak kettő volt, ráadásul nem is egyformák és az egyik hátulján látszott, hogy valamibe egyszer már be volt ragasztva.
A fotók és a mosás elkészültét csak estére ígérték, így észemről ezekkel a szedett-vedett fotókkal vágtam neki a laoszi vízumigénylésnek. G-nek még volt készlete képekből, akár muszlim standardnak megfelelőt is tudott volna prezentálni.
Ugyan laoszi vízumot a határon is állítanak ki, de nem minden határátkelőnél, és meg nem erősített források szerint dongért amúgy sem, és ha mégis, akkor is csak tizenöt napra. Ezen indokok külön-külön is elegendőek lettek volna, hogy Saigonban zavarjuk le a dolgot.
A követség a város közepén van, sokat nem kellett túrázni. Kitöltöttük a formanyomtatványt, mellé raktunk két fényképet, meg az útlevelet és beadtuk. Mondta a pacák az üveg mögül, hogy egy pillanatot várjunk. Gondoltam kapunk egy átvételi elismervényt, meg egy időpontot, hogy mikor jöhetünk. Ázsiai országokhoz méltóan a pillanat volt vagy öt perc, viszont nem elismervényt kaptunk, hanem a kész vízumot beragasztva, meg egy majd kétmillás számlát. (A milliomossá válás egyik legegyszerűbb módja az, ha beváltja az ember a pénzét dongra.)
Délre megbeszélt találkozónk volt Csabával, aki ezzel elnyerte az „Első magyar Isztambul óta” címet, már ha nem számít csalásnak az, hogy otthonról szerveztek össze minket.
Az időt kihasználva elsétáltunk a közeli katolikus templomig, ami szép nagy, de bármelyik európai faluban szebbet lehet találni. Hiába, a kereszténység valahogy nem annyira lett sikeres errefelé, bár Vietnámban érték el a legnagyobb sikereket a hittérítők. Legalábbis ha nem számítjuk a térséghez a Fülöp-szigeteket, de ott a spanyolok dolgozták meg a népet és hát nekik voltak módszereik.
Csaba pontosan érkezett, de addigra már esett az eső, így aztán simán el tudott vegyülni a viet tömegben a robogóján ezüst nejlon esőkabátban.
Egészen hülye érzés volt valakihez magyarul beszélni, aki nem G. Nem mintha eddig nem csináltam volna, csak sose vártam választ. Aki nem beszél angolul, azzal ugyanis magyarul szoktunk tárgyalni. Mit strapáljuk magunkat, ha neki tök mindegy milyen ismeretlen nyelven beszélünk. Egyébként egész jó eredménnyel lehet így is elérni, hamar kiderül milyen hatalmas része van a nonverbális kommunikációnak és miért is olyan nehéz – pláne idegen nyelven – megérteni, hogy mit mond valaki a telefonban.
Az esőre való tekintettel egy közeli étterembe ültünk be ebédelni. Csaba már itt él egy ideje, így aztán nem engedett abból, hogy meghívjon minket. Azzal váltunk el, hogy este újra találkozunk. Míg ő dolgozott, mi megnéztük a Függetlenségi Palotát, amit mostanában Újraegyesítési palotának hívnak és elintéztük a sürgős szunyókálnivalónkat is. Kinek mi volt a munkája.
A palota egyébként a hatvanas években épült, annak megfelelő stílusban. Érdekes volt végigjárni az elnöki mozitermet, meg játékszobát. Természetesen bunker is van alatta, szabvány szürkére festve.
Este aztán egy klasszikus piaci mobil étteremben együtt vacsiztunk. Ez már nem olyan „egyféle kaja van” típusú hely volt, kitűnő halat ettünk. Nem olyan nehéz Vietnámban kitűnő dolgokat enni, és ezekért még csak puccos éttermekbe se kell beülni.
Csaba olyan régóta él Ázsiában, hogy továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy vendégül lásson minket. Igazán nagyvonalú. Szépen elbeszélgettük az időt, ideje volt hazaindulni, azért is, mert elkezdték ránkbontani a sátrat.

 

Címkék: saigon vietnám