Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


25575 km, Peking

2009.08.29. 10:00 | Ahmet | 9 komment

Hosszú napot terveztünk, ezért korán kellett kelni. A metróban ezúttal arra kellett rájönnünk, hogy a jegyek csak a megvásárlás napján érvényesek. Remek, megvolt még két jegyünk, amivel korábban egy másik állomáson próbálkoztunk sikertelenül, azokat végül sehogy sem sikerült elhasználni.

Csak néhány megállót mentünk a buszállomásig, hogy eljussunk Miyunba. Buszoztunk egy órát, majd kiraktak egy buszmegállóban, mondván, hogy onnan mennek a minibuszok Simataiba. Gyanús volt, hogy lehúzás lesz a dologból, de hát mit vitatkoztunk, mert azt sem tudtuk hol vagyunk. A taxisok, akiknek a karjai közé löktek, marha boldogok voltak, mi nem annyira. Más utas nem volt, így alkupozíció sem, mehettünk taxival, a még mindig egy órányira lévő Nagy Falhoz. Természetesen ezért egy jelentősebb összeget felszámoltak.

Megérkezve csak az érdekelt, hogy hol lehet enni, mert már kopogott a szemünk az éhségtől és úgy nem lehet élvezni semmit, pláne nem valami meredek mászást. Gyorsan megebédeltünk és beléptünk a kapun, ahonnan még egy fél óra mászás volt maga a fal.
A hőmérséklet drasztikusan lehült az előző napokhoz képest, amiről egyelőre azt gondoltuk, hogy milyen kellemes. Nem gondoltuk végig, hogy ha a 90% páratartalmú 35°C-os levegő 25°C-ra lehül, akkor mi lesz. Igen, kondenzáció! Rövidesen el is kezdett rákondenzálódni a fejünkre az ég, de nem sokat foglalkoztunk vele. Úgyis izzadtunk mint egy ló, végülis mindegy volt mitől leszünk vizesek, bár arra érdemes figyelni, hogy alapesetben mondjuk a fényképező nem izzad, esőben meg vizes lesz, amit nem szeret. És amit ő nem szeret, azt én sem.
Végre elértük magát a falat. Hát mit mondjak, a kínaiak megint nem tököltek! Teljesen elég lett volna várakat, vagy falszakaszokat építeni oda, ahol egy hadsereg be tud vonulni, de ők inkább végig építettek egy falat. Nem tudom mekkora jelentősége van, hogy egy alpintechnikával megmászható sziklafal tetején van még egy Nagy Fal is, de gyanítom, hogy sokat nem tesz már hozzá a természetes védelmi vonalhoz. Pláne, hogy az ellenséget végül taktikai megfontolásból maguk engedték be a Falon. Az viszont kétségtelen, hogy lenyűgöző, ahogy a hegygerincen végigkanyarog az építmény, minden csúcson egy toronnyal. Az idő meglehetősen párás is volt, a néha eleredő eső mellé, így igazán nem lehetett messzire ellátni, de annyira nem is baj. A lábunk alatt húzódó fal szépen bekanyargott a párába és eltűnt.
Az első szakaszt már teszik szépen tönkre a munkások, és állítják helyre az eredeti állapotot. Ha kész lesz, már Simataiba se lesz érdemes elmenni. Sajnos a helyreállítás Kínában nem állagmegóvást jelent, hanem gyakorlatilag újraépítik az egészet, amivel elveszti minden szépségét. Lesz egy újabb Nagy Fal szakasz, ami pont úgy néz ki, mint újkorában, és pont annyira lesz érdekes, mint egy vadi új fal. Szerencsére pár toronnyal arrébb már nem volt semmilyen felújítás. Minden maradt romos, voltak leomlott szakaszok, amiket ösvény került meg. Szerencsére turista alig volt, annak ellenére, hogy vasárnap volt. Lehet, hogy az eső segített ebben.
Jó három óra gyaloglás és néhány igen meredek fel-, illetve lemászás után elértünk egy újabb szakaszt. Onnan lehetett persze csak tudni, hogy újabb jegyet kellett venni. Mindegy, megérte. Innen igazából már nem volt messze az a kijárat, amit kiszemeltünk. Összesen talán tíz kilométert tettünk meg majd négy óra alatt, de nagyon nagy élmény volt.
Szépen leereszkedtünk egy ösvényen a bejárathoz, és megkezdtük a járműre való alkudozást. Rajtunk kívül még egy csapat volt, de nem társultak velünk, mert volt saját kocsijuk, és mivel vendégként voltak itt, még elvinni se tudtak. Megint nem voltak jók a kilátásaink, de viszonylag jó árat sikerült elérnünk. Miyun felé aztán megkezdődött az araszolás. A főút vagy harminc kilométeren csak egy sávon járható, mert rövidebb szakaszt nem állnak neki javítani. Mehettünk valami mellékúton, ahol minduntalan óriási dugókba futottunk, amit általában egy-egy ezeréves szar teherautó okozott, ami nem volt képes meghaladni az öt kilométerórás sebességet. Nem értem, hogy az ilyennel minek mennek ki az utakra. Egyáltalán mit lehet szállítani velük, aminek mindegy, hogy mennyi idő alatt ér oda?
Kicsit aggódtunk, hogy majd nem lesz buszunk vissza Pekingbe, de megérkezve látnunk kellett, hogy sorban állnak a buszok és mint reggel, öt percenként indulnak. Felszállva rendes utasként azonnal benyomtuk a kekszeinket, amit még reggel vettünk. Sajnos fasírozottas szendvicsünk nem volt.

 

 

Címkék: kína peking

25287 km, Peking

2009.08.28. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Nos, a probléma újra előállt. Egészen pontosan azt hiszem, a légkondi kondenzvizének elvezetésével volt a probléma, mert abból csöpögött a víz. Hívtuk a takarítókat, akik nem értették ugyan, hogy mit akarunk, de odaküldtek egy takarítót, aki hívta a szerelőt, aki nézegette egy kicsit, majd áttelepítettek minket egy másik szobába. Ez így leírva nagyon frappáns és gyors megoldásnak tűnik, de valójában sokáig ment a tökölődés.
Ráadásul úgy volt, hogy délután találkozunk egy ismerős ismerősével, mert itt él Pekingben és örül, ha találkozik valakivel, aki nem kínai. Délelőtt meg a Tiltott Városba akartunk menni. A kettő úgy függ össze, hogy addig ment a tökölés, hogy késésben voltunk, fel kellett hívni a csajt, hogy találkozzunk később. Ekkor persze kiderült, hogy néhány órán belül Taiwanra kell repülnie, úgyhogy stornó az egész. Hát ilyen, ha valaki újságíróként dolgozik.
Végül csak felkerekedtünk, hogy elinduljunk a megnézni a császári palotát. Persze megint kellett tenni egy kis technikai kitérőt, hogy vonatjegyet vegyünk, mert van már benne tapasztalatunk, hogy milyen az, amikor nincs. Na, most lesz még több, mert Suzhouba nem kaptunk hard sleeperre jegyet, se a kinézett napra, se utána. Vehettünk soft sleepert, ami gyanítom, hogy semmivel nem lesz puhább, kivéve, ha azt a sok pénzt tömik a matracokba, amit elkértek a jegyért. Hard seat most szóba se jött, elég volt belőle egy időre.
Végre tényleg a császári székhely irányába fordultunk, ami pekingi léptékkel nem volt messze, mondhatnánk pár utcasarokra, de azért legyalogoltunk pár kilométert, mire odaértünk.
Sajnos a Mennyei Béke kapuja be volt állványozva, de azért Mao elvtársat kihagyták, hogy megnézhessük. Még kínai mértékkel se mondanám, hogy szép ember volt, pedig biztos sokat dolgozott rajta a festő, hogy jól nézzen ki. A mauzóleum, vagy Maozóleum is ott van nem messze, de meg sem fordult a fejünkben, hogy beálljunk a sorba. Én egyszer már láttam, 3D-ben sem szebb, és pont annyira életszerű, mint az a festmény.
Már a Tiananmen téren láttuk, hogy kemény küzdelem lesz a mai nap, de hát ráfaragtunk, hétvége van. A jegypénztárakig bokáig lehetett gázolni a jégkrémes papírokban és vizesüvegekben. Hiába, nemcsak mi érezzük, hogy meleg van, hanem mindenki más is. Legalább a jegyekért nem kértek otromba összeget, ami meglep, mert igen vastag a bőrük, ha belépők árának megállapításáról van szó.
Sajnos a tömeg csak nem akart eltűnni, ott tolongott mindenhol, ahol mi szerettünk volna tolongani. Ha az ember látni akart valamit, akkor kicsit kínaivá kellett válni és menni előre nem nézve se jobbra, se balra. Ez úgy lehetséges leginkább, ha az ember arra gondol, hogy 1,3 milliárd kínai szarja le, hogy én mit akarok, most én szarom le, hogy ők mit akarnak. Egyébként tényleg leszarják, hogy mit akar az ember. Egy centi előnyért képesek betolakodni az ember elé a sorban. Az első napokban az ember csak néz, mikor valahova jegyet akar venni, és csak azt látja, hogy minduntalan bedugja valaki a fejét az ablak elé. Később aztán rájöttünk, hogy nem kell szívbajosnak lenni, oda kell tenni azt a könyököt keményen, ha fáj is a másiknak. Kicsit olyan ez, mint valami küzdősport. Rambózni kell mindenhova. Nincs harag, de utánam jössz. Egy német srác azt mondta, hogy ilyen esetekben bemondja kínaiul, hogy seggfej, és a pillanatnyi döbbenetet kihasználva megveszi a jegyet.
Egyébként a Tiltott Város jól néz ki a sok császársárga cseréppel, meg bordó fallal. Nem tudom, mennyire lehetett jó itt élni, még akkor is, ha éppen egy birodalom császáráról beszélünk. Sorban állnak egymás után a csarnokok, mindegyiknek van valami jó hangzatos neve, és mindegyikben egy szép magas trón, ahonnan a császár kihirdethette az új okosságot, vagy meghallgathatta az istenadta nép képviseletében eljáró istenadta nemesek sirámait.
Közben meg egy zárt területen élte le élete nagy részét, ahol mindent meghatároztak a formaságok, amit még a császár se hághatott át. Mondjuk azért akadtak kísérletek, például a legutóbbi – Pu Ji – felszedette a kapuk küszöbét, mert zavarta a bringázásban. Aki látott már kínai kaput, az tudja, hogy ha küszöbről van szó, akkor a kínaiak nem viccelnek. Legalább huszonöt centi magas mind, de néhány templomban már egy-egy fadobozt is odaraknak lépcső gyanánt, hogy az öregebbek is be tudjanak menni. Szóval egyáltalán nem akadálymentes a terep.
Gondolom, építésnél nem is volt cél, hiszen a gyaloghintónak leginkább mindegy. Vagy ha nem is mindegy, de megoldja, mert ha nem, akkor fejek hullanak. A császár szinte soha nem mozgott egyedül, mindig kísérte egy komplett konvoj, vagy egy logisztikai század, legyezőkkel, mobil vécével, meg mindennel, amire szükség lehetett. El lehet képzelni, hogy ennek a bandának mekkora öröm lehetett, mikor a császár biciklire ült. Mert ez nyilvánvalóan nem jelentette, hogy akkor ők leülhetnek egy fa tövébe, aztán a császár majd visszajön, ha kell valami.
A csarnokok sora után megnéztük a múzeumot is, ahol ki volt állítva néhány darab a palotához tartozó kincsekből. Szépen tematikusan: arany, jáde, miegymás. Ezek a kincsek már a császárság idején elkezdtek elveszni, és felbukkanni a környékbeli régiségboltokban, de azt hiszem, hogy a császárság felszámolásával a készletek is felszámolódtak.
A palota udvarán álló számtalan hatalmas aranyozott bronzüstökről például gondos kezek lekaparták az aranyat. Erre mondta annak idején az idegenvezető, hogy a kapitalisták kaparták le. Szinte láttam is magam előtt, ahogy a Rockefeller család, valami eszelős tűzzel a szemében a családi ezüst esszcájggal kaparássza az aranyat.
A palota északi, azaz hátsó kapuján bukkantunk ki az engedélyezett városba. A várárok mögött egy park volt, benne egy egészen szép méretű dombbal. A domb akkor keletkezett, mikor a várárkot ásták. A földet eltalicskázták a kert végébe, aztán ez lett belőle. Ha már ott volt, kapott funkciót is, tettek rá egy pavilont Buddhával, hogy védje a Tiltott Várost az északi gonosz szellemektől. Kevésbé elborult lelkek szerint a homokviharoktól védi, amik egészen kellemetlenek tudnak lenni, ha megindulnak a sivatagból, ami meg egyébként egyre közelebb jön Pekinghez.
Természetesen felmásztunk a dombra, ahonnan kitűnő kilátás nyílt az egész palotára, kár hogy a pára a felét eltakarta.
Visszafelé a Tiltott Város mellett mentünk, ami így különösen nagynak tűnt. Kibukkantunk a Tiananmen téren, ami lehet, hogy a legnagyobb tér a világon, de biztos, hogy nem a legszebb. Összességében csak egy nagy hiány a városban, rajta Mao mauzóleumával, ami pont olyan, mint Mao uralkodása: szeretne grandiózus lenni, de inkább csak valami nagy otromba szar.

 

Címkék: kína peking

25270 km, Peking

2009.08.27. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Ugyan nem keltünk túl korán, de még viszonylag sötét volt. Aztán rá kellett jönnünk, hogy ez bizony már sötét is marad, olyan pára ül a városon. Az ablakon kinézve alig láttuk az utca túloldalát, és habár Peking nagy, a kínaiak meg megalománok, azért ennyire nem széles egy utca sem.
Reggelire gyorsan főztünk magunknak egy vödrös levest a lenti boltból. Ilyet nálunk is lehet kapni, csak zacskóban. Az ember felbontja, beleszórja a fűszereket, felönti forró vízzel és vár öt percet, ezzel kész is, gondolom ismerős. Itt még edényt sem kell hozzá keresni, így aztán egy szabvány kínai el sem indul egy vonatútra hat-nyolc ilyen nélkül. Forró víz meg mindenhol van. Például a szállodánkban is ott áll egy ipari vízforraló, csak ki kell menni a szoba tartozékát képező termosszal és hozni egy levesre valót.
Komoly étkezésünk után a sarkon metróra szálltunk. Előrelátóan négy jegyet vettünk, hogy visszafelé ne is kelljen foglalkozni vele. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy nem is tudtunk volna rossz felé menni, mert a körjáratnak pontosan a túloldalán kellet leszállni. Természetesen ez a megálló is egy vasútállomás, méghozzá az Északi. Úgy tűnik sokkal több vasútállomás van Pekingben a szükségesnél.
A légkondis metróból átszálltunk egy légkondis buszba, ami nagy előny a túlélés szempontjából, mert pokoli meleg volt. A busszal még majdnem egy órát utaztunk satufék-padlógáz módszerrel. Már el is határoztam, hogy ha hánynom kell, én bizony előre fogok ballagni és a sofőrt hányom le. Nem hánytam, pedig már szinte vágytam rá.
Helyette megérkeztünk a Nyári Palotához. Nem tudom miért nyári a palota, mikor itt is pont annyira volt rohadt meleg és pára, mint a városban. Azt hiszem, hogy ha már nyári rezidenciát építenék, és évente kétszer költöznék, ráadásul olyan gazdag lennék, mint egy kínai császár, akkor már valami hűvös helyre mennék, nem 20 kilométerre a másik palotától. Mindenesetre szép munkát végeztek, ha eltekintünk attól, hogy nem hűvösebb, mint a téli.
A Kunming tó partján építették fel, nagyrészt egy dombon, amiről kitűnő kilátás nyílik a tóra, már amikor éppen nem csak tömény párát látni. Természetesen van néhány templom is, mert az kell, és rengeteg sárga tetőcserép, ami hagyományosan a császár színe.
A tóban rengeteg lótusz van, sajnos a legtöbbjük már elvirágzott, ezenkívül csónakok tömkelege ringatózik rajta. Tó alatt nem valami kacsaúsztatóra kell gondolni, szép méretes.
A palotához egy hatalmas ligetes rész is tartozik, ebben vannak elszórva az egyéb látnivalók pl. templomok, kertek, kapuk (természetesen mindegyiknek valami rendkívül hangzatos nevet adtak, mint pl. a Hajnali fény kapuja, az Erény és harmónia kertje), a tóparti pavilonokból álló, igen jól kinéző Suzhuo bevásárlóutca, és egy kiállítás a palotában használt tárgyakból.
Körülbelül négy óra alatt jártuk be az összes látnivalót, úgy, hogy az egyik kert éppen felújítás alatt volt, szóval megérte az árát. Valószínűleg hűvösebb időben méginkább élvezhető.
Hazafelé az előre megvásárolt metrójegyünk nem nyitotta ki a kaput, rá kellett jönnünk, hogy csak azon az állomáson használható, ahol vásároltuk. Ilyen idióta rendszert én még nem láttam, ki is fejeztük nemtetszésünket a személyzetnek, akik természetesen nem értették a problémánkat.
A szállodába visszaérve konstatáltuk, hogy beáztunk. Nagy nehézségek árán előkerítettünk egy takarítónőt, aki előkerített egy karbantartót, aki közölte, hogy ha probléma újra előáll, hívjuk fel a 8-as számon a takarítónőket. Nagyszerű, mert hívtuk már korábban a 8-ast, ahol annyit tudtak angolul, hogy „I don’t know!” és átkapcsoltak a portára. Reméljük, nem áll újra elő a probléma.

 

Címkék: kína peking

25231 km, Peking

2009.08.26. 10:00 | Ahmet | 3 komment

Reggel üdén és bársonyosan szökkentünk volna le a vonatról. Megérkeztünk Pekingbe, annak is a Nyugati Pályaudvarára.
Hosszú aluljárótúra után kilyukadtunk – egyáltalán nem véletlenül – a buszoknál, ahol még azt is sikerült kideríteni a kínai jelekből, hogy melyik megy a megfelelő irányba. Apró örömök a hosszú vonatozás után. Így aztán az egyik vasútállomásról átjutottunk a másikra. De sikerült ellenállni a kísértésnek és nem szálltunk újabb vonatra. Helyette a közeli, magát backpacker luxusszállodának hirdető hely felé vettük az irányt.
Kiderült, hogy vannak azért elfogadható árú szobák is, igaz azokhoz nincs fürdőszoba. Mindegy, lényeg az volt, hogy szépen szét lehessen pakolni, amit szeretünk. Most viszont elég fáradtak voltunk, így csak a bakancsot pakoltuk szét, meg a törölközőt húztuk elő, mert csak egy alapos zuhanyzás és fogmosás után vált bizonyíthatóvá, hogy nem orkok vagyunk.
A rekreációs tisztálkodás után reggeliztünk egyet a szálloda éttermében. Ezen a helyen háromszor ettünk: először, utoljára és soha többet. Amerikai reggelit kértünk, ami egy előre cukrozott, borzasztó instant kávéból, egy olajban megfürdetett szójavirsliből, egy sótlan, ámde olajos tükörtojásból és egy szelet édes tósztkenyérből állt. Próbáltuk kifejezni az elégedetlenségünket, de a személyzet olyan szinten beszélt angolul, hogy 5 perc panaszkodás után megkérdezték: „The food good?” Akkor feladtuk. Rögtön utána kaját kellett vennünk, hogy ne legyünk éhesek.
Ezután elindultunk a szerénytelen méretű utcákon, hogy meglátogassuk az alig néhány kilométerre lévő, jónak mondott könyvesboltot. Valószínűleg később, máshol is tudtunk volna útikönyveket venni Dél-Kelet Ázsiáról, de jobb tutira menni. Szóval bevásároltunk. Jelentős pénzeket nem takarítottunk meg azzal, hogy nem otthonról hoztuk, de legalább ezeket nem kellett cipelni. Érdekes viszont, hogy Kínában kifizetve ugyanazt az összeget, sokkal jobban elhúztuk a szánkat. Valahogy nem jó érzés, hogy volt olyan köztük, aminek az áráért aludtunk már három éjszakát is szállodában.
Rögtön kaptunk mellé egy díszdobozos Lonely Planet neszesszert (Limited Edition Collector’s Item). Díszdobozos érted!? Szivacs béléssel, nehogy összetörjön. Szerintem a doboz többe került, mint ez a nejlon szar. Mindegy, büszkén azt is a hónunk alá csaptuk, mert a kishátizsákba nem fért be, és elindultunk a Láma Templomhoz. Nálunk volt egyébként a – szintén díszdobozos, üveg – szentkép is, amit a tibeti szerzetestől kaptunk, hogy végre elajándékozzuk.
Metróval mentünk, méghozzá új metróval. Nagyon szép egyébként, és itt is van egy lehetőség, hogy megröntgenezzék a táskánkat. Ez is valami sport errefelé, nem tudom, igazából mit keresnek, a szép új nagykésem nem volt nálam, csak egy bicska, de az meg senkit nem érdekelt eddig sem.
A Láma Templomot könnyű volt megtalálni, csak a bejáratát kellett egy kicsit keresgélni. Nemcsak mi voltunk bajban, egy idősebb trió is minket kérdezett. Mondtam, hogy nem tudom, de szerintem arra van, erre egyből elindultak a másik irányba. Lehet, hogy kinéznek valakit, aki biztos lúzer, megkérdezik és aztán mennek az ellenkező irányba? Holisztikus megközelítés vezérelve kifordítva? Mindegy, az ő bajuk, nekem volt igazam.
Szép nagy templom egyébként, jó gazdagon díszítve. Jutott még néhány imamalom is, de azért csak nyomokban lehetett felfedezni, hogy tibeti. Eredetileg nem is annak épült, tehát a hiba nem bennünk volt. Lámát sokat nem láttunk, pedig szorongattuk a dobozt, hogy valamelyiknek odaadjuk. Mindegyik teremőr kinézetű volt, aki azt felügyelte, hogy a népek ne fényképezzenek. Sokáig nem értettem, hogy miért nem írják ki, ha egyszer nem lehet. Aztán G felhívta rá a figyelmemet, hogy a „Burning incense and film in the hall is forbidden!” nem azt jelenti, hogy füstölőt és filmet nem lehet égetni (a fene ért a buddhista rítusokhoz).
A kínaiak kreativitása angol feliratok terén lenyűgöző. Ha egy szónak a szótárban van több jelentése, akkor garantáltan a rosszat fogják kiválasztani, hogy aztán mikor feliratot gyártanak belőle, akkor összekeverjék az l-t az I-vel, e-t a c-vel, és egyébként is összezagyválják a szórendet. A jelenségnek már nemzetközi neve is van: Chinglish. Elsajátítása nem könnyű, megfejtése móka és kacagás, már ha sikerül. Sok feliratot csak akkor lehetne megérteni, ha vissza tudnánk fordítani kínaira, de szó szerint.
Végül dobozkánkat egy fiatal de egyáltalán nem jó fej fickónak sikerült odaadni, aki aztán az oltárra rakta. Legalább jó helyen van! Előbb-utóbb csak kiveszik a dobozból.

 

Címkék: kína peking