Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


15731 km, Sost

2009.07.21. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Még előző este beszéltünk a szálloda tulajdonosával, hogy Sostba akarunk menni. Mondta is, hogy egy kocsi megy hét körül. Később a sofőr is előkerült, aki megerősítette, hogy fél nyolckor megy. Még azt is tisztáztuk, hogy new time szerint.

Ennek megfelelően megint vekkerre keltünk, háromnegyed hétkor. Hét tizenötkor már az út szélén dekkorlunk a cuccainkkal, várva a minibuszt. Fél nyolc lett, majd nyolc, fél kilenc, de sehol semmi, csak a kínai munkások kezdték el építeni a szálloda mellett a százezredik átereszt az út alatt. A helyét éjjel ásta ki egy markoló. Egyszerűen remek volt hallgatni, ahogy kilenctől éjfélig a sziklás földet kaparássza gyakorlatilag az ablakunk alatt.
Kilenc felé már nagyon untuk és elhatároztuk, hogy leintünk egy teherautót. Persze mint azt már írtam, a KKH forgalma olyan, mint egy téesz bekötőúté, tehát először ki kell várni, hogy jöjjön az a teherautó. Végül jött egy, intettem, megállt. A hátizsákokat az üres platóra dobtuk fel. Legalábbis gondolom, hogy üres volt, mert látni nem láttam, csak ahogy a kocsikísérő a plató széle fölött átdobta őket, úgy puffantak, mintha üres lenne. Még szerencse, hogy most is a ronda kék huzatban voltak.
Bezsúfolódtunk a fülkébe, ami belülről sem volt kevésbé kidekorálva, mint kívülről, bár ez a teherautó nem volt fajtájának díszpéldánya, még csak ezeréves sem volt. Ennek ellenére a műszerfalat és egyben a műszereket is valami hímzett szörnyűség takarta, ami gondosan le volt nejlonozva. A plafonról rojtok lógtak, az ablak sarkaiban meg művirágok.
A lábaimat valahogy behajtogattam a műszerfal és a padló közötti 5 cm-es résbe, és próbáltam helyet szorítani G-nek, aki fél seggel ült a középső pótülésen, miközben a baloldalon a kocsikísérő szorongott. Így araszoltunk a Karakoram Highwaynek nevezett építési területen a 35 km-re lévő Sost felé. Szerencsére valahol félúton a sofőr átadta a vezetést a fiatal srácnak és ledőlt az ülések mögötti ágyon, így helyhez jutottunk. Hogy mennyire lehet pihentető az alvás egy teherautóban, ami földúton zötykölődik, azt nem tudom.
Szerencsésen megérkeztünk Sostba, pontosabban Afiyatbadba, ami Új-Sost. Valójában egy koszfészek. Kerestünk szállást, hogy lepakoljunk. Kínálat van bőven, de kicsit túl vannak árazva.
Innen gyorsan a Natco irodába mentünk, hogy elrendezzük a másnapi buszjegyet. Attól, hogy nem lesz hely, nem kell félni, inkább attól, hogy rajtunk kívül más nem akar utazni. Mi ketten voltunk csak a holnapi buszra. Remélem, azért majd még előkerül legalább két utas, hogy indítsanak valamiféle járatot. A bácsi a pult mögött állította, hogy itt még magyar nem járt, mióta él. Kérdeztem, hogy mióta dolgozik itt, azt mondta, hogy mióta ő él. Azt hiszem egyirányú kommunikációra volt csak képes.
A nap hátralevő részét tökéletes semmittevéssel töltöttük, eltekintve attól, hogy vettünk kekszet a holnapi útra, mert csak azt lehet kapni a boltokban, meg kólát, valamint a rúpiánkat átváltottuk yuanra.

 

 

Címkék: pakisztán sost

15690 km, Passu

2009.07.20. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel még a szállásunkon megreggeliztünk, aztán gyalog elindultunk a városka alatt futó KKH-hoz, hogy leintsünk valami járművet, ami Passuba megy. Mondjuk egy buszt.

Persze a dolgok soha nem pont úgy alakulnak, ahogy elképzeljük. Egy mikrobusz állt meg, ami elvitt Aliabadba, ami ugyan pont az ellenkező irányban van, viszont onnan indulnak a buszok. Rögtön várt is ránk egy, hogy elvigyen. Kifizettük a jegyet, felpakoltuk a cuccot, majd rögtön belebotlottunk az osztrák srácba, aki csak azért jött, hogy megtudakolja valami sofőrtől, hogy mi a helyzet a kínai határon. Tegnap ugyanis megint kitört a hacacáré az ujgurok és a kínaiak között, elég jelentős halálos áldozattal, és attól tart, hogy lezárják Xinjiang tartományt a külföldiek elől. Ez igen kellemetlen lenne ránk nézve is, mert ez az a tartomány, ami Pakisztánnal határos. Semmit nem sikerült megtudnunk, mert a helyiek még annyira sem voltak informálva, mint mi. Hozzájuk még a hacacáré híre sem ért el. Arra viszont jó volt az egész, hogy jól felidegesítsük magunkat.
Végül nem változtattunk a terveinken, mert arra jutottunk, hogy egy nappal korábban, vagy később érünk a határra, az már mindegy.
Nemsokára mindenki bezsúfolódott a minibuszba, és elindultunk a 45 km-es, 2 órás útra. A Karakoram Highway, vagy ahogy emlegetik, a KKH egyáltalán nem olyan, amilyet a neve sugall. Például csak a térképen highway, vagyis főút, a valóságban inkább „fődút”. Habár mérnöki csodának tartják, mi azért annyira nem vagyunk elszállva tőle. Tulajdonképpen nagy szintkülönbségeket nem hidal át, mert végig a folyót követi. Alagutak, vagy nagy hidak nincsenek, szélesnek egyáltalán nem széles, hepehupásnak viszont hepehupás. Gyakorlatilag egy téesz bekötőút minőségével vetekszik, és a forgalom se sokkal nagyobb rajta. Most dolgoznak rajta a kínaiak, hogy kétsávossá alakítsák, de közben olyan meglepő fejlesztéseket is végrehajtanak, hogy átereszeket építenek be, mert eddig csak úgy átfolyt a víz, ahogy tudott, meg vitte is az utat, ha éppen olyanja volt. Ami nagy teljesítmény benne, az a kitartás, amivel befarigcsálták a hegyoldalba, és amivel életben tartják. A hegyek folyamatosan szórják a sziklákat az útra, vagy éppen leomlanak az út alatt. Utóbbi a kellemetlenebb, azt tovább tart helyreállítani.
Két órát zötyögtünk, aminek során voltak olyan szakaszok, mikor egyszerre ketten hánytak kifelé az ablakon. Nem igazán értjük, hogy létezhet valaki a világ legmagasabb hegyláncának közepén úgy, hogy nem bírja a hegyi utakat. Egyszerűen muszáj hozzászokni. Mikor megérkeztünk megtekinthettük a buszt kívülről is. Siettem, hogy levegyem a hátizsákot, nehogy végigtöröljék vele a hányást.
Pont ott raktak ki minket, ahol szerettük volna. Kivettünk egy olcsó szobát, ami azt jelenti, hogy csak meleg víz nincs. Áram sincs, vagyis hogy ma nincs, mert csak minden második nap van itt, de ez még csókos. Karimabadban csak háromnaponta van áram. Állítólag a kormány már dolgozik a probléma megoldásán, két-három év és lesz áram egész Pakisztánban…
Sokat nem vacakoltunk, elindultunk a függőhídhoz. Persze kétszer is rossz helyen fordultunk le a KKH-ról, ami nem kevés plusz sétát eredményezett, de legalább a lenyűgöző látvány kárpótolt. Körben mindenhol havas hegyek vettek körül, abból is a különösen csúcsos fajták, melyekről itt-ott gleccserek araszolnak lefelé. Gleccserből errefelé nincs hiány, az egyik szinte az útig jön.
Mikor végül aztán valaki ráterelt a helyes ösvényre, megkezdtük a fárasztóbb részét a sétának. Sziklás terepen kellett fel-le mászni a tűző napon, miközben fogalmunk nem volt, hogy milyen messze van a híd. Elvileg már nagyon közel voltunk, amikor még mindig semmit nem láttunk. Pontosabban G látott valamit, de meg voltam győződve róla, hogy agyára ment a meleg. Aztán ahogy közelebb mentünk kiderült, hogy igaza van, az bizony ott egy híd, méghozzá nem is akármilyen. Öt szál acélkábel kifeszítve egymás mellett, közéjük fonva mindenféle fadarab, deszka, bot, karó, meg két másik kábel, mint korlát. Ez alkotja a hidat. Magasnak ugyan nem magas, középen csak pár méterre van a folyómedertől, de kétszáz méter hosszú, ami nem is rossz teljesítmény egy ilyen tákolmánytól. Hosszasan barátkoztunk a gondolattal, hogy átmegyünk rajta, de nem sikerült lebeszélni magunkat, elindultunk.
Ha nem nézne le az ember, nem lenne félelmetes, viszont azonnal rossz helyre lépne, mert a botok – gondolom anyaghiány miatt – csak félméterenként vannak betűzködve (ideális esetben). Így viszont kitűnő a kilátás arra, ami lent van. Ha magas lett volna, nem hiszem, hogy átmegyünk. Igazából nem volt durvább az egész, mint egy fáramászás, eltekintve attól a szakasztól, ami tényleg a víz felett vitt, mert ott rohanó víz látványától el lehetett szédülni rendesen, ami nem célravezető egy ilyen hídon. A nagy átkelésünk elég öncélúra sikerült, mert a másik oldalon nem volt nagy kedvünk felmászni a hegyre, pedig állítólag jó a kilátás már akkor is, ha csak félig megy fel az ember. Helyette még egyszer végigcsináltuk a kötéltáncot és ugyanazon az ösvényen visszamentünk.
A falu előtt van egy étterem, amiről sok jót hallottunk, oda betértünk. Teljesen valószínűtlenül a semmi közepén, egy dombon áll a Glacier Breeze étterem. Tényleg van gleccser fuvallat, mert onnan nem messze van egy gleccser, amiről kellemes hűvös szél fúj. Rajtunk kívül senki nem volt ott, csak a pincér, aki szerintem egyben szakács is. Ittunk egy teát, és rendeltünk a helyi különlegességből, a barackos csirkéből. Egész jó volt, de még elbírt volna néhány barackot.

 

 

Címkék: pakisztán passu

15618 km, Karimabad

2009.07.19. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Hetek óta kanyargunk a világ legnagyobb hegyei között, és még egyre sem másztunk fel. Mondjuk a tetejére nem is fogunk egyiknek sem, ahhoz túlzottan alföldiek vagyunk, de mára beterveztük az Ultar-völgy megmászását. Egy völgy megmászása elég hülyén hangzik, de tulajdonképpen ezt csináltuk. És ha hozzáteszem, hogy a szállásunk 2300 méteren van, az Ultar rét - ahova készültünk –, pedig 3100-on, akkor mindjárt más a perspektíva. Ekkora szintkülönbséget Magyarország határain belül már határozottan keresni kell.

A vár mellett elhaladva egy keskeny kis ösvényen indultunk el a völgy felé. Szerencsére az út elejéről már kikérdeztünk egy pár embert, így nem tévedhettünk el, később meg már komoly erőfeszítés kellett volna hozzá.
A völgy mindkét oldala gyakorlatilag függőleges és mind hivatalosan, mind nem hivatalosan rohadtul magas. Vagy a völgy irgalmatlan mély. Mi most az aljában álltunk így maradjunk annál, hogy a falak magasak.
Ez, hogy magas, függőleges, a helyieket egy pillanatra nem zavarta abban, hogy öntözőcsatornákat véssenek a falakba, mondjuk százméterenként. Úgy értem, hogy minden vastag szintvonalra jut egy csatorna, ami aztán a gleccser olvadékvizét viszi a környéken mindenhova. A víz elég érdekesen néz ki, mert tele van csillámmal, ami látványosan kavarog a vízben anélkül, hogy kiülepedne.
Csillám persze nem csak a vízben van, hanem a porban a földön, következésképpen a bakancsunk is pillanatok alatt úgy nézett ki, mint valami varieté hegymászó-felszerelés. A völgy alja tele van omladékkal, ami nem könnyítette meg az életünket. Helyenként kövek vannak, amik csak laza rézsűben állnak. Ha az ember rálép, minden mozog. Helyenként pedig csak homok van. Lefelé meg a nagy mélység, aljában a folyóval. Na jó, nem olyan nagy mélység, csak amolyan elégséges mélység ahhoz, hogy mentőket már ne kelljen hívni.
És természetesen meredek is, mert ezt a szintkülönbséget az ösvény nagyjából három kilométeren produkálja. Fújtattunk rendesen, szerencsére a hegy még árnyékolt, így nem kellett a napon mászni. Szegény GPS sípolt bánatosan, hogy elvesztette a jelet, de ha látott is valami műholdat, a pontosság maradt inkább a saccolás tartományban.
Ahogy araszoltunk felfelé, egyre hihetetlenebbnek tűnt, hogy bárki megtegye ezt az utat három óra alatt, ahogy mondják. Aztán egyszer csak felértünk mi is, bár puhány 3,5 óra alatt. Tömegekkel nem találkoztunk sem az úton, sem fent. Összesen láttunk egy embert, aki az egyik csatornát piszkálta egy lapáttal, meg fent volt két fickó, akik az éjszakát ott töltötték.
Leültünk a napon és megettük a jutalomfalatkáinkat, közben bámultuk a gleccsert és hallgattuk, ahogy néha dördül egyet. Felette az Ultar magasodik 7388 méterrel, mint rangidős, sorban mellette a Boyohagur-Duanasir 7329 méterrel, majd a futottak még kategóriában a Hunza 6270-nel, illetve a Bubulimating kerek 6000-rel. Igaz az utóbbi a legszebb. Egy nagy kiálló szikla az egész. A neve magyarul Hölgyujj, ami nem biztos, hogy jó fordítás, mert az okrát is hívják így, és arra jobban hasonlít, még akkor is, ha mindenféle tündérmesét is kerekítettek már a hegy köré.
Szerencsénk volt, hogy láthattuk a csúcsokat, mert egy óra múlva megérkeztek a felhők. Itt a hegyek közt nem is annyira jönnek a felhők, hanem csak úgy lesznek. Szóval eltűntek a hegyek, meg a napsütés is, amivel egy időben hideg is lett.
Pulcsiban indultunk lefelé, bár ahogy elértük a meredek, omlatag szakaszt, le is vettük. Lehet, hogy felfelé fárasztóbb az út, de határozottan lefelé félelmetesebb.
Az egyik csatornánál tettünk egy kísérletet, hogy másik úton menjünk le. A csatorna falán - ami szerencsére széles és ösvényként is funkcionál – sétáltunk végig. Szépen el is értük a völgy száját, nagyjából ott, ahol bejöttünk, csak függőlegesen 500 méterrel feljebb. A kilátás gyönyörű volt, és ha kicsit lejjebb is néztünk, akkor félelmetes. A csatorna a hegyet követve hamarosan elért egy gyümölcsöst. Gondoltuk onnan majd valahogy lejutunk a városba. Láttunk is egy szép kitaposott ösvényt, ami nagyon hívogatott, csak az volt a gond, hogy a csatornából a víz 10 méter zuhanással érte el az öntöznivaló területet és ezzel együtt az ösvényt is. Ha száraz lett volna, talán még le is mászunk, de így lehetetlen volt. Sajnos a csatorna folytatásának fala már keskeny volt, azon nem mehettünk tovább, bár azért kísérletet tettem rá. Azt kell, hogy mondjam befosatós.
Kénytelenek voltunk visszaballagni oda, ahonnan indultunk. Hátra volt még egy különösen kellemetlen omladékos szakasz, néhány seggreüléssel. Érdekes, hogy így, közel vízszinten a völgy vége pár perc séta volt csak. De azért közel sem volt egy Duna-parti korzózás. Az egyik oldalon 500 méter mélység van, és közben arra kellett figyelnünk, hogy a fejünket be ne verjük egy kiálló sziklába. Igazából a mélység egy szint után már nem lesz veszélyesebb, csak több ideje van az embernek, hogy végignézze azt a bizonyos filmet.
Szerencsére bajunk nem esett, szépen leértünk a völgy szájához, aztán már csak le kellett sétálni enyhén remegő lábainkkal a szállásig.

 

 

Címkék: pakisztán karimabad

15583 km, Karimabad

2009.07.18. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Karimabad, pontosabban Baltit volt a Hunza Királyság fővárosa. Ennek a királyságnak az uralkodói székhelyéhez készültünk. Egyetlen gond volt csak: eltűnt G szandálja. Úgy tűnik, hogy az a fél óra, amit tok nélkül töltött a busz tetején, elég volt ahhoz, hogy valaki kinyissa a legközelebb eső zsebet és kivegye azt, ami benne van, legyen az bármi. A szandál nem volt fiatal, viszont igen koszos volt, de bírta volna még egy darabig. Kicsit jobban jártunk volna, ha a másik oldalzsebbe nyúl be az illető, mert ott a zuhanyzáshoz használt kínai papucs volt.

Valószínűleg a kishátizsák is bírná még egy darabig, de érdemei elismerése mellett ma nyugdíjba küldtük. Két lyuk volt már rajta, és a zipzár se működött rendesen, de igazából az aggasztott minket, hogy a vállpánt kezdett kiszakadni. Öt éve használtam minden nap, szóval jó szolgálatot tett. Köszönjük Börn Borg! Most Patrick veszi át a hálátlan feladatot, hogy végighúzkodjuk egy kontinensen és vissza.
A hátizsák megvásárlása után, de még a vár meglátogatása előtt visszamentünk a szállásunkra, mert úgy tűnt, hogy a reggeli beöltözés kissé túlzás volt. Ahogy kisütött a nap, egyből szükségtelenné vált a dzseki, amit olyan lelkesen vettünk fel reggel, azzal az érzéssel, hogy na, nem hiába cipeltük eddig.
Nekivetkőzés után újra felmásztunk Baltitba, ami tulajdonképpen az óváros, mivel azonban lejjebb épült Karimabaddal már össze van nőve, mindkettőt csak az utóbbi néven emlegetik. Jelentősége ennek csak annyi van, hogy 200 méter a szintkülönbség.
A várat nem túl régen restaurálták, ami azt jelenti, hogy ízekre szedték és újra összerakták. Ennek ellenére pont olyan, amilyennek lennie kell egy 800 éves várnak. Látogatni csak idegenvezetővel lehet, de ez benne van a jegyárban. Mi például egy kétszemélyes csoportot alkottunk. A srác megmutatott mindent, el is magyarázta, hogy mi micsoda, szóval nagyon jó volt. Fotózni csak külön jeggyel lehetett volna, de azért mondta, hogy a kilátásról nyugodtan csináljak képet. És hát kilátás az van. Ennél jobb helyen álló várkastély talán nincs is a világon.
Az épület egy kiemelkedésen áll, mögötte csak a mélység, és az Ultar-völgy, amin régen a gleccser egészen a várig lejött, így itt már akkor volt jégszekrény, mikor még a máshol csatorna sem. Igaz csatorna itt azóta sincs. A kastéllyal szemben a Hunza folyó és annak völgye, és persze hegyek, olyan hegycsúcsokkal, mint a Rakaposhi (7788 m) és a Diran (7270 m). Mellesleg a szobánkból is ezekre látunk rá. Éjjel érkeztünk, úgyhogy reggel volt nagy óóó, mikor elhúztuk a függönyt.
A kastély után visszamentünk a szállodába, hogy a teraszon üldögéljünk és nézzük, hogy milyen irgalmatlan nagyok és szépek is ezek a hegyek. Közben az jutott eszembe, hogy a hegymászók, akik rossz esetben az életükért küzdenek szintén látják a mi szállásunkat. Különösen kegyetlen lehet.
Persze nem csak mi üldögéltünk ott, úgyhogy lehetett beszélgetni. Az egyik srác angol, már ha lehet ilyet mondani valakire, akinek a felmenői Indiából Pakisztánba, aztán Zanzibárba vándoroltak, majd Kenyán keresztül Angliába. Most éppen ezeket az országokat járja be, és könyvet ír. A másik fickó egy osztrák, aki pillanatnyilag Koreában él, előtte Indiában töltött két évet és nem tervezi, hogy valaha is hazaköltözne, otthon ugyanis nem néznek jó szemmel a ferdeszemű gyermekére.
Javaslatára felkerekedtünk és levonultunk a szomszédos Altit faluba, ahol az ő szállása volt és nem mellesleg egy üveg helyi bora. Ugyan Pakisztánban tilos az ilyesmi, de azért van mindenhol. Muzulmánok egyáltalán nem ihatnak, törvény próbálja tiltani, a külföldieknek előbb be kell szerezniük egy papírt, amivel aztán lehet méregdrágán vásárolni a helyi serfőzde termékéből, ami hogy is mondjam, nem veszi fel a versenyt mondjuk (nem a csehekkel, de a) kínaiakkal sem.
Végülis a bor nem volt rossz, bár otthon fröccsbe meg nem innám, az tuti. Hosszan elbeszélgettünk a világ olyan fontos dolgairól, amibe egyáltalán nincs beleszólásunk, hogy aztán felfedezzük, hogy már este hét van és ideje lenne visszamászni.

 

Címkék: pakisztán karimabad

15575 km, Karimabad

2009.07.17. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Úgy döntöttünk, hogy nem kapkodunk, kialusszuk magunkat, elintézzük az ügyeinket a neten, aztán délután elindulunk Karimabadba, úgysincs messze. Az időjárás elég lehangoló volt. Harmincról leesett a hőmérséklet tizenötre és teljesen beborult, kár is lett volna rohanni.

Miután mindent elintéztünk, felkaptuk a zsákjainkat, búcsút vettünk az ismerősöktől, akikbe Lahore óta rendszeresen botlunk, és kimentünk az utcára, hogy Suzukit fogjunk. A helyi közlekedést ezek a kisteherautók bonyolítják. Szerintem ezek a legkisebb létező platós járművek. A platóra ponyvát raknak, meg két padot, kicsit kibővítik a hátsó lökhárítót és máris kész a busz.
G bemászott a cuccokkal, én inkább a lökhárítón utaztam, mert egyszerűbb, mint bezsúfolódni. Megállók nincsenek, ha valaki fel akar szállni, akkor int, ha le, akkor kopog. Mikor már dugig volt a járgány természetesen beszállt még két ember, és kettőnk mellé még kettő felkapaszkodott a lökhárítóra is. Így az utaslétszám elérte a 18 főt. A platón normálisan hat ember férne el, a fülkében meg a sofőrön kívül egy. És ez se lenne kényelmes.
A buszállomáson megnyugtattak, hogy lesz busz rövidesen. Mikor beállt, mindenki megrohant egy bódét, ahol a viteldíj befizetése után felírták a nevét. Jegy nem volt. Egy férfi kedvesen megkérdezte, hogy honnan jöttünk, majd szemrebbenés nélkül elém tolakodott. Én se voltam rest, addig nyújtottam a kezem, míg el nem vették belőle a pénzt.
A hátizsákokra ráhúztuk a tokot, mert megint a tetőn utaztak. Felpakoltunk és fél kettőkor már úton is voltunk Karimabad felé.
Ugyan nem volt nagy a táv, de a sebesség sem volt nagyés még egy ebédszünetet is beiktattunk néhány útszéli hentesbódé mellett. Azt hiszem, kellett volna ennünk.
Továbbindulás után nem sokkal baljóslatú kocsisorra bukkantunk az egyik faluban. Mi is leparkoltunk. Mindenki kiszállt, bár szemerkélt az eső. Szerencsére egy nejlont azért húztak a cuccokra úgy nagyjából. Körbekérdezve kiderült, hogy jól sejtettem, a KKH sziklaomlás miatt le van zárva. Pontosabb a KKH sziklaomlással lezárta magát. A fickó szerint, akit kérdeztem, egy óra alatt letakarítják. Kétségeim voltak ezzel kapcsolatban, anélkül, hogy tudtam volna bármit is a helyzetről.
Kicsit később előrébb húztunk pár kilométert, ahonnan már látni lehetett a markolót, amint serényen rakja a követ a völgybe, de továbbra sem lehetett tudni semmit. Kicsit később még előrébb mentünk, de továbbra sem volt semmi információnk. Közben szépen telt az idő, és egyre hidegebb lett. Mindenki türelmesen üldögélt a buszban este kilencig, mikor megjött a hír, hogy mára a munkát befejezték, de ez nem azt jelenti, hogy kész.
Egy utastársunk gondjaiba vett és mondta, hogy hozzuk a cuccunkat, a túloldalon biztos találunk valami közlekedési eszközt. Sokan gondolták ezt így, szóval sietni kellett, mert ha nem marad hely, akkor ott állunk a Karakoram Highway közepén éjjel. Gyorsan kikaptuk a zsákokat a tokból, fel a hátunkra, és loholtunk a sziklaomlás felé, ahol már tömegek mászták a hegyet mindkét irányból, ugyanazzal a céllal. Sikeresen átjutottunk, bár sötétben nem volt igazán egyszerű.
Emberünk elég gyorsan talált egy kisbuszt, ami Karimabadba ment, de nekünk is gyorsnak kellett lenni. Az utazik ugyanis, aki bent van. Nem volt idő semmire, felszórtuk a cuccot, és behuppantunk, bízva abban, hogy a sofőr le is kötözi. Pillanatok alatt dugig megtelt a busz és indultunk is. Az ablakon kihajolva próbáltam megállapítani, hogy mennyire van odakötve a szajré. Természetesen a tetőn is utaztak, gondoltam majd szólnak, ha leesik valami. Nem esett. És szerencsére már az eső sem esett.
Emberünkről közben kiderült, hogy két évig tanult Karachiban, ami alatt nem járt otthon. Most befejezte és hazafelé tart, de nem túl szerencsés. Islamabadig elrepült, ott már a gilgiti repülőn ült, mikor törölték a járatot a rosszidő miatt. Kénytelen volt busszal jönni, most meg a cél előtt 20 km-rel sziklaomlás állította meg.
Karimabadban bevonszoltuk magunkat a Hunza Innbe és kivettünk egy szobát. A késői időpont ellenére még kaját is tudtak adni, amire nagyon vágytunk már.

Címkék: pakisztán karimabad

15459 km, Gilgit

2009.07.13. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Korán kelés volt, még sötétben, mert hatra ki kellett menni a buszhoz, ami fél hétkor indult Gilgitbe. Válogatni nem lehet, mert egy busz van naponta, ami vállalkozik a kemény 250 km-es út megtételére a Shandur-hágón át.

A jegyen az áll, hogy „Megbízhatóság, biztonság, kényelem”. A cuccainkat a tetőcsomagtartón helyezték el, mint mindenki másét is. Ilyenkor nagyon jó, hogy van a hátizsákoknak tokja, amit még évekkel ezelőtt csináltunk valami ronda, kék anyagból, mert hiába húznak ponyvát a csomagokra, a huzat mindig mocskos lesz. Lehet, hogy a ponyva az ami összekoszolja.
Ahogy lehuppantam az ülésbe, egyből hátranyeklett a támla a mögöttem ülő legnagyobb örömére. Sajnos függőlegesben sehogy nem állt meg, ennyit a kényelemről, gondoltam. G megkért, hogy húzzam be az ablakot, mert most nem szeretne olyan poros lenni, mint múltkor. Hiába kaparásztam a függöny mögött, csak nem találtam a fület, aminél fogva becsukhattam volna. Aztán ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy miért: csak egy üveg volt a keretben kettő helyett. Így vagy a mögöttünk ülőnek volt üvege, vagy nekünk. Ennyit a biztonságról.
Mikor a jegyeinket ellenőrizték, a kocsikísérőnek megjegyeztem magyarul, hogy „Ne haragudjon, de nem tudom nem észrevenni, hogy nincs üveg az ablakban.” Szerintem értette, mert azonnal áthúzta az üveget hozzánk. A boldogság nem tartott sokáig, mert rövidesen a mögöttünk ülő visszahúzta. Erre én hátradőltem, mondván, valami nekem is jár.
Korán reggel elég hűvös volt, ezért előszedtük a pulcsikat, amiket olyan régen nem használtunk. Kicsit hülyén is érzem magam, hogy a hátizsákjainkban olyanok vannak, mint sapka, meg kesztyű, a kabátról nem is beszélve.
Ahogy kanyarogtunk felfelé a hágóhoz, volt alkalmam kinézni az ablakon, hogy megtekintsem mit csinálnak a kerekek a szakadék peremén. Az út ugye földút, helyenként sziklába vésve, amit öklömnyi kövek borítanak, helyenként meg a kavicsos üledékbe van vágva, ami a hegyekből jön le. Utóbbi különösen kellemes, mert omlik. Jó látni, mikor ennek a peremétől húsz centire egyensúlyozik a busz. És attól, hogy kavicsos vacak, még nem kell azt gondolni, hogy nem meredek. Szinte függőleges falakat alkot ez is, csak akkor rogyik össze, ha vizes lesz. Megnyugtató volt a felhős eget nézve.
Ahogy 5-7 km/h-val (mért érték, nem csak egy sacc) döngettünk felfelé, az egyik kanyarban hirtelen becsapott a hideg szél, ami a hágóból jött lefelé. Hideg lett, és ahogy bámultam kifelé, a nyári óvodás poén jött a számra, „Esik a hó!” Csak itt tényleg esett. Azért hófúvástól nem kellett tartani, ez a hóesés talán még Angliát sem bénította volna meg.
Ahogy a busz felhörögte magát a hágóba, meg is állt, de nem tervezetten. A sofőr és a kocsikísérő nekiálltak szerelni. Mikor öt perc után hagyták leszállni a népet, lehetett sejteni, hogy kicsit hosszabb lesz a pihenő. Ezzel a megbízhatóság is ki volt pipálva. A hó közben elállt, a nap kisütött Jobb helyet választani sem lehetett volna a kényszerpihenőhöz.
Majdnem 3700 méteren voltunk, tulajdonképpen már a hágóban, de még a széléhez közel, ahol le lehet nézni az útra, amin feljöttünk, meg hát körben a hegyekre fel.
A Shandur-hágó nem egy keskeny átjáró két hegycsúcs között, hanem egy nagy lapos terület, nem véletlen, hogy itt rendezik minden évben a lovaspóló fesztivált, amit Gilgit csapata vív Chitraléval. Tavaly 30-35.000 néző jött el, és az mind el is fért a hágón. Most is ment már a készülődés, bár a három napos viadal csak egy hét múlva kezdődik. Sajnos nem tudjuk megnézni, mert határidőre be kell lépnünk Kínába.
Egyelőre csak marhák, vagy jakok legelésztek a terepen. Szerintem marhák voltak, de Gilgitben Simon állította, hogy jakok azok, csak meg vannak nyírva. Mindegy is, voltak még szamarak, és azok tuti, hogy azok voltak.
Simon és a barátnője egyébként azt tervezik, hogy szamarak segítségével gyalog mennek haza Svájcba. Egyelőre vízum és állategészségügyi küzdelmeket folytatnak.
A nagygenerál sikerrel járt, ez már messziről látszott, mikor a csuklóig fekete kezű sofőr azzal viccelődött, hogy megöleli a közelben állókat. Általában a férfiak elvesztik a humorérzéküket, ha valami szerelés kudarccal végződik.
Már nem sokat kellett felfelé zötyögni, rövidesen elértük a hágó tetejét, ahol megálltunk és a fél busz leszállt. Ők már a fesztiválra jöttek, lavórokkal, sátrakkal, meg mindennel, amit el lehet képzelni. Amíg lepakolták a tetőről a sátorrudakat, addig mi ittunk egy teát. Indulás után rögtön megálltunk a rendőrségi ellenőrzőpontnál. Itt minden külföldinek ki kell töltenie egy könyvben a megfelelő oszlopokat, mint „where coumming frome, profesion, vissa no.” és hasonlók. Mastuj és Gilgit között kb. tíz ilyen van, ami azt jelenti, hogy 25 km-enként egy, ami durván másfél óránkénti töltögetést jelent. Igen, ilyen az átlagsebesség. Ezt a távot, amit egy német autópályán jó esetben másfél óra alatt le lehet tudni, itt tizennégy óra alatt teljesítettük.
A hágóból leereszkedve elértük az aszfaltot, ahol már lehetett száguldani. Néha úgy gondoltam, hogy kicsit túlzásba is viszi a sofőr, de a sebességre pillantva soha nem láttam 40-nél nagyobb értéket.
Este kilencre értünk Gilgitbe, kicsit meglepetésszerűen, mert a tábla szerinti 44 km helyett csak 30 volt. Még mindig jobb, mint fordítva.
 

Címkék: pakisztán gilgit

15202 km, Mastuj

2009.07.12. 10:00 | Ahmet | 1 komment

A tegnapi remek kulináris élmények után hajnali ötkor ébredtem, furcsa alhasi morgással. Úgy látszik, hogy ez nálam mindig hajnali ötkor jelentkezik, nem tudom miért, de igazán várhatna legalább hétig. Inkább visszaaludtam, úgy döntve, hogy majd megválok a dologtól egyben reggel. Akinek már kaján vigyorra húzódik a szája, annak most mondom, hogy nem fostam össze magam, de adódott volna lehetőség a nap folyamán.

Azt az egyet nem értem, hogy miért felváltva van ez a fosás kettőnknél, mikor szinte mindig ugyanazokat a dolgokat esszük, isszuk. Egyébként nem a mi immunrendszerünkkel van a komoly gond, mert minden más Pakisztánban utazó is átesett néhány guggolós napon. Vagy legalábbis a többség bevallja.
A beleim nélkül is korán keltünk volna, hogy elcsípjünk egy dzsipet Mastujba, ahonnan tovább lehet menni Gilgitbe. Kivonszoltuk magunkat egy mocskos udvarba, ahol a dzsipek várakoztak, hogy megtudjuk, majd csak kilenc-tíz felé indul egy (old time), tehát tíz-tizenegy a saját időszámításunkban, amihez hozzáadva a pakisztáni szorzót fél tizenkettő-tizenkettő volt a várható indulás.
Az összes cuccunkkal levonultunk a várhoz, ahol le tudtunk ülni úgy egy lépcsőre, hogy nem kellett attól félni, hogy valami áthajt rajtunk, és szennyvíz se folyt a lábunk előtt.
Olvasgattunk, és vártuk, hogy teljen az idő. Aztán jóval korábban a kitűzött időpontnál visszamentünk, nehogy lecsússzunk a végén. A dzsipben ülve próbáltam egy kicsit aludni. Aztán elindultunk, de csak azért, hogy felvegyük valakinek a csadoros lányát, akit mégse lehet az utcán sétáltatni.
Pakisztánban gyakorlatilag nincs nő az utcán. Lahore-ban még csak-csak előfordul néhány, de Chitralban, vagy Gilgitben jó ha hármat lát az ember egy nap. Szóval itt sem lesznek hosszú fotósorozatok nőkről.
Mire aztán végre tényleg elindultunk, a sok kitérő, megálló, felpakolás, miegymás után, már gyakorlatilag másfél órája ültünk a kocsiban és még csak akkor kezdődött a négyórás zötykölődés.
Ez a dzsip is tízüléses volt, tizennégy utassal, plusz három gyerekkel. Alapállapotban se egy kéjutazás, de bugyborékoló beleimmel különösen élveztem, hogy a mellettem ülő minden kanyarban nekem dőlt, miközben a mögöttem ülők reklamáltak, hogy ne dőljek hátra, mert az ülés támlája törött volt és hátrahajlott, ami nyomta a lábukat.
Ahogy haladtunk, úgy lett egyre rosszabb az út, és csökkent a sebességünk. Akárhányszor néztem a távolságot és a sebességünket, mindig meg kellett állapítanom, hogy még egy óra.
Mastujba érve már teljesen görcsben voltam és csak egy budira vágytam. Szerencsére egy vendégház előtt hajlandóak voltak lepakolni minket. G intézte a fizetést, ami nem ment flottul, mert lehúztak még a cuccainkért is. Persze pont ilyenkor nincs aprója az embernek, és visszaadni sem tudtak, úgyhogy azt a pénzt elvitte a guláta. Közben én felfedeztem magamnak egy vécét, ami annyira gusztustalan volt, hogy gyorsan belehánytam, pedig azt nem is terveztem, majd a szobánkban kicsit ledőltem.
Közben G elintézte a másnapi buszjegyet, meg vett kekszet és kólát is, hogy kisavazzuk a gonoszt a gyomromból. Jobban is lettem egyébként azonnal, úgyhogy leballagtunk a falu túlsó végére, mert regisztrálni kell a rendőrségen, ha az ember itt akar éjszakázni, és ezt már a múltkor is elsummákoltuk.
Ha már a falu közepéig elmentünk, enni is akartunk valamit, de nem kekszet. A boltokban ugyanis csak keksz van. Két pakisztáni turistával futottunk össze, ők ajánlottak egy helyet. El is indultunk arra, amerre a tábla mutatta, hogy fél kilométer. Kb. egy kilométer séta után aztán volt egy tábla, hogy két kilométer, na akkor feladtuk és visszafordultuk, de hamarosan a két pakiba botlottunk, akik mondták, hogy marhaság a tábla, közel van a hely, így elmentünk velük.
Meghívtak minket egy pohár kalasha borra, amit elfogadtunk. Kiderült, hogy a Gilgit-Chitral póló fesztivál szervezése miatt vannak Mastujban. Az elmondások meg a látottak alapján nem a szegény rétegből valók voltak. Mindketten külföldön tanultak, de utána visszatértek, hogy tegyenek az országukért valamit. Kevesen képesek erre!
Egy kis beszélgetés után aztán négyen elvonultunk az étterembe, ahol végül gyakorlatilag csak mi ettünk, de nem hagytak fizetni. Mivel olyan helyre csaltak el minket, ahol egy kaja ára a mi egy napi költségvetésünknek felel meg, ez meglehetősen jól esett. Itt a vendégszeretet tényleg vendégszeretetet jelent. Megegyeztünk abban, hogy mindezt Budapesten viszonozzuk valamikor.
Már sötét volt, mikor hazaindultunk, szerencse, hogy ilyen áramszünetes országban mindig van nálam zseblámpa.
 

Címkék: pakisztán mastuj