Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


52070 km, Nyaungshwe

2010.02.14. 11:00 | Ahmet | 3 komment

G reggel kipiszkált az ágyból, hogy menjünk el a piacra. Valójában nem volt sok esély már az alvásra, mivel a szálloda előtt járnak el a motorcsónakok, a már említett kínai csodamotorral, aminek a hangját igen csekély mértékben tompítja az aprócska kipufogó. Azt hiszem, összesen egy henger van bennük, meg elég sok köbcenti, szóval egy-egy motorcsónak elhaladása egyenértékű a tető felett elhúzó helikopterével. Szerencsére éjjel nem közlekednek.

Kisétáltunk a piacra, de nem volt túl nagy élet, úgyhogy egy kör után inkább elindultunk a Shwe Yaunghwe kolostorhoz. Igazán csodálatos nevek vannak Myanmarban is. Kezd kialakulni bennem az az elmélet, hogy egy város csak akkor fejlődhet, ha a nevét meg tudják jegyezni külföldiek is. Egyébiránt a kereskedelem már ott elbukik, hogy senki nem tudja a város nevét, amit meg nem tudunk megnevezni, az gyakorlatilag nincs is. Nem tudom mi lesz a szép új fővárossal, Nay Pyi Tawval.
A könyvünk szerint a térkép szélétől még 0,6 mérföldnyire van a kolostor, de a valóság nem támasztotta alá az információt, inkább 1,6 mérföld volt. Ennek ellenére kitartóan gyalogoltunk, míg el nem értük. Kis teakfa kolostor, aminek annyi a különlegessége, hogy ovális ablakai vannak. Végül is tényleg jól nézett ki, főleg mikor ezekből az ovális ablakokból nézelődtek a novíciusok. A szomszédos sztúpa is érdekesnek bizonyult. A körbefutó árkádok alatt a falban rengeteg apró Buddha szobor üldögélt, kis fülkékben, mindegyik alatt az adományozó neve. Volt köztük jó néhány külföldi is. Gondolom, nem konkrétan a szobrot adományozták, hanem pénzt, amit azzal honorált a kolostor, hogy kaptak egy kis Buddhát a sorban.
Visszasétálva a városba újra benéztünk a piacra, de még mindig nem éledt fel, úgyhogy feladtuk. Helyette a közelben sorakozó kolostorok felé vettük az irányt. Tulajdonképpen egy utcában van rögtön három, de mindegyik új épület, nem túl érdekesek. Inkább átsétáltunk a közeli payához, útközben elmentünk egy csokor romos sztúpa mellett. Úgy látszik, a környéken nagy divat volt a sztúpaépítés.
A paya nem volt rossz, bár a fotózásért pénzt kértek, ami arra utalt, hogy nincsenek tisztában a payájuk szépségével.
Egy dolog volt még, amit meg akartunk nézni, a várostól délre álló sztúpák. Már többször láttuk a csónakból, ahogy elhaladtunk a közelükben jövet-menet.
Útközben persze megint érdekesebb dolgokat láttunk, mint a cél maga. Egy fiú éppen egy méretes vízi bivalyt terelt bele a szántóföld melletti öntözőcsatornába, majd felgyűrt nadrágjában a hátára mászott, hogy lecsutakolja. Aranyos, ahogy ezek a nagy állatok, hatalmas szarvaikkal, hagyják, hogy egy kisfiú irányítsa őket. Persze nem árt figyelembe venni, hogy a kisfiú kezében van az orrukon átfűzött kötél vége. Persze a fürdetés pont nem az a tevékenység, amire nagyon nehéz lenne őket rávenni.
Utunk elvezetett egy iskola mellett is, ahol a kerítés mellett összegyűltek a gyerekek egy kis fényképezkedésre. Elsőre persze mind elmenekült, mikor közeledtünk, de miután a legbátrabb csináltatott magáról egy képet, már mindegyik akart egyet. Valószínűleg a tanárok nem nézik igazán jó szemmel az ilyesmit, mert igencsak nézegettek hátra, hogy nem jön-e valaki.
Végül csak elértük a sztúpákat is, amik mellett egy hatalmas giccses Buddha is üldögélt. Az ezer pagoda után egy kicsit gagyi volt a hely, úgyhogy sokat nem nézelődtünk, hanem visszamentünk a városba, hogy elrendezzük az elkövetkezendő napokat.

 

Címkék: myanmar nyaungshwe

52064 km, Nyaungshwe

2010.02.14. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel örömmel tapasztaltuk, hogy a mosodában élt vasaltak a nadrágjainkba, még a térdben lezipzározhatóba is. Nem lehetett egyszerű!

Fél kilencre beszéltük meg a csónakosunkkal a találkát, de természetesen mikor reggelizni mentünk nyolc felé, már ott strázsált a kapuban. Gondolom, elég erős a konkurenciaharc, könnyen előfordulhat, hogy lenyúlják a kuncsaftot, akit tulajdonképpen nem nagyon érdekel a csónakos kiléte. Meg aztán mindkét oldalról meg vagyunk áldva azzal a problémával, hogy a másik kontinens szülötteit tökegyformának látjuk, bár itt kevésbé érzem ezt.
A hajón most is dermesztő hideg volt, de talán nem annyira gyilkos, mint az előző nap. A tóra kiérve azonnal jobbra fordultunk, a tofukészítők faluja felé. A programot egyébként nagyjából emberünkre hagytuk, úgyis jobban ismeri a környéket. A víz tökéletesen sima volt, szépen tükrözte a hegyeket meg az apró kis ladikokban álldogáló halászokat. A víz nem túl mély, erről árulkodik, hogy a halászok nagy része tapogatóhálóval vadászik. A nagy, kúp alakú, hálóval borított vázat lenyomják a fenékig, aztán bambuszrúddal jól megszurkálják. Nem tudom, hogy mi történik, ha van benne hal, de nekem nem tűnt úgy, hogy ezzel a módszerrel meg lehetne találni a halat a csapdában, ami az aljánál legalább egy méter átmérőjű. De nyilván lehet így halat fogni, mert a helyi gazdaság nem teszi lehetővé, hogy hobbiból ilyesmivel szórakozzanak. Mások kerítőhálóval dolgoznak, amit két csónak között húznak ki, és bambuszrudakkal ütlegelve a vizet terelik bele a halakat. A csónakok, amit a halászok használnak természetesen nem olyanok, mint amivel mi is utaztunk, vagy amivel árut szoktak szállítani. Kicsi, lapos teknők, a két végükön szögletes hellyel, ami akkora, hogy le lehet rajta guggolni. Általában itt ülve eveznek, de gyakran állva, ráadásul lábbal. Az evezőt a sarkuk mögé fogják, felül meg kézzel tartják. Így egész testtel tudnak evezni és az egyik kezük szabad marad, amivel tudják a hálót tartani. Az egész evezés leginkább arra hasonlít, mint mikor Deák Bill Gyula végigmegy a színpadon.
A másik népszerű tevékenység, amit ezekből a csónakokból folytatnak, az a hínárgyűjtés. Ugyanis ez az egyik alapanyaga az úszó kerteknek. Az úszó kertek ugyanis tényleg úsznak, nem úgy, mint a babiloni függőkertek, amik gyermekkorom nagy csalódását okozták, mikor kiderült, hogy inkább alátámasztva voltak, mint felfüggesztve.
Egy hosszú csatorna végén aztán elértük a partot, ahol a falu állt. Elsőként az egyik tofuműhelybe mentünk. A gyártási technológiát itt is leginkább magunknak kellett megfejteni, és mivel maradtak lyukak az eljárás megértésében, meg amúgy sem vagyunk oda a tofuért, tofut sem fogunk otthon csinálni. A szokásos szójabab helyett itt sárgaborsót használnak alapanyagnak, így a végeredmény szerintem jobb.
A borsót egy súlyos sérülések jóslatát magában hordozó szerkezettel darálják péppé. Igazából nem is a daráló az, ami hátborzongató, hanem az, hogy a darálék finomságát egy olyan csavarral kell beállítani, ami a szíjtárcsa mellett van pár centire. Az egész szerkezetet egy benzinmotor hajtja meg ékszíjjal, ahogy a hűtővizet biztosító vízpumpát is, ami egyébként a technológia vízszükségletét is kielégíti. Természetesen védőburkolat nincs és nem is volt soha. Mindent drótok vagy görbe szögek rögzítenek. A rendszert egy fiatal lány kezelte és felügyelte. A sárgaborsópépet egy felakasztott vászonkendőbe öntötte, majd egy adag vízzel elkezdte kevergetni. Ami kifolyt, abból lesz a tofu. Hogy hogy, az rejtély egyelőre. Még vagy hatszor átmosta a masszát. Azt hiszem, a későbbi adagokból lesz az olcsóbbik tofu, de a végén fennmaradó masszát is használják valamire. Aztán láttunk még tálcán szikkadó, valamint bambuszfonaton száradó tofut is, amit később olajban megsütnek.
Ha már a faluban voltunk, megnéztünk még néhány üzemet, ha lehet így nevezni a kunyhókat. Egyikben rizsből készült – ami ehető, az kilencven százalékban rizsből van – száraz ropogós lepényeket csináltak. A szétfőzött rizst vászonra kenték, ahol a gőz fölött szépen összeállt, így palacsintaként leemelve át lehetett rakni egy bambuszrácsra száradni. A piacon láttunk is valami hasonlót.
Benéztünk egy cukorkakészítő kunyhóba is. Az árnyékban ültek a háromfős csapatok, és serényen gyártották az édességet. Az egyikük a cukormasszából fél centi vastagságú szálat húzott, amit másik egy ollóval öt centis darabokra vágott, végül a harmadik kis csomóba hajtogatta. Ezzel el is készült a cukorka. A cukormasszát bent a kunyhóban főzte egy srác, olyan cukortáblákból, amilyet a piacon vettünk.
Következő állomásunk a Nga Hpe kolostor volt, sokkal ismertebb becenevén az Ugró Macska kolostor. Ez nem a név fordítása, hanem utalás arra, hogy láthatóan unatkozó szerzetesek betanítottak néhány macskát, hogy jutalomfalatokért cserébe karikákon ugráljanak át. Igazából ma már nem a szerzetesek ugráltatják a macskákat, hanem egy segítőjük, aki jelen esetben egy nő volt. Az egész nem egy nagy szám, de meg kell, hogy mondjam, nagyon röhejes, ahogy a macskák ugrálnak. Mellesleg a kolostor is szép, elég jelentős Buddha-gyűjteménnyel rendelkezik a Buddhista világ minden tájáról. Ennek ellenére valószínűleg csak az idétlen macskákra fogunk emlékezni, akik lelkesen ugrálnak. Egyébként a legkövérebb volt a legaktívabb. Kicsit ellentmondásos, hogy pont az ugrálástól hízott el.
Innen az úszó kerteken keresztül haladtunk tovább. Tulajdonképpen minden falu mellett vannak ilyen kertek. Nagyjából úgy néznek ki, mint bármelyik kert, szép ágyásokkal, azzal az apró különbséggel, hogy az ágyások között csak csónakkal lehet közlekedni, mert köztük víz van. Sőt alattuk is. Az úszó szigeteket a közepükön átszúrt bambuszrudak tartják a helyükön, bár néha így is kicsit meghullámosodnak a sorok. A bambuszrudak mentén tudnak fel-le is mozogni, így nem okoz gondot, mikor az esős évszak idején a vízszint emelkedik vagy két métert. A hínárból készített úszó szigetek egyébként elbírnak egy embert, de én nem szívesen mászkálnék rajtuk. Hogy lehessen rájuk ültetni valamit, iszapot tesznek a hínár tetejére. Gondolom, krumplit nem lehet így termelni. A kerteket egyébként mindig egy hasonló módon kialakított úszószigetsáv veszi körül, ami elnyeli a hullámokat, úgyhogy a víz bent mindig tükörsima.
Következő állomásunk a nap egyik fontos pontja volt, egy étterem. A tegnapival ellentétben ez egy kicsi, cölöpökön álló, eléggé ingatag faház volt, viszont az étel finom volt és olcsó. Ebéd után egy kis ladikkal átvittek a csatorna túloldalán lévő hídhoz, ami a partra vezet, innen gyalog mentünk a közeli dombtetőn álló kolostorhoz. A domb közelinek és alacsonynak tűnt, de azért elég sokat kellett mászni, valamint az idő is melegebb volt, mint kint a tavon. Tulajdonképpen a kolostor nem volt túl érdekes, a kilátás elég jó volt a tóra, csak kicsit párás volt az idő, ennek ellenére nem bántuk meg, hogy felmásztunk. Lefelé jövet aztán benéztünk egy cukorgyárba is. Nem tudom, hogy hány országban lehet azt megcsinálni, hogy az ember csak úgy besétál valahova és nézelődik, de itt nem vették rossznéven.
A cukornádat nagy hengerek közt kipréselik, majd a levét addig főzik, kevergetik, míg be nem sűrűsödik. A tüzelőanyag egyébként maga a kipréselt cukornád, ami füstöl, mint a veszedelem, úgyhogy jó messziről lehet látni, hogy hol gyártanak cukrot. Az egyszerű tűzhelyeken nyílt üstben kevergetik a masszát, aztán sűrű szövésű bambusztálcákra öntik. Ahogy hűl, bekarcolják, hogy könnyebb legyen a végén táblákra törni, majd a kész táblákat bambuszkosarakba csomagolják. Ezután a termék mehet a piacra, vagy a cukorkagyártókhoz.
Ezzel be is fejeztük a napi túránkat, ami ugyan rövidebb volt, mint az előző napi, de pont elég.

 

Címkék: myanmar nyaungshwe

52023 km, Nyaungshwe

2010.02.13. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Ha nem is háromkor, de hatkor azért fel kellett kelnünk. Elsőként reggeliztünk, aztán elmentünk a találkahelyre, ahol csak mi voltunk, és ez nem változott a későbbiekben sem. Nagyon sokat azért nem vártunk, mert ha már felkeltünk, nem szerettük volna azzal tölteni az időnket, hogy egy utcasarkon álldogálunk, úgyhogy elindultunk a víz felé, gondolva, hogy úgyis találunk csónakot magunknak. Jól gondoltuk, mert ötven métert sem tettünk még meg, mikor megjelent az első ajánlattevő, akivel meg is egyeztünk. A partra érve bepattantunk a csónakjába, aztán hajrá. Keskeny, hosszú hajókat használnak, az Ázsiában már-már szabványnak tekinthető bármire használható kínai motorral. Ezek iszonyatosan zajosak, és van rajtuk egy hatalmas lendkerék, ami szabadon forog, hogy a frászt hozza bármelyik munkavédelmisre.

Lendületes kurblizás után nagy pöfögéssel hasítottuk a vizet, ami a reggeli dermesztő hidegben gőzölgött. Jó tempóban haladtunk, aminek egyrészt örültünk, mert gyorsan oda akartunk érni a piacra, másrészt majd megfagytunk a szélben. Közben a nap már a hegyek fölé emelkedett, de sokat nem tudott változtatni a nyomorúságunkon.
Egy órányi hajózás után elértük a partot, vagy inkább azt a területet, ahol a tó összeér a szárazfölddel. Pontosan nem is lehet megmondani, hogy hol a határ, mert úszó falvak, kis szigetek, aztán csatornák következnek, amik fokozatosan elkeskenyednek. Csak azt veszi észre az ember, hogy most már több a szárazföld, mit a víz. A sok kikötött csónak mellett mi is megálltunk, hogy kikászálódjunk a partra. Csónakosunk megmutatta az irányt, de tulajdonképpen csak a falusiakat kellett követni, akik üres cekkerekkel mentek a piac felé. Ez jó jel volt, nem jöttünk későn. A másik jó jel az volt, hogy az út mentén felállított szuvenírárusok még csak most kezdték el kipakolni a portékáikat, de azért már lelkesen ajánlgatták azt, ami ki volt rakva.
Egy fél óra séta után elértük a piacot, ahol már nagy volt a nyüzsgés, turista viszont egy szál se. Azt hiszem, mi voltunk azok a kivételes külföldiek, akik tényleg akartak vásárolni. Konkrétan fogkrémet, meg tusfürdőt. Fogkrémet könnyen találtunk, de a tusfürdő az kemény dió volt, mert mindenki a tóban fürdik.
A piac tényleg nem volt semmi. Rengeteg népviseltbe öltözött asszony volt, valamelyik hegyi törzs képviseletében, falusiak a tó környékéről, a parkoló meg tele ökrösszekerekkel. Mindenfélét lehetett kapni, a virágtól a friss halig, de volt gyógyszertár is, és harci kakasok is vártak sorsukra, ami nem kevésbé szebb, mint a feleségeiké, csak egy kicsit talán dicsőbb.
Nem bírtunk ellenállni a kísértésnek, vettünk táblába öntött nádcukrot, méghozzá félreértés miatt vagy egy kilót. Nem rossz nassolni való, de azért egy kiló talán sok lesz kettőnknek.
Jó párszor körbejártunk a helyet, megnézve a kovácsokat is, akik a helyszínen felállított műhelyükben gyártották a mindennapi használati eszközöket, miközben fiuk vagy feleségük a fújtatót kezelte. Összefutottunk a franciákkal is, nem tudtak kielégítő választ adni a reggeli eseményekre, de tulajdonképpen nem is nagyon érdekelt. Szerintem meggondolták magukat, mivel a férj nem beszélt angolul, és kellemetlenül érezte volna magát kirekesztve.
Visszafelé még megálltunk a fapiacon. Ahol a hegyi törzsek a bambuszrosttal kötegekbe kötött tűzifát árulják. A nők általában puttonyban feltornyozva hozzák a piacra, a férfiak meg egy bambuszrúd két végé köré kötik a kötegeket és a vállukon hozzák.
Miközben a külföldiek tömegesen jöttek a piac felé, mi már gyárlátogatásra mentünk. Azt hiszem, hogy a csónakosok jó kis jutalékot kapnak az ilyen látogatások után, de igazából nem bántuk, mert ezek nem olyan gyárak, amilyeneket a többi országban mutogatnak. Itt tényleg folyik termelés, és nem csak akkor állnak neki, ha arra jár a fehér balek.
Elsőként egy szövödébe mentünk, ahol végigmutogatták a különböző technikákat, amikkel dolgoznak, bár nagyrészt magunknak kellett rájönnünk, hogy mit is látunk, mert a lány angoltudása az idegenvezetéshez kevéske volt. Aztán természetesen bevezettek a boltba is, ahol hajlandóak lettünk volna némi vásárlásra, de az egyetlen igazán tetsző termék, a lótuszselyem sál ára nyolcvan dollár volt, úgyhogy hamar letettünk róla. Elsőre azt hittem, hogy tizennyolcra gondol, de nem. Igazából mindkettőt soknak tartottam egy sálért. Készüljön az bármilyen levegőn dermedő nyálkaszálból.
Innen a szivargyárba hajókáztunk. Tulajdonképpen cherootnak hívják, de a szivar névvel biztos jobban eladható. Szép zöld szivarokat söndörítenek a lánykák, még kukoricalevél szűrő is kerül beléjük. A piacon kötegszámra lehet venni, itt mindenféle dobozkákba csomagolják, meg kis aranycsíkot ragasztanak rá, hogy divatosabb legyen. A valós piaci értéke nem lehet túl nagy, mert azonnal ingyenes példányokat osztottak kipróbálásra. Nem rossz egyébként, és nem erősebb egy ciginél.
A szomszédban csónakkészítő műhely volt, de sokat nem láttunk a csónakkészítésből, csak azt, hogy egy fickó hosszában fűrészel egy deszkát. Nem lehet minden munkafázis látványos! Azért a szuvenír árusok ide is kitelepültek, mert ahova a turista megy, a bazár is oda megy. Nem vettünk semmit, bár kellett a józanész, hogy ne vegyünk keresztfiainknak egy-egy madár alakú csúzlit. Szüleik majd sör formájában leróhatják hálájukat, ha valamikor hazakerülünk.
A csatornákon tovább csónakázva néztük a tájat, meg ahogy a gyerekek a bivalyokat fürdetik. Nem tudom, hogy miért tartják őket veszélyes állatoknak, annyira jámbornak tűnnek. Például soha nem láttam, hogy gyerekek ugráltak volna tehenek vagy lovak hátán, míg ezt bátran megteszik bivalyokkal.
Egy mérsékelten finom és mérsékelten olcsó ebéd után gyalog mentünk a szomszédos Phaung Daw Oo Payába. Persze körbe kellett menni, három hídon átkelve, pedig ott volt szemben. Elsőre nem is jó templomba mentünk be. Vagyis jó volt az is, csak nem azt kerestük, de egy segítőkész szerzetes útbaigazított.
A paya nevezetessége az öt kicsi Buddha szobor, amit a hívők felismerhetetlen gumókká aranyoztak. Természetesen mi sem maradhattunk ki, én is felnyaltam egy aranylemezt a legközelebbire. Azért én, mert nők nem aranyozhatnak. Érthetetlen, eddig csak itt és a Mahamuni Payában találkoztunk ilyennel. Legszívesebben megemeltem volna az egyiket, hogy mégis milyen súlya van, de azt hiszem nem lett volna jó ötlet, otthon sem mászunk fel a feszületre megnézni, hogy mekkorák a tüskék a töviskoszorún.
Csónakosunk javaslatára meglátogattunk egy boltot, ami gyakorlatilag a forgalom növelése érdekében alkalmaz két nőt a paduang törzsből, vagy ismertebb nevükön a hosszúnyakúak törzséből. Kicsit gáz az egész, de megmondom őszintén, nem érzetem azt, hogy rosszul éreznék magukat. Thaiföldön gyakorlatilag egy emberi állatkertben tartják őket, nem hagyhatják el a falut, az a dolguk, hogy pénzért modellt álljanak a turistáknak. Itt egy idős és egy fiatal nő népviseletben, hagyományos módszerekkel szőtt, közben a többi az eladókkal nevetgélt. Azt pofátlanságnak tartottam volna, hogy csak úgy odamenjek fényképezni, habár jól láthatóan nem bánták az ilyesmit. Körbekínáltunk mindenkit a boltban a reggel bevásárolt cukrunkból. Örömmel elfogadták, még nem tudják, hogy a nők tradicionálisan fogyókúráznak. Boldogan mosolyogtak az objektívbe, bár az idős néni előbb elrendezte a ruháját, hogy jobban kiemelje a nyakát. Ha jobban meggondolom, ez a munka semmivel nem megalázóbb, mint egy hostessé. Náluk valahogy nem merül fel a kérdés, hogy etikus-e szilikonmellekkel, szűk ruhában drága cuccokat a vevőkre tukmálni.
Csónakosunk javaslatára és hasznára egy kis extra pénzért elvitettük magunkat Intheinbe, az ezer pagodához. Az út is szép volt, végig egy keskeny csatornán, míg el nem értük a kikötőt. Elvileg itt sok turistába kellett volna futnunk, de nem így történt, mert viszonylag későn értünk oda. Csónakosunk megmutatta az utat a vásári forgatagon keresztül, aztán mehettünk magunk. A dombra itt is, mint a legtöbb helyen fedett lépcsősor vezetett, de a cipőt nem kellett lent hagyni, ami igazán jól jött, mikor elhagytuk az utat, hogy kicsit bemenjünk a romos sztúpák közé. Ahogy kicsit tovább haladtunk, rá kellett jönnünk, hogy az első csoport, csak egy aprócska terület az egészhez képest, mert a dombon valóban több, mint ezer sztúpa áll, az összedőlés különböző stádiumaiban. A legtöbbet XVIII-XIX. században építették, tehát eléggé megkopott állapotban vannak, ami kimondottan jól néz ki. Sajnos a megkopott állapotot elég nehéz fenntartani, mert vagy úgy hagyják és összedől, vagy felújítják, de az meg már nem ugyanolyan. Pillanatnyilag a legtöbb romos állapotban van, néhányat helyrehoztak adományokból. Azt hiszem mindegy, hogy mit csinálnak, ezer sztúpa között mindig lesz jó néhány, ami éppen kellemesen avítt állapotban leledzik. A sztúpák közt bolyongani egészen varázslatos volt. El tudtunk volna tölteni némi időt a nézelődéssel, de későre járt, indulnunk kellett vissza, hogy még világosban megérkezzünk. A napnyugta így is valahol a tó közepén ért, így volt alkalmunk elkészíteni néhány giccses képet halászokkal a naplementében.

 

Címkék: myanmar nyaungshwe

51940 km, Nyaungshwe

2010.02.12. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Alig telt el az évből két hét, és már másodszorra keltünk hajnali háromkor. Komoly gondok lesznek így! A busz természetesen csak négykor indult, de fél négykor vettek fel a szállodától. Egy antik kisbusz érkezett, hátizsákjainkat feldobálták a tetőcsomagtartóra. Mondták, hogy majd a buszállomáson lekötözik. Próbáltunk helyet találni, de nem volt sok. A két személynek szánt ülések legfeljebb másfél embernek voltak megfelelőek, ahol meg nem volt cucc préselve az ülések alá, ott a kerékdob volt. Gondoltuk a buszállomásig ki lehet bírni, ott majd átpakolunk a nagy buszba. Meglepetésként nem volt nagy busz, csak nekiálltak még pár batyut felpakolni, mielőtt leponyvázták a gönceinket és lekötözték. Fájdalmas felismerés volt ez a tizenkét órás út elején. Négy tízkor végül elindultuk, majd négy tizenötkor megálltunk, hogy újra összerakják a busz váltóját. A művelek meglehetősen gyorsan ment, fél órával később már száguldottunk is a kátyúktól hemzsegő úton. Sebességünk néha még az ötvenötöt is elérte.

Egyik lábamat sikerült benyomni az előttünk lévő ülés támlája mögé, a másik már nem ment be, bár amikor kipakolták a műanyag pótszékeket, akkor a kocsikísérő szeretett volna meggyőzni, hogy be lehet azt oda nyomni. Hiába mutattam neki, hogy egyáltalán nem, mert ha a másik irányba fordulva ülök ferdén, hogy elférjenek teljesen szabvány méretű combcsontjaim, akkor leesek az ülésről, amin pillanatnyilag is csak fél seggel ülök. Azért ő finoman elkezdte nyomni a térdemet, miközben mondta, hogy slowly-slowly. Hát, mondom bmeg, ez fizika, se gyorsan, se lassan nem fér be, vettél volna nagyobb buszt! Lemondott az én nyomorgatásomról, helyette megtette ezt azokkal az utasokkal, akiket a pótszékekre szánt, ugyanis kisebb helyen rendezte el őket. És ne gondolja senki, hogy befértem volna. Tényleg nem!
A félsegges ülés, a szűk hely, a zötyögős út és a por mellé még jött az is, hogy a sofőr nem akart megállni. Délelőtt talán kétszer állt meg pihenni, akkor is csak muszájból, aztán megálltunk ebédelni. Ez már nagyon hiányzott mindenkinek. Egy sörrel gyorsan leöblítettük a por nagyját a torkunkból. A busz padlója ugyanis fából volt és a deszkák közti résen ömlött befelé a por.
Fél ötre végül befutottunk a célba. Igazán nagy öröm volt kiszállni és kinyújtózkodni. Innen már csak egy fél óra pickupút volt Nyaungshwe az Inle tó mellett. Öten fértünk fel a platóra a cuccokkal együtt, hogy szívjunk még egy kevés port, de ez már tényleg csak a nap levezetése volt.
Mire szállást találtunk, lezuhanyoztunk, létrehoztuk a szobánkat általában uraló kuplerájt, addigra be is sötétedett, úgyhogy a homályban botladozva indultunk kajáldát keresni. Egy nem túl étteremnek látszó helyen két külföldi evett, úgyhogy bementünk. Mint kiderült tényleg nem étterem a hely, de előzetes megrendelésre főznek. Ugyan nem volt ilyenünk, de azért összeütöttek egy csirke curryt nekünk, mert volt alapanyag hozzá. Azt hiszem, ez volt a legjobb kaja, amit eddig ettünk.
A két másik külföldi egy francia házaspár volt, akik elmondták, hogy másnap lesz a környék legjobb piaca. A piac minden nap máshol van a tó körül, és csak ötnaponta tartják ugyanott. Ezzel el is dőlt, hogy nem fogjuk kialudni magunkat. Megbeszéltük, hogy másnap reggel közös csónakkal megyünk, találka reggel hét előtt öt perccel.

 

Címkék: myanmar nyaungshwe