Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


51613 km, Nyaung U

2010.02.11. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A megbeszéltek szerint reggelinél találkoztunk Cevannel, hogy együtt menjünk autós kirándulásra. Egy helyi ismerősén keresztül szerzett egy taxit viszonylag emberi áron, így megnézhettünk pár olyan helyet is, ahova egyébként nem mentünk volna el, lévén hogy tömegközlekedéssel nem megoldható. Vagyis biztos megoldható, de ahhoz burmainak kell lenni, hogy valaki kiderítse mikor és honnan megy pickup és hol kell átszállni. Egyébként ezek a pickupok nagyon durvák. Ha józan ész szerint vihetne tíz utast, akkor van benne huszonöt és a tetőn még néhány, esetleg lógnak a lökhárítón páran. Plusz mindenkinek van motyója, ami jelentős mennyiség szokott lenni, mert ha valaki bemegy a városba, akkor azért megy, hogy bevásároljon olyan dolgokat, amik a faluban nem kaphatók, és nem is tudja elkészíteni. Szóval finoman túlterhelt állapotban közlekednek.

Taxinkban csak négyen voltunk, plusz a sofőr, mivel Cevan barátja is jött, szóval ez is tele volt, de nem ázsiai módon tele. Elég szép táv állt előttünk.
Először megálltunk egy útba eső piacon. Kicsit körülsétáltunk azzal az ürüggyel, hogy Cevan ingnek való anyagot akar venni, de tulajdonképpen ő is szeret piacokon nézelődni, csak kell valami indok, hogy miért. Egyébként a piacok tényleg remekek. Nincs is jobb hely arra, hogy megszemléljük a helyieket. Itt is előfordult mindenféle ember, ahogy mindenféle áru is. A patikusnál például szép színes pirulák sorakoztak üvegekben, a szabó üzlete előtt ott volt a varrógép, árultak teát csak úgy a földről, meg persze mindent, ami kellhet egy myanmari háztartásban. Innen már nem volt messze a Salay nevű városka. Először a múzeumot néztük meg, ami tulajdonképpen egy templom, a kiállított tárgyak meg más templomok berendezési tárgyai. Ennek megfelelően nagy mennyiségű Buddha szobor található benne. Egyébként maga az épület is érdekes, kívülről szép fafaragások díszítik.
Gyalog mentünk át a közeli kolostorhoz, útközben megnézve egy összedőlőfélben lévő régi koloniális épületet. Kár érte, az emelet fából épült és eléggé meg volt rogyva, de a lépcső kitűnő állapotban volt, még csak nem is nyekergett. Jó anyag ez a teakfa.
A kolostorban rögtön leültettek, kaptunk teát meg csipszet. A háttérben meg nagy kerek szemekkel néztek a novíciusok. Az egyik fiatalabb szerzetes aztán megmutatta a kolostor nevezetességét, a régi iratokat. Egy szép nagy szekrényben őrzik a pálmalevélre karcolt szent könyveket. A lapok természetesen nincsenek összefűzve, hanem a tibeti könyvekhez hasonlóan két fatábla közé kötik őket, mikor éppen nem olvassák. Voltak fekete papírra írt leporellószerű irataik is, szép fehér betűkkel. Kedvességüket egy kis adománnyal viszonoztuk.
Salayt elhagyva a Popa hegy felé vettük az irányt. A hegy nevezetessége a tetején épült kolostor, legalábbis a helyiek szerint, bár a turisták inkább a kolostor fekvése és a hegy formája miatt jönnek, ha jönnek. A Popa hegy eredetileg egy tűzhányó volt, de már vagy 250 millió éve bemondta az unalmast és elkezdett lekopni. Ennek az eredménye az lett, hogy csak a hegy magja maradt meg, ami meredeken emelkedik ki a környezetből. Ennek a tetején épült a templom, tényleg lenyűgöző látvány, annyira valószínűtlen.
Pont időben érkeztünk, hogy legyen még időnk felmászni, mielőtt elkezdődik a napfogyatkozás. El is indultunk felfelé a lépcsőkön, természetesen mezítláb kerülgetve a majomszarokat, meg azok elkövetőit. Volt néhány sunyi tekintetű, de úgy gondoltuk, hogy megússzuk. Aztán az egyik, amelyik látványosan nem velünk foglalkozott, felugrott G hátizsákjára, amint elhaladt mellette és már el is kezdte kinyitni. Senki ne gondolja, hogy egy zipzár gondot okoz egy makákónak. G nem tudta mit csináljon, nem is látta, hogy mi történik a hátán, csak a súlyt érezte. Én a helyzet uraként próbáltam elijeszteni azzal, ami a kezem ügyébe akadt. Tanulságként mondom, hogy egy 24-105-ös zoom objektív nem riaszt el egy éhes makákót. Ellenben tudta, hogy nem a barátságomat próbálom kifejezni, és kivillantotta fogait. Patthelyzet alakult, ki, mert azért ő is tartott tőlünk. Pár pillanatig tartottuk a pózt, aztán mondtam G-nek, hogy vegye le a hátizsákot. Ekkor aztán leugrott róla a dög és innentől békén hagyott. Tanulva az esetből kivont fényképezőállvánnyal haladtam tovább, fedezve magunkat. Nem egyszerű feladat ez, főleg, ha a tér minden irányából jöhet egy ilyen kis dög. Kicsit átérezem az amerikai katonák helyzetét Vietnámban.
A hegy tetején gyorsan előpakoltunk mindent, ami a napfogyatkozás nézéséhez kell. Például egy törött üvegdarabot, amit reggel sikerült beszereznem a szálloda halljában. Kerestem egy szélcsendes zugot, hogy bekormozzam. A nap tanulságokkal teli: a gázöngyújtó nem kormoz, viszont az üveget hamar felforrósítja annyira, hogy az eltörjön. Ekkor jött a „B” terv, ami a hagyományos helyi módszer. A helyszínen talált tálkába vizet öntöttünk és a tükröződésben próbáltuk nézni az eseményeket. Arra talán elég a technológia, hogy ne vakuljon meg az ember, de távol van az optimálistól. Ezután jött a dolog egy kis XXI. századi technológiával továbbfejlesztett változata, és a fényképező egyik szűrőjének tükröződésében próbáltuk meg nézni, az ugyanis tükröződésmentesített. Nos, ehhez nem eléggé, úgyhogy vissza kályhához. Megpróbáltam gyertyát keríteni, ami általában szokott kéznél lenni ebben az áramszünetekkel sújtott országban, de kommunikációs problémák miatt csak egy papírlaphoz jutottam, de gondoltam az talán kormoz. Nem tudtam meg soha, mert elfújta a szél a lángot egy pillanat alatt, viszont a kísérlet során megértették, hogy mit is akarok és hoztak gyertyát, amivel szép eredményt értem el a maradék üvegcserepeken, végre volt mivel nézni. Persze a jelenlévő összes ember rárabolt, úgyhogy megint nem láttunk semmit, míg aztán valahonnan előkerült még néhány üvegdarab, amiből sikerült legyártanom elegendő mennyiségű hi-tech szűrőt. Mellesleg mikor Magyarországon volt napfogyatkozás, és méregdrágán, majd később már nem olyan méregdrágán árulták a védőszemüveget, abban sem volt semmi extra két réteg feketére exponált negatívon kívül. Pedig mit riogatták a népet, hogy kormozott üveggel meg fognak vakulni.
Szóval a Hold szépen haladt a maga útján, a Nap is hasonlóképpen, és szép lassan fedésbe kerültek. Minthogy a Hold kicsit távolabb volt a Földtől, mint az ideális lenne, nem sikerült teljesen eltakarnia a Napot, egy karika kilátszott belőle. Érdekes, hogy még így is milyen erős a fénye. Szabad szemmel nem lehet belenézni, és ha nem tudtuk volna, hogy napfogyatkozás van, legfeljebb az tűnt volna fel, hogy milyen furcsák az árnyékok. Egyébként úgy tűnt, a helyiek tényleg nem is tudtak róla.
Azt már nem vártuk meg, hogy az árnyék teljesen elhagyja a napkorongot, hanem elindultunk lefelé. A majmok továbbra is lesben álltak, de már felkészültebbek voltunk. Az egyik – talán ugyanaz - így is bepróbálkozott, de a megemelt állvány láttán letett a szándékáról, helyette én kaptam egy klasszikus blöff támadást, amit klasszikus oldalbabaszással honoráltam. Koppant egy szép nagyot, utána el is oldalgott, bár azt hiszem egy kicsit lassabban, mint szeretett volna. A továbbiakban nem ért inzultus minket.

 

Címkék: myanmar nyaung u

51435 km, Nyaung U

2010.02.10. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggelinél összetalálkoztunk Cevannel, úgyhogy elég későn indultunk neki a felfedezőútnak. Először is szerezni kellett két biciklit. Persze nem találtunk normálist, csak a szokásos ázsiai méretet, de legalább a kormány az egyenes fajta volt, nem ökörszarv, ami alatt épphogy elfér a térdem. A terv nagyjából az volt, hogy elindulunk, aztán megyünk, amerre látunk, vagy amerre tetszik. Az előző napi kocsikázás nem volt olyan közvetlen élmény, talán mert csak utasként vettünk részt.

Elsőként a város ma is használatos templomát a Swezagon Payát látogattuk meg. A hatalmas sztúpát itt is jó bőven aranyozták, alig lehetett ránézni a napsütésben. Látszik, hogy erre sok a turista, mert sokan akartak fényképet csináltatni velünk. Máshol is így volt ez, csak ott nem kértek érte pénzt. Általában ilyenkor én is tartom a markom és hevesen bólogatok az összeg hallatán. Általában elsőre nem értik, de aztán leesik nekik, hogy ha megrendeltek egy fotót, akkor azt nekik kell fizetni. Ilyenkor általában vihogás a végeredmény, legalábbis a gyerekek részéről. Üldögélt ott egy végtelenül ráncos öregasszony is egy hatalmas cheroottal - burmai szivarral - és próbált meggyőzni, hogy csináljak róla fényképet. Nem tudom, mit mond, mikor megkérdezik, hogy mivel foglalkozik. Fotómodell?
Voltak persze őszintébb modellek is, mint például a tanakával kikent kisgyerek, akinek az apukája nagyon büszke és boldog volt, mikor látta, hogy a csemetéjét fényképezem. Tanakának azt a krémet hívják, amivel mindenki keni magát. Igazából nem is krém, hanem lereszelt szantálfa. Direkt erre a célra van mindenkinek egy kőlapja, amin lecsiszol egy kevés fát pár csepp vízzel, aztán az arcára keni, ami aztán később szépen rászárad. Elvileg szép lesz tőle a bőr, bár ez sosem látszik, mert folyamatosan be van kenve maszattal. Más vélemény szerint a nap ellen van. Ebben több a logika, bár érdekes mintákat hagyhat maga után, ugyanis mindenki másképp keni: csíkosra, levélmintásra, vagy csak egy-egy kerek foltot az arcra, esetleg hozzá egy vonalat az orra. Néha az egész arc be van kenve.
A paya után elhagytuk a városkát. Aszfaltozott úton mentünk, de nem volt benne sok köszönet. Szerencsére az egész környék teljesen lapos, mert egy alig kimérhető emelkedőn is halálos volt feltekerni. Vérbeli downhill kerékpárt béreltünk. Egyetlen előnyük volt, mégpedig a tömör gumiabroncs. Hülyeségnek tűnik, de elnézve a tüskebokrok számát, azt hiszem, egy normál gumi percek alatt feladta volna, ugyanis rövidesen letértünk egy földútra, mert megláttunk két pofás templomot. Eléggé hasonlítottak egymásra, de azért megnéztük mindkettőt. Fel lehetett mászni a tetejükre, úgyhogy el is döntöttük, hogy naplementére visszajövünk, mert innen legalább nem kell sokat tekerni a félhomályban. Mert a bicikliken természetesen lámpa sincs.
Az Óbagan felé vezető úton tekertünk tovább, le-letérve az érdekesebbnek tűnő, és még nem látott helyek felé, míg el nem értük a városfalat. Éppen egy nagy fesztivál utolsó napja volt, ami vásárral járt együtt, úgyhogy meg is álltunk ebédelni. Megint egy élelmiszeri mélypontot fogtunk ki, ami csak azért bosszantó, mert a kutyaeledel, amit kaptunk pont annyiba került, mint egy normális helyen, ahol nem főznek ennyi hajat a kajába.
A vásáron áttolva a bicikliket letértünk az aszfaltról. Kinéztünk magunknak egy hatalmas, piramisszerű templomot a távolban. Az úton mély homok várt, amiben eltűnt a legcsekélyebb élvezet is, amit magában rejthet egy alulméretes kerékpár tekerése. Ezt fokozta, ha néha elment mellettünk valami, és beterített porral. Így is szerencsések voltunk, mert találtunk egy utat, ami arrafelé ment. Rövidesen meg is érkeztünk a böhömhöz. Méretének megfelelően sok látogatója volt, és ennek köszönhetően sok bazáros is. Azt hiszem, az év slágere a homokfestmény. Vászonra homokréteget ragasztanak, és arra festenek sétáló szerzeteseket vagy valami hasonlót. Nem mondanám, hogy szép, de sok van belőle. Egy módon lehetett lerázni őket, ha azt mondtuk, hogy már van ilyenünk. Erre úgy jöttünk rá, hogy békén hagytak, miután megmondtuk, hogy megvan már George Orwelltől a Burmese days. Csak az az aprócska különbség volt, hogy az tényleg megvan.
A templomban meglehetősen nagy belső tér volt, ami elég ritka, mert leggyakrabban egy bazilika méretű monstrumban csak egy kápolnányi lyukat hagynak a szobornak. Mondjuk a tér nagy része itt is a négy szentélyt összekötő folyosó volt. Természetesen már a belső falnál le kellett venni a cipőt, mezítláb lehet csak bóklászni. A nyolcszáz éves téglapadló ugyan sima, de a pár éves pótlás általában össze van törve, és a kemény felületen lesben álló kavicsokra rálépni nem egy nagy élvezet. Itt ez még kiegészült nagy mennyiségű denevérszarral is. Elkövetőik a fejünk felett zajongtak, hiába szóltam rájuk, hogy hallgassanak, fényes nappal van. Mellesleg életem zoológia kérdése, a „Hogyan takarítja a kenguru az erszényét?” mellett a másik, talán könnyebben megválaszolható, a „Leszarják-e a denevérek a néha saját fejüket?”
A szomszédban két, egészen keresztény templom jellegű szentély állt. Nem voltak éppen kicsik, de ide már senki nem jött, ami furcsa, mert ezekre fel lehetett mászni, és igen jó kilátás nyílt róluk a szomszéd böhömre, ami nem mondható el a böhöm saját udvaráról. Hálánk jeléül el is helyeztünk egy aranylemezt Buddha körmén. Ez volt az első rajta, remélem, hogy pár év múlva ez is formátlan aranygumó lesz. Igazán büszke lennék, bár elég kevés az esély az rá.
Mivel a kilátás tényleg jó volt, újabb célt tűztünk ki, mégpedig egy, a távolban ragyogó, ámde kissé megkopott aranyozású sztúpát. Szépen el is indultunk az úton, de pár méter után semmivé foszlott az eddig sem túl határozott szekérnyom. Úgy döntöttünk, hogy toronyiránt jutunk oda. Ez nem is volt olyan könnyű, ha két nehézsúlyú bringát kellett tolni a homokban. Ennek ellenére egész gyorsan odaértünk, főleg, hogy a közelben legeltető bácsi hevesen integetett, hogy merre találjuk az utat. Később rájöttünk, hogy a rögtön az elején jobbra fordulunk a kijáratnál és nem balra, mint ahogy tettük, akkor megspóroltuk volna az offroad élményt.
A sztúpa egyébként megérte a fáradtságot. Az udvaron sok fa zöldellt kellemes kontrasztban az építmény aranyozásával. A hely neve is ki volt írva, így végre megtudtuk, hogy hol is vagyunk. Nagyjából ott ahol gondoltuk, legalábbis ha nagyobb léptékben szemléljük a dolgokat, amúgy meg vagy két kilométerre onnan, ha nem relatíve nézzük. De hát ez volt a terv, megyünk, kellemesen eltévedünk a romok között, aztán hazatalálunk.
Utóbbinak egyébként ideje is volt, mert elég messzire elbóklásztunk és az utakat elnézve az tűnt a legfájdalommentesebb megoldásnak, ha kerülővel megyünk, de legalább valamilyen úton. Úgy tűnik, még mindig jó kondiban vagyunk, mert a reggel kinézett helyre legalább egy órával naplemente előtt értünk. Nem okozott problémát egy kis üldögélés és narancsmag köpködés az egész napos pedálozás után.
Ahogy lebukott a nap, tűztünk is, hogy még viszonylag világosban visszaérjünk.

 

Címkék: myanmar nyaung u

51407 km, Nyaung U

2010.02.09. 11:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A reggelinél találkoztunk Cevannal, majd levonultunk közölni a kocsisunkkal, hogy hárman leszünk kettő helyett. Persze egyből megemelte az árat, de sokat nem számított. Szerencsére nagyobb lova volt, mint az átlagos lovak errefelé, így megbirkózott a nagyobb tömeg elvonszolásával is. Ez a ló sem volt éppen egy szimpatikus jószág. Állandóan a fogait mutogatta, néha rúgott, és felszálláskor hajlamos volt össze-vissza rángatni a kordét. Már mikor megérkeztünk Nyaung Uba, megszivatott ezzel, pont akkor lépett egyet hátra, mikor én felszálltam volna, ami azt eredményezte, hogy fellépés helyett egy oltárit rúgtam a talicska hátuljába a térdemmel. Ez mondjuk csak fájdalmas volt, de ha olyan kedve van, szerintem simán áthúzza az egész szakramentumot a drága utason. Az az igazság, hogy még nem találkoztam olyan lóval, amelyikre azt mondtam volna, hogy én is szeretnék egy ilyen lovat. Kicsit el vannak szállva maguktól, lehet, hogy rájuk férne egy olyan kezelés, amilyet az elefántok kapnak befogás után. (Az elefánt egy meglehetősen intelligens jószág, úgyhogy nem egyszerű meggyőzni arról, hogy mostantól hallgasson arra a pöttöm húscsomóra ott a nyakában, és ne bassza földhöz az első adandó alkalommal. Az eljárás egyébként egyszerű és brutális. Lánccal kikötik az állatot egy fához, nem adnak neki enni vagy két hétig, viszont folyamatosan ijesztgetik fáklyákkal. KGB módszer.)

Bagan szép nagy területen fekszik és ki is tölti azt. Előzetesen elég nehéz eldönteni, hogy mit is szeretne megnézni az ember, de tulajdonképpen nem is kell. Rábíztuk magunkat a kocsisra, első nap vigyen csak a szokásos helyekre. Persze az összes kocsis tudja, hogy hova kell vinni az embereket. Lehet azt is csinálni, hogy könyv alapján írt listával végiglátogatni a legérdekesebbnek tűnő templomokat, de szinte biztos, hogy ugyanaz lesz az eredmény. Szóval mindenki, aki Baganba megy, egyszer úgyis végiglátogatja ezeket a helyeket. Ennek meg is van az eredménye, minden templomnál ott állnak az árusok a sok kramanccal és próbálják rávenni az embert, hogy vegyen valamit. Látszik, hogy ide jár a legtöbb külföldi, az árusok igen elpofátlanodtak. Az rendben van, hogy el akarnak adni valamit, mert ebből élnek, de ha nem veszek semmit, akkor ne dörmögjenek félhangosan a bajszuk alatt semmit, mert ha a szavakat nem is, a jelentést értem. A helyzet persze közel sem olyan, mint mondjuk Egyiptomban, ahol lélegezni nem lehet a bazárosok miatt, csak Myanmar egyéb részeihez képest furcsa. Szerencsére csak a leglátogatottabb helyeket szállták meg. Többre nem is lennének képesek, mert több ezer különböző templom és szentély van elszórva többé-kevésbé egyenletesen. A környék elég száraz, Dél-kelet Ázsiában ez a legszárazabb rész, jobban hasonlít valami afrikai szavannára, mint a szomszédos dzsungelekre. Az ilyenkor már learatott, száraz rizstáblák között ernyőszerűen szétterülő koronájú fák állnak, meg néhány pálma nyújtózkodik, ezek között állnak a téglából épített templomok, amik egy dologban megegyeznek: szép hegyes tornyaik vannak. Ezek a tornyok uralják az egész tájat. A távoliak belevesznek a poros levegőbe, azt az érzetet keltve, hogy a soruk a végtelenségig folytatódik. Valójában azért a végtelenségig nem, de irgalmatlan sok van belőlük. Az ember csak nézi, és azt gondolja, hogy ez sokkal, de sokkal több, mint amire számított. A legnagyobbak katedrális méretűek, a legkisebbek alig magasabbak a fáknál.
Mivel ma a népszerűek voltak soron nálunk is, csupa hatalmasat néztünk végig. Belülről a legtöbb nagyon hasonló. A nagyokban általában négy terem van a négy oldalon, mindegyikben egy-egy termetes Buddha szobor. A termeket a mögöttük négyzet alakban körbefutó folyosó köti össze. Természetesen a termek mindegyikének van bejárata az udvarról is.
Ma már szinte egyikre sem lehet felmászni, pedig mindegyikre vezet lépcső, vagy belül, vagy kívül. Az indok az állagmegóvás, valójában szerintem inkább az lehet a gond, hogy a sok hülye turista lepotyog, aztán el kell számolni velük. Ahova csak kevesen mennek, ott még most is nyitva vannak a feljárók, és érdemes is felmenni, mert igazán csak onnan látható be a táj. A templomok látványa is a szomszédos templom tetejéről az igazi. Közvetlenül a tövükben állva semmit nem lehet látni.
Eredetileg természetesen nem ilyen snassz téglafalak voltak, hanem vakolat borított mindent, abból is az a fajta, ami rendesen ki van dekorálva. Helyenként még lehet látni, hogy milyen volt, bár festék végképp sehol nem maradt, legalábbis a külső felületeken. A szentélyben még van rengeteg freskó, csak lámpa kell hozzá, mert világítás nincs, eltekintve a színes izzóktól a Buddha szobrok előtt.
Az egésznapos kocsikázás annyira azért nem volt pihentető, különösen, hogy az utak állapota messze van a kiválótól, még ott is, ahol van rajtuk aszfalt, ahol meg nincs, ott poros is. Szóval jól esett a végén felmászni egy templom tetejére, és várni a naplementét kivont fényképezővel. Nem voltunk ezzel egyedül. Könyvünk javasolja, hogy mindenki keressen magának egy helyet, mert a legnépszerűbb naplemente néző helyeken esténként nagyon sokan összejönnek. Hát, azért valahogy sikerült megosztanunk a látványt azzal a tíz-tizenöt másik utazóval, aki még ott volt. A napfelkelte Angkor Watnál kicsit durvább volt, ott összejött több száz turista.

 

Címkék: myanmar nyaung u

51378 km, Nyaung U

2010.02.09. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Myanmarban valahogy a szálláshoz hozzánőtt a reggeli. A szoba ára mindenhol magában foglal két szelet pirítóst, egy tojást, kávét és némi vajat meg lekvárt. Nem mintha sokat jelentene a napi kalória-bevitelben, de azért reggel még bedobtuk ezt a menüt, aztán irányba vettük a buszpályaudvart, természetesen taxival, így is volt vagy fél óra az út.

A buszunk egy japánból kiszuperált, ám jó állapotú példány volt. Egy apró szépséghibája volt, mégpedig az, hogy helyi járatnak tervezték, szóval nem volt nagy hely az ülések között és nyilvánvalóan csomagtartó sem volt. Az előbbi problémával nem sokat foglalkoztak, azt mindenki oldja meg maga, ahogy tudja. Az utóbbira azt találták ki, hogy a hátsó ajtó egyik felét használták csak, a másik elé feltornyozták az utasok cuccait. Szép volt kívülről látni, hogyan préselődnek a hátizsákjaink a legalsó sorban az üvegajtó mögött.
Halálpontosan indultunk, ami becsülendő, mert nem szívesen üldögélünk buszon, csak azért, hogy várjuk az indulást, ami után még jó sokat kell ülni. Ugyan európai mércével mérve tele volt a busz, azért még felvettünk néhány utast a városban. Nekik műanyag pótszékek jutottak, vagy inkább sámlik. Persze ez még mindig luxus a helyi forgalmat bonyolító teherautókhoz képest, amik úgy tele vannak néha, hogy kedvem lenne leszállítani az utasokat egy számláláshoz.
Úticélunk Bagan volt, ami nem egy teljesen pontos meghatározás, mivel Bagan egy tíz négyzetkilométert elfoglaló meglehetősen régi romváros.
Ahogy gondoltuk az elején, nem volt egy kényelmes utazás. Tulajdonképpen ez már az ötödik percben bizonyítást nyert, de arra nem gondoltunk, hogy rövidesen elhagyjuk az aszfaltot. Szegény busz biztos nem számította arra, hogy így fejezi be pályafutását. Egyébként az sem volt sokkal jobb, amikor aszfaltozott úton haladtunk.
Helyenként láttunk ugyan útépítést, de nem hinném, hogy gyorsan haladnak vele. Általában úgy csinálják, hogy a teherautókról kézzel leszórják a köveket, majd elrendezik nagyjából egyenletesen. Ezt megdolgozza egy úthenger, majd jön rá a zúzottkő réteg, hasonló módon. Hogy hogy lesz az egészből aszfaltozott út, azt nem sikerült megtekinteni, bár erős a gyanúm, hogy az sincs gépesítve. Legalábbis az út szélén itt-ott lehetett látni félbevágott olajoshordókat, amikben korábban bitument olvasztottak. Szóval valószínűleg kézzel locsolják a zúzottkőre a bitument, aztán megint hengerelik. Összességében lerohadt teherautók, ezeréves úthengerek és egy kőtörőgép alkotják a technológiai sor gerincét, meg persze melósok, akik kosarakkal hordják a követ.
Viszonylag gyakran – két óránként – tartottunk egy pihenőt, ami tényleg fontos, mert ilyenkor lehet pumpálni némi vért a végtagokba, mielőtt végleg leszáradnának. Természetesen a megállók valami kifőzdénél vannak, így lehet enni is. Az elsőnél rögtön magamba tömtem egy adag tésztát, aztán még egyet, bár úgy éreztem, hogy a többi turista eléggé megbotránkozott, hogy képes vagyok enni belőle. Tény, hogy a stand nem volt a higiénia mintapéldája, a néni kézzel porciózta ki az adagot, ami nem volt túl veszélyes művelet, mivel hideg volt a kaja.
Egy későbbi megállónál már többen ráugrottak a lehetőségre, bár kicsit felszereltebb volt a hely és legalább nem lehetett látni, hogy kézzel pakolják meg a tányérokat. Ahogy Bacon mondta, a „Tudás hatalom”, viszont az ismeretlen bölcs meg hozzátette, hogy a „Tudatlanság nyugalom”. Mindkettőjüknek igaza volt.
Bagan, pontosabban Nyaung U elérése előtt még egyszer megállt a busz, de csak azért, hogy minden turistától legomboljanak 10 dollárt a bagani belépőjegyre. A buszt megálláskor természetesen megrohanták a taxisok, valamint a trishaw és lovaskocsi tulajdonosok. Lustaságunk megint diadalmaskodott és lovaskocsival mentünk a szállodába, amit valaki még Mandalayben javasolt. Pontosan ugyanakkor értünk oda, mint azok az utastársaink, akik gyalog indultak el. Persze azért annyi különbség volt, hogy ők gyalogoltak majdnem egy kilométert, mi meg nem.
Azt hiszem, ez volt az első eset, hogy lovaskocsival úgy utaztunk, hogy tényleg A-ból B-be akartunk eljutni, nem csak sétakocsikáztunk.
Kocsisunk persze azonnal rátért a nagyobb bizniszre, és vitt volna minket naplementét nézni, de úgy gondoltuk, hogy minek rohanni, holnap is lesz nap. Azt viszont sikerült kiküzdenie, hogy másnap vele menjünk romokat nézni. Így megbeszéltük, hogy reggel kilencre jön értünk.
A szálloda melletti étteremben - ami nagy betűkkel hirdeti magáról, hogy van benne wifi – tettünk egy erőtlen próbálkozást, hogy frissítsük a blogot, de éppen nem volt áram. Aztán mikor lett áram, az internet akkor sem kezdett csordogálni a drótból, szóval hagytuk a fenébe. Amúgy is a legjobb helyeken is lassú a net, amihez hozzájön még bizonyos oldalak blokkolása és a szolgáltatás szakadozása. Valószínűleg levegős a kábel.
Inkább a sör melletti lazításra koncentráltunk és beszélgetésbe elegyedtünk Cevannel. Érdekes dolgokat lehet megtudni egy ötvenes éveit taposó meleg kaliforniaitól. Úgy tűnik, hogy az élet arrafelé pont olyan, mint a filmekben. Persze mit is várhatnánk egy államtól, amit a Terminátor kormányoz!?
Megbeszéltük, hogy másnapra betársul hozzánk, hárman is elférünk a szekéren.

 

Címkék: myanmar nyaung u