Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


71683 km, Katmandu

2010.05.25. 10:00 | Ahmet | 5 komment

Van Nepálban egy szervezet, aki örömmel átveszi a turisták megmaradt gyógyszerkészletét, és a helyiek gyógyítására használja. Volt egy antibiotikumunk, amit nekik szántunk, mert G azt mondta, úgyse venné be semmilyen körülmények között, olyan mellékhatásai vannak. Azért még egyszer megnéztük a papírját, és valahogy most mégsem tűnt olyan halálos szernek, úgyhogy maradt a birtokunkban. Kell az még a jövőben is.

A repülőjegyünket viszont mindenképpen szerettük volna megerősíteni, ami valami ezeréves csökevény a számítógépes nyilvántartások előtti korból. Szóval rekonfirmáltatni kell a jegyet, hogy szakszóval éljek. Nepál különösen híres arról, hogy hajlamosak itt hagyni azt az utast, aki nem szólt oda indulás előtt pár nappal, hogy tényleg menni akar, és nemcsak viccből vett jegyet. Persze ez leginkább a nepáli társaságokra vonatkozik, de miért ne stresszelje magát az ember, ha van rá egy ilyen nagyszerű lehetőség. A Qatar Airways honlapjáról nem tudtunk meg semmit, ugyanis azt olyan internetsebességre méretezték, ami Nepálban nem áll rendelkezésre, viszont tegnapi stoppolásunk extra hozadéka az volt, hogy sofőrünk tudta, hogy hol az irodájuk, és meg is mutatta.
Szóval reggel elballagtunk és megerősítésre átnyújtottuk a gyűrött és Bandipurban szétázott A4-es papírt. A nő ezen aztán aláhúzta, hogy mikor indul a gép. Rekonfirmálásra nyilván semmi szükség nem volt, de csinált valamit, hogy megnyugtasson. Megnyugodtunk. Ha már éltünk a lehetőséggel, hogy elzarándokoljunk ide, megkérdeztük, hogy mennyi is pillanatnyilag a „departure tax”, ami egy elterjedt lehúzásfajta a reptereken. Kiderült, hogy a jegy árában benne van. Egyszerűen remek!
Gyorsan el is indultunk elkölteni. Arra jutottunk, hogy abból a pénzből pont lehet venni egy kishátizsákot, ami egyébként is időszerű. Szegény „Patrik” már egész ramaty állapotban van, de ha Nepálban hagyjuk, biztos, hogy valaki még megjavítja és nagyon sokáig használni fogja, otthon meg csak kidobnánk. Jó szolgálatot tett, olcsó volt, és Pakisztántól idáig használtuk, remélem valaki másnál is jó szolgálatot tesz. Szóval viszlát Patrik, hello Eye! Azt hiszem mindkét hátizsák valahol Kínában született.
Délután aztán bevetettük magunkat Katmandu bazárjába, annak is a helyiekre specializálódott részébe, ahol nem lehet Yak, Yak, Yeti, Yak feliratos pólókat kapni, inkább csak nagy réz vizesedényeket. Ezeket ma is használják, ugyanis nagyon sokan még most is közkutakról hordják a vizet. Bhaktapurban láttunk pár ásott kutat, miből vödörrel húzták a vizet, de a legtöbb víznyerő hely egy szépen kiépített gödör, amiben egy, vagy több kifolyón folyik a víz. Itt aztán nagy a sorbanállás, mert a víz inkább csak csurog, néha csak csepeg. Falvakban sokszor látni, hogy az edény alá van rakva, másoknak az edényei meg hátrébb várnak, ember meg sehol. Minek néznék órákig, ahogy csöpög a víz, majd visszajönnek, ha cserélni kell az ibriket.
Ma nem akartunk törvényt szegni, de akárhogy keringőztünk, csak a Durbar téren találtuk magunkat. Elég nehéz elkerülni egy középkori város főterét. Még szerencse, hogy több bejárata is van, ahol nem szednek jegyet.
Letelepedtünk a legmagasabb templom teraszán, onnan néztük a nyüzsgést. Ránk talált egy túravezető is, akivel elbeszélgettem, de csak azután, hogy tisztáztuk, nem fogunk mi már túrázni sajnos.

 

Címkék: nepál katmandu

71682 km, Katmandu

2010.05.24. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A turistanegyedek előnye, hogy lehet kapni olyan dolgokat, amit az ország más részein nem. És most nem arra gondolok, hogy méterenként valaki a fülünkbe suttogja, hogy „Hello, smoke something? Hashish?”, hanem például a pékségre, ami valamiért mindig német pékség néven fut, számunkra érthetetlen módon. Egy ilyenbe ültük be reggelizni, és a péksütemény mellé rendes kávét is kaptunk. Nepálban valamiért még annyira sincs kávé, mint Indiában, ami igazából nem nagy veszteség, mert ha van, akkor is egy fél kiskanálnyi Nescafét raknak egy pohár forró tejbe, ami végülis nem rossz, csak nem hívnám kávénak.

Hogy ne csak és kizárólag tengés-lengéssel töltsük az időnket, elhatároztuk, hogy meglátogatjuk Changu Narayant, ami a Katmandu völgy egy újabb világörökségi helyszíne. Megközelíteni nem egyszerű, először is el kell menni busszal Bhaktapurba, ahol már korábban jártunk, csak akkor a sztrájk miatt biciklivel.
A buszmegálló helyét szépen kinéztük a térképről, és elindultunk, de nem a teljesen nyilvánvaló és unalmas úton, hanem olyan utcákon, amiken eddig nem jártunk. Nos, egy kis kitérőt is tettünk ennek keretében, bár az nem volt betervezve. A térkép által jelzett sarkon éppen indulni készült a busz, aminek az ajtajában ott lógott a szokásos suhanc az úticélt kiabálva: Bakta-bakatbaka-tabak-tabak-ta.
Nem mondanám, hogy száguldottunk Bhaktapur felé. Először a forgalomban araszoltunk, hol indokoltan, hol meg indokolatlanul. Mire elértük a városhatárt, G gyomra már rég felfordult, pedig ez egyáltalán nem szokása. Azt hiszem, hogy a por és tömény kipufogófüst kicsit rásegített a fékezésekre.
Mikor bringával jöttünk akkor legalább nem volt forgalom, most viszont teljes volt a káosz. Ugyan rendelkezésre állt két szabad sáv az épülő úton, ennek ellenére dugó alakult ki, amiben csak métereket lehetett egyszerre haladni. Mivel az út még nincs kész – és szerintem nem is lesz soha-, iszonyatos a por is, és természetesen melegnek sem voltunk híján. A sztrájknak vége lett ugyan, de ennek az útépítést határozottan elfelejtették folytatni.
Nagy nehezen aztán csak elvergődtünk a városig, alig tartott tovább, mint biciklivel. Annyi előnye azért volt, hogy pont ott raktak ki, ahonnan a buszok Changu Narayanba mennek, ugyanis az még hat kilométer, vagyis busszal fél óra. Pokoli átlagsebességeket tudnak produkálni. Éppen indulásra készült egy busz, de nem nyomakodtunk fel, az ajtóban lógós utazás annyira nem kellemes, meg aztán kellett egy kis gyomorülepítés. Erre egy kólával is rásegítettünk, majd elindultunk gyalog a domb tetején álló templom irányába. Az út mellett mindenhol gőzerővel folyt a betakarítás, pontosabban már a cséplés. Jól látható volt, hogy ezek az emberek pillanatnyilag marhára nem érnek rá kormányt buktatni.
Néhány motoros elment mellettünk, de a busz csak nem akart jönni. Már elértük a dombot, sőt el is kezdtünk felmászni, mikor megérkezett, és természetesen intésünkre meg is állt. Errefelé nincsenek igazán buszmegállók, mindenki ott száll le és fel, ahol akar. Érdekes, hogy nem ez növeli meg a buszok menetidejét, viszont sokkal emberibb, hogy nem kell fél órát caplatni a buszmegállóig, ha egyszer úgyis a ház előtt húz el a busz.
Szóval a maradék távot - ami leginkább emelkedő volt– már busszal tettük meg. A sétával megspóroltunk nagyjából négy rúpiát, ami nagy érték, egy koldus valószínűleg sértődötten utánunk vágná.
A bejáratnál kértem jegyet, itt is kétfélevolt: a SAARC tagoknak szóló jegy, ami valamilyen véd- és dacszövetség, amiben Nepálon kívül talán csak India meg Pakisztán van benne, valamint az egyéb. Az előbbi ingyenes, az utóbbi száz rúpia. Rögtön megkérdezték, hogy honnan jöttünk. Szemrebbenés nélkül rávágtam, hogy Indiából, de nem hitte el a srác, csak vigyorgott, hogy mi európaiak vagyunk, mert fehér a bőrünk. Mondtam, hogy rasszista, de csak röhögött, és én is.
Végül megérkeztünk a templomba, ami tényleg nem rossz, de azért mégiscsak egy újabb hindu templom. Van sok szentélye és szobra, ami igen régi, de igazából ez csak a nagyon hozzáértőknek tűnik fel, azoknak is csak akkor, ha levakarják az istenszobrokról az áldozatként rákent matériát, ami leginkább sárga és piros festékpor, esetleg némi rizs. Becsületesen kiolvastuk az információs anyagot, amit a jegy mellé kaptunk, és körbejártuk néhányszor a templomot. Tényleg szép, bár erre is ráférne egy alapos takarítás. A gond az, hogy a hindu kasztrendszerben a takarítást, - mint igazi aljamelót –, az érinthetetlenek végzik, ők viszont nem léphetnek be a templomba, mert beszennyeznék azt. Mondhatnám sakk-matt.
Mielőtt visszaindultunk, még egy kicsit beszélgettünk egy kanadai fickóval, Simonnal, miközben a hátunk mögött lévő fán békésen aludt egy majom. Később felkelt, és lustán lemászott a szemétkupachoz, hogy szétrágjon néhány üdítősdobozt, hátha maradt bennük néhány csepp édes lé.
A bhaktapuri útból elegünk volt már, alternatív hazautat dolgoztunk ki. Egy gyalogösvényen lemásztunk Bramhakhelbe, úgy gondoltuk, onnan biztos megy busz Katmanduba. Azt biztosan tudtuk, hogy az út jó, mert ez ugyanaz az út, amin Bodhnath-ba és Sundarijalba mentünk.
Ahogy elértük az utat, és kiválasztottunk egy megfelelően árnyékos szakaszt a várakozásra, feltűnt egy autó, és ha már az ember egy út szélén áll, miért is ne stoppoljon. Amúgy is olyan egzotikus balkézzel stoppolni. Nemcsak hogy megállt, de kiderült, hogy a Thamelbe megy, ami Katmandu turistanegyede, ahol sokezer más külföldivel együtt mi is lakunk.
Egész gyorsan odaértünk, különösen, hogy sofőrünk ismerte azokat az utcákat, amin el lehet kerülni a dugót.

 

Címkék: nepál katmandu

71651 km, Katmandu

2010.05.23. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Mivel reggel volt áram, nekiálltam blogot írni meg képeket letölteni. Katmandu áramellátása messze van a tökéletestől. Most, hogy vége a sztrájknak, és beindult a normális élet a fogyasztás is sokkal nagyobb, ami azt jelenti, hogy gyakoribbak az áramszünetek is. Nem tudom, hogy milyen jövője van a nepáli gazdaságnak, így, hogy áram nem nagyon van, a vízellátás katasztrofális, ráadásul bármikor megbéníthatja az országot egy-egy sztrájk, vagy ahogy itt hívják banda, ami gyakorlatilag a gazdaság teljes lekapcsolását jelenti.

Délelőtt aztán elindultunk egy kis városi sétára, ami sokkal nehezebb most, hogy van forgalom, de határozottan érdekesebb, mivel nyitva vannak az üzletek, nemcsak lehúzott redőnyöket lehet látni. Mivel a boltok nyitva voltak, vettünk is ezt-azt, de semmi fontosat.
Átvágtunk a Durbar téren is, bár jegyet most sem vettünk. Az éber jegyszedők most ott ültek a fülkéjükben, arra nem gondoltak, hogy a hátuk mögött simán besétálunk.
A túloldalon aztán el is hagytuk a teret, egy olyan utcán, ahol nincs jegyszedő bódé. G megjegyezte, hogy keresni kellene nekem egy bordélyt, de aztán kiderült, hogy borbélyt mondott. Az se rossz, mert kicsit megszűrösödtem már, és ideje volt egy borotválásnak. Az egyik mellékutcában találtunk is egy kis borbélyüzletet, ami alaposan ki volt tapétázva hindu istenek posztereivel.
A borbély ugyan nem beszélt sokat angolul, de azt megértette, hogy hol kell borotválni, meg azt is, hogy új pengét szeretnénk látni a borotvájában. Ez utóbbin kicsit mosolygott, de megígérte. Később rájöttünk, hogy azért volt vicces neki ez a kérés, mert már előtte tudta, hogy legalább három pengét el fog használni, mire levakarja a szőrt a fejemről.
Nagyon ügyesen csinálta, finomabban, mintha magamnak csináltam volna a legújabb ezerpengés borotvával.
Még előző nap összetalálkoztunk Mattel és Tomoval, a japán-amerikai párossal, akikkel túrázás közben ismerkedtünk meg, és megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk.
Remek pizzát ettünk, ittunk egy kevés sört is, de túl sokáig nem maradtunk, Katmandu nem az a nagy éjszakai élettel megáldott város. Tizenegy táján gyakorlatilag kiraktak minket, mehettünk haza a tök sötét utcákon. Közvilágítás ugyanis nincs, addig lehet látni az utcákon, amíg nyitva vannak az üzletek és világítanak.

Az út

 

Címkék: nepál katmandu

71639 km, Katmandu

2010.05.22. 10:00 | Ahmet | 5 komment

Ahogy a buszjegy vásárlásakor elrendelték, fél hétkor már ott tipródtunk a busz mellett, indulásra készen. Indulás előtt természetesen bőven maradt idő egy teára, mivel hét óra volt, mire végre elindultunk. Jegyünk az első ülésre szólt, bár később kiderült, hogy az első ülés az a második sor, mivel az első az nem számozva van, hanem betűvel jelölve. Próbáltak átültetni, de közöltem, hogy oda nem férek be, vita lezárva. És tényleg nem fértem volna be, de még G sem, mivel az ülések közti távolság egy arasz alatt volt, annál meg sokkal több helyet igényelek még a nyomorúságos bezsúfolódáshoz is. Nem vitatkoztak, átlátták fizikai érveimet. Amúgy is kellemesnek ígérkezett az út, pedig a távolság nem nagy. Katmandu légvonalban csak 44 km, de az út elkanyarog 112 km-en keresztül, mire odaér. Hiába, a hegyekben nem lehet rövidíteni. Mondjuk, egyik érték sem indokolja igazán a tényt, hogy a busz összesen 9,5 óra alatt ért célba. A hivatalos menetidő egyébként 8 óra, ami a lehetséges leggyorsabb utazás hosszát jelenti.

Ahogy elhagytuk a falut, elhagytuk az aszfaltot is. Az út minősége minden eddigit alulmúlt, beleértve Pakisztán hegyi útjait is, ami elég szép teljesítmény.
Egy óra rázkódás után a bal hátsó kerék tájáról a jellegzetes durr-flap-flap-flap hangot lehetett hallani, ami azt jelentette, hogy egy kerék kidurrant, de még csak le sem lassítottunk. Minek, ikerkerekek, van ott még egy abroncs! Néhány kilométer múlva újra meghallgathattuk a durr-flap-flap-ot. Ekkor azért csak megálltunk. A busz személyzete gyors kerékcserébe kezdett. Annak ellenére, hogy a teljes utat elfoglalta a busz, nagy torlódás nem keletkezett, csak egy teherautó várakozott mögöttünk türelmesen. Jó is, hogy ott volt, mert szükség volt az ő emelőjére is, hogy annyira megemeljék a buszt, hogy a saját emelőt alá lehessen rakni.
Az ikerkerekek közül természetesen csak a külsőt szedték le, úgyis csak egy pótkerék volt. Amikor az előkerült, majdnem sírva fakadtam, mert semmi reményt nem láttam rá, hogy kibírja azt a terhelést, hogy ráengedik a busz súlyát. Az, hogy simára van kopva egy gumiabroncs, semmit nem jelent. Ha a tizenhetedik újrafutózás is lekopott, és kiáll 7 kordréteg, az még mindig használható. És ez egy ilyen példány volt.
Hihetetlen módon kibírta a következő faluig, ahol a gumiszerelőnél megálltunk. Nem azért, hogy kidobjuk a francba az egészet, hanem hogy a belsőt megragasszák. Sofőrünk jelezte, hogy tíz perc az egész, ne menjünk sehova. Egy órácskát álltunk, hogy aztán újra felfújt kerekekkel folytassuk az utat. Nagyon messzire nem jutottunk, újra a már jól ismert hang hallatszott. Azt hiszem, a szelep szakadt ki a helyéből, mert mikor a következő gumisnál megálltunk, nem próbálták megragasztani, vettek egy új belsőt, a külsőt pedig megjavították. Pontosabban raktak egy gumidarabot a belsejébe, oda, ahol lyuk volt rajta, hogy megvédjék a belsőt. Gyakorlatilag az összes abroncs olyan állapotban volt, mintha eltöltött volna tíz évet egy hajó oldalára kötözve, ütközőként.
Amíg a kerekeket szerelték, leszálltunk, és meglepődve tapasztaltuk, hogy valamelyik megálláskor két kecskét pakoltak a tetőre. Nem bonyolították túl a szállításukat, ki voltak kötve, mintha legelnének, csak most a busz tetején álltak. Legalábbis egyelőre álltak, mert a tűző napon olyan mértékben lihegtek, ahogy kecskét még lihegni nem láttam.
Ez a sok defekt és szerelés erősen lelassította a haladásunkat, de arról szó sem lehetett, hogy a cél előtt másfél órával ne álljunk meg ebédelni. Nyilván a sofőr jutalékot kap az ilyen helyeken, mert soha nem hagyják ki az ebédszünetet.
Mi is ettünk valami borzasztó dolgot, leöblítettük kólával, aztán desszertnek valami gyümölcsöt vettem az út szélén üldögélő nénitől. Ehhez a bogyóhoz még hasonlót sem láttunk. Piros, van benne egy elég nagy mag, fanyar ízú, és leginkább úgy néz ki, mint egy női mellbimbó.
Katmanduig köpködtük a magokat kifelé az ablakon, úgyhogy lehet, hogy néhány éven belül szép sövény fog nőni az út mellett.
Megérkezve rövid alkudozás után taxiba vágtuk magunkat, és a Thamel negyedbe mentünk. Sofőrünk természetesen nem ismerte a szállodánkat, úgyhogy egy kereszteződést adtunk meg célnak. Eléggé meglepődött, mikor jóval korábban kiszálltunk, egy olyan helyen, amit felismertünk, és nem volt messze a szállásunktól. Nem lett volna sok értelme taxival továbbmenni, mert olyan dugó volt, amiben a legtöbb autós leállította a motort.
Pár perc múlva már vissza is kaptuk a cuccaink maradékát, meg egy új szobát is. Gyors zuhanyozás után megrohantuk kedvenc éttermünket, és megrendeltük kedvenc marhasültünket. Isteni volt!

 

Címkék: nepál katmandu

71521 km, Dhunche

2010.05.21. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A koránkelés még mindig ment volna reflexből, de azért háromnegyed hatkor a tulaj elkezdett kalapálni valamit, nehogy túl későn keljünk. Hallani lehetett, hogy próbálja csendben csinálni, de a kalapálás már csak olyan, hogy ha rendesen csinálja az ember, akkor zajos. Ha már így alakult, felkeltünk és megreggeliztünk.

Nem állt előttünk túl hosszú út, de még hátra volt több, mint ezer méter ereszkedés. A hegyek felfelé az izmainkat kínozták, lefelé meg az ízületeinket. Még szerencse, hogy közben azért tudtuk élvezni a túrázást.
Térképünk szerint a Shin Gompa mellett egy sajtgyár is van. Gondoltuk, megnézzük, de sok sikerrel nem jártunk, úgy tűnt a látogató inkább csak púp a hátukon. Egész sajtot nyilván nem vesz a turista, mert mi a fenét kezdene hirtelen egy öt kilós jaksajtattal?
Kezdetben az út egész normális szögben tartott lefelé, a már szinte megszokott rododendronerdőben, amit helyenként fenyők tettek változatosabbá.
Az egyik kanyar után aztán előbukkant a katonai ellenőrzőpont, ahol az engedélyeinket ellenőrizték. Ez tulajdonképpen a jegy, amit a belépéskor kell megvenni. Hogy a TIMS kártyákkal is foglalkoztak-e érdemben azt nem tudom, de szeretném azt gondolni, hogy igen, különben feleslegesen adtuk ki a pénzt érte.
Innentől aztán megelégelte az ösvény a tökölődést, és meredekbe váltott. Éles kanyarokkal tartottunk lefelé a feneketlennek tűnő völgybe. Turistával nem találkoztunk, de jött szembe néhány teherhordó. Egyikük egy tekercs hullámbádogot hozott a hátán keresztbe felkötve. Lejjebb érve helyenként egész keskeny volt az ösvény, nem tudom ott hogy jött át a két méter széles rakománnyal.
A rododendronok és fenyők mellett elkezdtek feltünedezni a szederbokrok is, amik a hazainál lényegesen tüskésebbek és a termésük sárga. Egyik tulajdonságuk sem akadályozott meg abban, hogy rövid pihenőket tartsunk és legeljünk egy keveset. A hatékonyság jegyében az egyik bokor alá kiterítettünk egy esőkabátot és bottal vertük le a termést. Ezzel jó pár karcolást megtakarítottunk, de a lehullott mennyiségből nem lehetett volna még lekvárt főzni.
Az ösvény egyre vadabbul kanyargott lefelé, míg el nem értük az alját, ahol rövid sík terepen történő gyaloglás után egy függőhídon átkelhettünk a túloldalra. A másik oldalon aztán kapaszkodhattunk fel ismét néhány száz métert, hogy aztán kényelmesen a szintvonalon sétálva elérjük Dhunchét, ami a civilizációt képviselte, olyan vívmányokkal, mint aszfalt és autók.
Az első turistaházban letáboroztunk, ami lehet, hogy nem a legjobb döntés volt, legalábbis az éttermük határozottan nem érdemelte meg a látogatásunkat. Csirkeleves címszó alatt zacskóslevest kaptunk, aminek csirketartalma szárazanyagban mérve néhány milligrammot ért el. Később, mikor rászántuk magunkat, hogy elmenjünk buszjegyet venni, nemcsak az derült ki, hogy lett volna még választék, de az is, hogy a többi helyről gyönyörű kilátás nyílik a Langtang nevű hegycsúcsra, aminek csak a legtetejét láttuk kiállni a közelebbi hegyek mögül a saját ablakunkból. Igazából sokat nem vesztettünk, mivel az idő nagy részét felhők alatt töltötte.

 

Címkék: nepál dhunche

71519 km, Shin Gompa

2010.05.20. 10:00 | Ahmet | 5 komment

Éjjel a várakozásoknak megfelelően dermesztően hideg volt, de egész jól viseltük, pedig az ablakunkon üveg helyett csak egy nylon volt.

A lányok nagyon lelkesek voltak este, ötkor akartak kelni. Próbáltam lebeszélni őket róla, mivel teljesen felesleges ötkor kelni, ha a nap csak fél hatkor kerül elő. Ennek ellenére 5:15-kor megszólalt a szomszédban a vekker. Aztán 5:20-kor, majd 5:25-kor is. Éljen a szundi üzemmód, meg aki képtelen felkelni! Mi mindenesetre kikászálódtunk a vattapaplan alól. Kibotorkálva az ajtón teljesen tiszta égbolt meg egy vékonyka holdsarló fogadott, ami reménykeltő volt. Végre kihasználhattam a budi minden szolgáltatását, ami nem ért véget a lyukkal a padlón, ugyanis hátrafelé hatalmas ablak volt rajta, ami kilátást biztosított a völgy felé. Hogy valaki benéz, attól nem kellett senkinek tartania, ahhoz meredek volt a hegyoldal.
Megreggeliztünk, és indultunk, is, ha már ilyen korán felkeltünk. A lányok közül az egyik eléggé rosszul volt, ezért úgy döntöttek, hogy maradnak még egy órát vagy egy napot.
Este kérdeztük Nema Sherpát, hogy mennyi az út a hágóig, azt mondta, hogy neki két óra, amúgy három. Mellesleg 53 éves volt, és biztos vagyok benne, hogy simán felsétál két óra alatt. Úgy gondoltuk, hogy akkor négy óra alatt mi is felérünk.
Az út nem volt túl bonyolult, felfelé, mindig csak felfelé kellett menni. Már az indulásnál éreztük, hogy azért nem túl nagy a nyomás. Ezt azért a helyiek is érzik, csak nem séta közben, hanem főzéskor, úgyhogy mindenki kuktát használ, mivel fazékban talán már 80°C-on felforr a víz, abban meg nem lehet rizst főzni.
Lassan belejöttünk a baktatásba és szépen gyűrtük magunk alá a száz métereket, függőlegesen. Ugyan messze voltunk még az igazi magasságoktól, de így se volt egy délutáni séta a felfelé kapaszkodás. Rövidesen azt vettük észre mindketten, hogy légzésünk szokatlan ritmust vett fel, amire nem árt tudatosan is figyelni, mert nagyban megkönnyíti a gyaloglást. Bal lábra belégzés, akkora amekkora befér, jobbra kilégzés. Így fújtattunk felfelé apró lépésekkel. Működött is a dolog, mert apróbb pihenőktől eltekintve folyamatosan haladtunk. Néha azért meg kellett állni, rétegenként lehámozni a pulóvereket. Az elsőt azért kellett levenni, mert hamar kimelegedtünk, a második akkor jött le, mikor kiértünk a hegy árnyékából, és az addigi 1°C-ot hirtelen felváltotta a 12°C, ami hőségnek tűnt. Onnantól egy szál ingben folytattuk a zakatolást felfelé, egészen addig, míg fel nem támadt a szél, ami viszont hideg volt. Közben a hátunk mögött osont felfelé egy nagy felhő is, azzal fenyegetve, hogy mindent beborít, mire felérünk, elvéve a kilátást. Mielőtt azonban erre sor került volna, fordult egyet a szél, és visszafelé kezdte terelni a ködöt.
Aztán egyszer csak felértünk a hágóra. A látvány gyönyörű volt, a túloldalon egy tóban tükröződött a legközelebbi hegycsúcs, a távolban havas csúcsok, a legközelebbi dombocskán pedig imazászlók rengetege. Fel is másztunk erre a dombocskára, ami alig volt húsz méteres, de a teteje összességében 4653 méterre volt a tengerszinttől, és előkotortuk aprócska imazászlóinkat. Kifeszítettük őket a szélben, aztán élveztük a kilátást, csináltunk jónéhány fényképet. A szél megint fordult, jött a köd újra, de már nem bántuk, mi értünk fel először. A hegyoldalban előtűnt a francia fickó, akivel eddig minden nap találkoztunk, és rövidesen ő is felért az imazászlókhoz. Kicsit késve érkezett, már nem volt ugyanolyan tiszta az idő, de még így is gyönyörű volt. Kárpótlásul odaadtuk neki a maradék egy darab imazászlót, hogy neki is legyen mit kifeszíteni, aztán elindultunk lefelé, Gosainkund irányába.
Menet közben előkerült még néhány tó, az út kellemesen lejtett, széles volt, öröm volt lefelé sétálni.
Gosainkunban aztán az egyik turistaházban megálltunk pihenni, ettünk egy borzasztó palacsintát, és néztük a hihetetlen kilátást. Éjszakára nem maradtunk, még nagyon korán volt, inkább továbbballagtunk.
Az ösvény folyamatosan lejtett, de nem volt meredek, úgyhogy még órákkal később is négyezer méter felett jártunk. Közben azért a köd sikerrel elborított mindent, nem láttuk, csak sejtettük, hogy egy szinte függőleges sziklafal oldalán vezet az ösvény. Csak hallani lehetett, hogy a patak nagyon messzire van alattunk.
A következő turistaházat valahol négyezer méter környékén értük el, de még mindig korainak találtuk a letáborozást, úgyhogy törtünk tovább lefelé. A táj nem volt túl érdekes, köves pusztaság, ráadásul a köd miatt csak azt láttuk, ami egészen közel volt.
Lassan aztán a felhők alá ereszkedtünk, előkerültek a növények is, meg egy újabb turistaház, amiről nem is tudtunk. Itt is megálltunk enni valamit, itt is borzasztó volt, amit adtak. Úgy tűnik, hogy a hágó innenső oldalán nem tudnak főzni az emberek.
Folytattuk az ereszkedést egészen a Shin Gompáig, ahova háromnegyed öt táján érkeztünk meg, alaposan elfáradva. A fél héttől tartó gyaloglás alatt összesen 16,5 km-t tettünk meg, ami síkvidéki szemmel igen szánalmas távolság, de a helyiek elismerően nyilatkoztak a teljesítményünkről. „Mmm, nagyon gyors gyaloglás!” Tény, hogy a távban volt 900 méter fel, és 1000 méter lemászás.

 

Címkék: nepál shin gompa

71517 km, Phedi

2010.05.19. 10:00 | Ahmet | 4 komment

Csodálatos reggel virradt ránk. A turistaházban rajtunk kívül még volt egy nagyobb csapat svájci, akik vezetővel jöttek. Kivételesen szerencsések voltak, ugyanis túravezetőjük nemcsak tapasztalt és nagy tudással bíró volt, de lelkes és jó fej is. Például reggel felkelt hat előtt megnézni, hogy szép idő van-e, és érdemes-e felkelni a látvány miatt. Csak ezután ébresztette az egész csapatot. Ők meg nyilván minket. Például azzal, hogy egyszerűen végigmentek a folyosón. Ugyanis ha a folyosó egyik padlódeszkájára lépett valaki, akkor a deszka másik vége megemelte az ágyam végét. Leírva ez egy gyengéd folyamat, a gyakorlatban meg mintha valaki alulról a párnámba rúgott volna. Nagyon nem bántam, mert feltápászkodva, és kivakarózva a vastag paplan alól megláttam a nagy mászkálás okát. Sütött a nap, és habár az ég nem volt tiszta, ez csak emelt a látvány nagyszerűségén. Kimentünk a ház elé élvezni a látványt. Felöltözéssel nem kellett bíbelődni, ruhában aludtunk, kutya hideg volt még így is, fűtés ugyanis nem volt, csak a közös helyiségben. Az épület csak a szél és az eső ellen védett.

Miközben a ház előtt megnézhettük a kelő napot, illetve ahogy a hegycsúcsok között a párás völgyekbe süt. A ház mögött azok a hegyek néztek le ránk, amiken át kell másznunk az elkövetkezendő napokban. A hegyek tetejét egy éles vonal felett hó borította, ez az a hó, amit mi eső formájában kaptunk a nyakunkba. Jól látható volt a hágó is, amerre az utunk vezet. Jóval a vonal felett volt. Hiába, négyezer méter felett az év bármely szakában eshet a hó, mint ahogy ahhoz már volt szerencsénk Pakisztánban és Kínában is.
A csodás látvány mellé még egy jó hír érkezett, a svájciak vezetője bejelentette, hogy a sztrájknak gyakorlatilag vége. Tegnap este volt egy kerekasztal-tárgyalás, amin aztán a maoisták bejelentették, hogy a bandát, vagyis a sztrájknak ezt a nepáli terrorista formáját felfüggesztik, és más eszközökkel fognak a kormány lemondásáért küzdeni. Konkrétan egyébként az történt, hogy a létező összes külföldi ország és szervezet nepáli képviselői felkeresték a maoista vezetőket és elmagyarázták nekik, hogy iszonyatosan nagy fasságot művelnek éppen és nemcsak az ország, de saját érdekükben is legjobb lenne minél hamarabb befejezni.
Újabb apróságokat tudtunk meg egyébként az egész megmozdulásról. Például azért csökkent két nap után a tüntetők száma, és azért volt nagyrészük olyan unott, mert vidéken is hasonló politikát folytattak, mint Katmanduban. Nevezetesen a parasztokat is megvágták némi adományra, vagy ha nem tudtak fizetni, akkor választhatták azt a lehetőséget, hogy jönnek tüntetni. Lévén május és az esős évszak kezdete, ez nem az a szezon, amikor a gazdák baromira ráérnének tüntetni- Szóval nem voltak túl lelkesek, pár nap múlva le is léptek, mert a földeken munka volt, ami kicsit fontosabb a megélhetésük szempontjából, mint az, hogy éppen ki vigyorog az esti híradóban, amit úgyse látnak, mert jó, ha egy rádiójuk van. Mint például itt a hegyen is, amiből aztán jönnek az ilyen jó hírek. Sok háznál van egyébként egy napelem, ami akkumulátort tölt, hogy aztán este lehessen rádiót hallgatni, meg legyen világítás. Mármint egy darab izzó, természetesen energiatakarékos, mert itt nemcsak a környezetbarátságról van szó, hanem arról, hogy hány órát világít az akkuról.
Napi útvonalunk nem volt túl hosszú, viszont tartalmazott egy pár fel-, illetve lemászást, ami azért megfelelően fárasztóvá tette.
Ahogy elindultunk egy másik turistaházból induló kis csoport szegődött a nyomunkba, nagy lelkesen kiabálva, hogy csatlakoznának hozzánk, ha nem bánjuk, mert ők mindig eltévednek. Nem akartuk lerombolni az illúziójukat, úgyhogy nem mondtuk el, hogy nekünk is csak egy ócska térképünk van, meg annyi információnk, hogy ezen az ösvényen menjünk. Mellesleg annyi pont elég is volt, hogy melyik ösvényen kell menni, mivel ahogy egyre meredekebb hegyek közé értünk, egyre kevésbé ágaztak el az ösvények. Sőt, egyáltalán nem ágazott el semmi, sőt, nem is volt rá lehetőség. Egyik irányban ugyanis lefelé, másik irányban felfelé volt szinte függőleges a hegyoldal. Esetenként nem is szinte.
Ghoptét nagyon hamar elértük, itt összetalálkoztunk egy magyar lánnyal, aki német barátjával éppen lefelé jött a hágóról. Kicsit elbeszélgettünk, aztán azzal váltunk el egymástól, hogy Katmanduban biztos összefutunk, úgyis kb. ugyanakkor érünk majd oda. Ugyanis azzal, hogy a sztrájkot befejezték, újra átírták terveinket, semmi szükség nincs már arra, hogy ugyanazon az úton visszagyalogoljunk, végigjárhattuk a túra teljes útvonalát, hogy aztán busszal menjünk vissza Katmanduba. Nyolc órás buszútnak nem örültünk még így!
Újabb fel-le mászás után elértük Phedit. Rögtön az első turistaházban letáboroztunk, bár később kiderült, hogy van még egy, ami vallószínűleg, hogy jobban felszerelt volt, de nem bántuk meg végül, hogy Nema Sherpa és Pema Sherpa házát választottuk. Így hívták ugyanis a tulajdonost és feleségét. Nem ám csak Nema és Pema, gondosan hozzá kell tenni azt is, hogy Sherpa! Nepálban a kasztokon kívül a népcsoport is nagyon meghatározó. Azt hiszem, hogy a kasztrendszer soha nem is volt olyan durva, mint Indiában, talán azért, mert nem volt olyan nagy többségben a hindu vallás, főleg nem a hegyekben. Nema Sherpa is hangsúlyozta, hogy ők nem vágnak le állatokat, csak akkor esznek húst, ha valamelyik jószág önszántából elhalálozik. Így járt az a borjú is, aminek darabjai a tűzhely felett száradtak, füstölődtek. Az anyjának nem volt teje, így aztán a borjú nem húzta sokáig.
Nem sokkal utánunk a három izraeli lány is befutott, menet közben kicsit lemaradtak. Természetesen a reggeli jó idő nem tartott ki egész nap, mire megérkeztünk már esett az eső. Elég korán volt még, de már nem volt érdemes tovább menni, a következő szakasz maga a hágó, a maga 4630 méterével. Lehet, hogy hegymászó szemmel nem túl magas, de ott már csak 56%-nyi oxigén van a tengerszinthez képest. Turistaházunk csak 3700 méteren volt, ahol dúskáltunk a levegőben, hiszen itt még rendelkezésre állt legalább 63%-a a megszokottnak. A hosszú délutáni beszélgetés során el is szívtuk maradék ciginket, mintegy felkészülésként az oxigénhiányra.
A délutánt a füstöt kifelé és befelé egyaránt pöfékelő olajoshordóból kialakított kályha mellett töltöttük. Aztán a Föld természetes rendje szerint napnyugta után lefeküdtünk, hogy napkeltekor keljünk. Erre a ritmusra minden túrázó rááll két nap alatt, ugyanis tévé nincs, könyvet nem nagyon cipel senki, de aki igen, az is rá kell, hogy döbbenjen, hogy világítás nélkül nem lehet olvasni.
Éjszakára megint nem volt fűtés, úgyhogy összes létező ruhánkat felvettük, úgy másztunk a vastag vattapaplan alá, hogy összebújva melegítsük egymást. Mármint G meg én, hogy az lányok mit csináltak, arról nem tudunk. Gondolom ők nálunk is jobban fáztak, Izrael nem a dermesztő hidegekről híres.

 

Címkék: nepál phedi