Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


51191 km, Mandalay

2010.02.08. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Úgy tűnik, korán kelős korszak van megint. Ötkor csörgött a vekker. Tulajdonképpen pár perccel korábban ébredtem, de gondoltam élvezzék csak a szomszédok is, akiket egész este hallgatnunk kellett a papírvékony falon keresztül. A pasi helyében már rég agyonvertem volna a nőt, az biztos. Egész este nyávogott, ami még úgy is idegesítő, ha az ember nem érti.

Kicaplattunk a buszhoz, ami csak hatkor indult, de szokás szerint mindenkit odarendeltek fél órával korábbra. Hideg volt, de nem annyira, mint a piaclátogatós hajnalon, csak hát elszoktunk már a 15°C-tól.
A busz egy lerobbant, ötször újra összehegesztett roncs volt. Az ülések jó szorosan álltak egymás mögött, és ráadásul egy hosszanti szögvassal egymáshoz is rögzítették őket, hogy stabilan álljanak. Így hát először a vason kellett átmászni ahhoz, hogy behajtogassam magam az ülések közti résbe.
Sok utas nem volt, de a buszt amúgy is átalakították már a helyi igényeknek megfelelően. A hátsó egyharmadban nem is voltak ülések, ott árut szállítanak, ahogy a lenti csomagtartókban is.
Meglepően pontosan indultunk, de az ajtót nem csuktuk be. Rettentően fáztam, és öt perc kellett csak hozzá, hogy elgémberedjen mindenem. Remek útnak ígérkezett ez a buszozás. Minden nyomor ellenére sikerült egy keveset aludnom, bár a tudomány ma is csak vakarja a fejét, hogy mégis hogyan. Valószínűleg valami ázsiai gének léptek működésbe. Ugyan még mindig a kínaiak az alvás rekorderei, a környékbeli országok lakosai sem bénáznak sokat, ha el kell aludni valami lehetetlen helyen vagy pózban.
Alig hét óra alatt legyűrtük a távot. A buszállomáson már rohamoztak a személyszállításban érdekelt vállalkozók, de kiderült, hogy töredékáron elvisz az a teherautó, amelyik a hátsó traktusban szállított áru egy részéért jött. Nem volt kérdés, hogy mivel megyünk.
Rövidesen már ott is álltunk a Royal Guesthouse recepcióján, ahol megkaptuk ugyanazt a szobát, amelyikben korábban aludtunk. Meglepő, mert arra számítottunk, hogy egyáltalán nem lesz hely.
Kis tollászkodás után elsétáltunk ebédelni egy étterembe, amiről hallottuk, hogy jó. Persze az első sarkon találtunk egy kifőzdét, ahol alaposan bekajáltunk, aztán az út túloldalán meg is kávéztunk.
Egy ebédledolgozó séta keretében elballagtunk az alig több mint egy kilométerre lévő aranyfüstlemez műhelybe. Mire észbe kaptunk, már magyarázták is a technológiát, és vezettek körbe. A hengerek közt kilapított aranyat kis négyzetekre vágják, bambuszpapírlapok közé rakják, majd elkezdik kalapálni. Egyszerre egy egész paklit ütlegelnek, mikor már elég lapos, akkor kisebb darabokra vágják a lemezeket, majd tovább kalapálják. Összesen talán hat órát püfölnek egy adagot, mire kész lesz. Napi 36 gramm aranyat használnak fel, amiből 5600 aranylemez lesz. Na igen, vékony, ezért hívják aranyfüstnek.
Az aranylemezek közti papírt is ők állítják elő. Bambuszt áztatnak be meszes vízbe, majd három év után kiszedik, és addig kevergetik, míg rostjaira esik, ekkor papírt merítenek belőle, amit négyzetekre vágnak. Ekkor még egészen papírszerű, de utána egy bronzlapon fadarabokkal fél órán át püfölik - úgy tűnik, szeretnek kalapálni -, a végére egészen pergamenszerű lesz.
A technológia vége persze a lemezek felvágása, csomagolása. Helyben rá is dolgozzák szobrokra, de szerintem a legtöbbet eladják Buddha-dekorálás céljára. A repikeretből mi is kaptunk egy-egy négyzetcentiméter aranyozást a kezünkre. Ezután már igazán venni kellett valamit, bár eleve úgy gondoltuk, hogy Buddha-aranyozás nélkül nem mehetünk haza, szóval megvettük a legkisebb csomagot.
Trishaw-val elvitettük magunkat a Mahamuni payához. Itt már jártunk korábban, itt van a gumósra aranyozott Buddha. Nők nem aranyozhatnak, de én felmásztam a sráchoz, és nyomtam rá egy lemezkét, remélem, teljesíti a kívánságomat. A többi aranyunkat majd valahol máshol használjuk el. Ezernyi aranyozási lehetőség lesz még, ebben biztos vagyok.
A paya mögötti környéken dúl a vallási ipar, és ezeket a műhelyeket sem szerettük volna kihagyni, ez volt az egyik fő vonzerő, ami miatt újra idejöttünk. Korábban autóból elsuhanva láttuk a kőfaragókat, ahogy félkész márvány Buddhákat vésnek, csiszolnak, políroznak, de akkor nem tudtuk alaposabban megnézni.
Érdekes módon a szobroknak legutoljára a fejét készítik el. A teste már viszonylag közel van a véglegeshez, mikor a feje még mindig csak egy kocka. Vésővel nagyjából kialakítják a formát, aztán különböző csiszológépekkel esnek neki. Ez nem egy túl egészséges munka amúgy sem, de ez a fázis különösen kegyetlen. A melósok, de az egész környék is fehér porral van borítva. Munkavédelem keretében hunyorognak és orron át lélegeznek. Az az érzésem, hogy korán halnak a kőfaragók, de előtte azért van még idejük hosszan köhögni.
A finom részeket megint vésővel alakítják, ami után az asszonyok kapják meg a szobrok, akik kézzel simára csiszolják az egészet. Ez legalább nem porzik, mert vizesen csinálják. Utolsó lépésként kifestik a szobrot, de lehet, hogy ez már csak megrendelői igény esetén történik. Nekem jobban tetszettek a natúr Buddhák, mint azok, amik már kaptak szemöldököt meg hasonlókat.
Innen gyalog indultunk el a Shwe In Bin névre hallgató fatemplom felé. Úgy gondoltuk, hogy esetleg valahol trishaw-ra pattanunk, de a rettenetesen poros utcák és az előző napokban lefárasztott lábaink ellenére jó volt sétálni. Ez már nem a belváros, itt élnek is emberek, ráadásul leginkább az utcán. Turista erre nem nagyon járhat, mert igencsak nagy szemekkel néztek ránk. Minden ház előtt dolgozott valaki, igazi műhely nincs is, minden a ház előtt történik. A házak is mások, mint a belvárosban. A legtöbb faház, de sok csak bambuszfonatból van, ami a legolcsóbb kategória. Néhány olyan állapotban van, hogy bármikor összeomolhat, ennek ellenére laknak benne, bár az emelet azért üresnek tűnt.
A templom felé fordulva a jádepiacon találtuk magunkat. A kapura ugyan ki volt írva, hogy külföldieknek egy dollár a belépő, de nem foglalkoztunk vele, az illetékes meg velünk.
A piacon a bételen kívül csak jádét lehet venni, amit a helyszínen vágnak, csiszolnak. Mindenki spéci zseblámpával a kezében rohangál, amivel jól át lehet világítani a köveket az alaposabb vizsgálat érdekében. Későre járt már, kezdtek zárni, és amúgy is láttuk, amit látni lehetett, bár biztos sokkal több időt el lehetne itt tölteni, ha valaki elmagyarázná a jádeipar rejtelmeit.
Rövidesen megtaláltuk a templomot is, ami egy nagyon csendes kertben állt. Látogató egy sem volt, csak néhány szerzetes imádkozott bent. Nagyon hangulatos volt, és pont jókor érkeztünk, hogy ne csak egy épületet lássunk. Valószínűleg máskor sincsenek látogatók, se turisták, se hívők, mert az oltár nincs felcsicsázva, csak egy aranyozott Buddha van rajta, meg pár virág.
A kántálás végeztével mi is leléptünk, és újra gyalogosan folytattuk az utunkat, megint lemondva a trishaw-ról. Szép hosszú séta kerekedett a délutáni programból, annak ellenére, hogy már induláskor fáradtak voltunk.

 

Címkék: myanmar mandalay

50738 km, Mandalay

2010.02.04. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Megint koránkelés volt, bár megint sikerült előbb ébredni, mint a vekker. Sokszor beállítottuk már, de nem tudom, mikor volt utoljára, hogy a csörgésre ébredtünk volna.

Reggeli után elindultunk a folyópartra, hogy Mingunba hajókázzunk. A két kilométeres séta alatt természetesen minden lehetséges jármű sofőrje leszólított, hogy elvigyen. Sok értelme nem lett volna mondjuk trishaw-val menni, hogy aztán ott malmozzunk.
A kikötőben egy kis irodában lehet jegyet venni a hajóra. Ugyanabban a szobában kell megvenni a háromdolláros jegyet is, ami elvileg kötelező a falu meglátogatásához. Érdekes módon mikor jegyet vesz valaki a hajóra, akkor senki nem szól rá, hogy kellene belépőjegyet is venni. Mi is egyszerűen kisétáltunk, és később sem hiányzott a belépőjegy. Csúnya gonosz dolog a lógás, de itt – mint az közismert – az ilyen jegyek a kormányt támogatják, azt meg senki nem akarja, legitim lógásról van szó. Legalábbis így gondolja a sok nyugati turista, és lelkesen mesélik egymásnak, hogy lehet elkerülni egy-egy belépőjegy megvásárlását. Kicsit vicces elnézni a törvénytisztelő nemzetek fiait és lányait, ahogy élvezettel kerülik el pár dollár befizetését. Végre ők is megtehetik azt, amit mi, kelet-európaiak nap mint nap megteszünk. Nem igazán tudom elhinni, hogy csak a myanmari kormány elleni lázadás az, ami motiválja őket, hiszen ha ennyire meg akarják akadályozni a dollárjaik rossz célra fordítását, akkor minek jöttek ide. Sokkal inkább látom a szemükben a tiltott gyümölcs élvezetét. A lázadásét, amivel tisztes osztrák családanyák eldobják a csokipapírt a Balatonnál, az „itt végre lehet” érzést. Mi természetesen csak a myanmari népre gondoltunk, amikor nem vettünk jegyet.
A hajó ezer másik között a homokos folyópart mellett vesztegelt. A beszállás egy pallón keresztül történt, ami nem mindenkinek könnyítette meg a feladatot. Alapesetben Mr. és Mrs. Korlát tart egy bambuszrudat, amit korlátként használhatnak az ügyefogyott nagyorrúak, de most éppen nem értek rá. Mivel én már a hajón voltam, szépen nyújtottam mindenkinek a kezemet, aki a pallón rugózott. Persze néhány büszke férfi csak akkor nyúlt a kezem után, mikor már a deszka közepén tartott, és érezte, hogy ez bizony kellemetlenül rugózik a súlya alatt.
A hajókázás nem volt túl izgalmas, bár a mellettünk elhaladó egyik csónakban állítólag éppen szívmasszázst adtak az „utasnak”. Mi ugyan nem láttuk, de az előttünk ülő látta, hogy a folyóból húzták ki szerencsétlen és nem úgy nézett ki, mint aki nagyon virgonc lenne.
Pár borzasztóan túlterhelt csónak is jött szembe, hogy legyen még pár ember, aki így végzi. Homokot szállítottak úgy, hogy a csónak pereme pár centivel magasodott csak a vízszint fölé. A meghajtás szigorúan evezővel történt, folyásiránnyal szemben. Nem lehet egy kényelmes állás, az biztos!
Mingunba érve már vártak ránk a taxisok. A legtöbben nem éltek a lehetőséggel, de mi rászántuk a pénzt, hogy urasan tekintsük meg a környéket, meg aztán még soha nem utaztunk ökrösszekérrel, olyannal meg pláne nem, aminek az oldalára az van festve, hogy „TAXI”. És hát ezzel a helyi gazdaságot támogattuk, a helyi embereket, nem a kormányt. Na jó, ez tényleg csak kötelező blabla, a mi tudatos utazó attitűdünk kimerül abban, hogy nem dobjuk el a szemetet, és nem bátorítjuk koldulásra a gyerekeket (értsd: nem adunk nekik semmit).
Elindultunk felfelé a folyóparton, a két púpos, pizzás ökör lassan ballagott. Írta volna a kis Petrovics, ha errefelé született volna.
Rögtön az első sarkon felvettünk egy stopposnak tűnő fiatal gyereket, aki azonban hamar rátért a kommunikálásra, a szokásos „Where are you from?” kérdéssel. Érdekes módon az itteniek nem fagynak le, ha azt mondjuk, hogy Magyarországról jöttünk, hanem azonnal rávágják, hogy az nagyon szép ország. Természetesen, ha azt mondanánk, hogy a Holdról jöttünk, arra is ez lenne a válasz, de ez a srác a másik klasszikus válaszreakciót produkálta: „Aaa, football!” Majd azért hozzátette, mert nagyon napra kész, hogy régen. Na, így korrekt.
A gyalogosokkal ellentétben mi elnyikorogtunk a falu túlsó végéig, és ott kezdtük a helyi látványosságok megtekintését. Ennek megvolt az a nagy előnye, hogy kicsit kevesebb emberrel kellett osztozni a dolgokon, és hát kevesebb embernek nagyobb erőfeszítésébe kerül belegyalogolni a fényképekbe. Kivéve persze, ha szeretném, hogy benne legyenek.
(Tegnap napnyugtakor például két négyzetméteren helyezkedett el húsz-huszonöt fotós, hogy a híd mögött lehanyatló napot fotózza. Az általuk és a Nap által felállított szakaszon meg bármely időpillanatban nagyobb-egyenlő három csónak helyezkedett el. Azonnal felmerült bennem, hogy ez nem az általános „pont ott áll” jelenség, hanem esetleg a csónakosok nemes bosszúja, amiért nem vették igénybe szolgáltatásaikat.)
Elsőként a világ majdnem, de tulajdonképpen tényleg legnagyobb harangját tekintettük meg. Ugyan az oroszoké nagyobb, de az el van törve. Töröttet meg ugye bárki tud önteni. Igaz, hogy az itteni meg nem bronzból van, de nyilván anyagbeli megkötés nincs, ha már egyszer méretben versenyzünk.
A harang alá be is lehet bújni. Tényleg nagy, rengeteg felület áll rendelkezésre, hogy a látogatók felírhassák különböző nyelveken az „itt járt Jenőke” mondatot. Fel is írják.
Következő megállónk a Hsinbyume Paya volt. A legenda és a pletyka szerint a szomszédos gigaprojekt kimaradt anyagaiból készült. Nyilván nem is akkora a léptéke, de ennek köszönhetően például elkészült, és nem dőlt össze az első földrengéstől. Egy baromi nagy habostortára emlékeztet. Természetesen a kutatókat nem erre emlékezteti, ők azonnal a világ közepét alkotó Meru hegyet látják benne. Szóval a habostorta alját hét terasz alkotja, ami a Meru habostorta körüli hét hegyvonulatot szimbolizálja. Középen áll maga a torta, benne rögtön két Buddha szoborral. Az eredeti egyszer elvesztette a fejét, szó szerint. A pótlás viszont nem tetszett a helyieknek, mert túlságosan lógatja az orrát, ezért elé raktak egy szimpatikusabb példányt. Egyébként a lefejezés oka kincskeresés volt, kevésbé vallásos emberek által elkövetve.
A Mingun payánál álltunk meg legközelebb. A település, és a paya nevének egyezése talán sejtetni engedi, hogy ez itt „A PAYA”. Ez lett volna minden payák ősanyja, de kisebb gondok adódtak a kivitelezés során. Az alsó négyzet alaprajzú rész a tervek szerint, szerényen 55 méter magas lett volna. Ez tulajdonképpen el is készült, de ekkor a befektető, vagyis a király elhalálozott, így leállt az egész, pedig beépítettek már legalább háromszázötvenezer köbméter téglát. Aztán jött a földrengés, és az végleg lezárta a projektet néhány igen figyelemre méltó repedéssel, amiknek mentén a félkész alkotás finoman szétnyílt.
Hályogkovács jellegű statikai ismereteimet figyelembe véve azt gondolom, jobb is ez így, mert papíron erre az alapra jött volna még némi kisméretű tégla, hogy elérjék a 165 méteres magasságot. Elég kicsi az esély arra, hogy bárki ilyesmit építsen (téglából), mert a teteje szétnyomná az alját. Ha valaki akarja, akkor cáfolhatja, de rekontráznék az egyiptomi tört piramis esetével, ami szerintem már eleve masszívabb épületnek indult. Amúgy a felső kétharmad nem a klasszikus harangformát követte volna, hanem sokkal inkább hasonlított volna egy fejre fordított parabolához (y=-x2+10 vagy valami hasonló). És amúgy is a folyóparton épült, nyilván nem mikrocölöpözéses technológiával. Ha valaki levezeti, hogy akkor is megállt volna, vendégem egy sörre. Plusz egy Unicumért le is kell modellezni 3D-ben.
A tervek egyébként nagyon impozánsak voltak. A folyópartról a payához vezető út elejét két, a paya arányaihoz illeszkedő méretű oroszlán őrizte. Ők megépültek, de csak a seggük bizonyult földrengésállónak. A beszámolók szerint az oroszlán szájában tíz ember élt, miután pofára esett a földrengés során. Mondjuk ez a szemléltetés itt Ázsiában nem annyira meggyőző, mert itt tíz ember meglepően kis térfogaton is eléldegél.
Beugrottunk még egy templomba, ahol megtekintettük Buddha lábnyomát, amit márványba faragtak. Ha elgondolkodunk a dolgon, akkor egészen elfogadható az ilyesmi, hiszen a keresztény templomokban sem az a kereszt van, amin megfeszítették Jézust. Szóval miért ne lehetne örülni egy kifaragott lábnyomnak?
A visszahajózás egészen gyorsan ment. Hazafelé sétálva aztán elcsábultunk és benéztünk a piacra, már ha be lehet nézni egy városrészbe. Utcákat foglalt el a káosz, isteni volt. Kipakolva hegyekben álltak az áruk: banán, erőspaprika, utazóláda vagy éppen szárított hal. Nem tudom, hogy le lehet-e írni egy piacot, ha még a fényképek is kevésnek bizonyulnak. Az ilyen helyek megtapasztalásához kell az összes érzékszervünk.
Itt a szárított tintahal penetráns szaga keveredett a csatornaszaggal és a kipufogófüsttel. Aztán egy lépéssel odébb mindent elfedett egy hegynyi szárított paprika hazai illata, egészen addig, míg valaki fel nem kapott egy zsákkal belőle, felverve a paprikaport, ami csípte a torkunkat, de annyira, hogy minden másról megfeledkeztünk.
Aztán bele lehet botlani meglepő dolgokba is. Például az út közepén szunyókáló macskákba. Konkrétan egy fekete foltos macskát láttunk, összebújva a kölykével, mellettük egy nagyon hasonló jelenetet szürke foltosokkal. Közben a hátunk mögött egy ládákkal megrakott trishaw csöngetett, előttünk meg két mezítlábas kuli hórukkozott, hogy megindítsanak egy kézikocsit, amin legalább tonna fokhagyma volt.

 

Címkék: myanmar mandalay

50716 km, Mandalay

2010.02.03. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A szállodánkban megbeszéltük az egyik csajjal, hogy együtt bérelünk taxit, hogy bejárjuk a környéket. Jött a barátnője is, így pont négyen voltunk. A költségeket ugyan megosztottuk, de ez nem jelenti azt, hogy bármennyit is megtakarítottunk volna, mert úgy tűnik, hogy ausztrál barátnőnk nem annyira jó az alkudozás terén. Tulajdonképpen mindegy, többe nem került, mintha ketten mentünk volna és legalább jó társaságban utaztunk.

Reggeli után rögtön be is pattantunk a taxiba. Nem kell semmiféle bőrüléses, légkondis, halkan suhanó járműre gondolni. A városban elterjedt szabványtaxival mentünk, ami a világ legkisebb pickupja. A platón négyen férnek el nem túl kényelmesen. Ezek voltunk mi. A fülkében ült a sofőr – nyilvánvalóan -, meg az úgynevezett idegenvezetőnk. Valószínűleg miatta lett drágább az út, egy sofőr bőven elég lett volna, mert nem túl gyakran sikerült lekagylóznunk a rizsáját. Járművünk egyetlen luxusszolgáltatása az volt, hogy ezüstszínűre festették, így mindig könnyen megtaláltuk a parkoló taxik között, amik az esetek 99%-ban kék színűek.
Első utunk a Mahamuni Payához vezetett, ami Mandalay déli részén található. Természetesen a cipőt és a zoknit a bejáratnál le kellett venni. Csak arra kellett figyelni, hogy nehogy galambszarba lépjünk. Hiába, ezeket a madarakat nem lehet megtanítani, hogy szent helyre nem szarunk, ahogy a bételfogyasztókat sem, hogy szent helyen nem köpünk nagy vörös nyálakat mindenhova. A templom bizonyára rendelkezik valamilyen csodatévő fícsörrel, mert sokan jönnek aranyfüstlemezt ragasztgatni a Buddha szoborra, ami a szentély közepén üldögél. A szentélybe nők nem léphetnek be, ami egészen meglepő egy buddhista templomban, legalábbis számomra.
Tulajdonképpen ami miatt a turisták jönnek, az a csodatévő erő folyománya, az aranyozás. A helyiek ugyanis olyan lelkesen ragasztgatják a néhány atom vastagságú aranylemezeiket, hogy a szobor elérhető részei teljesen elformátlanodtak a több centi vastag hepehupás aranygumók alatt. Úgy néz ki szerencsétlen szobor, mintha valami ronda bőrbetegség támadta volna meg. Mint egyetlen hím kis csapatunkban, felmászhattam a szoborhoz, habár nem hoztam aranyat. Az aranyozáson kívül lógott rajta jó néhány ékszer is, amit a kevésbé pepecselős hívők hoztak a jövőbeni jószerencse biztosítása végett. Ha valaki felmászik a szoborhoz azonnal szüksége is lesz jó szerencsére, mert a platformon ülő Buddha mellett sok hely nincs, csak sok ember, akik mind el vannak mélyedve a lemezkéik feldörzsölésében, és nem annyira figyelnek arra, hogy a hátuk mögött valaki egyensúlyozik a mélység szélén. Nem mintha nagy magasságról lenne szó, de Buddha szoborról leesni az álmoskönyv szerint jót nem jelenthet, különösen, ha az esés meghaladja a két métert. Buddha és a hívők megkönyörültek rajtam, így lépcsőn jöhettem le. Mielőtt azonban lemásztam volna, idegenvezetőnk befröcskölt némi szentelt vízzel, ami lemosta minden tisztátalanságomat. Tulajdonképpen ez a víz nem más, mint amivel reggel négykor lemosták a szobrot. Ezt minden nap megteszik, gondolom már csak a szenteltvízellátás miatt is.
A templom udvarán még gyorsan nézeteltérésbe keveredtem egy gonosz kis emberrel, aki ugyan „my friendnek” nevezett, de pénzt követelt, mert fényképeztem. Elraktam a gépet, de csak jött utánam, hogy ha nem fizetek, akkor töröljem a képeket. Ignoráltam a kis nyavalyást. A seggét törölgesse, ne az én képeimet!
Ha valahol ki van írva, hogy tilos fotózni, akkor azt el tudom fogadni, bár betartani nem mindig, de ha pénzért lehet fotózni, az kiakaszt. Legközelebb ha igazolványképet csináltatok, majd tartom utána a markom. Mellesleg a pofátlanság csúcsa, hogy semmi nem utal arra, hogy ne lehetne fényképezni, vagy csak pénzért, eltekintve a kis pitbulltól, aki ráront az emberre, hogy fizessen.
A programban nem jelzett megállót tartottunk egy boltnál. Körülnéztünk, és megállapítottuk, hogy egy jelentősebb összeget el tudnánk mindannyian költeni teljesen hasztalan dolgokra. Leginkább szobrokat árultak. Újakat, és vidékről begyűjtött régieket, esetleg réginek tűnő újakat.
Következő megállónk Amarapurában volt, egy kolostornál, ahol reggelente több száz szerzetes gyűlik össze reggelizni. Megvallva az igazat, nem is kicsit állatkertnek tűnt az egész. A szerzetesek felsorakoztak, majd bevonultak az ebédlőbe, miközben a turisták fotózták őket. Nem erre számítottunk. Pár képet csináltam, aztán ahogy bevonultak, le is léptünk. Ugyan be lehetett volna menni az ebédlőbe, de azt azért már mégsem tettük meg. Persze sokan benyomultak, vakuval villogtatva fényképezték a szerzeteseket, ahogy esznek. Én a helyükben biztos elvesztettem volna buddhista önuralmamat.
Következő megállónk a környék egymilliárd payája közül az egyik volt. Az udvaron hatalmas szobor üldögélt, jóságos szemével lenézve ránk, még szempillái is voltak, talán betonvasból. A szentélyben sok egyforma Buddha üldögélt, szépen kifestve. Az udvar másik felében kis zedik sorakoztak, de nem a szokásos fehér színűek, ezek retinagyilkos pirosra voltak festve, megbolondítva némi sárga dekorációval. Érdekes látvány volt.
Az Ayeyarwadi hídjánál álltunk meg legközelebb. Ez az a folyó, amelyik néha úgy írja a nevét, hogy Irrawaddy. Róla kapták a nevüket azok a delfinek, amiket a Mekongban láttunk még Kambodzsában. Egyébként még akad néhány itt is, de talán még kevesebb, mint a Mekongban.
Felmásztunk egy dombtetőre, amin meglepő módon volt néhány zedi. Ezt már a domb lábánál lehetett sejteni, mikor le kellett venni a cipőket. Myanmar sem mentes a pitiáner bűnözéstől, úgyhogy az idegenvezető tanácsára itt a kocsiban hagytuk cipőinket. Valószínűleg ez a hely annyira nem szent, hogy a cipőket ne vigyék el. A kilátás egyébként remek volt, annak ellenére, hogy párás, poros volt a levegő. A folyó túloldalán sorjázó dombok tele vannak aranyozott zedikkel. Nemcsak úgy tessék-lássék, hanem ameddig a szem ellátott, mindenhol a fehér és arany tornyok álltak ki a fák közül.
Rövidesen átautókáztunk a hídon a kis játék Mazdánkkal, és felmásztunk az egyikhez. Ez a hely, Sagaing, is volt főváros egy darabig, ezért a sok itt templom. Amúgy a nap folyamán meglátogatott összes település volt főváros. Úgy tűnik, hogy a burmaiak szeretik ide-oda rakosgatni a fővárost, még ha csak húsz kilométerrel is költöznek arrébb.
Természetesen a Sagaing dombot is mezítláb másztuk meg, a szokásos fedett lépcsőn. Valahol félúton benéztünk egy kisebb szentélybe is, ahol az udvaron éppen egy nő szépítkezett. Kerek kőlapon reszelgette a szantálfa darabot, némi vízzel, hogy az így nyert krémmel bekenje magát. Kaptak a lányok is, helyi szokás szerint egy-egy kenetet az orcáikra. Nem tudom miért jó, ha a maszat alatt szép a bőrük, ha egyszer állandóan csak a maszat látható. Mindegy, valószínűleg kevesebbet árt a bőrnek és a világnak, mint valami dobozos kozmetikum, habár azt hiszem, sokkal nem olcsóbb. Itt is megvannak a híres márkák, vagy inkább a híres szatálfatermő vidékek.
A dombmászás után ideje volt az ebédnek, amit egy egyszerű kis étteremben ejtettünk meg. Gasztronómiai emlékeink közé ez az ebéd se kerül be, talán csak egy olyan címszó alatt, hogy Myanmarban is csontostól kockázzák fel a csirkét.
Ebéd után átcsónakáztunk az Ayeyarwady egyik mellékfolyóján, hogy meglátogassuk Inwát, ami, mint már előrebocsátottam, volt főváros.
Lovaskocsival lehet bejárni a környéket. A súlyos történelemmérgezés elkerülése végett a helyiek egy négy állomásból álló útvonalon viszik végig a vendégeket. Gondolom, meg lehetne nézni kismillió zedit és templomot, de tényleg nem célszerű az ilyesmit túlzásba vinni, mert csak úgy jár az ember, mint én a mozaikokkal. Többet nem akarok látni.
Elsőként a legtávolabbi helyre vittek, egy teakfa templomhoz. Mivel ide is kellett a korábban megvett gonosz államtámogató jegy, két útitársunk nem jött be. Miközben lepecsételték jegyeinket, én is rákérdeztem összevont szemöldökkel, hogy megvették-e már a tankot a pénzemből, de nem kaptam választ. Komolyan, több magyartanár kellene ebbe az országba.
Innen egy meglehetősen romos zedihez mentünk. A szent helyek állapota, karbantartottsága, esetleges jelenlegi funkciója nincs befolyással a cipőtilalomra. Amíg egy tégla is a helyén van, addig cipőt le!
Következő megállónk egy kis szusszanás volt a szent helyek közt, megtekinthettük Myanmar ferdetornyát. Eredetileg egy teljesen jelentéktelen kis torony volt, de aztán egy földrengés érdekessé tette. Valószínűleg a következő földrengés után újra érdektelen lesz. Az alja elég vad szögben áll, de a tetejét újraépítették, vízmérték alapos használatával. Szóval alul ferde, felül függőleges. Összességében szédítő. Ha valaki arra vetemedik, hogy felmászva még az erkélyre is kilép, akkor félelmetes is. Mondjuk nem a ferdeség, hanem az erkély állapota miatt.
Végül megnéztünk még egy templomot, amit az ausztrál lány kihagyott, német barátnője viszont belógott, míg a mi jegyeinkkel pepecseltek. Be kellett ugyanis írni a nagykönyvbe, hogy ki járt ott, milyen országból, hányas számú jeggyel.
A lovaskocsijaink visszazötyögtettek bennünket a csónakhoz, ami aztán átszállított a partra, hogy kicsiny Mazdánk újabb zötyögéssel elvihessen a világ leghosszabb teakfa hídjához. Amarapurában már jártunk reggel, hogy megszemléljük, hogyan eszik egy szerzetes, vagy hogy hogyan eszik ezer szerzetes. A híd meglátogatását reggel azért halasztottuk el, mert így naplementében nézhettük meg, ami mégiscsak szép, meg már vágytunk néhány giccses fotó legyártására.
A hídnak van egyébként neve, U Bein hídja, de mindenki csak teakfa híd néven emlegeti az ezer cölöpön álló, több mint egy kilométeres tákolmányt. Merthogy nem más, mint egy baromi hosszú stég, amit a tó fölé építettek, csak olyan hosszú lett, hogy átér a túlpartra. Szép magas lábakon áll, mivel a Taungthaman tó vize esős évszakban jelentősen megemelkedik. Néha az is előfordul, hogy az egész híd víz alá kerül. A tavat egyébként egy ogréról nevezték el, aki itt kereste Buddhát. Valamelyik templomban láttuk is a szobrát, nincs tölcsér alakú füle, de tényleg zöld.
A híd nagyon hangulatos volt, meg a környéke is. Nem mentünk végig rajta, a felénél lemásztunk egy szigetre, és csónakba szálltunk. Csónakból néztük, ahogy a nap lemegy a híd mögött, miközben fent szerzetesek sétálnak, meg biciklisták tolják a járgányt. Azt hiszem, senki nem olyan bátor, hogy karikázzon ott fent.
Mandalaybe visszaérve egy gyors zuhanyzást követően újra összejöttünk, hogy együtt vacsorázzunk, majd vettünk pár üveg sört és felvonultunk a tetőteraszra beszélgetni. Előző nap beszereztünk egy üveg Mandalay rumot, az is szépen elfogyott. Nem volt nagy mennyiség, viszont finom volt és a 3,5 decis egységért kevesebbet kellett fizetni egy dollárnál. Lehet, hogy beszerzünk még egy keveset.

 

Címkék: myanmar mandalay

50646 km, Mandalay

2010.02.02. 10:00 | Ahmet | 4 komment

A szállodánk egy kegyetlen intézmény, a reggeli hét és kilenc között van, így rákényszerítenek a koránkelésre. Szóval megreggeliztünk, bár a kalóriák száma közel sem kielégítő egy ilyen beépített reggeli esetén. Valahogy Myanmarban elterjedt, hogy a reggeli az jár a szobához. Ez történetesen egy gyűszűnyi 0,2 %-os narancslevet, egy tojást, két pirítóst, némi lekvárt és vajat, valamint egy kávét jelent. Szóval tényleg nem böfögünk túl nagyot tőle. Azt már korábban észrevettük, hogy nekünk nagyobb a reggeli-, és általánosságban a táplálékigényünk, mint néhány más nemzeté. Sok országban maradtunk éhen a családi étkezés után. Lehet, hogy nagyobb lángon égünk?

Reggeli után nem indultunk neki azonnal a városnak, kell egy kis relaxálás, meg aztán írni is kell valamikor a sok hülyeséget.
Dél körül aztán csak rávettük magunkat, illetve az éhség rávett minket, hogy elinduljunk. Gondoltuk, megkeressük a chapátis helyet, ahol vacsoráztunk. Éppen a GPS-ből szerettem volna megtudni, hogy vajon a sötétben merre is mászkáltunk, mikor valaki megszólított, mint egy rossz thrillerben:
-         Sziasztok, ti nem ismertek, de én ismerlek titeket!
Közben arra gondoltam, hogy ennyire nem beszélhetünk hangosan, hogy az utca túloldalán is érteni, hogy magyarok vagyunk. Meg amúgy is, Myanmarban vagyunk, ki ismerhet minket?
Hát az történt, hogy Bárány néven kommentelő kedves olvasónkkal futottunk össze.
Azért itt érdemes egy pillanatra megállni, elgondolkodni, és bátran félreértelmezni a tényeket. Szóval Myanmar utcáin sétálgatva felismernek minket. Nem tudom hány magyar mondhatja ezt el magáról. Ezt kétféleképpen lehet összehozni: vagy ismertté válik az ember, legalább annyira, mint Michael Jackson (a Tito Jackson szintű ismertség nem elég, vele összefutottam, fogalmam sem volt róla, hogy ki ő), vagy olyan olvasótábor kell, akik pont ugyanott járnak ahol mi. Szerintem mi az első kategóriába esünk.
Egyébként annak ellenére, hogy személyesen még soha nem találkoztunk, azért egyszer, még hónapokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy kb. egy időszakban leszünk itt. Persze az én fejemből ez már igen régen elpárolgott.
Minket jobban érdekelt az ebéd és ő is éhes volt. Némi fel-alá mászkálás után meguntuk, hogy az útikönyv által javasolt kajáldát hajkurásszuk, és lehuppantunk egy útszéli kifőzde műanyag székeire. Ezeken a helyeken leginkább arra kell figyelni, hogy az ember egy óvatlan mozdulattal bele ne forduljon a csatornába.
A szennyvízelvezetésről azt hiszem, már szóltunk, meg a csatornák lefedettségének hiányáról is. Lehet, hogy felesleges kiemelni, de nyilvánvalóan akkor sem bűzzáró a rendszer, amikor éppen műszakilag tökéletes. Egy ilyen csatorna tetején felállított helyen ettünk, egy nem is rossz ebédet. Érdekes, de az esetek nagy részében az útszéli kifőzdék biztonságosabbak, mint a turistáknak szánt drága helyek. A legendákkal ellentétben ugyanis a helyiek sem halhatatlanok, és a romlott ételtől ők is betegek lesznek. Ha a kifőzde olyan ebédet ad, amitől szalmonellás lesz a teljes háztömb, akkor lehúzhatja a rolót, míg a turisták egészségi állapota édes mindegy a drágább helyek üzemeltetőinek, hiszen nem hajtanak a visszatérő kuncsaftokra.
A kellemes ebéd utáni csevejünket aztán meg kellett szakítanunk, mert felfedeztük, hogy a többi vendég már a pult szélén egyensúlyozza a tányérját, míg mi a két asztal egyikét teljes mértékben elfoglaljuk. Beszélgetésünket a járda szélén folyattuk, de pillanatok alatt hoztak nekünk székeket, hogy már mégse álldogáljunk. Le nem ültünk, de elindultunk a királyi palota felé, hogy Bárány megnézze a városfalat, mi meg fogjunk egy trishaw-t, vagy oldalkocsis biciklit. Persze leragadtunk még egy kicsit beszélgetni egy kávézóban. Először valami porból készült löttyöt akartak ránk sózni, de szerencsére csak a forró vizet szolgálták fel meg a zacskókat, így veszteség nélkül vissza tudtuk küldeni. Sajnos a helyiek nagy része azt hiszi, hogy az európaiaknak az instant kávé kell. Természetesen kaptunk nagyon finom kávét, miután tisztáztuk, hogy mi igénytelenek vagyunk és azt isszuk, amit a helyiek. Konkrétan tejet forralnak, abba szórják az őrölt kávét. Az eredmény zaccos, de isteni.
Végül csak sikerült megválnunk egymástól, miután megváltottuk a világot, és bringa taxira szállni. A trishaw tényleg nem más, mint egy oldalkocsis bicikli. Az oldalkocsi meg két egymásnak háttal fordított ülésből áll. G-t előre parancsoltam, de mint kiderült nem sok jót tettem vele ezzel a lépésemmel, mert az volt a kényelmetlenebb hely. Sofőrünk keményen taposta a pedált mind az ötven kilójával, hogy eljuttasson a Shwenandaw Kyaunghoz. Legalábbis mi így gondoltuk. Mikor már érezhetően túlmentünk a célon, leállítottuk. Nem tudom hova vitt volna, hiszen megmutattuk neki a burmai nevét is a helynek, hogy egyértelmű legyen. Szegény már majd meghalt amúgy is. Európaiként hülyén érezzük magunkat, hogy valaki izzadtságos melóval elteker velünk A-ból B-be. Sokan lehet, hogy nem is vesznek igénybe ilyen szolgáltatásokat, mert milyen megalázó annak, aki teker. A másik oldala az érmének az, hogy meg lehet kímélni a „megalázkodástól” azzal, hogy nem vesszük igénybe, de azt hiszem, éhenhalni sem lehet emelt fővel.
Kis gyaloglás után megérkeztünk egy templomhoz, ami jól nézett ki, de fogalmunk sem volt, hogy pontosan melyik is a sok közül. Természetesen a kapuban le kellett venni a cipőt és a zoknit is. Úgy látszik, itt ennyivel mélyebben vallásosak. Az azért egy kicsit furcsa, hogy a bételt akárhova köpni rendben van, néha még a templomon belül is, a zokni viszont nincs rendben. Bár tulajdonképpen zokni nélkül jobb, mint zokniban. Kevesebb mocskot szed össze az ember, legalábbis ha figyel, hogy ne lépjen galambszarba.
A bejárat után rögtön lekapcsolt minket egy néni, aki elég jól beszélt angolul. Saját bevallása szerint angoltanár volt, de éppen nincsenek tanítványai. Érezhető volt, hogy ennél többről van szó, de egyáltalán nem kért, nem volt tolakodó. Elbeszélgettünk, miközben körbejártuk a helyet. Nagyon finoman tett némi célzást arra, hogy szüksége lenne pénzre. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy a több helyen lyukas nylon blúzában, jó angolsággal koldulásra van kényszerítve. Mégis úgy kért, hogy nem kért, és mindezt jó humorral. Milyen nehéz lehet úgy viccelődni, hogy nem tudod lesz-e vacsora. Egyébként Cherry néven mutatkozott be, a nagypapája német volt, a nagymamája amerikai, a szeme színe és az arca is erre utalt. A Kuthodaw Paya környéken találja meg, aki arra jár.
Átsétáltunk a szomszédos templomba, ahol aztán sikerült végre megbizonyosodni arról, hogy hol is vagyunk, ez volt a Sandamuni Paya. Kicsit elbámészkodtunk a rengeteg fehér zedi között, aztán elindultunk megkeresni a Shwenandaw Kyaung-ot, vagyis az Arany Palota kolostort. Kis bizonytalankodás után egy arra járó szerzetest, pontosabban novíciust kérdeztünk meg, aki nagy lelkesen el is kísért minket. Angolgyakorlás keretében körbe is vezetett. Nagyon szép volt az épület, bár ma már nem használják, inkább csak múzeumként funkcionál. Belül szinte az egész aranyozott, és mindenhol fafaragások borítják, természetesen Buddha különböző életeinek történetével. A srác lelkesen magyarázott, bár a nagy részét nem értettük, de hát majd belejön.
Mikor mondtuk, hogy fel akarunk mászni a Mandalay dombra megnézni a naplementét, mondta, hogy szeretne velünk tartani. Végig mutatta az utat, elbeszélgettünk arról, amiről sikerült. A dombra lépcsőn kellett felmászni, mezítláb. Ezt kb. 20 perc alatt sikerült abszolválnunk. A naplemente tényleg nagyon látványos volt domb tetejéről. Meglepő volt, hogy rajtunk kívül milyen sok turista gyűlt össze. Azt gondoltam volna, hogy sokkal kevesebb külföldi jön Myanmarba.
A domb lábánál aztán elváltunk egymástól. Lelkünkre kötötte, hogy feltétlenül a kolostorától induló busszal menjünk a város déli részébe, ha menni akarunk, mert a többi busz hihetetlenül drága. A különbség kitett vagy száz forintot.

 

Címkék: myanmar mandalay

50629 km, Mandalay

2010.02.01. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A busz leghátsó ülésen kaptunk helyet, ami a lehető legszarabb, de szerencsére az ilyen buszozásoknak csak az első hét-nyolc órája kibírhatatlan, onnantól csak borzasztó. Ekkor jön el az a pillanat, mikor minden kényelmetlenség, rázkódás és ízületi fájdalom ellenére az ember úgymond elalszik, vagy inkább éberkómába esik.

Ebből az állapotból sikerült hajnali négy óra húszkor visszahozniuk egy pillanatra azzal, hogy megálltunk reggelizni. Persze miután fókuszt talált a szemem, ráadásul mindkettő ugyanarra a pontra, csak annyit nyögtem, hogy „basszátok meg” és visszasüllyedtem mélyen az alfa-állapot alá.
Az utolsó néhány kilométert már ébren töltöttem, így láthattam a bicikliversenyt, ami éppen folyamatban volt. Mint bármelyik komoly versenyen, itt is volt mindenkin rajtszám, voltak kísérőautók tartalékbiciklikkel, szervezők adóvevőkkel, rendőrök az út szélén, és néhány szurkoló is, meg az eszetlenül taposó versenyzők. És akkor most mindenki, aki maga elé képzelte ezt, cserélje le a bringákat a képzeletében a legegyszerűbb tanyabájkra. A tartalékbiciklik is madzaggal voltak felkötözve a pickupok oldalára. A versenyzők felszerelése meg kimerült a rajtszámos pólóban.
Reggel hétre aztán befutottunk Mandalay buszvárosába. Azt hiszem, ez nem volt akkora, mint a yangoni, de hasonló káosz és zűrzavar uralta, valamint a központtól is pont ugyanolyan messze volt. A közlekedést taxik bonyolítotják, de egyáltalán nem személyautók, hanem törpe Mazda pickupok. Alapvetően négy ember fér el a platón, bár nyilván beszállnak húszan is, ha úgy hozza a szükség. Mivel nem akartunk sokat fizetni, inkább vártunk, míg sofőrünk talált még utasokat. Ez nem tartott túl sokáig, pont csak annyi ideig, míg ránk talált két szerzetes, pontosabb novícius, reggeli adománygyűjtő körútjukon.
Az elmúlt hónapokban megszokott időjáráshoz képest dermesztően hideg volt. A buszon szerencsére találtunk egy pokrócot, amibe becsomagoltuk magunkat, leszállás után meg előrángattuk a pulóvereket, de akkor is rémisztő volt a húsz fok alatti hőmérséklet.
A kinézett szállodában aztán megkezdődött a szokásos van-e szoba szerencsétlenkedés. Egy éjszakára lett volna csak, de pont telefonált valaki, aki átkavarta a foglalását, szóval lett kettőre, aztán majd meglátjuk. Egyelőre ez is elég.
A közelben megreggeliztünk, majd visszamentünk a szállodánkba és ledöglöttünk egy kicsit aludni, mondjuk úgy délig.
Délutáni programként megnéztük a királyi palotát. Ez csúnya gonosz dolog, mert jegyet kell venni, amiből a befolyó pénz a kormányt támogatja. Útikönyvünk szépen kiemeli, hogy miből mennyi pénz megy a kormányhoz. Olyan kis naiv a nyugatiak hozzáállása ehhez az ügyhöz. Tényleg hisznek benne, hogy ha nem vesznek meg egy tíz dolláros jegyet, akkor tettek valamit a myanmari rezsim ellen. Ez kb. annyit jelent, mint globális felmelegedés ellen visszatartani a fingot. Egy olyan ország olyan kormányáról van szó, amelyik simán belelövet a tüntető szerzetesekbe, miért gondolja bárki is azt, hogy valaha is előállhat az a helyzet, hogy nem lesz pénz a hadseregre? Ha nem lesz a turizmusból, akkor majd lesz a drágakövekből, vagy ópium exportból, vagy a kényszermunkából.
Egyébként meg az egész nemzetközi embargósdin is könnyesre röhögném magam, ha nem emberek életéről lenne szó. Könyörgöm, mire jó egy embargó? Mondjuk alaposabban belegondolva nem rossz üzlet. Tekintve, hogy tulajdonképpen bármit meg lehet itt kapni, azt hiszem, a legtöbb cégnek nagy lehetőség az ilyesmi. Nem kell garancia, nem kell szervizhálózat, nem kell dealer, meg iroda. A csempész nem fogja a generátort – ami mindenhol van az áramszünetek miatt – visszacsempészi Thaiföldre garanciális szervizre. Nyilván a csempészek is marha jól járnak, a kisember meg szív, mert minden drága. Az állam meg nyilván nem rendül meg attól, hogy a digitális fényképezőknek nincsen országos szervizhálózata. Merthogy digitális fényképezőt is lehet kapni, szépen sorakoztak a legújabb típusok a yangoni boltokban. Lehet, hogy nagyobb is volt az árukészlet, mint egy jó magyar boltban, ahol a tízfilléres tartozékot is csak megrendelésre, előre kifizetve hozzák be kéthónapos határidővel.
Szóval megkerültük a helyi tiltott várost, mert a bejárat, ami a turistáknak van fenntartva, pont a túloldalon volt. Ez már önmagában is program, mert a külső vizesárok egy kétszer két kilométeres területet vesz körül. Az árkon belül természetesen van fal is, amin belül momentán laktanya vagy mi a rosseb van, szóval nem látogatható, csak a közepén álló királyi palota. A bevezető útról letérni tilos, fényképezni tilos. Ezt is csak akkor tudtam meg, mikor G mondta, hogy talán nem itt kéne utcasarki biciklijavító műhelyt fotózni.
A palota egyébként nem az eredeti, mert az leégett a második Világháborúban mikor a japánok és az angolok vitatkoztak rajta, hogy kié is legyen. Ennek köszönhetően aztán berendezés se sok van az épületekben. Meglepő módon a palotának hullámbádog teteje van. Sőt, ami igazán meglepő az az, hogy az eredetinek is az volt, legalábbis a régi fotók alapján. A palota tulajdonképpen pavilonok halmaza. Nem tudom, hogy miért nem volt egy csepp fantáziájuk. Tulajdonképpen a házak nem sokkal jobbak, mint bármelyik parasztház a környéken, csak az anyagok és a dekoráció lényegesen drágább. Egyébként ugyanúgy egy faház egyetlen szobával. Persze bizonyára a kényelemről gondoskodott néhány szolga és a berendezés.
A palota területén álló toronyba is felmásztunk, ahonnan egész jó kilátás nyílt a környékre. A fallal körülvett város a városon belül akkora, hogy a modern részek egészen elvesznek a falakon túl.
A királyi városrész meglátogatása után úgy gondoltuk, hogy a vizesárok mentén a másik irányból kerüljük meg a városrészt hazafelé menet. Ez egy kicsit nagyobb túrának bizonyult, mint gondoltuk, de kárpótolt érte a városfalak és bástyák mögött lenyugvó nap és annak tükröződése a tükörsima vízen. Komolyan olyan nyálas volt, hogy aggódtam, hogy zárlatos lesz a fényképező.
Összességében csak a városfalak körüljárása egy szolid nyolc kilométeres séta volt, plusz a palotáig vezető út, ténfergés, meg miegymás, szóval szép kis túrát lenyomtunk. Ha már így belejöttünk, elmentünk még az éjszakai piacra valami vacsorát keríteni, hogy kijöjjön a végén több mint 16 km gyaloglás.
Az éjszakai sétálgatás nem igazán biztonságos. Nem a közbiztonság az aggasztó, hanem az, hogy úgy, mint Pakisztánban, itt is igazi közvilágítás van. Magyarán ha a köz fényt akar, akkor a köz világít magának. Azt hiszem, hogy nem mentünk elég messzire, hogy megtaláljuk a kajáldákat, burmai nyelvű könyvekre meg történetesen nem vágytunk, viszont vettünk egy kiló narancsot és végezetül hazafelé csak beültünk egy szigorúan nem turistáknak fenntartott egységbe enni egy csapatit curryvel. Nyilván itt is lehúztak minket, de a számla így sem érte el a kétszáz forintot.
Este a kellemes ki- bekapcsoló lámpák fényénél a tetőn beszélgettünk néhány emberrel. Úgy tűnik, hogy minél inkább gázosabb egy ország, annál normálisabbak a benne utazó turisták.

 

Címkék: myanmar mandalay