Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


13552 km, Lahore

2009.07.02. 10:00 | Ahmet | 6 komment

Egyes források szerint ma a hőmérséklet elérte az 51°C-ot. Ilyenkor a puszta létezés is izzasztó, még ha megy is ventilátor, és hát minden második órában van csak áram, ezzel együtt ventilátor is. Küzdelmes feltölteni még a ceruza-akkumulátorokat is, mert ha töltés közben 54°C fölé megy az akkumulátorok hőmérséklete, akkor lekapcsol túlmelegedés miatt.

Mindenki csak ült a teraszon, izzadt, és itta a vizet literszámra. Mikor aztán háromkor újra lekapcsolt az áram kimerészkedtem az utcára, hogy elmenjek a hátizsákokért. Meleg volt. Annyira, hogy még én is csak árnyékok mentén közelítettem meg a tisztítót, ahol megint csalódnom kellett.
Újra csak kimosták a zsákokat, azt mondták vegytisztítani nem tudják. Valamivel jobb lett, de továbbra is olajos. Megkérdeztem a szomszéd tisztítót is, ő sem vállalta, úgyhogy így maradnak.
Hátamra kaptam a cuccot és elmentem ATM-et keresni, hogy ellátmányt vegyek fel, mert a nagyvárosokon kívül nincsenek automaták, pénz meg kell. Az első nem akart pénzt adni, azt mondta, jöjjek vissza később, a másik meg azt mondta, hogy nem kompatibilis a kártyámmal. Feladtam, visszamentem a szállodánkba. Visszapakoltunk, végre nem kell ömlesztett cuccok közt túrva keresni mindent.
Később elmentünk a tuti ATM-hez, amit javasoltak. Kaptunk is pénzt, amivel továbbmentünk a vasút központjába jegyet venni másnapra. Közelebb volt, mint a vasútállomás, és nincs tömeg, de van légkondi. Gyorsan megkaptuk a jegyünket, bár szívesen maradtunk volna még a hűvösben. Helyette hazamentünk, miközben folyt rólunk a víz. És aki még nem próbálta az igazán meleget, és sokat panaszkodott, mikor 30°C fölé ment a hőmérséklet, annak mondom, hogy ilyenkor tényleg folyik az emberről a víz. Nem csak finoman hónaljból párállik, hanem folyik a halántékon, a tarkón, végig az ember hátán, karján, lábán. A hátizsák alatt a ruhából facsarni lehet a vizet. Öt perc leülés után úgy néz ki az ember, mintha rögtön maga alá is eresztette volna hólyagja tartalmát.
Nem csoda, hogy G nem érzett nagy lelkesedést, mikor felvetettem, hogy bemehetnénk az óvárosba. Hozzátartozik, hogy a forróságon kívül ott van még a forgalom. Járda van, azon van kipakolva a boltok áruja. Az út szélén parkolnak a motorok, autók, motoriksák, magán az úton meg ugyanezek száguldoznak, cikáznak, iszonyatosan füstölve. A kettő határán haladnak a gyalogosok és a teherhordók, akik errefelé kétkerekű taligákon tolnak irgalmatlan mennyiségű árut. Néha egy-egy nagy kerekű lovas kordé is elhalad.
Pont ahogy a szálloda elé értünk, jöttek ki az ismerőseink, mentek az óvárosba, úgyhogy én velük tartottam, míg G maradt.
Gyalog indultunk el, de aztán motoriksára szálltunk. Hatan egyre. Megbírta. A mecsetbe mentünk, aztán a mecset melletti durván túlárazott étterembe, hogy igyunk egy kólát. Igazából a kóla vonzereje abban állt, hogy az épület tetőteraszáról igen jó kilátás nyílt a mecsetre, ami mögött éppen lenyugodni készült a nap. Tényleg jól nézett ki.
Hazafelé gyalog mentünk, de szétszakadozott a csoport. Voltak akik belevetették magukat a vásárlásba, vagyis inkább csak nézelődtek. Páran hazaküzdöttük magunkat a sötétben. Eléggé mély benyomást tesz az emberre egy ilyen séta. Hihetetlen zaj, por, füst, vakító reflektorok, bűz, aztán egy kifőzdéből ételszag, nagy hellózások, miközben az ember torkát kaparja a szmog. Közben nagyon figyelni kell, mert különben kíméletlenül elcsapnak. Néha olyan forgalmi dugók alakulnak ki, hogy a gyalogosok se tudnak átjutni.
Mikor visszaértem, G azzal fogadott, hogy vett kaját, mindjárt megfőzi. Szegény ki volt zárva a szobából, mert nálam maradt a kulcs, bánatában ivott egy alkoholmentes sört.

Címkék: pakisztán lahore

13534 km, Lahore

2009.07.01. 10:00 | Ahmet | 5 komment

Felkeltünk, joghurtot ettünk, aztán elkezdtük a naphosszat tartó üldögélést. Kezdem megérteni a gyarmati briteket. Ezen a hőmérsékleten nem lehet mit csinálni, csak ülni, és az is eléggé izzasztó.

Délután aztán felkerekedtünk, egy kanadai-amerikai párossal együtt, hogy elmenjünk megnézni a határzárási ceremóniát az indiai határon.
Felszálltunk a hulladék vaslemezekkel összehegesztett rozsdahalmazra, amit itt busznak hívnak, és aminek korrózióvédelmét festék helyett lerakódott mocsokkal oldották meg, és elzötyögtünk a vasútállomásig, ahol átszálltunk az ikertestvérére. Jó lassan haladtunk, és nem is vitt el a határig, még minibusszal is kellett menni egy keveset. Szerencse, hogy keveset, mert kicsit többen voltunk benne, mint ahányan tényleg befértünk.
A határzárásra nagy tömeg érkezett, természetesen pakisztániak, de a túloldalon ugyanannyi indiai is volt drukkolni. Mindkét oldalon nagy lelátókat építettek, hogy legyen hova ültetni a nagyérdeműt. Mint külföldiek, VIP helyet kaptunk.
A móka még nem kezdődött el, de már elkezdték hergelni a népet. Először csak egy vénségesen vén, négyfogú öregember jelent meg szép zöld félholdas, csillagos ruhában, pakisztáni zászlóval. Fonnyadt kis öklét magasba emelve sétálgatott fel s alá. A lelátókon is lobogtak a zászlók, de inkább csak a férfi szektorokban. A nők el voltak különítve itt is.
Később még két zászlós ember jött, egyikük különösen gyengeelméjűnek tűnt. Ők már nagyobb lendülettel hadonásztak a zászlókkal, szólt a dob is hozzá, a nép meg örült.
Végül csak elkezdték. Megjelentek a díszőrség tagjai, a hangszóróból meg üvöltött, hogy Pakisztán, Pakisztán! A közönség vele üvöltött, hozzátéve még valamit, ami úgy hangzott, mintha wunderbar lenne, de nyilván nem az volt, bár még jelentésében is befért volna. Közben a kapu túloldalán ugyanez ment, csak nyilván Hindusztánt harsogtak. Amikor éppen szünetelt nálunk a Pakisztánozás, akkor az indiai hangszórókra szinkronizálva üvöltöttek, gondolom nem wunderbar dolgokat a Hindusztán után. Nagyon élvezték. Néhányan lementek a doboshoz táncolni, a koreográfiába félreérthetetlen „dugjátok fel magatoknak”, „bekaphatjátok” és „nyaljátok ki” elemeket szőve.
Aztán elkezdődött végre a bakancscsattogtatás. Érdekes módon a két szembenálló fél koreográfiája azonos volt, és nagyon szépen időzítettek egymáshoz. Volt ám nagy ujjongás, mikor a pakisztáni magasabbra emelte a lábát, mint az indiai fél. Megvolt a „most megmutattuk nekik” érzés. Akkor is nagy volt az öröm, amikor a zászlórúd kötelét is gyorsabban tekerte le. Mondjuk a történethez az is hozzátartozik, hogy az indiai-pakisztáni konfliktusokat mindig Pakisztán kezdeményezte, és mindig sikerült vesztenie valamit. Legalább showműsorban legyenek jobbak.
Aztán az oszlopról letekert, szépen felgöngyölt madzagot feldobták, hogy szépen repüljön. Megint a pakisztáni ment magasabbra. Aztán újra felgöngyölték, hogy újra eldobják. A zászlók még mindig az oszlop tetején voltak. Ezt még némi menetelés, parancskiáltás követte, de minél hosszabban kitartva. Elhúzták egy órán át, a nép imádta, csak a külföldiek vigyorogtak pont úgy, mintha egy Monty Python jelenetet látnának, konkrétan a Hülye Járások Minisztériumát.
A végén a kivételezettek, mint mi és a többi VIP, csinálhattak fényképet a díszőrség tagjaival. Azt azért meg kell jegyezni, hogy szép szál legények voltak, egy se volt két méter húsz alatt. Összefoglalva azt tudnám mondani, hogy az egész nagyon látványos, nagyon nevetséges, és nagyon szánalmas volt, de nem bántuk meg, hogy elmentünk.
Hazafelé szintén rohadt buszokkal mentünk, és nagyon próbáltunk sietni, hogy lezuhanyozhassunk, mielőtt elzárják a városban a vizet, mert odafelé iszonyatosan leizzadtunk, visszafelé meg hihetetlenül porosak lettünk. Lahore-ban este 10.30-tól reggel 7-ig nincs víz, és ez még mindig jobb, mint az áramellátás.
Most meg itt ülünk a szállodában és egy nagydarab ausztrál néz a vállam fölött, hogy megtudja a titkainkat, de csak a magyar billentyűzet rejtelmeiről sikerült információt beszereznie.

Az út

 

Címkék: pakisztán lahore

13552 km, Lahore

2009.07.01. 09:57 | Ahmet | Szólj hozzá!

Egyes források szerint ma a hőmérséklet elérte az 51°C-ot. Ilyenkor a puszta létezés is izzasztó, még ha megy is ventilátor, és hát minden második órában van csak áram, ezzel együtt ventilátor is. Küzdelmes feltölteni még a ceruza-akkumulátorokat is, mert ha töltés közben 54°C fölé megy az akkumulátorok hőmérséklete, akkor lekapcsol túlmelegedés miatt.

Mindenki csak ült a teraszon, izzadt, és itta a vizet literszámra. Mikor aztán háromkor újra lekapcsolt az áram kimerészkedtem az utcára, hogy elmenjek a hátizsákokért. Meleg volt. Annyira, hogy még én is csak árnyékok mentén közelítettem meg a tisztítót, ahol megint csalódnom kellett.
Újra csak kimosták a zsákokat, azt mondták vegytisztítani nem tudják. Valamivel jobb lett, de továbbra is olajos. Megkérdeztem a szomszéd tisztítót is, ő sem vállalta, úgyhogy így maradnak.
Hátamra kaptam a cuccot és elmentem ATM-et keresni, hogy ellátmányt vegyek fel, mert a nagyvárosokon kívül nincsenek automaták, pénz meg kell. Az első nem akart pénzt adni, azt mondta, jöjjek vissza később, a másik meg azt mondta, hogy nem kompatibilis a kártyámmal. Feladtam, visszamentem a szállodánkba. Visszapakoltunk, végre nem kell ömlesztett cuccok közt túrva keresni mindent.
Később elmentünk a tuti ATM-hez, amit javasoltak. Kaptunk is pénzt, amivel továbbmentünk a vasút központjába jegyet venni másnapra. Közelebb volt, mint a vasútállomás, és nincs tömeg, de van légkondi. Gyorsan megkaptuk a jegyünket, bár szívesen maradtunk volna még a hűvösben. Helyette hazamentünk, miközben folyt rólunk a víz. És aki még nem próbálta az igazán meleget, és sokat panaszkodott, mikor 30°C fölé ment a hőmérséklet, annak mondom, hogy ilyenkor tényleg folyik az emberről a víz. Nem csak finoman hónaljból párállik, hanem folyik a halántékon, a tarkón, végig az ember hátán, karján, lábán. A hátizsák alatt a ruhából facsarni lehet a vizet. Öt perc leülés után úgy néz ki az ember, mintha rögtön maga alá is eresztette volna hólyagja tartalmát.
Nem csoda, hogy G nem érzett nagy lelkesedést, mikor felvetettem, hogy bemehetnénk az óvárosba. Hozzátartozik, hogy a forróságon kívül ott van még a forgalom. Járda van, azon van kipakolva a boltok áruja. Az út szélén parkolnak a motorok, autók, motoriksák, magán az úton meg ugyanezek száguldoznak, cikáznak, iszonyatosan füstölve. A kettő határán haladnak a gyalogosok és a teherhordók, akik errefelé kétkerekű taligákon tolnak irgalmatlan mennyiségű árut. Néha egy-egy nagy kerekű lovas kordé is elhalad.
Pont ahogy a szálloda elé értünk, jöttek ki az ismerőseink, mentek az óvárosba, úgyhogy én velük tartottam, míg G maradt.
Gyalog indultunk el, de aztán motoriksára szálltunk. Hatan egyre. Megbírta. A mecsetbe mentünk, aztán a mecset melletti durván túlárazott étterembe, hogy igyunk egy kólát. Igazából a kóla vonzereje abban állt, hogy az épület tetőteraszáról igen jó kilátás nyílt a mecsetre, ami mögött éppen lenyugodni készült a nap. Tényleg jól nézett ki.
Hazafelé gyalog mentünk, de szétszakadozott a csoport. Voltak akik belevetették magukat a vásárlásba, vagyis inkább csak nézelődtek. Páran hazaküzdöttük magunkat a sötétben. Eléggé mély benyomást tesz az emberre egy ilyen séta. Hihetetlen zaj, por, füst, vakító reflektorok, bűz, aztán egy kifőzdéből ételszag, nagy hellózások, miközben az ember torkát kaparja a szmog. Közben nagyon figyelni kell, mert különben kíméletlenül elcsapnak. Néha olyan forgalmi dugók alakulnak ki, hogy a gyalogosok se tudnak átjutni.
Mikor visszaértem, G azzal fogadott, hogy vett kaját, mindjárt megfőzi. Szegény ki volt zárva a szobából, mert nálam maradt a kulcs, bánatában ivott egy alkoholmentes sört.

 

 

Címkék: pakisztán lahore

13478 km, Lahore

2009.06.30. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel G újra rosszabbul érezte magát, úgyhogy engem egyedül zavart el a városba. Elmentem hát az erődbe. A város még nem igazán ébredt fel, de füst és forgalom azért már volt. Az utcai borbélyok már kipakoltak, de kuncsaft még nem érkezett. Az út közepén álló fa alatt az árus is már pakolt ki, az út melletti csatornában már úsztak a reggeli első tevékenység termékei.

Néhányan az utcai csapoknál mosakodtak, gondolom otthon nincs víz, de nem is meglepő, mert van néhány bolt feletti helyiség, amit csak létrán lehet elérni, és onnan is másztak le csipás szemű emberek, akik nyilván ott laknak.
A szállásunk felől először az elektronikus cuccok bazárán vezet keresztül az út. Utcaszámra vannak boltok, amikben csak rádiókat, tévéket és egyéb hasonló dolgokat árulnak, még egy nyomorult trafik se tudott beférkőzni közéjük.
Aztán egy kereszteződéssel később a bambuszfeldolgozók következnek. Minden kis udvaron állnak a bambuszrudak, méret szerint sorban, a leghosszabbak vannak vagy 8 méteresek. Itt már ment a munka, hasogatták, darabolták a bambuszt, hogy aztán valami életveszélyes létrát eszkábáljanak belőle.
Kicsit beljebb hangszerkészítők és hangszerboltok, leginkább eszméletlenül szétrohadt gitárokkal a kínálatban, bár láttam egy készülő szitárt is, és néhány helyen dobokat is csináltak. Kicsit beljebb lakóházak, mecsetek vannak. Az egyik mecset az út közepén áll, lábakon, nem tudom hány ember férhet el benne, de alig nagyobb, mint egy lakás.
A várhoz már simán eltaláltam, a bejáratnál lepengettem a belépőt, ami külföldieknek egy nagyvonalú 200 rúpiás összeg, helyieknek 5.
Bent sajnos rá kellett jönnöm, hogy sokkal romosabb, mint gondoltam, és a felújításból megmaradt sittkupacok sem segítenek a látványon. Azért körbesétáltam, pedig a rohamosan emelkedő hőmérséklet sem lelkesített túlzottan.
Visszafelé másik úton mentem, ami bátor döntés volt, mert az útikönyvet a szállodában hagytam, így csak a térkép emléke alapján navigálhattam. Sikerrel jártam, ami megint csak meglepett. Közben elhaladtam néhány istálló mellett, amit egyrészt meglepő egy nagyváros közepén, másrészt teljesen logikus, mert ha szamarakkal, meg öszvérekkel szállítanak, akkor nem várhatjuk el szerencsétlen jószágtól, hogy a város széléről minden reggel beballagjon, buszra meg mégsem lehet felvinni egy lovat, hogy ökrökről ne is beszéljünk.
Délután elmentem a hátizsákokért a tisztítóba. Első ránézésre jobban néztek ki, csak a szállodában vettem észre, hogy még mindig tiszta olajosak. Visszaballagtam velük a tisztítóba, ahol állították, hogy tiszták. Miután megfogattam velük, belátták, hogy olajos, akkor azzal jöttek, hogy mosásért fizettem. Végül megegyeztünk abban, hogy nem nézzük egymást hülyének és hétfőre kitisztítják. Így viszont itt kell dekkolnunk másfél nappal tovább.
Este ki akartunk menni a határra, megnézni a határzárást, de ennek tudatában elhalasztottuk. G rossz gyomorral fokozottan érzékeny a szagokra, abból meg itt akad bőven. Helyette gyümölcssalátát ettünk, amit még egy dinnyével is letömörítettünk a végén.
Közben azért szépen eltelt a nap, mert mindenki a tetőn üti agyon az időt, ahol jókat lehet dumálni. Mást úgyse lehet csinálni 40°C-ban, legfeljebb izzadni, de az megy beszélgetés közben. Jók az ilyen helyek, egy csomó dolgot megtud az ember, arról, hogy merre is érdemes utazni, hol érdemes megszállni, és mi az, amit érdemes elkerülni. Mindenki, akivel találkozunk évekig utazik, de legalább egy évig. Van, aki Marco Polo útját követi, mások kedvük szerint járják a világot.
Közben szépen jöttek a hírek, többek között arról, hogy Iránban Khomeini sírjánál robbantottak, ami nem töltötte el nagy reménnyel azokat, akik arra szeretnének továbbmenni, mert már eddig is problémás volt a vízum beszerzése.

Címkék: pakisztán lahore

13469 km, Lahore

2009.06.29. 10:00 | Ahmet | 5 komment

Reggelire egy jó adag joghurtot vettem, meg frissen sült kenyeret. Joghurtért kellett még egy kört mennem, annyira jól csúszott. Zacskóban adják, kilóra. Szóval egy kiló joghurtot ettünk.

Délelőtti program keretében G pihengetett, hogy feltámadjon a gyomorrontásból, én meg elvittem a hátizsákjainkat a tisztítóba, mert az előző napi lötybölés csekély eredménnyel járt, de aki futott már össze azzal a problémával, hogy hogyan lehet szivacsból kimosni a felszívott pár liter motorolajat, annak nem kell részleteznem. Holnap délutánra ígérték, majd meglátjuk mire képes a pakisztáni szolgáltató szektor. Ruháink egyébként nagyjából megtisztultak, bár a nadrágomon lévő egy darab hatalmas olajfolt helyett lett sok kicsi, de teljesen más helyen. Nem érdekel, csak büdös és ragacsos ne legyen.
A nap nagy részében csak üldögéltünk a teraszon és beszélgettünk a többi utazóval. Jó volt végre, nem a sablon „mister, what country?”kérdésre válaszolni, hanem beszélgetni valamiről. Mellesleg egy csomó információt is be lehet gyűjteni egy ilyen helyen, mert mindenki máshonnan jön, máshova megy. Lahore meg különösen olyan helyen van, ahol szinte mindenki megfordul, aki Pakisztánban utazik.
Ebédelni lementünk a szomszéd kifőzdébe, ahol rögtön megkértek, hogy valami újságcikk fotójához üljünk már modellt, mintha kenyeret csipegetnénk. Szóval lehet, hogy holnapután az újságokban leszünk.
Este, mikor lehűlt egy kicsit az idő, vagy inkább csak nem perzselt a nap, elindultunk az óvárosba. A közlekedés Iránban katasztrófa volt, úgyhogy nem is tudom mit mondjak Pakisztánra. Rengeteg a motoros riksa, amit füstölnek és cikáznak, meg persze a motoros is, ami nagyjából ugyanez. Járda nincs, vagy ha van is, a boltok rakodnak ki oda, szóval az úton kell ügyeskedni az őrültek között. Ennek ellenére jó, vagyis nekem tetszik a város, még ha néha dugót okoz is a motorosok körében egy-egy szamaras kordé és folyik a könnyem a füsttől.
A séta, vagy inkább túlélőtúra elején megcéloztuk a Lahore-i erődöt, de inkább csak remény formájában, hátha kilyukadunk oda. Végül tényleg odaértünk, ami meg is lepett egy kicsit, mert egy ilyen kaotikus városban legfeljebb reméli az ember, hogy odaér, ahova tervezte. Lehet, hogy nem is kéne térképet nézni, csak kb. arra menni, amerre az ember gondolja.
A vár és a mecset közti teret is fal védi, nagy kapukkal, amit okosan zárva tartanak, így a motorosok nem juthatnak be, de a kisajtón be lehet bújni. Be is bújtunk, és mintha egy másik bolygóra érkeztünk volna. Tisztaság, csönd, sehol egy riksa. Kicsit körülsétáltuk a teret, majd felmásztunk a lépcsőkön a mecset bejáratáig, leadtuk a cipőinket, és bementünk. Szép nagy mecset, legalábbis az udvara óriási. Meg is állapítottuk, hogy minél melegebb a klíma, annál nagyobb az udvar és kisebb a mecset maga. Mire mindent megnéztünk, ránk szóltak, hogy G csomagolja be magát. Iránban mindig rajta volt a kendő, teljesen megfeledkeztünk róla, hogy most nem. Sőt annyira nem, hogy a hátizsákban sem volt, úgyhogy nagy bocsánatkérések közepette elhagytuk a helyet.
Egy kólát szipókázva vártuk, hogy besötétedjen, és megnézzük kivilágítva is. A vár már zárva volt, pontban napnyugtakor zár, úgyhogy reggel jövünk majd vissza megnézni.
Visszafelé ugyanazon az úton mentünk, de még így se volt egyszerű, ugyanis Pakisztánban valódi közvilágítás van: a köznép világít magának. Az autósok meg előszeretettel kapcsolják be a reflektort, hogy jobban lássanak, aminek vakító fénycsóvája mellett viszont bármikor feltűnhet egy kivilágítatlan riksa és/vagy motor. Túléltük, még egy fagyit is ettünk.
A szállodában éppen elcsíptük a tetőn zenélés végét. Nem volt rossz, de azt hiszem pakisztáninak kell lenni ahhoz, hogy az ember hosszabb ideig élvezze egy fuvola és egy dob kettősét.

Címkék: pakisztán lahore

13461 km, Lahore

2009.06.28. 10:00 | Ahmet | 4 komment

Reggel még mindig rohadt messze voltunk az úticéltól. És ha valaki azt gondolja, hogy egy éjszakai repülés után a Karachiban gyomorrontással eltöltött éjszaka megfejelve egy 22 órásnak ígért buszozással nem fokozható, akkor nagyon téved. Öt órát késtünk, tehát máris 27 óra buszozásról beszélünk, aminek a végére én ugyan meggyógyultam, de G-n jött elő ugyanaz. Remek. Mikor végre befutottunk a buszállomásra, és kinyitották a csomagtartót, tovább fokozódott a helyzet. Amíg mi fent szenvedtünk, addig a cuccaink olajban fürödtek, mert valami idióta egy húsz literes kannát rakott a csomagok közé rosszul lezárva, ami természetesen felborult.

Teljesen kiakadtunk, G annyira, hogy elfelejtkezett a gyomorrontásáról, és a jegyár nagy részét visszaszerezte a társaságtól, ehhez egyszer el kellett ugyan indulnia rendőrért, mert nem akartak belemenni. Saját bevallása szerint másik fegyvere az odahányás lett volna, de erre inkább a szállás előtt néhány méterrel kerített sort, a főúton egy fa tövében. Hót olajosan érkeztünk meg a szállásra, ahol gyakorlatilag arra volt csak idő, hogy szétválogassam az olajos cuccot a nem olajostól és már indult is a társaság riksákkal a qawwali zenés estre, ami minden csütörtökön van. Emiatt volt ilyen sürgős ideérnünk. A napot visszanézve meg se kellene, hogy lepjen, hogy terrorfenyegetés miatt külföldieket nem engedtek be. Aztán később kiderült, hogy a szúfi est is elmarad, amit annyira vártunk. Végül azt is megtudtuk, hogy nem terrorfenyegetés, hanem nemzeti gyászhét van, egy híres és népszerű iszlám tudós halála miatt, aki sokat érvelt a tálibok ellen, ami miatt viszont megölték.
Az estét a szálloda tetején töltöttük, rengeteg utazó van a szállodában, így jó a hangulat. Még a netre is sikerült csatlakozni, ami meglepő, mert Pakisztánban váltakozó áram van. Nemcsak úgy, mint a világ többi részében, hanem váltakozó, hogy éppen van-e.

Címkék: pakisztán lahore