Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


71683 km, Katmandu

2010.05.25. 10:00 | Ahmet | 5 komment

Van Nepálban egy szervezet, aki örömmel átveszi a turisták megmaradt gyógyszerkészletét, és a helyiek gyógyítására használja. Volt egy antibiotikumunk, amit nekik szántunk, mert G azt mondta, úgyse venné be semmilyen körülmények között, olyan mellékhatásai vannak. Azért még egyszer megnéztük a papírját, és valahogy most mégsem tűnt olyan halálos szernek, úgyhogy maradt a birtokunkban. Kell az még a jövőben is.

A repülőjegyünket viszont mindenképpen szerettük volna megerősíteni, ami valami ezeréves csökevény a számítógépes nyilvántartások előtti korból. Szóval rekonfirmáltatni kell a jegyet, hogy szakszóval éljek. Nepál különösen híres arról, hogy hajlamosak itt hagyni azt az utast, aki nem szólt oda indulás előtt pár nappal, hogy tényleg menni akar, és nemcsak viccből vett jegyet. Persze ez leginkább a nepáli társaságokra vonatkozik, de miért ne stresszelje magát az ember, ha van rá egy ilyen nagyszerű lehetőség. A Qatar Airways honlapjáról nem tudtunk meg semmit, ugyanis azt olyan internetsebességre méretezték, ami Nepálban nem áll rendelkezésre, viszont tegnapi stoppolásunk extra hozadéka az volt, hogy sofőrünk tudta, hogy hol az irodájuk, és meg is mutatta.
Szóval reggel elballagtunk és megerősítésre átnyújtottuk a gyűrött és Bandipurban szétázott A4-es papírt. A nő ezen aztán aláhúzta, hogy mikor indul a gép. Rekonfirmálásra nyilván semmi szükség nem volt, de csinált valamit, hogy megnyugtasson. Megnyugodtunk. Ha már éltünk a lehetőséggel, hogy elzarándokoljunk ide, megkérdeztük, hogy mennyi is pillanatnyilag a „departure tax”, ami egy elterjedt lehúzásfajta a reptereken. Kiderült, hogy a jegy árában benne van. Egyszerűen remek!
Gyorsan el is indultunk elkölteni. Arra jutottunk, hogy abból a pénzből pont lehet venni egy kishátizsákot, ami egyébként is időszerű. Szegény „Patrik” már egész ramaty állapotban van, de ha Nepálban hagyjuk, biztos, hogy valaki még megjavítja és nagyon sokáig használni fogja, otthon meg csak kidobnánk. Jó szolgálatot tett, olcsó volt, és Pakisztántól idáig használtuk, remélem valaki másnál is jó szolgálatot tesz. Szóval viszlát Patrik, hello Eye! Azt hiszem mindkét hátizsák valahol Kínában született.
Délután aztán bevetettük magunkat Katmandu bazárjába, annak is a helyiekre specializálódott részébe, ahol nem lehet Yak, Yak, Yeti, Yak feliratos pólókat kapni, inkább csak nagy réz vizesedényeket. Ezeket ma is használják, ugyanis nagyon sokan még most is közkutakról hordják a vizet. Bhaktapurban láttunk pár ásott kutat, miből vödörrel húzták a vizet, de a legtöbb víznyerő hely egy szépen kiépített gödör, amiben egy, vagy több kifolyón folyik a víz. Itt aztán nagy a sorbanállás, mert a víz inkább csak csurog, néha csak csepeg. Falvakban sokszor látni, hogy az edény alá van rakva, másoknak az edényei meg hátrébb várnak, ember meg sehol. Minek néznék órákig, ahogy csöpög a víz, majd visszajönnek, ha cserélni kell az ibriket.
Ma nem akartunk törvényt szegni, de akárhogy keringőztünk, csak a Durbar téren találtuk magunkat. Elég nehéz elkerülni egy középkori város főterét. Még szerencse, hogy több bejárata is van, ahol nem szednek jegyet.
Letelepedtünk a legmagasabb templom teraszán, onnan néztük a nyüzsgést. Ránk talált egy túravezető is, akivel elbeszélgettem, de csak azután, hogy tisztáztuk, nem fogunk mi már túrázni sajnos.

 

Címkék: nepál katmandu

71682 km, Katmandu

2010.05.24. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A turistanegyedek előnye, hogy lehet kapni olyan dolgokat, amit az ország más részein nem. És most nem arra gondolok, hogy méterenként valaki a fülünkbe suttogja, hogy „Hello, smoke something? Hashish?”, hanem például a pékségre, ami valamiért mindig német pékség néven fut, számunkra érthetetlen módon. Egy ilyenbe ültük be reggelizni, és a péksütemény mellé rendes kávét is kaptunk. Nepálban valamiért még annyira sincs kávé, mint Indiában, ami igazából nem nagy veszteség, mert ha van, akkor is egy fél kiskanálnyi Nescafét raknak egy pohár forró tejbe, ami végülis nem rossz, csak nem hívnám kávénak.

Hogy ne csak és kizárólag tengés-lengéssel töltsük az időnket, elhatároztuk, hogy meglátogatjuk Changu Narayant, ami a Katmandu völgy egy újabb világörökségi helyszíne. Megközelíteni nem egyszerű, először is el kell menni busszal Bhaktapurba, ahol már korábban jártunk, csak akkor a sztrájk miatt biciklivel.
A buszmegálló helyét szépen kinéztük a térképről, és elindultunk, de nem a teljesen nyilvánvaló és unalmas úton, hanem olyan utcákon, amiken eddig nem jártunk. Nos, egy kis kitérőt is tettünk ennek keretében, bár az nem volt betervezve. A térkép által jelzett sarkon éppen indulni készült a busz, aminek az ajtajában ott lógott a szokásos suhanc az úticélt kiabálva: Bakta-bakatbaka-tabak-tabak-ta.
Nem mondanám, hogy száguldottunk Bhaktapur felé. Először a forgalomban araszoltunk, hol indokoltan, hol meg indokolatlanul. Mire elértük a városhatárt, G gyomra már rég felfordult, pedig ez egyáltalán nem szokása. Azt hiszem, hogy a por és tömény kipufogófüst kicsit rásegített a fékezésekre.
Mikor bringával jöttünk akkor legalább nem volt forgalom, most viszont teljes volt a káosz. Ugyan rendelkezésre állt két szabad sáv az épülő úton, ennek ellenére dugó alakult ki, amiben csak métereket lehetett egyszerre haladni. Mivel az út még nincs kész – és szerintem nem is lesz soha-, iszonyatos a por is, és természetesen melegnek sem voltunk híján. A sztrájknak vége lett ugyan, de ennek az útépítést határozottan elfelejtették folytatni.
Nagy nehezen aztán csak elvergődtünk a városig, alig tartott tovább, mint biciklivel. Annyi előnye azért volt, hogy pont ott raktak ki, ahonnan a buszok Changu Narayanba mennek, ugyanis az még hat kilométer, vagyis busszal fél óra. Pokoli átlagsebességeket tudnak produkálni. Éppen indulásra készült egy busz, de nem nyomakodtunk fel, az ajtóban lógós utazás annyira nem kellemes, meg aztán kellett egy kis gyomorülepítés. Erre egy kólával is rásegítettünk, majd elindultunk gyalog a domb tetején álló templom irányába. Az út mellett mindenhol gőzerővel folyt a betakarítás, pontosabban már a cséplés. Jól látható volt, hogy ezek az emberek pillanatnyilag marhára nem érnek rá kormányt buktatni.
Néhány motoros elment mellettünk, de a busz csak nem akart jönni. Már elértük a dombot, sőt el is kezdtünk felmászni, mikor megérkezett, és természetesen intésünkre meg is állt. Errefelé nincsenek igazán buszmegállók, mindenki ott száll le és fel, ahol akar. Érdekes, hogy nem ez növeli meg a buszok menetidejét, viszont sokkal emberibb, hogy nem kell fél órát caplatni a buszmegállóig, ha egyszer úgyis a ház előtt húz el a busz.
Szóval a maradék távot - ami leginkább emelkedő volt– már busszal tettük meg. A sétával megspóroltunk nagyjából négy rúpiát, ami nagy érték, egy koldus valószínűleg sértődötten utánunk vágná.
A bejáratnál kértem jegyet, itt is kétfélevolt: a SAARC tagoknak szóló jegy, ami valamilyen véd- és dacszövetség, amiben Nepálon kívül talán csak India meg Pakisztán van benne, valamint az egyéb. Az előbbi ingyenes, az utóbbi száz rúpia. Rögtön megkérdezték, hogy honnan jöttünk. Szemrebbenés nélkül rávágtam, hogy Indiából, de nem hitte el a srác, csak vigyorgott, hogy mi európaiak vagyunk, mert fehér a bőrünk. Mondtam, hogy rasszista, de csak röhögött, és én is.
Végül megérkeztünk a templomba, ami tényleg nem rossz, de azért mégiscsak egy újabb hindu templom. Van sok szentélye és szobra, ami igen régi, de igazából ez csak a nagyon hozzáértőknek tűnik fel, azoknak is csak akkor, ha levakarják az istenszobrokról az áldozatként rákent matériát, ami leginkább sárga és piros festékpor, esetleg némi rizs. Becsületesen kiolvastuk az információs anyagot, amit a jegy mellé kaptunk, és körbejártuk néhányszor a templomot. Tényleg szép, bár erre is ráférne egy alapos takarítás. A gond az, hogy a hindu kasztrendszerben a takarítást, - mint igazi aljamelót –, az érinthetetlenek végzik, ők viszont nem léphetnek be a templomba, mert beszennyeznék azt. Mondhatnám sakk-matt.
Mielőtt visszaindultunk, még egy kicsit beszélgettünk egy kanadai fickóval, Simonnal, miközben a hátunk mögött lévő fán békésen aludt egy majom. Később felkelt, és lustán lemászott a szemétkupachoz, hogy szétrágjon néhány üdítősdobozt, hátha maradt bennük néhány csepp édes lé.
A bhaktapuri útból elegünk volt már, alternatív hazautat dolgoztunk ki. Egy gyalogösvényen lemásztunk Bramhakhelbe, úgy gondoltuk, onnan biztos megy busz Katmanduba. Azt biztosan tudtuk, hogy az út jó, mert ez ugyanaz az út, amin Bodhnath-ba és Sundarijalba mentünk.
Ahogy elértük az utat, és kiválasztottunk egy megfelelően árnyékos szakaszt a várakozásra, feltűnt egy autó, és ha már az ember egy út szélén áll, miért is ne stoppoljon. Amúgy is olyan egzotikus balkézzel stoppolni. Nemcsak hogy megállt, de kiderült, hogy a Thamelbe megy, ami Katmandu turistanegyede, ahol sokezer más külföldivel együtt mi is lakunk.
Egész gyorsan odaértünk, különösen, hogy sofőrünk ismerte azokat az utcákat, amin el lehet kerülni a dugót.

 

Címkék: nepál katmandu

71651 km, Katmandu

2010.05.23. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Mivel reggel volt áram, nekiálltam blogot írni meg képeket letölteni. Katmandu áramellátása messze van a tökéletestől. Most, hogy vége a sztrájknak, és beindult a normális élet a fogyasztás is sokkal nagyobb, ami azt jelenti, hogy gyakoribbak az áramszünetek is. Nem tudom, hogy milyen jövője van a nepáli gazdaságnak, így, hogy áram nem nagyon van, a vízellátás katasztrofális, ráadásul bármikor megbéníthatja az országot egy-egy sztrájk, vagy ahogy itt hívják banda, ami gyakorlatilag a gazdaság teljes lekapcsolását jelenti.

Délelőtt aztán elindultunk egy kis városi sétára, ami sokkal nehezebb most, hogy van forgalom, de határozottan érdekesebb, mivel nyitva vannak az üzletek, nemcsak lehúzott redőnyöket lehet látni. Mivel a boltok nyitva voltak, vettünk is ezt-azt, de semmi fontosat.
Átvágtunk a Durbar téren is, bár jegyet most sem vettünk. Az éber jegyszedők most ott ültek a fülkéjükben, arra nem gondoltak, hogy a hátuk mögött simán besétálunk.
A túloldalon aztán el is hagytuk a teret, egy olyan utcán, ahol nincs jegyszedő bódé. G megjegyezte, hogy keresni kellene nekem egy bordélyt, de aztán kiderült, hogy borbélyt mondott. Az se rossz, mert kicsit megszűrösödtem már, és ideje volt egy borotválásnak. Az egyik mellékutcában találtunk is egy kis borbélyüzletet, ami alaposan ki volt tapétázva hindu istenek posztereivel.
A borbély ugyan nem beszélt sokat angolul, de azt megértette, hogy hol kell borotválni, meg azt is, hogy új pengét szeretnénk látni a borotvájában. Ez utóbbin kicsit mosolygott, de megígérte. Később rájöttünk, hogy azért volt vicces neki ez a kérés, mert már előtte tudta, hogy legalább három pengét el fog használni, mire levakarja a szőrt a fejemről.
Nagyon ügyesen csinálta, finomabban, mintha magamnak csináltam volna a legújabb ezerpengés borotvával.
Még előző nap összetalálkoztunk Mattel és Tomoval, a japán-amerikai párossal, akikkel túrázás közben ismerkedtünk meg, és megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk.
Remek pizzát ettünk, ittunk egy kevés sört is, de túl sokáig nem maradtunk, Katmandu nem az a nagy éjszakai élettel megáldott város. Tizenegy táján gyakorlatilag kiraktak minket, mehettünk haza a tök sötét utcákon. Közvilágítás ugyanis nincs, addig lehet látni az utcákon, amíg nyitva vannak az üzletek és világítanak.

Az út

 

Címkék: nepál katmandu

71639 km, Katmandu

2010.05.22. 10:00 | Ahmet | 5 komment

Ahogy a buszjegy vásárlásakor elrendelték, fél hétkor már ott tipródtunk a busz mellett, indulásra készen. Indulás előtt természetesen bőven maradt idő egy teára, mivel hét óra volt, mire végre elindultunk. Jegyünk az első ülésre szólt, bár később kiderült, hogy az első ülés az a második sor, mivel az első az nem számozva van, hanem betűvel jelölve. Próbáltak átültetni, de közöltem, hogy oda nem férek be, vita lezárva. És tényleg nem fértem volna be, de még G sem, mivel az ülések közti távolság egy arasz alatt volt, annál meg sokkal több helyet igényelek még a nyomorúságos bezsúfolódáshoz is. Nem vitatkoztak, átlátták fizikai érveimet. Amúgy is kellemesnek ígérkezett az út, pedig a távolság nem nagy. Katmandu légvonalban csak 44 km, de az út elkanyarog 112 km-en keresztül, mire odaér. Hiába, a hegyekben nem lehet rövidíteni. Mondjuk, egyik érték sem indokolja igazán a tényt, hogy a busz összesen 9,5 óra alatt ért célba. A hivatalos menetidő egyébként 8 óra, ami a lehetséges leggyorsabb utazás hosszát jelenti.

Ahogy elhagytuk a falut, elhagytuk az aszfaltot is. Az út minősége minden eddigit alulmúlt, beleértve Pakisztán hegyi útjait is, ami elég szép teljesítmény.
Egy óra rázkódás után a bal hátsó kerék tájáról a jellegzetes durr-flap-flap-flap hangot lehetett hallani, ami azt jelentette, hogy egy kerék kidurrant, de még csak le sem lassítottunk. Minek, ikerkerekek, van ott még egy abroncs! Néhány kilométer múlva újra meghallgathattuk a durr-flap-flap-ot. Ekkor azért csak megálltunk. A busz személyzete gyors kerékcserébe kezdett. Annak ellenére, hogy a teljes utat elfoglalta a busz, nagy torlódás nem keletkezett, csak egy teherautó várakozott mögöttünk türelmesen. Jó is, hogy ott volt, mert szükség volt az ő emelőjére is, hogy annyira megemeljék a buszt, hogy a saját emelőt alá lehessen rakni.
Az ikerkerekek közül természetesen csak a külsőt szedték le, úgyis csak egy pótkerék volt. Amikor az előkerült, majdnem sírva fakadtam, mert semmi reményt nem láttam rá, hogy kibírja azt a terhelést, hogy ráengedik a busz súlyát. Az, hogy simára van kopva egy gumiabroncs, semmit nem jelent. Ha a tizenhetedik újrafutózás is lekopott, és kiáll 7 kordréteg, az még mindig használható. És ez egy ilyen példány volt.
Hihetetlen módon kibírta a következő faluig, ahol a gumiszerelőnél megálltunk. Nem azért, hogy kidobjuk a francba az egészet, hanem hogy a belsőt megragasszák. Sofőrünk jelezte, hogy tíz perc az egész, ne menjünk sehova. Egy órácskát álltunk, hogy aztán újra felfújt kerekekkel folytassuk az utat. Nagyon messzire nem jutottunk, újra a már jól ismert hang hallatszott. Azt hiszem, a szelep szakadt ki a helyéből, mert mikor a következő gumisnál megálltunk, nem próbálták megragasztani, vettek egy új belsőt, a külsőt pedig megjavították. Pontosabban raktak egy gumidarabot a belsejébe, oda, ahol lyuk volt rajta, hogy megvédjék a belsőt. Gyakorlatilag az összes abroncs olyan állapotban volt, mintha eltöltött volna tíz évet egy hajó oldalára kötözve, ütközőként.
Amíg a kerekeket szerelték, leszálltunk, és meglepődve tapasztaltuk, hogy valamelyik megálláskor két kecskét pakoltak a tetőre. Nem bonyolították túl a szállításukat, ki voltak kötve, mintha legelnének, csak most a busz tetején álltak. Legalábbis egyelőre álltak, mert a tűző napon olyan mértékben lihegtek, ahogy kecskét még lihegni nem láttam.
Ez a sok defekt és szerelés erősen lelassította a haladásunkat, de arról szó sem lehetett, hogy a cél előtt másfél órával ne álljunk meg ebédelni. Nyilván a sofőr jutalékot kap az ilyen helyeken, mert soha nem hagyják ki az ebédszünetet.
Mi is ettünk valami borzasztó dolgot, leöblítettük kólával, aztán desszertnek valami gyümölcsöt vettem az út szélén üldögélő nénitől. Ehhez a bogyóhoz még hasonlót sem láttunk. Piros, van benne egy elég nagy mag, fanyar ízú, és leginkább úgy néz ki, mint egy női mellbimbó.
Katmanduig köpködtük a magokat kifelé az ablakon, úgyhogy lehet, hogy néhány éven belül szép sövény fog nőni az út mellett.
Megérkezve rövid alkudozás után taxiba vágtuk magunkat, és a Thamel negyedbe mentünk. Sofőrünk természetesen nem ismerte a szállodánkat, úgyhogy egy kereszteződést adtunk meg célnak. Eléggé meglepődött, mikor jóval korábban kiszálltunk, egy olyan helyen, amit felismertünk, és nem volt messze a szállásunktól. Nem lett volna sok értelme taxival továbbmenni, mert olyan dugó volt, amiben a legtöbb autós leállította a motort.
Pár perc múlva már vissza is kaptuk a cuccaink maradékát, meg egy új szobát is. Gyors zuhanyozás után megrohantuk kedvenc éttermünket, és megrendeltük kedvenc marhasültünket. Isteni volt!

 

Címkék: nepál katmandu

71503 km, Katmandu

2010.05.15. 10:00 | Ahmet | 4 komment

A sztrájk továbbra is teljes gőzzel folyik, bár az optimisták szerint a mai napnak kellett volna az utolsó napjának lennie. Biztos, hogy nem az utolsó napja.

Hogy ne legyünk teljes tétlenségre kárhoztatva, elhatároztuk, hogy biciklit bérelünk, ami azért nem olyan egyszerű, ha minden zárva van. Először egy közeli szállodával próbálkoztunk, ahol tudtuk, hogy normál esetben adnak bérbe bicikliket, de zárva volt az üzlet. Vagy csak azért, mert viszonylag korán mentünk oda, vagy azért, mert nem mert kinyitni. Megtehette volna, hiszen az üzlet a szálloda zárt és őrökkel védett udvaráról nyílt. Nagyon nem bíztunk benne, hogy sikerrel járunk, de pár sarokkal arrébb nyíltan ki voltak pakolva a birngák. Na jó, kicsit úgy, mint ahogy a Keleti aluljáróban a paprikaárusnál. Amikor a közterületes megkérdezi, hogy övé-e a paprika, akkor mondja, hogy az övé, de nem árulja. Szóval véletlen pont egy „Bikes on hire” feliratú tábla alatt volt letámasztva három bicikli, amiből kettőt ki is béreltünk. Persze a bérleti díjon kívül követeltek valamit zálogba, át is adtam a bankkártyámat. Bátor, mi!? Annyira nem, erre a célra pont megfelel a lejárt kártyám, amit megtartottam. Többször jól jött, és csak egy ember volt, aki kiszúrta, hogy már rég nem érvényes. Nem akartuk lenyúlni a gépeket, de mégse szívesen hagy az ember valami fontosat egy fickónál, aki egy fabódé mellett álldogál.
Az ázsiai standard kerékpároknál lényegesen jobbakat kaptunk. Igazi mountain bike-ot, igazi sebességváltóval, ami még működött is, majdnem hibátlanul. Ami még fontosabb, fék is volt rajtuk. Ezek mellett tényleg apróság, hogy olyan keskeny volt az ülésük, hogy a tekerés felért egy prosztatavizsgálattal és a nyerget sem lehetett felhúzni eléggé. Túl magas vagyok ehhez a kontinenshez. Mindegy, a lényeg, hogy kerekeken gurultunk, ami nagy előny, az utakon a biciklik és riksák ugyanis engedélyezve vannak, csak a motorral hajtott járművek nem járhatnak. Remélem senki nem gondolta azt, hogy a „sztrájk” miatt csak a tömegközlekedés áll. Volt már olyan sztrájk is ebben az országban, mikor a bicikliket is letiltották az utakról.
Már ismert útvonalon karikáztunk ki a körgyűrűre, a már ismert maoista csoport mellett. Nem érdekelte őket a tevékenységünk, de a gyűlések mellett tolni kellett a biciklit. Nem tudom miért, lehet, hogy balesetveszélyesnek vagy sértőnek ítélték, ha csak úgy elhúznak mellettük az emberek.
A katmandui reptér mellett délnek kellett fordulnunk, mivel a repteret pontosan az útvonalunkra építették, pontosan keresztben, és pontosan úgy, hogy mindkét irányba ugyanannyit kelljen kerülnünk. Az út mindenesetre jó volt, forgalom nulla, eltekintve az ENSZ autóitól, néhány PRESS feliratú motortól és a mentőktől, amik jól láthatóan egészséges embereket furikáztak. A reptér után már buszt se lehetett látni. A város és a reptér között még járnak buszok, nagy ONLY TOURIST felirattal. A szóbeszéd szerint elég kaotikus a szolgáltatás, a jegyárat idegességi szorzóval számítják. Akin látszik, hogy nincs sok ideje, az többet fizet. Már a hivatalos 100 rúpia is pofátlanság az öt kilométeres útért, de volt, akitől 500-at kértek. Érzik ők is, hogy a kijutni innen bármi áron, most számszerűsíthető.
A reptér kifutópálya végénél végre irányba fordulhattunk Bhaktapur felé, bár sok köszönet nem volt benne. Most építgetik, vagyis építgetnék az új utat, ami kétszer két sávos lesz, ha nem jön közbe még néhány tömegmegmozdulás, de pillanatnyilag csak az útalap van kész, amit újra kellene csinálni, mert a forgalom már megette. Ezen tekerni nem volt élvezetes sport. Ennek ellenére elég gyorsan elértük Bhaktapurt, ami minket is meglepett. Természetesen itt is megpróbálják levenni a turistákat az óvárosba való belépésért, de ez még mindig ellenkezik elveinkkel, így aztán csak elgurultunk a fizetőbódé előtt. Lehet, hogy nem is ült benne senki, odanézni nem mertem. Ha gyalog jövünk, valószínűleg lekapcsolnak. Később, kifelé menet megnéztük, fejenként 750 rúpiát spóroltunk, ami elég szép összeg, ennyiért béreltük nagyjából a bicikliket. Mondjuk azért is pofátlan volt ez az ár, de a sztrájk keresletet támasztott, aminek jól ismert árfelhajtó hatása van.
Bhaktapur talán a leginkább városszerű, élő múzeum a másik két híres középkori város, Katmandu és Patan mellett. Rögtön a Fazekasok tere mellett húztunk el, ami a nevéhez híven tele volt száradó agyagedényekkel, amiket időnként körbeforgattak, hogy egyenletesen száradjon. A tér szélén dolgoztak is a fazekasok, úgy látszik, hogy a sztrájk csak az eladásra vonatkozik, a termelésre nem.
A szomszédos Taumandhi téren álltunk meg végül, ott már úgy éreztük elég messze vagyunk a bejárattól. Hogy hol is vagyunk pontosan azt nem tudtuk azonnal. Hosszasan bámultuk a térképet, hátha rájövünk, aztán a templom árnyékában sziesztázó páncélos rendőröket kérdeztük, akik meg is mondták, de a térképen továbbra se lett meg. Végül hagytuk a fenébe, név nélkül is szép.
A biciklik közben egy villanyoszlophoz láncolva pihentek. Egy darabig tanakodtunk, hogy ott merjük-e hagyni őket, vagy toljuk körbe a városon, végül maradtak. Állt mellettük két motor is, csak nem a biciklit viszik el, meg aztán egy gyümölcsárus is ott állt a kiskocsijával, és Ázsia még nem olyan, mint Európa, ahol nyugodtan fel lehet törni egy autót száz ember szeme láttára, senki nem foglalkozik vele.
Egyébként miután egy tábláról kiderült hol is vagyunk, azt is sikerült kiolvasni az útikönyvünkből, hogy a templom, ami mellett üldögéltünk, a legmagasabb épület a Katmandu völgyben.
Találomra elindultunk egy utcán. A boltok ugyan be voltak zárva, de azért volt nagy jövés-menés. A Tachupal térre kiérve meglepve láttuk, hogy tényleg mezőgazdaságból él a város, ugyanis a tér minden szegletében ment a cséplés. Egyszerre egy maroknyi rozst csépeltek, pontosabban egy kőhöz verték, míg ki nem peregtek a szemek. Kemény munka!
Bhaktapur gazdag város volt a Tibet-India kereskedelmi útvonalon, ezért is van három nagy tere, míg Katmandunak vagy Patannak csak egy-egy. Természetesen mindhárom városban van Durbar tér.
A nagy tereken kívül minden városban vannak kicsi eldugott terek vagy inkább udvarok, amiken általában vagy egy templom van vagy egy sztúpa. Ezekről a terekről nyílnak a házak, itt találkoznak az emberek. Egy ilyen kis terecskére benézve láttuk, hogy az árkádok alatt öregasszonyok serényen pörgetik a rokkát. Be is mentünk megnézni. Általában a nepáliak nem nagyon hagyják, hogy fényképezzék őket, de itt az egyik néni megengedte. Gondolhattam volna, hogy a végén a markát fogja tartani. Mindegy, nem értettem, hogy mit akar. Nem csípem ezt a mindenért fizess mentalitást. Sajnos a legtöbb turista megérkezve valamelyik nyugati országból folyamatosan az otthoni árakban gondolkodik, így aztán nagyon el vannak kényeztetve az ilyenfajta emberek. A turisták által látogatott helyeken a gyerekek köszönés után azonnal öt rúpiát, tollat vagy csokit követelnek, esetleg egyszerre mind a hármat, a felnőttek meg pénzt mindenért. A koldusok örülnek egy rúpiának, de ha külföldi adja, akkor szinte utána vágják, külföldinek tíz a tarifa.
Mindenféle hátsó utcákon és tereken keresztül egyszer csak a Durbar térre értünk. Útvonalunkat nem nagyon terveztük, csak mentünk amerre látunk. Azt hiszem ez a legjobb módja egy város felfedezésének, tájékozódni meg úgyse sikerülne, maximum nagy vonalakban.
Természetesen ez a legnagyobb a három tér közül, rengeteg templommal. Régen még ennél is több volt, de az 1934-es földrengés után nem sikerült mindet helyreállítani, úgyhogy van egy-két templomlépcső templom nélkül. Így is nagyon szép, hangulatos tér. Lehet, hogy így sztrájk alatt még hangulatosabb is, mert nem kellett folyamatosan levakarni magunkról a furulya-, hegedű-, legyező-, nyaklánc-, kulcstartó-, imamalom-, isten tudja mi árusokat, sőt önjelölt idegenvezetők sem voltak. Néhány kis bolt félig nyitva tart, úgyhogy lehet venni üdítőt meg vizet. Általában hideget, ami ritka kincs, hiszen inkább nincs áram, mint van, most viszont egész jó az ellátottság, mivel az üzletek 99%-a zárva van. Egyébként a pletyka szerint Nepál egy zseniális üzletet kötött Indiával, kihasználandó az óriási vízenergia-potenciált, ami az országban rendelkezésre áll. India megépíti az erőműveket, Nepál meg cserébe odaadja az áramot. Zseniális!
Hazafelé egy másik utat választottunk, ami sokkal jobb volt. Egy baja volt, ez is a kifutópálya közepéhez vezetett, ahonnan aztán a reptér kerítése mellett kellett kerekezni egy földúton. Még így is jobban jártunk, mint a másik útvonallal, hangyányit még talán rövidebb is volt.
A reptér végénél elmentünk még egy hindu templom mellett, már azon gondolkodtam, hogy esetleg meg kellene nézni, de miután végigolvastam, hogy nem lehet bevinni fényképezőt, magnófelvevőt, távcsövet, kezdtem lemondani róla. Végül az is oda volt írva, hogy látogatás csak hinduknak, ez megoldott a problémát. Helyette megnéztük a szent folyón létesült fürdő ghatot. A folyó igazából patak, de hát szegény ember vízzel főz. Használni szerintem nagyon régen nem használta már senki a helyet, mert a víz helyett szennyvíz folyik. Nem szennyezett, hanem pont olyan, mint nálunk a csatornákban folyik, csak több szemét úszik benne.
A városba visszaérve aztán belefutottunk egy vonuló maoista csapatba, ki kellett várni, míg elmennek, aztán beállhattunk a sor végére. Kezdik magukat felhergelni, ment a nagy szlogenkántálás. Hogy mit ordítanak, azt nem értettük, csak olyanokat hallottunk ki, hogy „Óriási nagy faszom van!”, illetve „Vászon, vászon, vászon van a hasamon!” A „zinglabát” már értjük, az urduul is éljent jelent. Még Pakisztánban hallottuk a határzárásnál, de csak sokkal később, mikor az indiai oldalról is megnéztük, tudtuk meg, hogy mit jelent. Szóval mikor zinglabázás megy, akkor azt kiabálják, hogy „Éljen, éljen a maoista párt, halál, halál a kormányra!” Bájos, használható az egész világon, csak a párt nevét kell lecserélni. Amúgy a kormánynak „murdaba” van. Nyilván az átírásom rossz, ha valaki beszéli a nepálit legalább anyanyelvi szinten, az majd javítson ki.
A tüntetők szagából egyébként érezhető volt, hogy már napok óta nem fürödtek. Gondolkodtunk is rajta, hogy hova jár ennyi ember például a dolgát végezni. Erre nem kaptunk választ, viszont azt más turistáktól megtudtuk, hogy szépen telik a kórház, mert az emberek nem jutnak tiszta vízhez, élelmiszerhez.
Este még kihasználtuk a két órás nyitva tartást, és vettünk ezt-azt, mert holnap túrázni indulunk. Nem oda, ahova terveztük, de megpróbáljuk. Ehhez kicsit átírtuk a túraengedélyünket, de lehet, hogy még így sem fogják elfogadni. Mindenesetre egy próbát megér. Csak ne kellene gyalog kimenni a városból, sok az a plusz tizenöt kilométer séta még az ezer méter szintemelkedés előtt! De hát ma is letekertük negyven kilométert, meg az előző napokban is napi tizenöt kilométert sétálgattunk, szóval bízunk magunkban.
Vásárlás közben láttuk, hogy egy félőrült európai turista kioszt egy japán nénit, hogy ez az egész cirkusz a maoistákkal miattuk van. A néni csak nézett rá bután, és fogalma sem volt miről beszél. Nyilván a srác kínainak nézte.

 

Címkék: nepál katmandu

71479 km, Katmandu

2010.05.14. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggelire a maradék banánunkat ettük meg, mivel normál esetben sem nyit ki semmi tíz előtt, a szállodánk étterme meg aztán pláne nem, de eddig nem is voltunk rászorulva. Egyszer ugyan felmásztunk megnézni, de inkább nem eszünk ott, ha nem muszáj. Nemcsak azért, mert beláttunk a konyhába, és jellegzetesen fejlődő országbeli konyha nézett vissza ránk, hanem mert nincs forgalma, ami azt jelenti, hogy sokáig tárolnak mindent, az meg a fosás melegágya. Különösen itt, ahol ugyan nagyon kellemesnek érezzük a klímát, de mégiscsak harminc fok van, áram viszont ritkán van.

Gondosan előkészültünk a napi kirándulásunkra, például a készpénzkészletünk nagy részét elrejtettük a szobában. Nem tudom eldönteni, hogy ha én lennék besurranó tolvaj, akkor vajon tényleg benéznék-e a tévé alá, vagy csak azért gondolom, hogy igen, mert oda tettük a pénzt. Az egész csak azért volt, mert este alaposan beparáztattuk magunkat, hogy a maoisták majd tőlünk is adományt gyűjtenek egy sarkon.
Ehhez képest úgy tűnt, hogy kevesebb tüntető van az utcákon és határozottan visszaesett a lelkesedésük. Semmi zászlólengetés, masírozás, jelmondat kiabálás nem volt. Inkább csak üldögéltek a kereszteződésben, és újságpapírra nagy halom chipset raktak ki közös reggelinek. Úgy tűnik, nekik fogy el először a kajájuk.
A belvárosban egy helyen voltak csak maoisták az útvonalunkon, utána letértünk a kisebb utcákra, ahol nem nagyon erőltetik a tüntetést. A média először háromszázezer tüntető érkezéséről regélt, aztán visszavették százötvenezerre, de szerintem jó, ha a tizede van. Abból is a kemény mag nagyon kicsi, talán ha pár százan lehetnek. Őket arról lehet megismerni, hogy fekete melegítőruhában vannak, és általában céltudatosan csinálnak valamit. Például ők állják körül a rögtönzött színpadok hátulját, nehogy valaki felmenjen, vagy egyszerűen kihúzza a mikrofont.
Volt még két ilyen tüntetős góc a katmandui körgyűrűn, amerre mentünk, és az egyik helyen nagyon szerettem volna kihúzni a mikrofont, mert valami lelkes forradalmár énekelni kezdett. Sikerült még hamisabban énekelnie, mint nekem egy üveg bor után. Mondjuk, egy üveg bor kell is ahhoz, hogy énekelni kezdjek, mert a hallásom azért nem rossz és normál esetben engem is zavar a saját éneklésem.
A mellékutcákban egyébként a lazulás jelei mutatkoztak, nyitott boltokat láttunk, köztük egy egész európai kinézetű és felszereltségű üzletet, ahol rögtön vettünk is néhány halkonzervet meg kekszet, hátha éhezésre kerül a sor. A halhoz nincs kenyér, de éhínség idején nem lehet finnyás az ember, és a konzerv önvédelemre is alkalmas. Erről jut eszembe, hogy szert tettem egy khukrira, úgyhogy tényleg jobban teszik a maoisták, ha visszafogják magukat. A khukri hagyományos nepáli fegyver, bár azt hiszem, hogy a ghurkák tették híressé a brit hadseregen keresztül. Alapvetően embertársaink darabolására fejlesztett görbe kés, jó nehéz pengével, hogy húzása legyen. Érdekessége, hogy nem felfelé hajlik a pengéje, hanem lefelé. A friss beszerzés igazi munkaeszköz, semmi csicsa, fa tok, fa nyél, meg durván kovácsolt és köszörült penge. Nem kell aggódni, nem hordom magammal, mert ki kard által él, kard által vész el, és amúgy is van vagy fél méter és nehéz. Minden háztartásba elkell az ilyesmi.
Meglepően egyenes vonalat húzva, alig több, mint egy óra alatt elértük Bodhnathot, ami nem rossz teljesítmény a hat és fél kilométeres távon.
Itt áll Katmandu egyik szimbóluma, egy szép nagy sztúpa. A völgyre jellemző fehér félgömb, aminek a tetején a tornyot természetesen Buddha szeme díszíti. Alapvetően a sztúpához tartoznak a négyzet alaprajzú teraszok is, de valahogy az ember azt mindig csak valami alapnak tekinti. Igazából mindennek jelenése van, és minden szimbolizál valamit, amit mi általában nem veszünk észre. Például a torony tizenhárom lépcsővel keskenyedik el a csúcsa felé, ami a nirvána eléréséhez vezető tizenhárom lépcsőt jelenti.
Rögtön a bejáratnál lekapcsolt minket egy kissrác, azt hiszem, hogy csak beszélgetni akart, mivel nem tért rá semmilyen üzletre. Értelmes gyerek volt, azt mondta, hogy bármelyik Európai ország fővárosát meg tudja mondani, és tényleg csak Máltával sikerült rajta kifognunk, olyan alattomos csapdáknak nem dőlt be, mint Törökország, amire azért elég sokan rávágnák Isztambult. Ázsiára áttérve csak Myanmar fővárosát nem tudta, de szerintem azt jelenleg a Föld lakosságának igen kis hányada tudja. Aki most rávágta, hogy Yangon, az olvasson vissza.
Tettünk néhány kört a sztúpa körül, természetesen szigorúan úgy, hogy jobb kéz felől essen. Megpörgettünk jó néhány imamalmot is, bár nem tudom mekkora hatása van ennek a politikai helyzetre. Az imamalom mindenesetre hatékony megoldás az imádkozásra. Persze senki ne gondolja azt, hogy egy igazi hívő csak úgy tekergeti őket, és közben a napi politikát vitatja meg valakivel. Pörgetés közben is mormolja, hogy „Om mani mani”. Néhányan a mantrák közben végignyúlnak a földön, és az igazi kőkemény zarándokok az egész utat így teszik meg egy szent helyre. Itt azért ilyennel nem találkoztunk, de el lehet képzelni, hogy milyen lehet, az embernek saját teste hosszával kimérni mondjuk a Kailash hegy körüli korát, ami normál gyaloglással is megerőltető három nap, ötezer méteres hágóval az útvonalon. És természetesen a napi hason csúszás után mindig vissza is kell menni a csomagért.
A buddhistáktól elvonultunk a hindukhoz, akikben megint nem tudtunk csalódni. A Pashupatinath templom ugyan a világörökség része, de ez nem jelenti azt, hogy meg is osztanák a világgal. Belépőjegyet csak a nem hinduknak kell venni, ők viszont nem mehetnek be. Az 500 rúpiás jegy csak arra jogosít, hogy a kapuig elmenjen az ember, és ott bekukkantson. Ez azért is pofátlan, mert út közben 100 rúpiáért ittunk fejenként egy teát és ettünk egy tál sült tésztát. De ennyi pénzért kétágyas szobát lehet kapni még Katmanduban is. Szóval közöltük, hogy megnyalhatják, ennyit nem fizetünk azért, hogy a kapun keresztül lássuk egy aranyozott bika seggét. (Nagyjából ennyit lehet látni a beszámolók alapján.)
Visszakutyagoltunk a belvárosba, elhaladva egy újabb tüntető csoport mellett. Nagy hepajra nem kell gondolni, a legfontosabb kereszteződésekben általában száz tüntető unatkozik, vagy éppen énekel és táncol, a helyiek meg nézik, jobb dolgukat ugyanis nem végezhetik, pedig lenne.
Vacsora közben megint ránéztünk a leveleinkre. Az internet sebessége olyan lassú, hogy éppen csak használható, a blogot nem tudjuk feltölteni. Közben az egyetlen tiszta ingemet leszarta egy madár. Hozhatna szerencsét!
Este hatkor aztán kinyitottak a boltok, azt mondták, hattól két órára kinyithatnak. Ennek ellenére nagyjából az üzletek a fele nem nyitott ki, és járőröző fekete melegítős maoistákat is láttunk. Úgy tűnt, hogy éppen bezáratják az egyik üzletet, míg az összes többit hagyják. Erős a gyanúm, hogy arról van szó, hogy aki fizet, az este kinyithat, aki nem, az nem. Nálunk ezt védelmi pénznek nevezik, és általában a szervezett bűnözés kifejezéssel szokott egy szövegkörnyezetben szerepelni.
Sok remény nem mutatkozik arra, hogy tényleg három nap alatt vége legyen a sztrájknak, és ha nem lesz, akkor ki kell valamit találnunk, mert két hétre nem tud lekötni egy üzemelő város sem, nemhogy egy olyan, ami zárva van.

 

Címkék: nepál katmandu

71476 km, Katmandu

2010.05.13. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Ma egy éve indultunk, ennek örömére Nepált kihúzták a konnektorból. Minden üzlet zárva van, teljes gőzzel beindult a sztrájk. Hogy miért hívják sztrájknak, arról fogalmam sincs, mert baromira nem önkéntes, két választása van a bolttulajdonosoknak, hogy bezárnak, vagy felgyújtják az üzletüket. Persze mielőtt bezárnának, még megkeresik őket az aktivisták és adományt gyűjtenek. Kis üzlettől ötezret, nagytól ötvenet, vagy amennyit kinéznek belőle. Ez is annyira önkénes, mint a bezárás. Alapvetően én ezt gazdasági terrorizmusnak hívnám. Régen csak kicsit volt rosszabb a helyzet, akkor buszokat is megállítottak adományt gyűjteni. Ott sem volt opció, de adtak róla számlát. Hát mit mondjak, remek!

Azért egy-két dolgot lehet még venni. Például úgy látszik, hogy a biciklin fél tonna gyümölcsöt toló árusok nem befolyásolják a sztrájk hatékonyságát, ahogy a bétel árusok sem. Aztán lehet, hogy utóbbiakra egyszerűen szüksége van a forradalomnak. Ja, és lehet hegedűt is kapni. Nagyjából ennyi. Pár bolt nyitva tart, de úgy, hogy csak be kell csapni az ajtót, ha jön valami vörös zászlós különítmény.
Mivel a szállodánk úgynevezett éttermében még nem voltak hajlandóak foglalkozni velünk, vettünk egy kiló banánt, és elindultunk a tüntetés, illetve a turista iroda irányába. Úgy tűnt, hogy a nagy tömeg szétszóródott a városban, lehet, hogy előre egyeztetett stratégia szerint telepedtek le a nagy kereszteződésekben, de az is lehet, hogy a demonstrációnak helyt adó park vált alkalmatlanná a lázadásra, miután éjjel egy kiadós zuhé feláztatta.
Zavartalanul eljutottunk az irodáig, ahol zavartalanul legomboltak rólunk fejenként húsz dollárt az engedélyért, majd az optimista jóslatot adták a sztrájk végére.
Úgy döntöttünk, hogy Patanba megyünk kicsit körülnézni. Régen ez egy független város volt, ma már összeér Katmanduval, és egy városrészt alkot. Persze ettől még itt is van Durbar tér, még szebb is, mint Katmanduban.
A forgalom teljes hiánya ugyan jót tesz a gyaloglásnak, de a gyaloglás nem tesz jót az embernek. Őszintén szólva elviselném a forgalom hátrányait, ha vége lenne ennek a marhaságnak.
Útközben láttunk egy kifőzdét, ami nyitva volt, be is tértünk egy teára meg némi vegetáriánus curryre, de csak miután sikerült elzavarniuk az ajtó előtt őrt álló sánta bikát. Bent egy csomó rendőr pihengetett, ez megmagyarázza, hogy miért volt nyitva.
Patanban aztán megint jött a „szkuzmi, szkuzmi”, de mondtam nekik, hogy sztrájk van, nem veszünk, és megállás nélkül továbbmentünk. Nem vitatkoztak a döntésünkkel.
Természetesen minden zárva volt, de azért az utcán itt is elég nagy élet folyt. Nagy kanyarokkal közelítettük meg a Durbar teret, útba ejve néhány teret és templomot. Nepálban a buddhizmus és a hinduizmus elég szépen összefolyt, úgyhogy jól meg kell nézni egy-egy templomot, hogy az ember rájöjjön, melyik vallás szentélyéhez van éppen szerencséje. Egy buddhista templomban is simán bele lehet futni Ganésa szobrába például. A hinduk meg Vishnu kilencedik inkarnációjának tartják Buddhát, amivel ugyan a buddhisták nem értenek egyet, de az az ő problémájuk.
A Durbarra kiérve aztán meglehetősen elámultunk. Egy hatalmas téglával kirakott téren találtuk magunkat, ahol teljes rendezetlenségben, de egymással mégis párhuzamosan templomok álltak. Egy önjelölt idegenvezető azonnal beterelt az egyikbe és már magyarázott is, de érezhetően ez csak a trial period volt, öt perccel később biztos bankkártyaszámot kért volna. Finoman leráztuk. A templom egyébként nagyon jó volt, de ha kicsit letörölgetnénk, még jobb lenne.
Ahogy tegnap, ma is letelepedtünk egy templom tövébe nézelődni. A templomok ezen a Durbaron is egy lépcsős piramison állnak, amire fel lehet menni, és fent leülni a körbefutó verandán. A kilátás jó, és árusok sem zargatják az embert, bár ez éppen nem volt probléma, mert senki nem akart eladni semmit. Nem is nagyon volt kinek, mert ugyan a tér tele volt lófráló emberekkel, fizetőképes külföldi turistából egész Patanban nem láttunk többet tíznél, és ebbe magunkat is beleszámoltuk.
A térről kifelé menet megint jegyet akartak vetetni velünk, de mi megint nem vettünk. Mondtam, hogy sztrájk van, ma nem vagyunk turisták. Egy arra járó megjegyezte, hogy a szemünk bezzeg nem sztrájkol. Mondjuk nyilván ő sem csukott szemmel sétált tök ingyen, úgyhogy a szava sokat nem nyomott a latban.
Visszafelé más útvonalat választottunk, mert akármennyire is erőszakmentes a dolog, egyáltalán nem jó érzés több száz értelemtől egyáltalán nem tündöklő, sarló-kalapácsos kendővel bekötött fej közt sétálni.
Rövidesen elértük a katmandui Durbar teret, ahol úgy tűnt feladták a turisták megsarcolását, vagy ők is sztrájkolnak, mert nem volt senki a bódékban.
A szállodánkban magunkhoz vettük a laptopot, és átvonultunk ismerőseink szállodájának éttermébe, ahol csirke ugyan már egyáltalán nem volt, de ingyen wifi még igen, és utánanéztünk néhány fontos dolognak. Például annak, hogy Magyarországnak egy tiszteletbeli konzulja van csak Katmanduban, ami sokat nem ér, valamint a Qatar Airways telefonszámának, hogy majd megerősítsük utazási szándékunkat, ha eljön az ideje. Reméljük, hogy azért sikerül elmenni túrázni még hazaindulás előtt. Kevésbé nagyvonalú vágyaink közt az szerepel, hogy ne fogyjon ki Katmandu az élelmiszerből a sztrájk végéig. Ami eléggé reális veszély, tekintve, hogy áram vagy van, vagy nincs, ami nem kedvez az élelmiszerek tárolásának.

 

Címkék: nepál katmandu