Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


46679 km, Kanchanaburi

2010.01.01. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Ugyan rengeteg ellenállhatatlan ajánlat volt a piacon, mi mégis úgy gondoltuk, hogy az Erawan vízesés meglátogatását sokkal kevesebből is ki lehet hozni, mint amennyiért egy ilyen utat reklámoznak. Főleg, hogy a hirdetett kirándulások általában magukban foglaltak még ezeregy dolgot, ami minket annyira azért nem érdekelt, hogy pénzt adjunk érte.

Az egyik ilyen dolog a Hellfire, vagyis Pokol tüze hágó meglátogatása volt. Ez egy elég kegyetlen szakasza volt a halálvasútnak, amit a japánok építettek, pontosabban építtettek a hadifoglyokkal. Ennek a vasútvonalnak a része a híd a Kwai folyón is. A filmet gondolom, nem kell bemutatni, a lényeg az, hogy a híd megépítése KISZ építőtábor volt a többi szakaszhoz képest, ahol gyakorlatilag puszta kézzel építettek hatalmas töltéseket, illetve vágták a sziklába a vasútvonal helyét. A gyilkos szakaszok legkegyetlenebbike volt ez a Hellfire hágó. Szép dolog meglátogatni, de egészen őszintén azon kívül, hogy rengetegen belehaltak az építésébe, nem túl látványos. Olyan ez, mint meglátogatni a Don kanyart, ott is csak egy folyó van ma már.
Szóval kislattyogtunk a buszállomásra, ami nem volt közel. Menetközben megtekintettük, ahogy elsuhan a busz, ami nekünk is jó lett volna. Így aztán egészen sokat vártunk a következő indulására. Indulás után nem sokkal kiderült az is, hogy nem kellett volna annyit gyalogolnunk, simán felszállhattunk volna közelebb is. Végül legalább a nemzeti park bejáratáig elvitt, ahonnan nincs messze a vízesés.
Egyébként a vízesés kifejezés nem teljesen pontos, mert a völgy hosszában hét vízesés van, pontosabban hét akkora vízesés, amit már számon tartanak, meg egy csomó kis zúgó. Mi gyakorlatilag egy menetben felloholtunk a legfelsőhöz, majd onnan ereszkedtünk szépen lefelé. A vízesések és zúgók a Szalajka patak Fátyol vízesésére emlékeztetnek, ugyanúgy kirakódnak az ásványi anyagok és medencéket képeznek.
A legfelső vízesés is ilyen sziklákon folyik le, jó magasról. A völgy tetején viszont látszott, hogy régen ennél jóval nagyobb vízesés volt itt, csak azóta már talált magának egyszerűbb utat a víz. Most már csak a kirakódott, legalább negyven méter magas kúp emlékeztet arra, hogy hajdan ott ömlött lefelé a víz.
G azonnal nekivetkőzött a fürdéshez. Természetesen felkészülve érkeztünk, fürdőruhával, törölközővel felszerelve. A sziklákon lecsorgó víz egy sekély medencét képezett itt, ami tele van halakkal.
Nagy divat errefelé a „halmasszázs”, ami arról szól, hogy bedugják az emberek a lábukat egy medencébe, ami tele van apró halakkal, amik aztán lecsipkedik az elhalt bőrt. Nem tudom, hogy ez miért jó. Nyilván a medence tulajdonosának azért, mert a sok hülye fizet, na de a lábak tulajdonosainak?
Csak azért mondom ezt, mert itt is ezek a halak voltak, csak már egy kicsit nagyobb példányok, amik egyből G lábára támadtak. Ennek meg a sekély, sziklás helynek köszönhetően nem is maradtunk sokáig, hanem néhány vízeséssel lejjebb másztunk. Itt egy szép kerek szikláról ömlött lefelé a víz egy nagy medencébe. Persze halak itt is voltak, készen a lábrágásra. Roppant kellemetlen élmény, ahogy rárontanak az ember lábujjaira, különösen mikor a lábhoz tartozó egyén azon küzd, hogy el ne csússzon, vagy ne lépjen valami hegyes kőre. Amit művelnek, az nem fáj, csak kicsit csikis. Mivel azonban nagyobb halak, mindig ott motoszkál az emberben, hogy ezek csak az első bátortalan csipkelődések, mi van, ha megjön az étvágyuk.
Az egyetlen megoldás, ha az ember beleveti magát a vízbe, és nem áll meg. Utóbbi elég nehéz, mert a vízesés alatt jól esik a víz dögönyözése.
G még egy pár percig kint tipródott, átkozva a halakat, de végül csak becsobbant ő is. A víz hideg volt ugyan, de egyáltalán nem annyira, mint egy mérsékelt övi országban. Úsztunk pár kört, aztán kiültünk a medence szélére, ahonnan a víz egy medencével lejjebb zubogott. Kényelmesen le lehetett mászni a természetes jacuzziba, ahova lezúdult a víz, és nézni, ahogy a pár szinttel lejjebb egy monitorgyík, - olyan, amit Bangkok egyik csatornájában is láttunk – úszik éppen. Ha hirtelen szembeúszna velem egy ilyen méteres gyík, biztos nyelnék pár korty vizet.
Mikor fázni kezdtünk, összeszedtük a cuccainkat, és megint lejjebb mentünk néhány vízeséssel.
Itt a víz két, nagyjából félgömb alakú sziklán folyt le szép egyenletes rétegben, kicsit úgy, mint a Blahán a gombákról. Azon kívül, hogy alattuk egy szép kis tó alakult ki, aminek a mélysége is jó volt az úszáshoz, kényelmesen fel lehetett mászni a tetejükre, és lecsúszni. Nem hittem volna, hogy csúszda is van a természetben. Mármint hogy olyan, amin tényleg le lehet csúszni, anélkül, hogy cafatokra szaggatná az ember seggét. Remek volt!
Kis csúszdázás után aztán újra szedelőzködtünk, hogy még kényelmesen elérjük az utolsó buszt Kanchanaburiba.

 

 

Címkék: thaiföld kanchanaburi

46538 km, Kanchanaburi

2009.12.31. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

G hajnali tíz körül kipiszkált az ágyból, hogy most már menjünk enni. Nem tudom, meddig tudtam volna még aludni. Hajnali fél háromkor ugyanis tahó vendégek érkeztek. Azzal kezdték, hogy addig hellóztak, míg valaki elő nem került a recepcióról. A probléma ezzel csak az, hogy a szállásunk egy bambuszbungaló, természetesen nyitott ablakokkal. Miután kaptak ők is helyet, még háromig óbégattak. Különösen az egyik lány üvöltött, biztos nagyot hall. Erős volt bennem a késztetés, hogy amolyan Amerikai História X jelenetként alsógatyában és bakancsban kimegyek és felkérem őket, hogy takarodjanak be az ólaikba és kussoljanak. Természetesen a lustaságom és a körülmények, mint izomszegény testalkatom, megakadályozták a látványos akciót.

Mivel a vacsora aránylag szar és aránylag drága volt, továbbá G-nél emésztőrendszeri problémákat, konkrétan fosást eredményezett, kerestünk valami útszéli kifőzdét, ahol pont olyan szar kaját ettünk, de legalább olcsón. A jelentős zsírtartalmat meg úgyis felégetjük pillanatok alatt.
Gyalog indultunk el a Kwai folyó hídja felé, miközben vidáman fütyültem a film zenéjét. G nem látta, felesleges volt strapálnom magam.
A híd persze nem olyan, mint ami a filmben van, de ezt már tudtuk előre. Azt viszont nem, hogy milyen kicsi. Mindenesetre átsétáltunk rajta, ami nem is olyan egyszerű, mert sok a turista, és gyalog csak a sínek között lehet menni, ami elég keskeny, tekintve, hogy a nyomtáv csak egy méteres. Utána benéztünk a szomszédos múzeumba is. Hát, van egy másik múzeum is a városban, azt kellett volna választani, azt hiszem. Itt kupacokban állt minden, ami köthető volt bármilyen háborúhoz, vagy a korszakhoz. Hogy a szépségkirálynők hogy kerültek az egyik terem falára, az rejtély. Szóval sok rozsdás kacatot láttunk, meg néhány szobrot a kor vezető politikusairól. Hogy Albert Einstein hogy került közéjük, azt nem tudom, és azt sem, hogy miért zöld mindegyik szobor az arca. Ha jól tudom, akkor a II. világháborút nem zombik vívták.
Megnéztük a környék katonai temetői közül az egyiket. Szomorú látni a sok fejfát, ami alatt valójában nincs senki. A feliratokon csupa fiatal, zömében harminc alatti ember neve szerepel. Mi értelme ennek az egésznek? Néha a lemmingeket többre tartom az embereknél. Pont annyi időnk maradt, hogy visszamenjünk a szállásunkra, ahol G átöltözött, mert a Tigris templom meglátogatása megfelelő ruházatot kíván. Egészen pontosan olyat, ami nem piros, vagy narancssárga, esetleg rózsaszín, és persze megfelel egy templom előírásainak is.
Kettőkor aztán másik pár emberrel felpattantunk egy pickupra, ami kiszállított a negyven kilométerre lévő helyre. Elsőként aztán megvágtak egy jelentősebb összegre belépő címén, aztán már rohantunk is a tigrisekhez. Az út mellett bambán bámult ránk néhány szarvas, de nem tudtak lekötni.
Elsőként a tigris kanyont látogattuk meg, ahol viszonylag biztonságos hosszúságú láncok (egy méter) végén heverésztek a tigrisek. Természetesen így sem lehetett csak úgy közéjük sétálni. Mindegyik mellett állt egy gondozó, az embereket meg kézenfogva vezették a tigrisekhez. Hátulról megközelítve meg lehetett simogatni őket. Fotózásra is volt lehetőség, mondták, hogy ők csinálnak fotót az én gépemmel rólam, mindezt ezer bahtért. Ajánlat szinten maradt a dolog. Először bementem én megvakargatni a lusta dögöket, aztán G. Kintről prímán lehetett fotózni, csak hát nagy volt a tömeg, valaki mindig besétált elém.
Innen felmentünk a park másik részébe, ahol szerzetesek felügyelete alatt fiatal tigrisek heverésztek itt-ott. Róluk aztán annyi képet csinálhatott az ember, amennyit akart, mellettük állva, ülve, vakargatva, mindezt ingyen.
A program másról tulajdonképpen nem is szólt. Négy felé aztán az összes jószágot visszavitték a ketrecébe, mi meg mehettünk haza.
Maga a Tigris templom úgy alakult ki, hogy egy kolostor befogadott egy elkobzott tigrist, aztán a többi meg csak úgy jött. Nem tudom összesen hány állatot gondoznak, de mi láttunk legalább húszat. Mint látványosság tulajdonképpen egy turistacsapda, természetvédelmi szempontból sem hiszem, hogy nagy értéket képviselne, bár állítólag arra gyűjtenek, hogy a tigriseket visszavihessék az erdőbe, amit először meg kell venni. Fene tudja, hogy mi lesz a vége. Az mindenesetre biztos, hogy ilyen közelségből nem lehet máshol tigriseket látni, ha az ember nem cirkuszban dolgozik. Erre az élményre pedig szükség van ahhoz, hogy az emberek megtapasztalják azokat az állatokat, amiket meg kellene menteni. Bár a tigrisek megmentésében tulajdonképpen nem is a tigris a legfontosabb, hanem maga az élőhely. Azzal, hogy a tigriseknek életteret biztosítanak a vadonban, megmenthetnek millió más, kevésbé ikonikus külsővel megáldott fajt is.

 

 

Címkék: thaiföld kanchanaburi

46458 km, Kanchanaburi

2009.12.30. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Kényelmesen összepakoltunk, levittük a hátizsákokat a recepcióra, és elmentünk megvenni a repjegyet Myanmarból Indiába. Addig azért nem fizettük ki, amíg nem láttuk benyalva az indiai vízumot. Addig simán is ment a dolog, hogy kifizettük, de hát már Myanmarral üzletelünk, így telefonálgatós, elküldős a dolog, várni kellett egy órát. Addig szépen megkajáltunk, majd visszamentünk, de még mindig nem volt jegy. Összetett problémába botlottunk ugyanis. Egyrészt az egyik légitársaság irodája zárva volt, a másiknak meg csak december 25. után érvényesek az árai, így csak akkor tudják kiállítani a jegyet. Elvileg nem probléma, mert e-ticket, így el tudják küldeni e-mailben, amit valahol majd kinyomtatunk. Azért kértem egy papírt aláírással arról, hogy küldik a jegyet, legyen jogalapom rájuk borítani az irodát, ha mégse.

Különösen meleg volt, így elvetettük a „tömegközlekedéssel a vasútállomásra” gondolatot, helyette taxiba vágtuk magunkat. Ha a központi pályaudvarról lett volna szó, akkor persze busszal mentünk volna, de ez egy másik, elhagyatott, alig használt állomás, ahonnan naponta talán tíz vonat indul. Azért választottuk ezúttal a vonatot, mert a Kanchanaburiba vezető vasútvonal történelmi jelentőségű, ezért támogatott, ami a kedvező jegyárban nyilvánul meg. Ezenkívül azt is tudtuk, hogy a vasútállomás Kanchanaburiban közel van a szállásokhoz, a buszállomással ellentétben.
Jó korán kiértünk, de hát úgysem tudunk volna mit kezdeni magunkkal. Ittunk egy jeges kávét, mert a vérnyomásunk nem volt rendben. Utána aztán elkezdett rendesen fájni a fejem, meg ki akart esni a szemem. Ebből arra következtettem, hogy már a kávé előtt sem alacsony volt a vérnyomásom, hanem magas. Príma, hogy mindkettőre ugyanazokat a tüneteket dobja ki a szervezetem.
A vonatunk természetesen harmadosztályú volt, de azért a ventillátorok szépen keverték a levegőt, bár nem sokat tudtak hozzátenni a nyitott ablakok miatt kialakult huzathoz. A klimatikus viszonyok miatt itt a vonatablakokat tökig le lehet húzni, és fém árnyékoló is van, ha éppen úgy hozza a szükség. A buszok ablakát meg feltolni lehet, hogy rendesen járjon a levegő, ne úgy, mint egy Combinon. Ez a nagy szellőztetési lehetőség amúgy illúzió, mert teljesen kinyitva az ablakokat pillanatok alatt könnyezni kezd mindenkinek a szeme, ha ennek ellenére valaki kitart, garantált a kötőhártyagyulladás.
Kanchanaburiba érkezve persze az állomáson azonnal lekapcsolt két riksás - pontosabban pedicab, vagyis tricikli-taxi, de hát annyi féle szállítási eszköz van Ázsiában, hogy külön lexikon kell hozzájuk - szállodákat ajánlgatva. Arra gondoltam, hogy a szállodák alkalmazásában állnak, de azért az utolsó pillanatban rákérdeztem, hogy ingyen vinnének-e. Nem, így hát gyalog mentünk. Rövidesen találtunk is egy kellemes helyet, ahol meleg víz természetesen nincs, de van ingyen wifi.

 

 

Címkék: thaiföld kanchanaburi