Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


44526 km, Kompong Chhnang

2009.12.15. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Kivonultunk testületileg, hátizsákostól, gurulóbőröndöstől a jegyirodához, ahonnan a busz indult. A gondos szervezésnek köszönhetően még kényelmesen ihattunk egy kávét, ehettünk egy szendvicset is indulás előtt. Aztán persze kiderült, hogy ehettünk volna még többet is, mert a busz csak nem akart megérkezni a meghirdetett időpontban. Mondták, hogy biztos dugó van, ami háromnegyed órás késésnél már nem tűnt annyira hihetőnek, pláne, hogy az indulási pont nem volt messzebb egy kilométernél. Végül csak megérkezett.

A beszállás sem ment gördülékenyen, mert amíg én a csomagok pakolászásával megbízott fiúnak próbáltam elmagyarázni az alapvető fizikát, miszerint egy kisebb térfogatba egy nagyobb térfogatú bőrönd akkor sem megy be, ha nagyon akarja, G és az ábécé többi tagja nyelvi nehézségekkel küzdött. A pontatlan kiejtés miatt a jegyellenőrző srác meg volt győződve róla, hogy Kompong Chamba akarunk menni, következésképpen meg akarta győzni őket, hogy ez nem az a busz. Történetesen ebben igaza volt. Rövidesen minden megoldódott és elindulhattunk a Tonle Sap folyó mentén, hogy aztán a célunk előtt pár kilométerrel tartsunk pihenőt. Nyilván senkit nem érdekelt, hogy mi meddig megyünk, nem a végállomásnál akartunk leszállni.
Kompong Chhnangban a járdaszegélyre kipakoltunk, egyből megrohantak a motoros taxik, de egyelőre nem tárgyaltunk velük, hanem elindultam szállást keresni. Sok sikerrel nem jártam, viszont a motorosok egyike nem hagyta magát, és utánam jött meggyőzni, hogy nincs itt olyan sok szállás, mint ahogy az útikönyv mondja. Éppen kezdtem ezt amúgy is belátni és aggódni, hogy érdemes volt-e eljönni, ha egyszer a hajók sem állnak már meg, és a vendégházak is kihaltak.
Felpattantam mögé, és elvitt egy kissé koszlott, de nem túl borzasztó helyre. A szobák megtekintése után abban is megegyeztünk, hogy ő és három kis barátja értünk jönnek egyre, és elvisznek az úszó faluhoz, meg még egyéb helyekre, amikről sok fogalmam nem volt, de nem ellenkeztem, csak azt akartam tudni, hogy hány kilométer motorozást jelent ez, mert nem mindenki lelkes, ha instabil a jármű.
Visszarobogtunk majd négyesben elsétáltunk az amúgy nem túl távoli vendégházhoz, de éppen csak hogy lepakoljuk a cuccainkat, már mentünk is vissza oda, ahol leszálltunk a buszról, mert ott volt egy szimpatikus étterem.
Ebéd után a piacra mentünk, mert az van mindenhol, és általában érdekes szokott lenni, még akkor is, ha viszonylag egyformák. Ezzel el is telt az idő, mehettünk a motorosainkért, akik pontosan felvonultak az elszállításunkra.
Lassan, nagyon óvatosan gurultunk a folyópart felé egy olyan falun keresztül, amit két hónapja még csónakkal kellett volna meglátogatnunk. Motorosaink direkt elkerülték a főutat, tudták, hogy ez érdekesebb számunkra, mint villámgyorsan megtenni azt a pár kilométert.
A parton két csónakost is kerítettek, akik egy órás sétacsónakázásra vittek a rozzant lélekvesztőiket. A falu egyáltalán nem volt turistalátványosság, hanem egy falu, ami a vízen lebeg. Szenzációs élmény volt! A parthoz közelebbi házak ugyan magas cölöpökön álltak, de a távolabbiak csinos utcácskákba rendezve úsztak. Evezős asszonyunk láthatólag ismert mindenkit, mindenkivel váltott pár szót menet közben. Minket ugyan nem ismert senki, ennek ellenére minden gyerek vadul integetett és hellózott. A házak igen változatosak voltak. Volt olyan, amelyiknek az alapját egy csónak adta, ami mellé két nagy köteg bambuszt raktak, hogy a tetejére rakott házat fenn-, illetve egyensúlyban tartsa. Volt olyan, amelyik csak bambuszkötegeken úszott. Némelyik alatt betontartályok voltak, vagy csak egy beton hajótest. A felépítmény is változatos volt. Leggyakoribb a faház volt, változatos állapotban, de akadt pálmalevélből készült kunyhó és bádoglemez-házikó is, meg természetesen ezeknek a kombinációja. A kialakítás viszont elég egységes volt. A ház hátsó része zárt volt, ami előtt egy nyitott oldalú szoba volt, ahol azt hiszem a napi élet folyt. Általában itt volt a tévé, sok helyen a falba építve, alatta DVD-lejátszóval. Ennek a szobának az első fala hiányzott, vagy csak egy rács, esetleg korlát volt, valószínűleg azért, hogy távol tartsa a kisgyerekeket a víztől. Ezen kívül volt még egy terasz is, ahova a csónakból kiléphettek. Természetesen elmaradhatatlan tartozék volt a függőágy a teraszon, és a hosszú pózna tetejére szerelt tévéantenna.
Azok a ház-, vagy csónaktartások, amik nincsenek ellátva árammal, este csak diszkréten akkumulátorról üzemelnek, akárcsak a szárazföldön. Ahogy régen mi hordtuk töltetni a szódás üveget, úgy hordják ők töltetni az akkut. A töltőállomásokon mindenhol van egy nagy aggregátor, amiből, mint egy pókháló, jön a sok drót, körülötte meg az akkuk.
A szomszédba való átszaladás természetesen nem olyan egyszerű, mint egy normál faluban, csónak kell hozzá. A gyerekek ezt egyszerűen megoldják, beleülnek a család legnagyobb lavórjába, és kézzel áteveznek. Persze van ennél szofisztikáltabb megoldás, mint például az, amikor a lavórt egy megfelelő méretű gumibelsőbe rakják.
Az órás csónakázás után motoros vezérünk felvetette, hogy megnézhetjük a szomszédos falut is, ha akarjuk. Akartuk. Ehhez csak el kellett sétálni a párszáz métert, a másik csónakkikötőig. Közben útba ejtettük a hajókikötőt, meg a halpiacot is.
Befizettünk egy újabb egy órás csónakázásra. A teknők, amikkel vittek, most sem voltak túl bizalomgerjesztők, de láttunk néhányat, amiből menet közben elég tempósan meregették ki a vizet, azoknál azért jobbak voltak. A csónak meglehetősen lapos volt, és az egészet fedélzet borította, amire sámli jellegű dolgokat raktak, hogy azon ülhessünk. Igazából csak jelképes ülőkének lehetett tekinteni ezeket a dolgokat, mert nem voltak magasabbak öt centinél. Ezeken kushadtunk míg az evezős állva evezett.
Ez a falu is olyan volt, mint az előző, de egy kicsit kevesebb volt az élet. Úgy tűnt, hogy a lakosság nagy része muzulmán, ugyanis a falu szélén nyurga lábakon állt egy szép fehér betonkocka, kupolával a tetején, azon meg egy félhold. Furcsa volt mecsetet látni a víz felett.
Elhaladtunk egy halválogató üzem mellett is. A kifogott halakat villámgyorsan, kézzel válogatták szét fajonként és pakolták tartókba, amik a hajó mellett úsztak.
A csónakázás után újra motorra pattantunk. Mindig figyelni kell, mert mindenhol motoros taxik ajánlkoznak, nem könnyű megtalálni, hogy ki az, akivel érkeztünk. Rendszeresen előfordul, hogy nem ismerjük meg az illetőt, számunkra olyan egyformák. Szerencsére ők megismernek minket. Ezért sem célszerű például előre fizetni, így nagyobb a motivációjuk.
Újabb lábakon álló falvakon keresztül visszagurultunk a városba, majd tovább a rizsföldek között. Egy fazekasműhelynél álltunk meg, ahol éppen tűzhelyeket gyártottak sorozatban. Ezek tulajdonképpen egy vödörbe épített agyagedények, amikben tüzet lehet rakni, és a tetejükön megáll a lábos.
Motorosaink szépen el is magyarázták, hogy hogyan és miből csinálják. Ugyan volt bolt is, nem próbáltak beterelni, mi azért bementünk. E agya azonnal kiadta, hogy új cukortartó kell otthonra, mert a régi eltört. Ki is néztünk egy alkalmas edényt, de túl kicsi volt. Mondák, hogy nem probléma, van másik bolt, ott biztos lesz. A következő műhelyben kerek fenekű főzőedényeket csinált egy fiatal- és egy öregasszony. A technológia elég meglepő volt. Az edény száját úgy tűnik, hogy korongozással alakították ki, de onnantól lefelé csak egy elnagyolt agyagcső volt. Ezt a félkész terméket aztán egy magas tuskóra állította a fiatalasszony, - aki egyébként egy kismama volt -, belenyúlt, kívülről meg egy falappal paskolni kezdte. Ahogy körbejárt, szépen kihasasodott az edény, de alja ettől még nem lett, az az öreg néni feladata volt. A továbbra is félkész edényeket lerakták száradni, de úgy, hogy a befejezetlen alját becsomagolták, hogy nedves maradjon. Így mikor a néni fejjel lefelé az ölébe vette őket, a szájuk már nem nyomódott el. A paskolásos módszerrel dolgozott ő is. Először a kezét, végül egy fadarabot használva ellendarabnak. Addig ütögette az agyagot, míg a kezdetben arasznyi lyukat szépen be nem dolgozta. Akkor szépen simára törölte és mehetett is száradni. A kiégetést nem bonyolították el, a cuccot egy rizspelyvahalomba rakták, amit aztán begyújtottak.
A bolt is meglett, abban meg az ideális cukortartó. Pont olyan, mint a nagy főzőedények, csak kicsi.
A fazekasoktól egy szórakozóhelyre mentünk kipróbálni a pálmasört. A földek szélén kis kunyhók álltak, azokban telepedtünk le, rövidesen hoztak is egy kis vödörnyi pálmasört, alaposan túlbecsülve a képességeinket és a szesz minőségét. L megivott majdnem három pohárral, én eggyel is alig tudtam megbirkózni. Az élmény talán leginkább ahhoz hasonlatos, mint amikor az ember nem akarja a vállalati bulin lehányni a főnök Gucci öltönyét, ezért inkább visszanyeli a cuccot. Talán annyival volt rosszabb, hogy ennek még az eredete is ismeretlen volt. Kaptunk mellé egy kis szárított halból készült valamit, ami viszont finom volt.
A tapasztalatgyűjtés után még felmentünk egy közeli dombra, hogy megnézzük a naplementét, de két okból sem láttuk. Egyrészt a fák mindent eltakartak, másrészt későn értünk oda. A programból már csak a visszaút volt hátra, meg a sör a végén. Rendes sör.

 

Címkék: kambodzsa kompong chhnang

44417 km, Phnom Penh

2009.12.14. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Hajnali négykor ébresztettek a szálloda lelkes dolgozói, akik úgy gondolták, hogy nem élet az élet, ha éjjel nincs áram, ezért beindították a generátort, amit egy baszomnagy dízelmotor képviselt. Valaha lehet, hogy volt rajta kipufogódob, de az már rég eltűnt, és sokat az sem javított volna a helyzeten, tekintve, hogy gyakorlatilag az ablakaink alatt volt elhelyezve a konténer.

Kicsit felhúztam magam, és lementem leüvölteni a hajukat, de sokat nem értem el vele. Hatig bőgették azt a szart, mi meg negyed hétkor keltünk. Remek éjszaka volt! Távozáskor azért még G feltette a kérdést, hogy szerintük mi a francnak jönnek ide az emberek? Mivel bután néztek elárulta, hogy aludni, de nem állt össze nekik a kép. Hiába, Pol Pot tényleg kiirtotta az intelligens réteget. Ennek egyébként tényleg érződik a hatása. Az országnak legalább a fele gyerek, öreget meg alig-alig látni. A tanár meg sajnos nem a fán terem, úgyhogy pillanatnyilag nem tartoznak a világ szellemi elitjéhez. Azt hiszem, nincs is egyetem az országban, de nem is nagyon van rá szükség, az emberek fele még odáig sem jutott el, hogy írni-olvasni tudjon. Érdekes, hogy ennek ellenére vannak igencsak gazdagok, pontosabban iszonyat nagy különbség van a gazdagok és a szegények között. Az utakon csak úgy nyüzsögnek a Lexus terepjárók, meg a húsz emberrel és fél tonna csomaggal megrakott, szétrohadt mikrobuszok. Erős a kontraszt, meg a korrupció is. Egy itt élő, vagy inkább tengő-lengő dán mesélte, hogy Sihanoukville-ben a rendőrők árulják a drogot.
Persze nem valószínű, hogy a vörös khmerek tehetnek erről, mert már előtte is úgy mentek itt a dolgok, hogy mikor a király filmet akart forgatni, akkor a hadsereg hozta a vadászgépeket, a főszerepet meg a lánya, egy minisztere, esetleg ő maga játszotta. Szóval ez itt néphagyomány minden szinten.
Buszunk ugyanazon az úton ment, amelyiken jöttünk, így harmadszor is áthaladhattunk Snuol kies városán, majd tovább Phonm Penh felé. Nem volt egy túl érdekes utazás, csak az izgatta a fantáziámat, hogy miért akarnak megfagyasztani a légkondival, mikor mindenki dzsekiben mászkál már harminc fokban is, így különösen fázik, ha huszonháromra állítják a hőmérsékletet.
A fővárosban szinte már otthon érezzük magunkat. A tuk-tukosokat lepattintva a korábbi szállodánkhoz sétáltunk ahol megkaptuk a korábbi szobáinkat. Elsőnek a vécét ellenőriztük, mert azt múltkor hiába öblítettük le százszor, nem értünk el jelentős eredményt. Konkrétan szardarabok úszkáltak a vízen bárit is csináltunk. Na, ezek eltűntek azóta, de a rendszer maga nem javult meg, ezt kísérletileg bizonyítottuk.
A thai követség nyitásáig volt idő ebédelni, amit meg is tettünk, mert hiába ettünk meg öt ananászt az úton, azzal túlzottan nem laktunk jól.
A követségen visszakaptuk az útleveleinket, benne a szép matricás vízummal, amin kiállítás dátumának a beadás napja szerepelt. Kérdem én, hogy akkor mi az öregördög vérveres seggéért ültek rajta négy napot? Thaiföld a mosoly országa, csak jó lenne már észrevenni, hogy nem ránk, hanem rajtunk mosolyognak.
A vízummal a zsebünkben a további utat próbáltuk megszervezni. Azt terveztük, hogy hajóval megyünk Kompong Chhnangba, de a khmerek közbeszóltak. Ugyan jár hajó azon az útvonalon, de nem hajlandó megállni, még akkor sem, ha a teljes útra veszünk jegyet. Az irodában azonban elgondolkodtak egy kicsit, majd feltettek néhány fontos kérdést:
- Hányan akarnak menni?
- Négyen.
- Milyen hajóval?
- Mindegy.
- Hmm, akkor van egy ilyen hajó, mutat a képre, ez elviszi magukat kétezer dollárért.
Hangos röhögéssel, távoztam. Ennyiért szerintem helikopterrel is elvinnének. Emberünk kitartó volt, utánunk jött, hogy van másik hajó, az csak háromszáz. Mondtam neki, hogy nem akarjuk megvenni azt a szart, csak négy jegy kellene, de nem tudott segíteni, úgyhogy a tervet módosítottuk és busszal megyünk. Azt megszervezni sem volt egyszerű, mert majdnem ugyanolyan problémába ütköztünk, mint a hajónál. Mennek arra buszok, de oda nem. Érthetetlen, felüljáró van a város felett vagy egyszerűen tilos ott megállni?
Végül találtunk egy céget, így reggel megint kelhetünk hajnalban, hogy elérjük a buszt.

 

Címkék: kambodzsa phnom penh

44068 km, Kratie

2009.12.13. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Reggel a pakoláskor E bőröndje alól előkerült egy skorpió. Mindig mondják, hogy meg kell nézni a cipőt, meg ilyesmit, de még az életben nem találkoztam skorpióval a szobánkban. Ez is egy elég satnya példány volt, de biztos nem kellemes, ha megfarkal valakit.

Fél nyolckor aztán a megbeszéltek szerint megjelent a srác a kocsijával, hogy Kratie-ba vigyen. Meglepetésként elhozta egy barátját is, aki ha nem bántuk volna, eljött volna Snuolig velünk. Köcsögök voltunk és bántuk, mivel négyen ülni egy kocsi hátsó ülésén egyáltalán nem tartozik a kényelmes dolgok közé, pláne, ha az a kocsi földúton megy, és majdnem kétszer annyiért, mint a busz. Egyébként is „csak Snuolig” jönni egy kicsit pofátlan dolog lett volna, ugyanis az az út háromnegyede. Szóval a barát kelletlenül kikászálódott a kocsiból. Emberünk amúgy is egyszer már árat emelt megegyezés után, szóval nem voltunk éppen nagylelkű hangulatban. Azt hiszem, érezte, hogy elment a határig, úgyhogy nem tűnt sértődöttnek.
A busznál egyébként határozottan gyorsabban haladtunk. Már korábban láttam, hogy a Toyota Camry futóműve a gyárinál legalább egy fél arasszal magasabb, ami igen hasznos tuning, ha valaki kétórányira lakik az aszfalttól. Egyébként ez a két óra is csak úgy kettő, hogy hetvenes átlagot diktált a Dakar rally-san porzó úton. Nyilván ismerte a járást, tudta, hogy hol kell lassítani és hol sima.
Egy óra száguldás után megálltunk reggelizni, aminek igencsak ideje volt már, majd az aszfaltot elérve kicsit visszavettünk a tempóból, ott ugyanis volt már forgalom, ráadásul biciklik, meg mindenféle csettegők akadályozták a forgalmat, akik amúgy is notórius hátranézés, illetve jelzés nélküli balrakanyarodók.
Körülbelül három óra alatt értük el a célt, ami igen szép teljesítmény a busz öt órás menetidejéhez képest, amihez még hozzáadódik az is, hogy át kell szállni. Legalábbis normál esetben, mert ma lerobbant a busz, úgyhogy az utat telefonálgatással töltötte a sofőrünk, aki mellesleg a busztársaság alkalmazottja, ami elől minket, mint utasokat elhalászott. Cserébe Kratie-ban a saját cégéhez vitt, ahol megvehettük a másnapi buszjegyet elővételben.
Mivel volt elég időnk, elindultunk megnézni a piacot, de csak hárman, mert G azt mondta, hogy túl meleg van ahhoz, hogy még egy szabványpiacot végignézzen.
Sok különlegességet nem láttunk. Ittunk egy jeges kávét a Mekong partján, de csak azután, hogy sikerült találni egy tolmácsot, mert az Activity tudásomra nem voltak vevők. Addig eljutottunk, hogy kávé tejjel, de a jégnél megakadtak.
A kávé után küldtünk még egy sört is, és ha már ilyen jó vendégek voltunk, kaptunk egy tányér ropogtatnivalót is, nevezetesen sült tücsköt. Meglepő volt, hogy nem lepődtek meg, mikor enni kezdtük. Inkább azon mosolyogtak, hogy fényképet is csinálunk az akcióról. Ha már így belejöttünk, kaptunk a tücskök mellé egy szép nagy madárpókot is, természetesen jól átsütve. Úgy nézett ki, hogy a nap az ízeltlábúak jegyében telik. Ne kérdezzétek, hogy milyen íze van, jellegzetesen pókízű.
A nagy nassolás után megalkudtunk egy tuk-tukossal, hogy vigyen el az Irrawaddy delfinek lelőhelyére, hogy az állatvilágból lássunk valami olyat is, aminek egyáltalán nincs lába, hogy egy kicsit az átlag helyreálljon.
A delfinek a várostól tizenegynéhány kilométerre tanyáznak, a Mekong mélyebb részein. A jegy befizetése után motorcsónakkal átvittek a túlpartra. Már ahogy beszálltunk G kiszúrt két delfint, de természetesen rajta kívül egyikünk sem látta. Később már csak én nem láttam egyet se, de még mielőtt átértünk volna, nekem is volt olyan szerencsém, hogy lássam egynek megvillanni a hátát. Ugyan fényképezővel a kézben ültem, úgy gondoltam, hogy ebből kép nem lesz, mivel egy másodpercre bukkannak csak fel, hogy levegőt vegyenek, az meg arra is alig elég, hogy az ember észrevegye.
A parton üldögélve láttunk még néhányat, sőt egy olyan közel bukkant fel, hogy hallottuk a kifújt levegő hangját. Persze mire odanéztünk, már csak a vízgyűrűket láthattuk. Csónakosunk javaslatára visszaszálltunk, hogy kicsit feljebb menjünk, a delfineket követve. Igaza volt, jó néhány állatot láttunk felbukkanni, miközben evezővel tartotta helyben a csónakot. Nem lehet egyszerű feladat, mert a Mekong sodrása itt is elég erős.
Végül sikerült pár olyan képet lőni, amin van delfin, legalábbis a gyakorlott szem felfedezheti. Az Irrawaddy delfin egyébként nem a leggyakoribb faj. Mondhatnánk úgy is, hogy gyakorlatilag már kipusztult, csak még nem látja be. A világon él vagy kétezer darab, de ez sokat nem számít, mert más-más folyókban. A Mekongban állítólag száz példány él, ebből huszonöt ezen a környéken. Nem tűnik túl jelentős létszámnak ahhoz, hogy újra benépesítsék a folyót, pláne, hogy Kambodzsában és Laoszban sem a delfinek jelentik a prioritást a folyó mentén élő embereknek, akik leginkább maguk szeretnék megfogni a halakat. Szóval, ha a jelenlegi erősen fejletlen ország egy kicsit is továbblép az iparosodás útján, akkor a delfineknek annyi. Egyébként az iparosodás útján csak előre léphetnek, mert visszafelé nincs semmi, eltekintve a félig gépi téglagyártástól és a házakat tartó betonoszlopok kézi öntésétől.

 

 

Címkék: kambodzsa kratie

43821 km, Sen Monorom

2009.12.12. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel pontosan érkezett a srác, és ahogy megbeszéltük először elvitt a piacra. Szép kis piac volt, bár a várttal ellentétben nem láttunk semmilyen extrém jószágot. Itt is vannak hegyi törzsek, de úgy tűnik nem annyira élnek hagyományos életet, mint a laoszi sorstársaik. Lehet, hogy azért, mert kevés már az erdő.

A kedves kis döglött erdei állatok helyett találtunk kitűnő kávét, amit már Laosz óta nagyon hiányoltunk. Reggelire lángosszerűséget ettünk sült banánnal, miközben a boltok választékát szemléltük. Evés közben persze szigorúan távol tartottuk magunkat az élelmiszer-részlegtől, mert az ottani szagok sehogy sem illenek össze az evéssel, még akkor sem, ha ott lehet venni az alapanyagot.
Mire végignéztük a piacot, pont ideje is volt elindulni az elefántokhoz. Negyed óra alatt kint is voltunk a faluban, ahonnan a túra indult. Már vártak az elefántok. Rajtunk kívül volt még három francia, és egy angol turista. A franciák közül az egyik gyalog követte az elefánton ülő két társát, ami eleinte még jó ötletnek tűnt.
Bekászálódtunk a szűk kosár kemény padjára, és még az ebédet is megkaptuk zacskókban a lábunk alá. Meg kell mondanom, hogy nem volt kényelmes. Valami olyasmihez tudnám hasonlítani, mintha férfi biciklin vázon vinnének egy downhill versenyen. Na jó, lehet, hogy nem vázon, hanem csomagtartón. E és L, mint két rosszgyerek, úgy nyomorogtak az elefántjuk hátán. Lehet, hogy kanállal –mint a maradék spenót közös lábosból való megevésnél - meg kellett volna húzni, hogy kinek meddig tart a térfele.
Lassan imbolyogtunk az elefántjaink hátán. Hajcsárjaink gyerekek voltak. Ugyan azt állították, hogy az egyik tizennégy, a másik tizenkét éves, nehéz volt elhinni, mert a kisebbikre mondták a nagyobb kort. Inkább az lehet, hogy nem merték bevallani, hogy egy tízévesre bíztak minket. Egyébként ügyesen csinálta a kissrác, bár legfőbb teendője a noszogatás volt, ugyanis az elefánt komótosan szeret haladni, lehetőleg minél gyakrabban megáll egy kis nassolásra.
Mikor elértük a patakot, akkor azt hiszem, a gyalogos francia arra gondolt, hogy lehet, hogy kellett volna neki is egy elefánt. Mikor másodszorra is kereszteztük a patakot, kezdte érezni, hogy hülye ötlet volt ez az egész. Ráadásul annyira le is maradt, hogy elvesztette a nyomunkat, ami érdekes, mert én láttam még a patak túlpartjáról, de ő nem látott minket az elefánttal. Hiába, az elefánt eléggé láthatatlan, ha az akar lenni. Kicsit később visszamentek érte, és végül úgy érkeztek meg, hogy a hajcsár gyalogolt és az elefánton ült a három francia.
Innentől a szervezés kicsit bénácska volt. Rengeteg szabadidőnk volt a folyóparton, de hogy mennyi, az csak a végén derült ki, mivel a hajcsárok nem beszéltek angolul, nekünk meg fogalmunk sem volt a menetrendről. Közülünk csak G volt olyan bátor, hogy megfürödjön a vízesésnél. Azt nyilatkozta, hogy remek volt.
Szépen megettük a magunkkal hozott ebédet, aztán tengtünk-lengtünk a folyóparton. Már meglehetősen untuk magunkat, mikor végre lehozták az elefántokat a hazaindulás előtti fürdetésre. A zúgó alatti mélyebb vízben le tudtak merülni, miközben a hajcsárjuk a hátukon mászkálva sikálta őket. Ezt láthatóan örömmel tűrték. Általában csak ahhoz kellett a fejükre koppintani, hogy a fejüket is víz alá dugják. Ilyenkor aztán csak az oldaluk állt ki a vízből, meg néha nagy bugyborékolás után előbukkant az ormányuk is, hogy levegőt vegyenek. A mély lélegzet után aztán akkurátusan becsukták az orrukat, és visszahúzták azt is a víz alá.
A mi hajcsárunk különösen élvezte a fürdetést meg a fröcskölést. A végén a zúgón keresztül felmászatta az elefántot. Láthatólag az elefántnak nem okozott gondot, hogy felmásszon és kimásszon a partra. Vajon előfordult-e már, hogy egy elefánt a saját ormányára lépett?
A kissrác maga nyergelte fel az elefántot. Először a vastag pálmarost szőnyegeket rendezte el a hátán, aztán jött a nyereg. Ezt L adta fel neki, aki aztán a hátsó kantárt az elefánt farka alá is beakasztotta. Miután a nyereg a helyére került, az első kantárt is megkötötte az elefánt nyaka körül, majd jöhetett a széles heveder a hasa alá. Ezzel kész is volt. A felszállás megkönnyítésére egy emelvény szolgált. Ez persze nem jelenti azt, hogy olyan egyszerű volt, mint egy autóba behuppanni. Az elefánt csak fejjel volt hajlandó odaállni, ami azt jelenti, hogy először a fejére, aztán a vállára kellett lépni, majd úgy be a kosárba.
Visszafelé más úton mentünk. Mivel a falu fent volt, mi meg lent, felfelé kellett másznia szerencsétlen jószágnak. Ez nemcsak neki volt fárasztó, hanem nekünk is, folyamatosan verődtünk a fa kerethez, miközben az elefánt néha megállt egy fánál vakarózni. Nagyon lassan haladtunk, de csak felértünk, ahol a srác megkérdezte, hogy előre akarok-e ülni. Hát persze, hogy akartam! A helycsere nem volt teljesen egyszerű, mivel az elefánt nem állt meg, a nyereg billegett, és az egész jó magasan volt, meg aztán az elefánt bőre is elmozog az ember lába alatt. Ennek ellenére egészen simán átültem a nyakába, ahol élvezhettem az illúziót, hogy én irányítom. Valójában persze tojt rá, hogy én mit mondok, a srácra hallgatott leginkább, bár ha elkezdtem ugrálni a nyakában, ahogy a hajcsároktól láttam, egy kicsit mintha tényleg nagyobb sebességre kapcsolt volna.
A legtöbb ember számára meglepő, hogy az elefánt szőrös, de az engem is meglepett, hogy milyen vastag szőrszálai vannak. A mienknek a feje teteje különösen sörtés volt, ha rátámaszkodtam, olyan volt, mintha egy kefe lenne a tenyerem alatt.
Rövidesen a faluba értünk, ahol le kellett szállni. Elbúcsúztunk az elefántoktól, meg a kissrácoktól, és gyalog elindultunk a város felé, mondván, hogy úgyis szembe jön majd az emberünk. Az elefánton való szorongás után kimondottan jólesett egy kis séta.
Az út szélén belebotlottunk egy boltba, vagy kifőzdébe, vagy a fene tudja mibe, ahol egy sört akartunk inni, de nem volt. Helyette meghívtak egy kupica borzalmas rizspálinkára.
Továbbsétálva a velünk jövő angolért megérkezett a motorosa, így négyen maradtunk. Pont mire eleget sétáltunk, megérkezett a srác, és kocsival visszavitt Sen Monoromba.
Megint a piacra mentünk, mert a piac jó. Ott első utunk a kávéshoz vezetett, ahol egy újabb adag remek jeges kávét ittunk. Séta közben egy lakodalomba is belefutottunk, éppen folyt az ifjú pár fotózása egy rendkívül esztétikus háttér előtt. Szerencsére a rokonok sem bánták, ha készül róluk fotó, így gazdagabbak lettünk egy jókedvű, meglehetősen fogatlan örömapa fotójával.

 

 

Címkék: kambodzsa sen monorom

43799 km, Sen Monorom

2009.12.11. 10:00 | Ahmet | 5 komment

Tegnapi tuk-tukosunk élelmesen felajánlotta, hogy reggel elvisz minket a buszállomásra. Tulajdonképpen örültünk az ajánlatnak, mivel így biztosak lehettünk benne, hogy tudja hova kell menni. Azért volt ez fontos, mert nincs igazán buszállomás, hanem van kismillió cég, annak legalább ennyi irodája, ahonnan a buszaik indulnak. Látszik, hogy kiirtották az értelmiséget, mert követendő példa nélkül is egészen hamar nyilvánvalóvá válik egy közös buszpályaudvar létrehozásának az előnye.

Az összes cuccunkkal bezsúfolódtunk a szekérbe és emberünk gázt adott. Meglepő, hogy mit bírnak ezek a motorok. Nem hiszem, hogy a tervezők számítottak arra, hogy valaki a hátsó ülés helyére vonófejet fabrikál, hogy utánfutót köthessen a motor után. Már az sem kis igénybevétel, hogy egy ekkora szekeret kötnek rá, amibe aztán négy ember ül, de néha hasonló utánfutókkal őrült rakományokat szállítanak. Gondolom, az első besült dugattyú után rájöttek, hogy a trópusi klímán túlterhelten araszoló léghűtéses motor nem túl hosszú életű. Ennek köszönhető, hogy a teherszállításra használt tuk-tukokat felszerelték egy műanyagkannával, amiből vékony gumicsövön folyamatosan víz folyik a motorra, hogy jobb legyen a hűtés. Néha lehet látni nagyobb motorokat is, mint a Honda Dream, ilyen munkakörben, de azok mögé tényleg akkora utánfutót szoktak kötni, mint egy lovaskocsi. Ehhez kicserélik a hátsó rugókat, vélhetőleg valamilyen autó rugóira, ami viszont nem fér be, úgyhogy házilag ki is szélesítik a motor hátulját. Mindenre van buhera megoldás.
A buszállomáson kellemes káosz fogadott. Egy ember megafonba óbégatott, valószínűleg az induló buszokról adott információt, nyüzsögtek az utasok, és úgy általában nagy volt a fejetlenség.
Meglepetésként egy alig tizenkét éves Koreából kiszuperált légkondis busz volt a mienk. Néhány éve még csak platón utazva lehetett Mondulkiri tartományba eljutni, most meg légkondis busszal, bár az aszfalt még mindig nem érte el Sen Monorom városát.
Az ázsiai viszonyokhoz képest halál pontosan indultunk, hogy aztán belevessük magunkat a reggeli csúcsba, ami már dugónak mondható, de még igen messze van egy rendes, kifejlett európai dugótól. A főútra való besorolás lehetetlennek látszott, de a busz nem állt meg, egészen kicsi sebességgel haladt. Egyszer eljött az a pont, mikor már nem próbáltak meg elslisszolni előtte, így aztán szép lassan sikerült kifordulni.
A várost elhagyva úgy éreztem, hogy a „Minden út Rómába vezet” tétel megfordítását látjuk, Rómából az út mindenhova vezet. A tábla szerint egy irányba kellett menni az északi, keleti, nyugati városokhoz. Nehéz eltévedni, ha kevés az út.
Ahogy haladtunk, egyre több lett a lehetetlenségig telerakott mikrobusz, aminek az utasterében az isten tudja hányan ültek, de az biztos, hogy az egyikben a sofőr mellett három felnőtt „ült”, akiknek az ölében még egy gyerek is volt. És hát ez csak az utastér, mert a csomagtartó egy cseppet sem jobb. Az ajtajukat természetesen nem lehet becsukni, annyira kilóg a sok csomag. Egyikből egy rizsaratógép állt ki, ami természetesen még körbe volt tömve mindenféle batyuval.
Túl sok megállót nem iktattak az útba, de az egyiknél azért megebédeltünk, mert másképp nem lehet bírni a kilenc órás utat. Az út háromnegyede tulajdonképpen egész jó, de aztán elfogy az aszfalt. Kezdetben szép sima földúton mentünk, ahol nyomta is neki a sofőr, szépen haladtunk. Aztán elértük azokat a szakaszokat, ahol éppen építik az utat, és onnan már nagyon zötyögött. G is feladta a további sudoku feladványok megfejtését, mert a gödrök miatt kezdett oldalméretű számokat írni.
Mielőtt Sen Monoromba értünk, egy fiatal srác lecsapott ránk, és szépen megdumált, hogy menjünk az ő szállodájába. Pontosabban abba, amelyik neki jutalékot ad. Hagytuk magunkat rábeszélni, és nem bántuk meg. Végre volt melegvíz, ami eléggé hiányzott már. Jó, hogy lehet hideg vízben is zuhanyozni, meg okoskodnak róla, hogy milyen egészséges, de azért lássuk be, hogy a sörözésnél is egészségesebb a fekvenyomás, én mégis inkább az elsőre szavaznék.
Egyúttal megbeszéltük, hogy leszervezi nekünk az elefánttúrát is másnapra. Ezután elvonultunk vacsorázni. Nagyon tehetségesen kiválasztottuk a legrosszabb helyet a városban. És ezt ki merem jelenteni anélkül, hogy kipróbáltuk volna az összes többit. Egy előnye volt, lelkes volt a felszolgáló, de azzal meg nehéz jóllakni.
Este még a fürdőszobánkban el kellett kussoltatni egy gekkót, ami meglepően könnyen ment, a villany egyszeri felkapcsolása megoldotta a problémát. Hihetetlen hangosan tudják azt üvölteni, hogy gekkó-gekkó. Vajon miről kapták a nevüket?

 

Címkék: kambodzsa sen monorom

43418 km, Phnom Penh

2009.12.10. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Gyors mosodakeresés és pénzváltás után béreltünk egy tuk-tukot egész napra, és elsőként a thai követségre vitettük magunkat. Mivel előző nap már megjártuk az utat, felkészülten érkeztünk, kitöltött vízumigénylő lapokkal, sőt útlevélmásolattal és az elhagyni kívánt ország vízumának másolatával, mert amikor beléptünk Thaiföldre, ezeket kérték még a két fénykép mellé. A reptéren egyébként E-től és L-től csak egy fényképet kértek a vízumhoz. Most két kép kellett, de a fénymásolatok nem. Először elsejére ígérték, de végül megígérték harmincadikára. Mivel maradék időnk nagy részét nem akartuk Phnom Penhben tölteni, kénytelenek leszünk útlevél nélkül utazgatni. Amúgy egész érthetetlen, hogy mit csinálnak napokig, mikor a határon azonnal beütik. Mi két okból nem élünk most ezzel a lehetőséggel: egyrészt a határon adott 15 napos vízum nem lesz elég, másrészt érkezéskor felfigyeltünk a kiragasztott fecnire, miszerint átmenetileg nem adnak ki vízumot az adott határátkelőnél. Nem tudom, mi lett volna, ha történetesen másik irányból érkezünk, és akkor derül ki. Egyébként is érthetetlen számomra, hogy igénylőlapos fényképes hercehurcát csinálnak, de ingyen van, és jó esetben azonnal kiadják a vízumot. Úgy néz ki, van egy kis bürokráciára költhető pénzük.

Tuk-tukosunk nem volt túl boldog, hogy innen buszjegyet venni mentünk, mert az útvonaltervezője nem ezt adta ki legrövidebb útnak a napi programban. Sajnos ez minket nem érdekelt, minél előbb szerettünk volna buszjegyet szerezni, mert úgy nézett ki, hogy a rengeteg utazási iroda ellenére senki nem megy Mondulkiri tartományba. Végül még a sofőrünk és az ő telefonos segítségével is több irodát kellett meglátogatnunk, de végül meglett a jegy, kezdődhetett a turizmus.
Először a Killing Fieldshez mentünk ki. Már a nevéből egyértelmű, hogy nem egy vidám hely. Régen egy kínai temető volt itt, de a vörös khmerek kivégzőhellyé alakították. Az országban felállított hasonló helyek közül ez volt a legnagyobb, napi háromszáz embert mészároltak le. Hogy összesen hányan haltak meg a négy évnyi agyrém alatt, azt senki nem tudja, de a becslések középértéke és a leggyakrabban hallott szám a kétmillió. A területen rengeteg tömegsír van, amik közül nyolcvanat tártak fel.
Belépve egy modern szentéllyel találja szemben magát az ember, ami egy magas torony, nagy üvegablakokkal, kunkori tetővel. Kinézetre olyan, mint egy templom. Közelebb érve aztán kezd felsejleni az üvegfal mögötti tárló, amiben nyolcezer legyilkolt koponyája van. Belépve, közelebbről látszik az is, hogy a legtöbb koponya lyukas, törött, szétvágott. Borzasztó már ez is, meg az, hogy kint van a tábla, mint egy katalóguson: „Lány gyerekek 15-20 év”. A területet körbejárva a feltárt tömegsírok gödreit kerülgettük, de nem ez volt a sokkoló, hanem az, mikor felfedeztük, hogy az ösvény keményre taposott földjén a fehér foltok mind porladó emberi csontok. Szétmálló állkapocs, benne egy foggal, nagyobb, már alig felismerhető csontok. A gödrök szélén a kiásott földből rongydarabok lógnak ki. Idő kellett, hogy rádöbbenjünk, hogy az áldozatok ruhái azok. A fákon táblák vannak feliratokkal, hogy melyiken lógott a hangszóró, ami a halálsikolyt volt hivatva elnyomni, és melyiknek a törzsén verték szét a gyerekek fejét az anyjuk szeme láttára. A kivégzés gyakorlatilag az áldozat egyszerű agyonverése volt valamilyen tárggyal, ami kéznél volt. Az egész rendszer a legapróbb részletéig undorító és végtelenül primitív volt. Hihetetlen borzalmát mégis az árulta el a legjobban, amikor egy helyi idegenvezető, aki nyilván százszor elmondta már a látogatóknak az egészet, százegyedszerre is csak majd elcsukló hangon tudott beszélni.
Az elítélteket teherautón hozták, bekötözött szemmel, hátrakötött kézzel. Nem is tudták, hogy kivégezni hozzák őket.
Innen az S-21-es börtönhöz mentünk, ahonnan a kivégzetteket hozták. Az épület eredetileg egy iskola volt, amit börtönné alakítottak, pont olyan primitív módszerekkel, amilyen primitív a rendszer mögötti eszme volt. A rabok nagy részének fogalma nem volt, hogy miért is tartóztatták le, de a nyilvántartási képeken látható tekintetekből látható, hogy tudták, innen már nem nagyon van visszaút. Nagyon kevesen jutottak ki élve. Akit kivégeztek, annak a családja is számíthatott hasonlóra, beleértve a kisgyerekeket is. A hangoztatott elv szerint „Ha ki akarod irtani a füvet, ki kell irtani a gyökerét is!”, a nem hangoztatott elv viszont az volt, hogy meg kell ölni a gyerekeket is, hogy később ne állhassanak bosszút. Ez nyilvánvalóan árulkodik arról, hogy tisztában voltak azzal, mit tesznek. Ennek ellenére nemcsak, hogy halálra kínozták a foglyaikat, de gondosan dokumentálták is fotókon, az elfogástól a kapával szétvert fejű hulláig. Még a legvadabb diktatúrák is követnek valamilyen rendszert, legyen az a legdurvább népirtás is, de itt semmi ilyesmi nem volt. Bárki, bármikor számíthatott rá, hogy letartóztatják és halálra kínozzák, a legkisebb indoklás, vagy magyarázat nélkül.
Végigjártuk a termeket, sokat közülük egyszemélyes cellákra osztottak igénytelen téglafalakkal, más termek között meg kiverték a falat, hogy át lehessen járni.
A legkegyetlenebbek mégis a személyes történetek voltak, amit az életben maradt családtagok mondtak el, és amit az elhunyt fotója mellé írtak. A főbb bűnösök elleni perek hihetetlen módon csak most, közel 30 évvel a rendszer bukása után kezdődtek meg.
A délutánt próbáltuk nem a Pol Pot rezsim emlékével eltölteni, úgyhogy a piacra mentünk. Eddig még soha nem láttunk szépségszalont, vagy fodrászatot a piacon, de itt volt rengeteg. Az üzletek közti utak nem voltak szélesebbek másfél méternél, és a tető is meglehetősen alacsony volt a mi termetünkhöz. Mindig az jut eszembe ilyen helyen, hogy mi történne egy tűzesetnél. Nézelődés során E elhatározta, hogy ha már itt a lehetőség, akkor beül hajat mosatni. Azt hiszem, nem sok külföldi vendég fordul meg errefelé, pedig jól csinálják.
Este a lányok még elmentek egy lábmasszázsra, majd tettünk egy sétát a folyóparton, ami eredetileg gyümölcsvásárlásnak indult, csak nehezen tudtunk dönteni, hogy mit is vegyünk. Végül hossza ananászkeresés után egy adag jackfruittal, egy adag rambutánnal és négy sörrel tértünk haza. Nem tűnik ideális párosításnak, de a sör az megy mindenhez.

 

 

Címkék: kambodzsa phnom penh

43378 km, Phnom Penh

2009.12.09. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A jegyirodában azt ígérték, hogy hét húszkor felvesz minket egy busz, ami a buszállomásra visz, hogy a nyolcas busszal Phnom Pehhbe menjünk. Természetesen nyolc előtt öt perccel még nyoma sem volt, úgyhogy elindultam a jegyirodába megérdeklődni, hogy mégis mi van. Abban a pillanatban megérkezett, de szerencsére láttam, futhattam vissza. Végül a buszunk fél kilenckor indult el. VIP busz volt, ami azt jelenti, hogy egy kicsit drágább, de elvileg sokkal jobb. Sok összehasonlítási alapunk nincs, tény, hogy kaptunk vizet, meg hányós zacskót. Volt a buszon, aki használta az utóbbit is, pedig kőkemény alföldön haladtunk, nyílegyenes úton. Sok minden nem történt, egy pihenőnél találkoztunk az első sültpók-árussal, aki természetesen egyéb rovarokat is árult, de azok már nem hatottak az újdonság erejével, ellenben az arasznyi pókokkal. Volt bambuszban sült rizs is, amiből mertünk venni, de nem kellett volna, mert nem volt finom, így én ettem meg az egészet.

Phnom Penhben a városközpontban raktak le. Azonnal megrohanták a buszt a tuk-tukosok. Annyira nyomultak, hogy senki nem tudott leszállni, és a hátizsákokra is figyelni kellett, mert vitték volna azonnal a járgányukba. Mivel a sarkot kiszúrtuk az első vendégházat, nem akartunk még furikázni is olyan sofőrökkel, akiknek fogalma sincs hova akarunk menni. Kivettünk két viszonylag tiszta, viszonylag lerobbant szobát és azonnal a thai követségre mentünk, mivel új vízumra van szükségünk, és újabban Poipetben nem állítanak ki vízumot. Nem ért túl nagy meglepetésként, hogy már csak a kész vízumok kiadását végezték, vízumigény-felvétel csak délelőtt van. Azért kértünk négy igénylőlapot és megkérdeztük, hogy mennyi időt vesz igénybe a dolog. Meglepődtünk, hogy négy napot. Mit szöszölnek ennyit, ha egyszer a reptéren, meg a legtöbb határon érkezéskor beütik ingyen?
Gyalog indultunk vissza, közben megtekinthettük a laoszi küldöttség érkezését, meg azt, hogy erősen süt a nap. Szóval a hőmérséklet, a távolság, és a királyi palota nyitva tartásának szinergens hatására mégiscsak megalkudtunk egy tuk-tukra. Szép Barbierózsaszín példányt sikerült szereznünk.
A beugrót szépen felemelték, viszont szabad a fotózás, pontosabban a legtöbb helyen lehet. A fél palotát természetesen lerombolták a vörös khmerek, amit meg nem, azt is csak azért nem, hogy megmutassák, ők igenis vigyáznak a kulturális örökségre. Mondjuk azoknak az épületeknek a tartalma is kicsit megcsappant a pár év őrület alatt. Kíváncsi lennék, hogy miket vittek el, mert azért megmaradt az ember nagyságú kilencven kilós arany Buddha, gyémántokkal kirakva, és az ezüstpadló is. Nem mondom, érdekes ötlet ezüstlapokkal lerakni a padlót, bár sokat kell sikálni, különben befeketedik, meg aztán az öt tonna ezüst sem annyira olcsó.
A Tonle Sap partján ballagtunk visszafelé, mikor lekapcsolt egy forgatócsoport, hogy nyilatkozzunk nekik a békaevésről. Ehhez enni kellett egy sültbékát, és mivel éhesek voltunk, vállalkoztunk a bemutatóra. A béka egyébként nagyon finom volt, de teljesen felesleges volt kisütni az egészet, a combján kívül nincs rajta sok hús. Nem mintha a combjából kijönne egy sonka.
A béka után rendesen is megvacsoráztunk egy indonéz étteremben. Jó csípős volt, bár direkt megkérdeztük, hogy mi mennyire fűszeres és azt választottuk, ami egyáltalán nem volt az. Legalábbis a pincér szerint.
Mielőtt még ledöglöttünk volna a szállodánkban, útleveleket fénymásoltattunk, mert lehet, hogy szükség lesz rá a vízumhoz. Ha már a fénymásoló a piac közelében volt, beugrottunk némi gyümölcsért is. Licsit és passiógyümölcsöt vettünk, bár az utóbbi nevében nem vagyunk igazán biztosak. Mindenesetre finom volt.

 

 

Címkék: kambodzsa phnom penh