Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


8504 km, Kerman

2009.06.17. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A nap a teljes semmittevés jegyében telt. A feladat az volt, hogy visszamenjünk Kermanba, és találjunk egy buszt, ami éjszaka elvisz Shirazba. Reggel vettünk egy jegyet a délutáni buszra, aztán a parkban sziesztáztunk.

Nem volt nagy hőség, sőt még az eső is eleredt. Ez a második, mióta elindultunk. Persze nem volt nagy felhőszakadás, a legtöbb piknikező család meg se rezdült. Nem sok eső esik errefelé, bár Rayen 2200 méter magasan van, és ez némileg érezhető a klímáján.
Ahogy ott üldögéltünk az egyik eső ellenére is kitartó család meginvitált a szőnyegére. Eléggé felkészültek voltak, mert mikor megeredt az eső, a kocsiból előszedték a „feldobom karika, leesik sátor” típusú sátrat, de mire feldobták, meg leesett, addigra el is állt.
Apuka beszélt angolul, így még társalogni is tudtunk. A shirazi egyetemen tanít nővéreket. Szerinte nem nehéz munkát találni manapság, bár később azért hozzátette, hogy fiatalként a tanult szakmában azért nem olyan könnyű elhelyezkedni.
Úgy vettük észre, hogy nem nagyon divat a munkahelyek váltogatása, így nincs is nagyon fogalma a munkaerőpiaci helyzetről azoknak, akiknek van munkája. Akinek meg nincs munkája, az nem is nagyon reménykedik, legfeljebb abban, hogy valahogy kijut külföldre. Azt hiszem ennek a legnagyobb akadálya a nyelvtudás hiánya. Nagyon kevesen beszélnek angolul, és a legtöbb embernek igazából elképzelése sincs az idegen nyelvekről.
Az emberek 75 %-a feltételezi, hogy beszélünk fársziul, a maradék 25 % megkérdezi. Szerintem ez azért elég meglepő, mert ilyen hozzáállása talán csak az angol anyanyelvűeknek van a világon, de nekik jogosan.
Kermanba egy ezeréves Mercedes buszon zötyögtünk be. A buszoknak két osztálya van, a mahmooly, vagyis „rendes”, illetve a Volvo, vagyis „luxus”. A mahmooly az ezeréves Merciket jelenti. Mára kezdenek kihalni, inkább csak rövidebb utakra használják. A Volvo buszok meg általában Scaniák, amiken a Scania felirat alatt kis betűkkel ott áll, hogy „Manifactured by Oghab”. Nagy luxusra az utóbbiakon sem kell számítani, csak kicsit gyorsabban odaérnek és nagyobb az esély, hogy működik a légkondi, de már ezek is kezdik elérni azt a kort, amikor az ülés nem akar függőlegesben maradni.
Kermanba érve természetesen azonnal megrohantak a taxisok, a karomat rángatva, ami elég kellemetlen, ha az ember éppen két hátizsákot akar kiszedni egy 40 éves buszból. A busz kora csak azért érdekes, mert ezeknek még csak vízszintesig nyílik a csomagtartó ajtaja, ami kb. 1,3 m magasan van.
Taxizás helyett buszjegyet vettünk az este tízes járatra, és nekikezdtünk az ebéd, vagy inkább már vacsora felhajtásának. Szerencsénk volt, lencsés padlizsánakármire bukkantunk, ami finom volt.
Evés közben egy rokkant srác mutogatta el élettörténetét vigyorogva. Régen énekes volt, mutatta a kazettáját, de aztán motorbalesetet szenvedett, és a fejsérülése miatt lerokkant, a gégemetszés miatt meg nem nagyon tud beszélni. Látszott, hogy nem panaszkodik, végig mosolygott, berakta a magnójába a kazettáját is. Sajnáltuk szegényt, csak a tolószékébe kapaszkodva tud lassan sántikálni.
A buszunk tízkor indult, a kismutató meg még valahol a hatosnál fityegett, a nagyot már meg se néztük, hogy mit csinál, inkább kivonultunk a legközelebbi parkba egy zacskó szotyi kíséretében. A parkokban este különösen nagy élet folyik. Ebben sem kellett csalódnunk, mindenhol piknikező családok, akik miután letelepedtünk, leginkább minket nézegettek a szemük sarkából. Mikor G az idő agyonütése céljából elment megnézni a parkban berendezett állatkertet (nyúl, tyúk, fácán, stb.), rögtön megtalálta egy lány, aki angolt akart gyakorolni. Leült hozzánk és beszélgettünk egy kicsit. Aztán alighogy elment, már jött is másik három ugyanebből a célból. Igazából csak egyikük beszélt angolul, a többi legfeljebb értett valamit.
Ők is azt nyilatkozták, hogy nem lesz egyszerű munkát találni, mellesleg nem csodálom, ha mindhárom pszichológushallgató és mindhárom a phD után az itteni egyetemen akar tanítani. Egyébként érdekes csapat volt, bevallásuk szerint nem vallásosak, és megerősítették, hogy az irániak nagy része nem az, csak mondja. Ennek ellenére háromból kettő szerint a hejab, vagyis a nagy női takarózás az jó, mert megvédi őket a férfi szemektől. Mondjuk ezt az a lány mondta, aki amúgy karatézik. Nem tudom egy pszichológus mit mondana. Egyébként a másik hejabpárti csaj meg focimániás. Legalábbis nagyon szereti nézni, bár nem csinálja. A harmadik, aki tolmácsolt pedig dobol egy zenekarban. Csupa tipikus női dolog. Dobolásnál a tradicionális földön ülős hónalj alatt tartott dobot kell elképzelnis, amit kézzel püfölnek.
Azt is megtudtuk, hogy a lány szülei autóbalesetben haltak meg négy éve. Irán még mindig vezet a közúti baleseti halálozásban. Annyira nem is meglepő, bár a szabályok egyszerűek: akinek az első kereke előrébb van, az megy elsőnek, mert ami az első kerék vonala mögött van, az már valaki más problémája.
A lányok elbúcsúztak, így kis időre magunkra maradtunk, de a szomszéd családtól már jött is anyuka és hosszú fárszi monológba kezdett, amire csak mosolyogni tudtunk. Érezte, hogy meddő a próbálkozása, de gyakorlatias lévén hagyta a dumát a fenébe és hozott egy tányér bablevest, aztán kaptunk teát is. Tekintve a mai menünket, holnap lehet, hogy elnéptelenítjük a Földet finggal.

Címkék: irán kerman

8389 km, Rayen

2009.06.16. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel, mint minden rendes ember, bevásárlással kezdtük a napot. Vettünk kenyeret, sajtot, meg paradicsomot. Mellesleg Magyarország mellett Irán a másik ország, ahol lehet zacskós tejet kapni.

A városi parkban szépen megreggeliztünk, a rózsaszín betonasztalnál a Disney figurákkal díszített beton támfalak mellett, majd felmásztunk a várhoz. Nem kell meredek, hosszú mászásra gondolni, csak olyan kényelmes séta, de valahogy nekünk nagyon mászásnak tűnt, úgyhogy el is döntöttük, hogy nem utazunk ma tovább, inkább pihenőnapot tartunk.
A vár ma már szerencsére nyitva volt. A kapuban felvették az adatainkat, honnan jöttünk és mikor, sajnos a gépjármű rendszáma, sofőr neve, idegenvezető, stb. rovatok üresen maradtak, viszont fizetni nem kellett a belépésért.
A vár már ezer éves, vagy több is, senki nem tudja, viszont az elmúlt 150 év, amíg üresen állt, nagyon megviselte. A falakat és a kormányzói palotát helyreállították, de a többi épület nagy része romos. Nem baj, így is nagyon jól nézett ki, háttérben a 4420 méter magas Hezar heggyel, amin még mindig volt itt-ott hó. Alaposan körbejártunk mindent, benéztünk mindenhova, felmásztunk, ahova fel lehetett, valószínűleg oda is, ahova nem, de hát ki a fene tudja elolvasni a piros háromszögbe írt fárszi feliratokat?
A várnézés után fáradtságra való hivatkozással ledőltünk a szállásunkon, ahol aztán aludtunk is három órácskát, hogy farkaséhesen ébredjünk.
Az ételvadászat egész szép eredménnyel zárult, de csak a szerencsének köszönhetően. Az egyik helyen, – nevezzük étteremnek – valaki éppen csirkepörköltet evett rizzsel. Azonnal ráböktünk, hogy olyat kérünk mi is.. Végre valami finomat ettünk. Nem volt egy magyar csirkepaprikás, de nem is kellett, hogy az legyen. Szerencsére nem csak jó volt, hanem sok is, úgyhogy a betervezett dinnyéről már le is mondtunk, csak a parkban pihegtünk.
A délután hátralevő részét olyan hétköznapi dolgokkal töltöttük, mint mosás, hajvágás, hátizsák elrendezése, cipőpucolás.
A hajvágást már régóta terveztük, de a körülmények eddig nem segítettek, most viszont volt saját fürdőszobánk. Iránban ilyen egyszerű dolgok is bonyolultak lehetnek, mert ugye a szőnyeges szobában már csak nem állunk neki hajat nyírni. Közös helyiségekben meg fejkendőt kell G-nek viselni, úgy meg nehéz hajat vágni. Lehetett volna még az a megoldás, hogy elmegy a helyi női fodrászhoz, de az meg csak fársziul van kiírva, és a kendős probléma miatt az utcáról nem is lehet látni. Legalábbis még nem láttunk, bár borbély az van dögivel. Meg aztán hogyan magyarázza el, hogy milyenre akarja? Eleve melyik nőnek van Iránban rövid haja?

Címkék: irán rayen

8378 km, Rayen

2009.06.15. 10:00 | Ahmet | 3 komment

Az előző esti vacsora és beszélgetés eltartott fél egyig, ettől függetlenül mindhármunknak kipattant a szeme fél hatkor. A nap még nem kelt fel, de már világos volt. Hossein a hálózsákot a fejére húzva aludt tovább, a sofőrünk pedig túl volt a reggeli imán is. Már este is feltűnt – de gondoltam nem szólok bele -, hogy Mekka irányát igencsak elnézve nyugat felé fordulva hajlongott. Gondolom Allah szemében ilyen apróságok nem zavaróak.

G a táborhelyünkön maradt, mi Pierre-rel felmásztunk a mögöttünk álló dombra, ahonnan jobb volt a kilátás, aztán még napkelte után fél órát rohangáltunk a fényképezőinkkel. Az előző esti pornak semmi nyoma nem maradt, gyönyörű tiszta volt az ég.
Egy órával később a pakolászásunkra csak felébredt Hossein is, és nekiláttunk elpakolni a szőnyeget, gázfőzőt, egyebeket. Tulajdonképpen vissza, Kerman felé indultunk, de előtte még tettünk egy kis kitérőt, hogy megnézzük a Kaluts másik oldalát, ahol a dombok inkább kerekek, mint szögletesek, aztán megálltunk a Só folyónál, ami tényleg sóból van. Időszakosan folyik erre némi víz, aztán felszáradva csak a só marad.
Megálltunk egy aprócska karavánszerájnál is. Azonnal javasoltunk Hosseinnek, hogy ha már vendégházat akar a sivatagban, akkor próbálja ezt használni, ne valami ronda betonházat, amit az útépítők hagytak hátra. Remélem sikerül megvalósítania, mert végre lenne egy autentikus szálláshely Iránban.
Egy pillanatra megálltunk még egy qanatnál, amit éppen karbantartás alatt áll, de péntek lévén nem volt ott senki. Karbantartáskor a függőleges aknák tetejét kibontják, és egy ember lemászik kitakarítani a homokot, míg két-három másik, egy egyszerű szerkezettel vödörben húzza fel a kitermelt sarat. Itt a qanat kb. 20 méter mély, nem lehet egy leányálom dolgozni benne. Maga a csatorna amúgy is annyira szűk, hogy egy ember éppen csak elfér benne.
A qanatok tényleg nagyon fontosak. Amikor 2003-ban Bamban a földrengés összedöntött mindent, meghaltak rengetegen, az első dolog az volt, hogy rendbehozták a qanatokat, különben az egész oázis kiszáradt volna.
Végül Kerman irányába fordultunk, de hazaszáguldás helyett még megálltunk egy nagyobbfajta karavánszerájban reggelizni. Természetesen teafőzéssel kezdtük itt is, meg szőnyeg leterítéssel. Az ilyen karavánszerájok egyébkén az országot behálózó utak mentén mindenhol voltak, kb. 30 km-re, vagyis egy napi járásra egymástól.
A visszaúton még Hossein telefonon foglalt mindhármunknak buszjegyet Rayenbe, úgyhogy a buszpályaudvaron kiszállva, szinte csak át kellett ülni a buszba.
Pierre rohant, mert a következő napon lejárt a vízuma, el akarta hagyni Iránt Pakisztán irányába, ami amúgy sem egyszerű, de pár napja volt egy robbantás, amiben huszonakárhány síita meghalt. A szunnitákat tartják felelősnek, de a média azonnal továbbgondolta a dolgot, és kihozta, hogy biztos az USA robbantott, hogy szítsa a feszültséget.
Mi nem siettünk, megkerestük Rayen egyetlen szállodáját, lepakoltunk, tettünk-vettünk, ahogy azt szoktuk, később megkíséreltük az evést, persze minden zárva volt, kivéve egy szendvicsest, hurrá. Valami oknál fogva az eladó teljesen meg volt lepődve azon, hogy evés céljából jöttünk be a boltjába, de az is lehet, hogy csak az zavarta, hogy olvadt a fagyija, amíg minket kiszolgált. Felajánlotta, hogy van „special burger, sixty meat”. Mutatta is a csomagolást, valóban rajta volt, hogy „60% meat”. Csak az érdekelne, hogy mi a franc lehet, a fennmaradó 40%? Egyébként egész ehető volt.
Végül csak eljutottunk Rayen nevezetességéig, a várig. Pillanatnyilag azt hiszem ez a legnagyobb vályogvár Iránban, miután a 2003-as földrengésben Bam összedőlt. Mikor a kapu felé mentünk, mondta egy férfi, hogy „today holyday, fort open”. Valahogy éreztük, hogy nem teljesen ezt akarta mondatni, és a kapun lógó hatalmas lakat bizonyította, hogy a szó, amit annyira keresett, az a „closed” volt. Mert mi volt, péntek, és ünnep. Khomeini bebörtönözésének évfordulója. Érdekes, tegnap a halála, ma a bebörtönzése. Kezd az az érzésem lenni, hogy ha direkt úgy akartunk volna kiválasztani 25 napot, hogy a lehető legtöbb ünnepnap essen bele, nem sikerült volna jobb időszakot választani. Gondolom Pierre egy kicsit dühösebb volt nálunk a lakat láttán.

Címkék: irán rayen

8083 km, Kaluts

2009.06.14. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Este nem érkezett meg emberünk, úgyhogy éppen arra készültünk, hogy megpróbáljuk mégiscsak felhajtani az irodáját, vagy a másik céget megkeresni, de kiderült, hogy már vár ránk a recepción. Elnézést kért, hogy este nem érkezett meg, elmondta, hogy mit ajánl és mennyiért. Végül abban maradtunk, hogy kettesben nem mennénk, de ha van más jelentkező is, akkor társulva igen, mert úgy olcsóbb. Megbeszéltük, hogy délben felhívjuk, mert addigra kiderül, hogy lesz-e és ha igen, melyik napon más utazó is.

A cuccainkat egyelőre a szállodában hagyva elindultunk Kerman felderítésére. Szinte már mondani se kell, de ünnepnap volt, minden zárva. Khomeini halálának évfordulóját ünnepelték, a tévében is csupa unott arcú embert mutattak valami ünnepségen, ahogy ülnek a napon és legyezgetik magukat. Mi egy parkba mentünk legyezgetni magunkat, egy kiló sárgabarack kíséretében.
A barack befalása után gondoltuk megnézzük a Jameh mecsetet, de zárva volt. Helyette elgyalogoltunk a jégházig, amiben régen a jeget tárolták. Bármilyen furcsa, télen azért itt is hideg van néha, és olyankor van jég, amit egy nagy verembe raknak, ami fölött egy csinos vályogkupola van. Prímán hőszigetelt, úgyhogy még nyáron is volt jég.
Mellette van a könyvtár, amire nagyon büszkék a kermaniak, de az épület kívülről nem túl érdekes.
Visszakóvályogtunk a bazárba, ami ugyan nagyrészt zárva volt, de a zöldségesek nem tartottak szünnapot, úgyhogy vettünk egy adag nagyon finom datolyát, amit a bazár közepén álló Ganj Ali udvar egyik árnyékos szögletében kezdünk megeszegetni. Közben arra sétált utazásszervezőnk, Hossein Vatani, egy francia sráccal, akiről kiderült, hogy az útitársunk lesz. Telefonálgatni már nem is kellett. A közeli hammamba mentünk beszélgetni, meg megnézni az épületet.
Magunktól biztos nem találtuk volna meg, a bazár egy mellékutcájában volt egy roggyant kétszárnyas, mégis kicsi ajtó, aminek a résein egy elhanyagolt udvarra lehetett belátni, ahol mindenféle gönc volt. Ezen az ajtón kellett bemenni, végig az udvaron, és ott egy keskeny, viszont nagyon meredek lépcsőn le, majd a lépcsőforduló utáni ajtó a fürdő előterébe nyílt. Éppen csak „Vigyázat, a leopárd harap!” tábla nem volt.
A kinti kupleráj semmilyen hatással nem volt a fürdőre. Nem azt mondom, hogy egy Gellért, mert azért láttam lehetőséget a színvonal emelésére, de az épület maga pofás volt. A kupola egyszínű fehérre volt meszelve, de a mintázata nagyon szép volt, főleg a tetőablakon besütő nap fényében. Benézhettünk a fürdőbe is, mivel rajtunk kívül csak a tulajdonos volt ott. Érdekes volt, de nagyon alaposan nem néztünk körül, olyan hőség volt. Kilépve a frissítően hűvös 30 °C fogadott. Megbeszéltük, hogy kettőkor találkozunk a szállodánkban. Pierre maradt egy alapos fürdetésre és masszázsra.
Kettőkor aztán kijelentkeztünk, és az éppen megérkező Hossein kocsijába pakoltunk. Az elindulást nem kapkodtuk el. Először ebédelni mentünk, pontosabban mi ittunk egy Zam-zam narancsot, Hossein meg a sofőr ebédeltek egyet. A Zam-zam Irán válasza a Coca-Colára. Manapság már sok a vetélytársa, mint például a rengeteg ízben – pl. citrom, eper, őszibarack - kapható alkoholmentes sör, sőt már maga a Coca-Cola is.
Míg Hosseinék ettek, mi beszélgettünk. Pierre nem volt tipikus francia, mert például tudott angolul, másrészt mégiscsak tipikus francia volt, mert nagyon kellett figyelni, hogy az ember meghallja, hogy már angolul beszél. G nem is értett egy szót se a mondókájából, pedig az volt bőven neki. Én valahogy értettem, hogy mit mond, mondjuk nekem a született angolokkal van inkább gondom.
Az étteremből bevásárolni indultunk, hogy legyen miből vacsorát főzni, majd kimentünk valami eldugott helyre a kempingcuccokért, aztán még elkanyarodtunk a város szélére jeget venni. Nem a jégházba, azt már nem használják. Rendszerint a város szélén, általában a benzinkutak szomszédságában lehet jeget kapni a boltokban, vagy inkább előttük.
Kint olvadoznak a jégtömbök, a vevő csak mutatja, hogy mekkora kell, és már csapják is le a darabot, amit a csapnál aztán meg lehet mosni és mehet is a hőszigetelt vizesedénybe, ami minden kocsiban van.
Most már tényleg elindultunk, de azért csak lassan, mert nem volt célszerű túl korán odaérni a hőség miatt. Bár így június elején még csak 45°C-ig megy fel a hőmérséklet, de július-augusztusban napközben akár 60 °C fölé is mehet a sivatag közepén. Hossein mesélte, hogy volt olyan alkalom, hogy éjfélre értek ki, és még akkor is 40 °C volt.
Kermanból szép lassan mentünk felfelé, míg meglepve tapasztaltuk, hogy 2600 méteren vagyunk, ahonnan lehetett volna még bőven feljebb menni, de az út inkább egy hosszú alagúttal keresztezte a hegyet. A hegycsúcsok árnyékos zugaiban még itt is volt hó, ami teljesen hihetetlen.
Szépen elindultunk lefelé. Érezhetően egyre melegebb lett. Mivel még mindig sok időnk volt, megálltunk az egyik faluban kicsit teázgatni, meg megnézni az 1000 éves ciprust. Szép nagy volt, nálunk is vannak hasonlók a kertben, csak úgy hívjuk, hogy tuja és sokkal kisebb.
Késő délután végre felkerekedtünk és elindultunk az igazi sivatag felé. Az út mellett egyre kevesebb volt a növény, avagy száraz kóró és egyre több a qanatok vakondtúrása.
A falvakat itt a qanatok éltetik. A vizet a 20-30 km-re lévő hegyekből hozzák az alagutak, amikből a felszínen csak a kitermelt földkupacok látszanak, amik szabályos 20-30 méteres közönként követik egymást. A technológia pont mint a vakondé. Egy helyen meg is álltunk, ahol le lehetett menni egy ilyen qanatba. Több kiszélesített akna volt kiépítve, amiket folyosó kötött össze, az aljukban meg ott folydogált a víz. Mi egy viszonylag kényelmes lépcsőn jutottunk le, itt már nem is kellett mélyre mászni, legfeljebb 4-5 méter mélyen volt a víz.
Tovább haladva teljesen elfogyott minden növény, megérkeztünk a Kalutsba, ami a szél által formált hatalmas homokvárakról híres. Igazából nem is homok, hanem agyag, de ez csak részletkérdés.
Naplementére értünk oda, de nem volt nagy élményben részünk, délelőtt volt némi homokvihar és még mindig erős volt a szél, szóval a nap a por mögött szépen elhalványodott és eltűnt.
Mi az úttól egy kicsit távolabb tábort ütöttünk és Hossein nekiállt főzni. Pontosabba először felállítani a konyhát. Helyrepofozta a kövekből rakott szélfogót, kis emelvényt épített a víztartónak, hogy a csap alá lehessen rakni egy pohara, kipakolta az eszközöket, felrakta a vizet a teának, aztán kezdődhetett a főzés. G beállt segíteni, és rögtön bevállalta a fokhagymapucolás örömteli feladatát. A kajába három fej – nem gerezd – fokhagyma ment. Hogy úgy mondjam erős volt. G még este leírta a receptet, de reggel a három fokhagymát azonnal átírta egyre és még ez is bátran csökkenthető. Összességében nem volt rossz, de biztos, hogy vámpírok ellen védettséget élvezünk néhány hétig.
Egyébként lett annyi kaja, hogy a kicsit arrébb táborozó két svájcit és egy németet is meghívtuk (rajtuk kívül egyébként ember nem járt arrafelé este), bár csak az egyikük evett belőle.

 

Címkék: irán kaluts

7918 km, Kerman

2009.06.13. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel felkeltünk hétkor, kimentünk a buszállomásra, hogy tegyünk egy próbát Kharanaq-kal. Nem jött be. Délután háromkor lett volna egy busz Tabasba, arra kellett volna jegyet venni, aztán leszállni Kharanaqban. Ez azt jelentette volna, hogy az 50 km-es útért ki kellett volna fizetni kb. 350 km-t, arról nem is beszélve, hogy csak délután indult volna. Szóval mentünk inkább Kermanba. Jellemző módon a busz akkor ment el, amikor mi még a Kharanaq-i buszt hajkurásztuk.

Sebaj, állítólag gyakran mennek buszok. Vettem is egy jegyet, amire azt mondták, hogy eight thirty és a peron four-ról megy. Nyolc harminckor se híre, se hamva nem volt busznak, úgyhogy visszaballagtam rákérdezni, hogy most akkor mi van. Mondták, hogy ten thirty és a peron seven. Picit felhúztam magam rajta, és mondtam, hogy adják vissz a pénzt, és egyúttal menjenek a …csába. Végigjártam a többi társaságot, kiderült, hogy a gyakori kermani busz csak valami legenda, ez az egy van, a következő az 12:45-kor. Szóval mondtam G-nek, hogy én már oda nem mehetek vissza, de vegyen akkor két jegyet a 10:30-as buszra.
Végülis érdemes volt felkelni… Ettünk egy szendvicset, az elviselhetőbb fajtából. Ha az ember Iránban enni akar, és nem étteremben, akkor elég korlátozottak a lehetőségek.
Van a szendvicses, ahol lehet kapni kiflibe pakolt dolgokat, amik alapvetően háromfélék. Van a virslis, de borzasztó virsliből. Nem hot dog, hanem a virsli fel van karikázva, és valami undorító szósz van rajta. Létezik ugyanez, csak krumpli is van benne, valamint hamburgerhússal. Kinézetre hamburgerhús. Mindegyikre raknak kovászos uborkát és paradicsomot. Ritka kivételként létezik még spagettis szendvics, ami ugyanez, csak spagetti van a kifliben és egyszer G evett csirkéset, de azt mondta az is pocsék volt, mert nem ártott volna, ha a főzés során adalékanyagokat is használtak volna, mint pl. só, fűszer, nem csak csirke vízben receptet. Ezeknél a szendvicseseknél mást nem lehet kapni.
Aztán a hagyományos kebabsütő. Az ember választhat a nyársak közül, amik májas, birkás, csirkés, vegyes kivitelben léteznek, plusz köretnek paradicsom nyárson. Az egészet lepénykenyéren szolgálják fel némi hagymával. Egyébként a lepénykenyér nagyon hasznos, mikor a húsokat a nyársról le kell húzni. A kebabosoknál néha lehet kapni abghustot, ami egy sűrű leves és finom is. De ritkán látja az ember, hogy van, általában már csak akkor, amikor a szar kebabot rágja.
Lehet még süteményes boltban venni péksüteményt, de inkább csak habos sütik vannak. Esetleg be lehet menni egy boltba, venni babkonzervet, meg kenyeret, vagy luxusként tonhalkonzervet, kukoricakonzervet, mint ahogy ezt mi már néhányszor megtettük, amikor már csömörünk volt a szendvicstől. És boltban lehet kapni répalekvárt is, ami hagyományos reggeli étel. Egyébként nem is olyan rossz.
Végső esetben lehet enni egy fagyit, ami ideiglenesen kifagyasztja ugyan az éhségérzetet, de aztán olyan erővel tér vissza, hogy akkor már mindegy mi, csak ehető legyen.
A buszunk végül csak megérkezett, persze késve. Na, nem azért, mert valahonnan jött, hanem, mert csak. Légkondi volt, kikapcsolhatatlan, meg hátradönthető ülések is, amik függőlegesben viszont nem álltak meg.
Természetesen Kermanban megint a városszéli buszállomáson raktak ki, ahol vigyorgó taxisok rohantak meg, képükön a letörölhetetlen „úgyse tudsz mással menni” vigyorral. Felkaptuk a hátizsákot és elindultunk gyalog. Mondanom se kell talán, hogy egyetlen utca neve sincs kiírva latin betűkkel, úgyhogy rohadtul elkeveredtünk, bár utólag a gps tracket nézve az irány jó volt, csak még hiányzott vagy két kilométer séta. Szóval beültünk egy taxiba, de legalább nem egy vigyorgósba. Persze ez se ment ilyen egyszerűen, mert ez a taxi, amibe beültünk a harmadik volt, mert az első kettőnek fogalma sem volt hova akarunk menni. Igazából ennek se, csak mi adtuk fel és mondtunk egy körülbelül irányban lévő célpontot, amit biztos ismer, onnan sétáltunk.
A szállodában egy hiperaktív, ám angolul nem beszélő portás fogadott és bemutatta a börtöncellánkat, aminek a berendezése az alábbi: két ágy, kisasztal, tükör, neon, és az ablakon van rács.
Kis pihenő után kimentünk a főtérre enni egy fagyit, de nem volt fagyis, úgyhogy inkább utánanéztünk a helyi utazási irodának, amelyik csinál utakat a sivatagba. Persze nem találtuk meg, de mikor megkérdeztünk egy embert, csak annyit mondott, hogy várjunk, aztán elvitt az irodájába, amit már éppen bezárt a két csadoros alkalmazott, kitúrta a telefonszámukat, és felhívta. Úgy néz ki, hogy az iroda egy embert takar, vele beszéltem, és megegyeztünk, hogy este eljön a szállodánkba és megbeszéljük.
Végigsétáltunk a bazáron is, megragadva az alkalmat elemet cseréltettünk G órájában, de az órás állította, hogy az elem jó. Érdekes, mert délelőtt megállt, bár igaz, hogy mikor előtúrtuk éppen járt. Nem volt nagy bizalmam a mesterben, pláne mikor a hátlap egyik csavarját elejtette, és másikat rakott be helyette, akkor aggódtam. Végül pénzt nem kért, a csavarok közül meg nem tudjuk melyik az új.

Címkék: irán kerman

7545 km, Yazd

2009.06.12. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A napot kávékészítéssel kezdtem. Gyakorlatilag már mindenünk van hozzá, itt a szállodában még konyha is, bár csak azért mertem használni, mert a víz forralása fertőtlenít.

A reggeli hűvösséget kihasználva elballagtunk a Silk Road hotelbe, megérdeklődni, hogy mi az ajánlatuk egy Yazd környéki körútra, ugyanis tömegközlekedéssel a legtöbb hely gyakorlatilag elérhetetlen. Sajnos az árajánlatuk nem találkozott az elképzelésünkkel, így holnap teszünk egy halvány kísérletet a buszpályaudvaron, ha megy, megy, ha nem, akkor továbbállunk Kermanba.
Ha már az óváros közepén jártunk, belevetettük magunkat az utcák labirintusába. Itt kicsit másképp építkeznek, mint Európában. A házaknak nincs ablaka az utcára, csak magas vályogfalak, meg egy ajtó, két kopogtatóval. Majdnem mindig van egy kerek a nőknek, meg egy hosszúkás a férfiaknak, így már a kopogásból lehet tudni, hogy kell-e kendőt kötni vagy elvonulni az asszonyoknak.
A falak mögött aztán néha csodákat lehet találni, bár mi ezeket a csodákat csak múzeum formájában láthatjuk.
Az útvesztőben a táblákat követve találtuk meg Nagy Sándor börtönét. Ez tulajdonképpen egy kút, amit a legenda szerint Nagy Sándor használt börtönnek. Kis hibája a történetnek, hogy a kút később épült. A kutat se úgy kell elképzelni, mint nálunk, mert az a fajta kút kevéssé használható börtönnek. A kutak errefelé nem földalatti vízkészletig nyúlnak le, mert a sivatagban az azért nem biztos, hogy elérhető, hanem egy-egy arra haladó qanatig. A kútba pedig lépcsőn le lehet menni, és az aljában patakként csörgedező qanat vizéből meríteni.
A városban való kószálás közben beköszöntött a napi meleg, vele a szieszta, úgyhogy mi is visszavonultunk a szobánkba, hogy írással, olvasással valahogy kibekkeljük ötig, amikor újra beindul az élet. Végül négy után átsétáltunk a tér túloldalán lévő Víz Múzeumig.
Az utcán szinte egy lélek se volt, az úton, ahol csak életveszélyes módon lehet átkelni, csak egy-egy autó húzott el, a boltok redőnyei pedig mind le voltak húzva.
A múzeum nyitva volt, de a bejáratnál senki nem volt. Egy élő embert találtunk, aki miután elővonszolta magát, meglepő módon egy prospektust adott, és megmutatta, hogy merre kezdjük a nézelődést.
A múzeumot egy régi kereskedő házában rendezték be, mivel itt minden látható, ami különleges az iráni vízrendszerben. A ház alatt két qanat keresztezi egymást, persze nem egy szinten. A kiállított tárgyak nem voltak túl érdekesek, néhány vizeskancsó, csapok, csákányok, meg fotók, de hogyan lehet lefényképezni egy rohadt szűk földalatti csatornát? Érdekes volt viszont maga a ház. Kívülről ebből se lehetett látni semmit, az utcáról egy keskeny, kanyargós folyosón jutottunk az udvarba. Zongorát biztos nem vettek a ház lakói, hiába engedhették volna meg maguknak. Az udvarról nyíltak a szobák, illetve egy nagy, bőven díszített terasz, ahol kellemes árnyék volt. Aztán ha a terasz árnyéka már kevésnek bizonyult, akkor le lehetett vonulni az alagsorba, aztán amikor a nyár közepén már elviselhetetlenné vált a hőmérséklet, akkor még mindig lehetett lejjebb menni, az egyik qanathoz, ahol nagyobb terem volt kialakítva tetővilágítással. Itt nyáron sincs melegebb 21°C-nál, most csak 19°C volt. Akkoriban az ételt is itt tárolták. A másik, mélyebbik qanatban talán még hűvösebb volt, de sötét is.
A gödörből kimászva vakított a fény, és égetett a nap, pedig már kezdett alábbhagyni a meleg, a boltok is nyitottak már. Mi is ettünk egy fagyit, meg valami késői ebédet, vagy korai vacsorát.

Címkék: irán yazd

7531 km, Yazd

2009.06.11. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel megint vekkeres korai kelés volt, mert Reza intézett nekünk stoppot. A bátyja Esfahanból Yazdba ment, és útközben felvett minket is. Végül Ardakanig vitt csak, de az is jó kis távolság. Útközben egy szót nem szólt, csak mikor Ardakanban megállt, rámutatott egy buszra, hogy az megy Yazdba.

Felszálltunk, és rövidesen mentünk is. A buszpályaudvaron természetesen azonnal megrohantak a taxisok. Ez elég fárasztó tud lenni. Az ember pakolná ki a hátizsákokat, ezek meg körbeveszi, hogy „Mister, mister, city? Shiraz? Meybod?” Aztán mikor végre kipakoltam, akkor szembenéztem velük, hogy akkor mennyiért vinnének be a városba. 20.000 riált mondtak, de fejenként. Ehhez képest a busz 4000-ért hozott másfél órát. Kiröhögtük őket, és elsétáltunk. Még utánunk kiáltottak egy visszautasíthatatlannak hitt ajánlatot 15-ről, de valahogy mégis sikerült továbbmennünk. A sétánk egyébként kb. 30 méteresre sikerült, mert egy család felvett és kocsival elvitt a kinézett szállodához. Csak úgy, mert jó fejek voltak.
A kinézett helyen, az Amir Chakmaq hotelben, éppen nem volt üres szoba, de délutánra ígértek, úgyhogy otthagytuk a hátizsákokat, és elindultunk a városba, a hőség ellenére.
Természetesen első utunk a bazárba vezetett, nem is annyira a vásárlás, hanem az árnyék miatt. Körbejártunk mindent, megnéztük az összes – európai szemmel – botrányosan ízléstelen ékszert, aztán mégiscsak vettünk valamit, méghozzá egy alumínium bögrét. Ha már van kanalunk, kávénk, akkor legyen hozzá bögre is. Nagyon hi-tech bögre, fedele is van, sőt a fedőn tömítés. Az alján meg nagy matrica, „Made in China”.
Valahogy arra is rávettük magunkat, hogy a Jameh mecsetig elmenjünk. Ott megint üldögéltünk egy keveset az árnyékban, körbefotóztam a csempéket, aztán megint előkerült rendszeres problémánk, hogy mit együnk.
Egészen hosszú listán van már a mit ne kategóriában, de az utcán továbbra sem árulnak semmi jót. Ez eléggé meglepő, mert Toudeshkben nagyon jókat ettünk, tehát létezik finom étel Iránban.
Végül kikötöttünk egy kebabosnál, ahol májat rendeltem, mert bátor vagyok. Szerintem egész ehető volt, de G tartotta magát ahhoz, hogy ő olyat nem eszik, úgyhogy végül egy joghurttal kísért le némi kenyeret.
A szálloda egészen közel volt, úgyhogy benéztünk mi a helyzet a szobával. Megtörtént az üresedés, úgyhogy beköltöztünk és rögtön le is döglöttünk, hogy a nap legmelegebb időszakát átvészeljük.
Hőmérséklet szempontjából az átvészelés jól ment, viszont beszereztünk néhány poloskacsípést, úgyhogy estére ki kellett túrni a hálózsákot. Általában utazás kapcsán gyakran megkérdezik, hogy mégis hol szoktunk aludni. Nehéz ezt elmagyarázni olyannak, aki nem látott még keleti szállodát. Ha szállodát mondunk, a legtöbb embernek süppedő szőnyeg, londíner, meg cici alakú csengő ugrik be. Nos, létezik ez a kategória itt is, meg van az, ami lényegesen olcsóbb, és moshaferkhaneh néven ismertek. Utóbbi az, amit mi szoktunk látogatni, nyilvánvaló okokból. Nem is tudom, hogy írhatnám körül ezeket a helyeket, úgy, hogy ne tűnjön panaszkodásnak, panaszkodni ugyanis a legkevésbé sem akarok. Mert, azonnal és jogosan merülne fel a „Minek ment oda?” kérdés. Azért érdekességképpen talán pár képet egyszer feltöltünk.
A délutáni szieszta után a szállodánk nevét adó, szomszédos Amir Chakmaq komplexumra másztunk fel. Nehéz leírni ezt az épületet. A könyvünk szerint Hossein imám halálának megemlékezésekor használják, de hogy hogyan, azt nem tudni. Tulajdonképpen háromemeletnyi boltíves valami, két minarettel, de nincs mögötte mecset, csak egy mini bazár, ahol leginkább kebabot lehet enni. Mi is itt ettük a miénket.
A kilátás elég jó róla, bár a legtetejére már nem lehet felmenni, pedig legutóbb még a minaretbe is felmásztam, bár az már akkor is tilos volt, de az ajtó helyére támasztott farostlemez nem ellenkezett, mikor arrébb raktam. Ma már vasajtó van lakattal, ami keményebb ellenfél.
Yazd sivatagi város. Nincs se folyó, se parkok, vannak viszont badgirok szép számmal, amik szépen látszanak például az Amir Chakmaq erkélyeiről. Meg az is látszik, hogy milyen istentelen por van.
Estére igazi iráni programot találtunk magunknak. Meglátogattunk egy zurkhaneh edzést. Ezt küzdősportként tartják nyilván, bár nem küzd benne senki senkivel. Inkább valami katonai edzésből alakult ki, már jó régen. Ennek megfelelően mélyen átitatja a vallás is. Az edzőterem egy kerek helyiség, középen egy mélyebb résszel, ami maga az edzőtér. Körben meg kirakva a zurkhaneh kínzóeszközei.
Már páran elkezdtek edzeni, de a formális gyakorlat még nem kezdődött el. A földön fekve súlyzók helyett nagy fatáblákat nyomtak ki, aminek a közepén volt kialakítva fogantyú. Arra tippeltünk, hogy ez volt hivatott a pajzzsal való hadonászásra felkészíteni az ókor gyilkológépeinek izomzatát.
Mindenkin jellegzetes hímzett térdnadrág, bőr betétekkel, a pólókon meg a klub emblémája, már akinek nem valamilyen egyéb pólója volt.
A formális edzés kezdetekor mindenki lemászott a gödörbe, és a dobosok rákezdtek. Mintha nem lett volna elég a kupola akusztikája, két hangfal segítette az átszellemülést. A két dobos mellett még egy harang is volt, meg mikrofon az énekesnek, aki ősi eposzokból énekelt, és iráni verseket mondott.
Először is mindenki vett egy kis fa állványt, aminek bevizezte a talpait, hogy ne csússzon, majd körben felálltak az edző körül, és elindult az izzadás. A fa állványon támaszkodva csinálták a fekvőtámaszokat és nyújtásokat, jó félóráig, aztán ezektől megváltak. Szisztematikusan végig lazították, nyújtották az összes ízületet nyaktól bokáig. Ugráltak, pörögtek a dobok ritmusára, aztán magukhoz vették a zurkhaneh jellegzetes bunkóit. Ezzel se küzdenek, csak emelgetik a fejük felett, hátuk mögött. Edzés után megemeltünk egyet, nem könnyűek. Egy órányi megállás nélküli edzés után befejezték. Néhányan még levezetésképpen láncos vasakkal hadonásztak a fejük felett, illetve csináltak pár fekvenyomást az asztallapokkal.
Mi még lementünk az edzőterem alatti víztározót megnézni. A kupola alatt, ahol az edzőterem volt, volt még egy kupola, ami a víztározó tetejét alkotta. Egy lyukon be lehetett nézni, és megdöbbenni a térfogaton. Víz helyett ugyan csak pár bosszúból bedobált papucs volt az alján, de így is lenyűgöző volt a méret. Kintről jól látható a négy badgir is, ami a benne valaha tárolt víz hűtéséért volt felelős.

Címkék: irán yazd

süti beállítások módosítása