A nap a teljes semmittevés jegyében telt. A feladat az volt, hogy visszamenjünk Kermanba, és találjunk egy buszt, ami éjszaka elvisz Shirazba. Reggel vettünk egy jegyet a délutáni buszra, aztán a parkban sziesztáztunk.
Nem volt nagy hőség, sőt még az eső is eleredt. Ez a második, mióta elindultunk. Persze nem volt nagy felhőszakadás, a legtöbb piknikező család meg se rezdült. Nem sok eső esik errefelé, bár Rayen 2200 méter magasan van, és ez némileg érezhető a klímáján.
Ahogy ott üldögéltünk az egyik eső ellenére is kitartó család meginvitált a szőnyegére. Eléggé felkészültek voltak, mert mikor megeredt az eső, a kocsiból előszedték a „feldobom karika, leesik sátor” típusú sátrat, de mire feldobták, meg leesett, addigra el is állt.
Apuka beszélt angolul, így még társalogni is tudtunk. A shirazi egyetemen tanít nővéreket. Szerinte nem nehéz munkát találni manapság, bár később azért hozzátette, hogy fiatalként a tanult szakmában azért nem olyan könnyű elhelyezkedni.
Úgy vettük észre, hogy nem nagyon divat a munkahelyek váltogatása, így nincs is nagyon fogalma a munkaerőpiaci helyzetről azoknak, akiknek van munkája. Akinek meg nincs munkája, az nem is nagyon reménykedik, legfeljebb abban, hogy valahogy kijut külföldre. Azt hiszem ennek a legnagyobb akadálya a nyelvtudás hiánya. Nagyon kevesen beszélnek angolul, és a legtöbb embernek igazából elképzelése sincs az idegen nyelvekről.
Az emberek 75 %-a feltételezi, hogy beszélünk fársziul, a maradék 25 % megkérdezi. Szerintem ez azért elég meglepő, mert ilyen hozzáállása talán csak az angol anyanyelvűeknek van a világon, de nekik jogosan.
Kermanba egy ezeréves Mercedes buszon zötyögtünk be. A buszoknak két osztálya van, a mahmooly, vagyis „rendes”, illetve a Volvo, vagyis „luxus”. A mahmooly az ezeréves Merciket jelenti. Mára kezdenek kihalni, inkább csak rövidebb utakra használják. A Volvo buszok meg általában Scaniák, amiken a Scania felirat alatt kis betűkkel ott áll, hogy „Manifactured by Oghab”. Nagy luxusra az utóbbiakon sem kell számítani, csak kicsit gyorsabban odaérnek és nagyobb az esély, hogy működik a légkondi, de már ezek is kezdik elérni azt a kort, amikor az ülés nem akar függőlegesben maradni.
Kermanba érve természetesen azonnal megrohantak a taxisok, a karomat rángatva, ami elég kellemetlen, ha az ember éppen két hátizsákot akar kiszedni egy 40 éves buszból. A busz kora csak azért érdekes, mert ezeknek még csak vízszintesig nyílik a csomagtartó ajtaja, ami kb. 1,3 m magasan van.
Taxizás helyett buszjegyet vettünk az este tízes járatra, és nekikezdtünk az ebéd, vagy inkább már vacsora felhajtásának. Szerencsénk volt, lencsés padlizsánakármire bukkantunk, ami finom volt.
Evés közben egy rokkant srác mutogatta el élettörténetét vigyorogva. Régen énekes volt, mutatta a kazettáját, de aztán motorbalesetet szenvedett, és a fejsérülése miatt lerokkant, a gégemetszés miatt meg nem nagyon tud beszélni. Látszott, hogy nem panaszkodik, végig mosolygott, berakta a magnójába a kazettáját is. Sajnáltuk szegényt, csak a tolószékébe kapaszkodva tud lassan sántikálni.
A buszunk tízkor indult, a kismutató meg még valahol a hatosnál fityegett, a nagyot már meg se néztük, hogy mit csinál, inkább kivonultunk a legközelebbi parkba egy zacskó szotyi kíséretében. A parkokban este különösen nagy élet folyik. Ebben sem kellett csalódnunk, mindenhol piknikező családok, akik miután letelepedtünk, leginkább minket nézegettek a szemük sarkából. Mikor G az idő agyonütése céljából elment megnézni a parkban berendezett állatkertet (nyúl, tyúk, fácán, stb.), rögtön megtalálta egy lány, aki angolt akart gyakorolni. Leült hozzánk és beszélgettünk egy kicsit. Aztán alighogy elment, már jött is másik három ugyanebből a célból. Igazából csak egyikük beszélt angolul, a többi legfeljebb értett valamit.
Ők is azt nyilatkozták, hogy nem lesz egyszerű munkát találni, mellesleg nem csodálom, ha mindhárom pszichológushallgató és mindhárom a phD után az itteni egyetemen akar tanítani. Egyébként érdekes csapat volt, bevallásuk szerint nem vallásosak, és megerősítették, hogy az irániak nagy része nem az, csak mondja. Ennek ellenére háromból kettő szerint a hejab, vagyis a nagy női takarózás az jó, mert megvédi őket a férfi szemektől. Mondjuk ezt az a lány mondta, aki amúgy karatézik. Nem tudom egy pszichológus mit mondana. Egyébként a másik hejabpárti csaj meg focimániás. Legalábbis nagyon szereti nézni, bár nem csinálja. A harmadik, aki tolmácsolt pedig dobol egy zenekarban. Csupa tipikus női dolog. Dobolásnál a tradicionális földön ülős hónalj alatt tartott dobot kell elképzelnis, amit kézzel püfölnek.
Azt is megtudtuk, hogy a lány szülei autóbalesetben haltak meg négy éve. Irán még mindig vezet a közúti baleseti halálozásban. Annyira nem is meglepő, bár a szabályok egyszerűek: akinek az első kereke előrébb van, az megy elsőnek, mert ami az első kerék vonala mögött van, az már valaki más problémája.
A lányok elbúcsúztak, így kis időre magunkra maradtunk, de a szomszéd családtól már jött is anyuka és hosszú fárszi monológba kezdett, amire csak mosolyogni tudtunk. Érezte, hogy meddő a próbálkozása, de gyakorlatias lévén hagyta a dumát a fenébe és hozott egy tányér bablevest, aztán kaptunk teát is. Tekintve a mai menünket, holnap lehet, hogy elnéptelenítjük a Földet finggal.
Utolsó kommentek