Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML


35309 km, Hue

2009.10.15. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Naná, hogy reggel esett az eső! Lehet, hogy kiszagolta, hogy motort akartunk bérelni, és megnézni egy-két környékbeli látnivalót. Ehelyett gyalogosan indultunk az óvárosba, hogy valami programot találjunk. Elsőnek a Múzeumba mentünk. Az udvart itt is, mint sok helyen téglaburkolat borította. Ez azért jó, mert a párás klímán algásodik és veszettül csúszik. Csináltam is egy spárgát, ami igazán jólesett.

Maga a Múzeum nem volt túl érdekes. Egyrészt a kiállítás a hős vietnámi felszabadítókról szólt, ami annyira közhelyes, hogy az már fáj. Ki volt állítva „XY elvtárs bakancsa”, valamint „Z elvtárs kése, amivel az ellenséget szokta ölni”. Továbbá amerikai és „bábkatonák” igazolványai. Én a bábkatonát úgy képzelem el, hogy a lövészárokból báboznak velük. Ők meg úgy, mint a nép megtévedt gyermekeit, akik önnön nemzetük és a kommunizmus ellen fordultak a gonosz amerikaiak hatására. A gonosz amerikaiban azért van valami, ha vietnámi szemmel nézzük. Egyébként továbbra sem értem, hogy miért volt olyan rohadt fontos, hogy Vietnám és társaik ne legyenek kommunisták.
Ezután az előző napi templomlátogatást próbáltuk meg újra, ami előző nap sikertelenül végződött. Még mindig volt iszap az utakon bőven, de már lehetett közlekedni anélkül, hogy térdig sáros lett volna az ember. Ilyen időben válik egyértelművé, hogy miért is a strandpapucs a népviselet errefelé. Lehet, hogy könnyen belemegy a víz meg a sár, de ugyanolyan könnyen ki is jön.
Az út melletti csatorna vizén lakóbárkák sorakoztak, nyilván nem holland luxussal berendezve. Azt hiszem, az évnek ezek az árvizes napjai az egyetlenek, amikor úgy érezhetik, hogy momentán nekik jobb, mint a többieknek. Egyébként nem hinném, hogy nagy öröm lehet egy rozoga teknőn élni, bár a gyerekek ugyanolyan vidáman integettek és hellóztak, mint akármelyik gyerek az országban. Később majd biztos rájönnek, hogy az élet azért nem mindenkinek egyformán nagy szívás.
Még a templom elérése előtt megálltunk egy kávéra. Eddigi utunk során valahogy leszoktunk a kávéról. Én soha nem voltam függő, G viszont régen egy darab tégláéval egyenértékű életjeleket mutatott a reggeli kávéja előtt, mostanra mégsem igényli a vérnyomásemelést. Vietnámban azonban érdemes visszaszokni, mert az egyik legjobb dolog a kávé. A kávét nem főzik, hanem forrázzák. Ilyen kávéfőzőt vennék is, ha nem kéne hazacipelni. Egy dollárért még egy turistának is odaadják a helyi piacon. Működése rém egyszerű, rá kell rakni a pohárra, a szűrőre kávét szórni, arra még egy szűrőt tenni, ami lent tartja a kávét, majd felönteni forró vízzel. A víz egyszerűen átszivárog a kávén, és néhány perc alatt lecsöpög a pohárba. Az eredmény egy centi bivalyerős, sűrű, de zaccmentes kávé. Ehhez még adnak ugyanennyi sűrített tejet, meg egy jó nagy jégkockát, és már kész is. Mármint ha az ember jegeskávét akar inni tejjel. Ha nem, akkor nem muszáj ezeket belerakni, de szerintem botorság kihagyni. Az olvadó jég pont annyira hígítja fel a kávét, hogy jó legyen. Gyakorlatilag én ilyesminek képzeltem el a forró csokit, amikor még csak a könyvekben találkoztam vele, mert akkoriban nálunk csak egyszerűen kakaónak hívták.
A kávé után meglátogattuk végre a templomot. Igazából sok mindent nem láttunk, mert zárva volt, és amúgy se volt túl nagy.
A környéken még két templomot kerestünk fel, de mindegyikkel ugyanúgy jártunk. Valószínűleg még mindenki a saját dolgainak kitakarításával van elfoglalva, majd utána jöhet a templom.
Visszafelé a hídról lenézve néztük a lakóhajókhoz tartozó csónakokat a híd alatt. Erősen emlékeztetnek a harci gépek ledobható üzemanyagtartályaira. Amúgy is elég gyanús, hogy profi módon összeszegecselt alumíniumlemezekből vannak. Szóval én elkönyveltem őket hosszában félbevágott tartálynak. Mindenesetre az alakjuk ideális a csónakázáshoz.

 

Címkék: vietnám hue

35303 km, Hue

2009.10.14. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Reggelre a helyzet egészen normális volt a városban. Vizet nem lehetett látni az utcákon, de a letört gallyak, a szemét, amit a vihar széthordott, még ott volt. Már nem szétterítve, hanem kupacokba húzva várta, hogy jöjjön érte valaki. Az égen voltak ugyan felhők, de ragyogóan sütött a nap.

Az óváros felé vettük az irányt, ami a folyón túl van. A vízállás még szép magas volt és inkább iszapárra emlékeztetett, mint folyóra. A parton már folyt a munka, szorgos kezek darabolták a kidőlt fákat, persze nem valami helyi közterület-fenntartó megbízásából, hanem önszorgalomból, mert mindig jól jön az ingyen tűzifa.
Hué régen császári főváros volt, így jutott neki csinos városfal, ami az óvárost nagyjából egy négyzet alakú területre szorítja be. A téglafalak körül vizesárok is van, ahogy dukál, jelenleg ez is szépen tele volt vízzel, sokan horgásztak, vagy éppen halásztak benne. Gondolom, áradáskor a halak roppant ostoba módon kijönnek, hogy aztán jól pofára essenek és egy iszapos várárokban kössenek ki az ígéret vize helyett. Még rosszabb eset ugye a serpenyő.
A város tíz kapujának egyikén léptünk be, nagyjából szemben a citadella bejáratával, ami rögtön még egy falat jelent a városfalon belül. Mi először másfelé indultunk, mert a reggeli még nem volt megejtve, az pedig fontos. Fontosságának megfelelően egy szendvicset ettünk, ami rém egyszerű volt, de nagyon finom. Mire visszamentünk, hogy együnk még egyet, a néni bezárt. Úgy látszik, szigorúan reggelire van csak ilyesmi. Gyorsan leküldtünk még egy kávét, és elindultunk a napi kulturális fejlődés útján.
A citadella bejáratánál megvettük a belépőt, amit két méterrel arrébb eltéptek és mehettünk befelé. Soha nem értettem, hogy minek egy eltépő ember, ha a kapuban vesszük a jegyet. Bizonyára a korrupció visszaszorítása a cél, nehogy saját zsebre engedjenek be turistákat. Mindenesetre nem egy stresszes állás. Ráadásul az előző napot megkapták szabinak, mert az óvárossal együtt a citadellát is elöntötte a víz. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy nap alatt újra gatyába rázták a várost, nem kell azt gondolni, hogy nem is volt sok víz. Annyi még maradt is, hogy a citadellán belül álló Tiltott város bejáratát kerülővel lehessen megközelíteni. Itt megint leellenőrizték a jegyünket. Lehet, hogy jelentős létszámban másznak be emberek a tíz méter magas falakon.
Ahogy az egész citadella és épületei, a Tiltott város is eléggé leharcolt állapotban van. Minket ez egy kicsit sem zavart, megvan a maga varázsa a romos kapuknak, töredezett lépcsőknek, és a mindent feketére színező mohának, vagy inkább algának. Természetesen a felújítás folyik, de szerencsére nem olyan tempóban, mint a szomszédos Kínában folyna, így még egy darabig biztos lehet élvezni a kísértetjárta hangulatot, ami még ilyen szép időben is megvan.
Körbejártuk a császári család rezidenciájának maradványait, aztán a Tiltott városon kívül álló egyéb rezidenciákat is.
A citadella főbejárata feletti épületben leültünk egy kicsit a kellemes szellőben. Ebben az épületben áll egy harang és egy dob. Valahogy ez a kettő nagyon összenőtt, még a keresztény templomok harangtornyában is van dob, - mint azt már írtuk – arra az esetre, ha elromlana a harang.
Harangok terén nem vehetik fel a versenyt az európaiakkal, azoknak sokkal jobb hangja van, viszont a dob versenytárs nélküli. Csábított is, hogy odavágjak neki egyet. Ki volt írva természetesen, hogy tapogatni tilos, de hát tapogatni, meg ütni, az két nagyon különböző dolog. Ezt kocsmai verekedésekből is lehet tudni. Van, hogy tapogatás előzi meg az ütést, de fordítva soha. Ennek ellenére csak kicsit mertem megkopogtatni a fél hektár bőrt, így is lehetett hallani, hogy ez bizony kívánja az odavágást.
A citadella után a városfalon belül kószáltunk. A legtöbb helyen még folyt az árvíz utáni kármentés. Szinte mindenhol ruhák száradtak, vagy ami éppen elázott. Mosták az iszapos székeket, asztalokat. A falakon ugyan nem látszott nagyon, de a legtöbb helyen egy nappal korábban még méteres víz borította az utcákat.
Az óvárost elhagyva a Dieu De Pagoda felé vettük az irányt, elsőre persze rossz helyen kerestük, másodszorra meg szembesülnünk kellett vele, hogy ugyan folyik a takarítás, de nem tudjuk megközelíteni, mert azon a szakaszon még húsz-harminc centi iszap borítja az utat, meg úgy mindent. Helyette a közeli piacon néztünk körül és vettünk némi gyümölcsöt.

 

Címkék: vietnám hue

35298 km, Hue

2009.10.13. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A buszon alvás soha nem pihentető, és soha nem folyamatos. Furcsa volt, hogy az éjszaka közepén kinyitva a szememet, az út jobb oldalán nagy vizeket láttam. Mondom, mi a fene, a tengernek a másik oldalon kéne lenni. Megfordultam, és ott is víz volt. Reggel aztán már jobban látszott, hogy mi is van, hát árvíz volt. Az út mentén a falvak vízben álltak, a lakosság meg üldögélt a víz szélén, várva, hogy a víz visszamenjen oda, ahonnan jött. Mások éppen kihasználták, hogy nem kell a vízig gyalogolni, és halásztak. Valószínűleg a legtöbben az értékeket már magasabb helyre mentették előző nap. A tájfun nyomai azért jól látszottak, például az egyik falu utcafásítási projektjét szépen egy irányba fésülte a szél. Aztán elértük azt a szakaszt, ahol már az úton is folyt a víz. A legtöbb busz itt megállt és várt, mintha nem kétmillió köbméter víz lefolyására várnának. Mi bátran és viszonylag ész nélkül belehajtottunk egy teherautót követve. A haladással nem is volt gond, de amikor a busz lépcsőjénél megláttam a vizet, elsóhajtottam egy fuckot, az utastársaimmal együtt. Azt hiszem, ők csak a helyzet abszurditása miatt, én viszont azért, mert volt már részünk hátizsákáztatásban. A következő vizes szakasz előtt aztán el is kezdték felhordani a csomagtartóból a cuccokat.

Kivételesen a mi hátizsákjaink nem legalul voltak, így G zsákjában csak alul a hálózsák, az enyémben felül Monte Cristo grófja lett vizes. Mindkettőnek elég kalandos élete volt már eddig is. A hálózsákot például egy holland srác vette Mongóliában, - ezt bizonyítja a belevarrt hatalmas „Made in Mongolia” címke is –, amit aztán Kínában megvettem tőle, mert neki már nem kellett. Azóta ugye még egyszer eljutott Kínába. A könyv sztoriját nem ismerem ilyen behatóan, pedig érdekelne. Amerikában nyomtatták, mi Pakisztánban szereztük csere útján, Átutazta Kínát, pillanatnyilag Vietnámban szárad, de egy indiai belépőjegyet találtunk benne könyvjelzőként és hát eléggé megviselt szegény. A korábbiak mellé újabb ragasztószalagokat kapott tőlem is. Viszont még az összes betűje megvan, csak a hátsó borítója hiányzik, de az nem a mi bűnünk. Egyébként valószínűleg allergiás a vízre, mert kétszeresére dagadt az átnedvesedett fele.
Hueba érve aztán a buszunk a vízzel elárasztott utcákon elnavigált egy száraz kereszteződésig és ott közölték velünk, hogy itt kell leszállni. A kereszteződés történetesen egy sziget volt, így senki nem akart kiszállni, mondtuk, hogy ugyan vigyenek már vissza egy saroknyit. Úgy tűnt, hogy belátták a javaslat értelmességét és tolatni kezdtünk a negyven centis vízben, de csak azért, hogy megálljunk a közepén, ahol aztán megismételték, hogy akkor itt kell leszállni. Mit ad isten, pont egy haver szállodája előtt. Próbáltunk érvelni, hogy ugyan tolassanak már vissza még 100 métert, hogy a szárazon szállhassunk ki, ahonnan akár el is lehet jutni valahova, de a sok birka nép meg levette a cipőjét és lemászott a dzsuvás lébe. Így aztán az érdekképviseleti képességünk eléggé megcsappant, le kellett szállnunk nekünk is, de a szállodát kihagytuk. Helyette megcsináltuk a száz méteres vizisíkfutást és kijutottunk végre valahova, ahonnan száraz lábbal elérhetővé vált pár szálloda. Némi körbemászkálás után aztán kikötöttünk, - lehetne akár szó szerint is – egynél, annak is legolcsóbb szobájában, ami azt jelentette, hogy az ötödikre kellett felmászni, cserében van internet a szobában, meg tévé és hűtő is. Fürdőszobánk is van, de víz az állapotokra való tekintettel éppen nem volt. Érdekes, hogy árvízben elmegy a vízszolgáltatás, de a sarki ATM-ből probléma nélkül tudtunk pénzt kivenni, és az internetkapcsolat is rendben volt, nem is beszélve az áramszolgáltatásról. Nyilván a kis falvak nem úszták meg ilyen egyszerűen, és a földcsuszamlásra hajlamos környéken épült települések sem.
Az idő ugyan már egyáltalán nem emlékeztetett tájfunra, de az eső így is állandóan eleredt, hogy aztán felhőszakadásba csapjon át.
A városnézést elhalasztottuk, egyrészt mert az utakról még most mosták le az iszapot, másrészt nem kellemes tevékenység szakadó esőben, harmadrészt minden zárva volt.
Az estét viszont egy olyan helyen töltöttük, ami soha nem zár be igazán: egy kocsmában.

 

 

Címkék: vietnám hue