Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

Beígért végszó

2010.05.28. 10:00 | Ahmet | 45 komment

Értelmetlen számok, amik jól mutatnak, mert nagyok

80994 km, 380 nap, 11 meglátogatott ország, meg még 4, aminek csak átutazási szándékból tettük földjére lábunkat, 18861 fénykép, ebből vagy 6000 bemutatva, a maradék titkolva. Elhasználtunk 15 inget, két pár bakancsot, fene tudja hány nadrágot.
Mindenkit érdekel, hogy mennyit költöttünk. Nos, ezt pontosan nem tudnám megmondani, de azt hiszem, egy frankó kocsit vehettünk volna a pénzen, amit mostanában próbálnák meg eladni fele annyiért, mint amennyiért vettük, ha közben el nem lopták volna. Szóval hagyjuk a pénzkérdést.
 
Indulás előtti dolgok
Az emberben nem születik meg a gondolat, hogy el kellene utazni valahova. Az mindig is ott volt. Csak olyan kérdések fogalmazódnak meg, hogy miből, meg mennyi időre. Még a cél sem kérdéses, azokból valahogy mindig több van, csak választani kell. Legtöbbször a miből és a mennyi időre határozza meg, hogy milyen úticélt rendelünk hozzá, aztán néha ez megfordul, és nekiáll az ember egy projektnek, ami felrúgja az élete addigi rendjét, ami az egyik legjobb része az egésznek.
Így voltunk mi is ezzel az úttal. Régóta szó volt róla, hogy jó lenne, de nagyjából ennyiben is maradt. Aztán egyszer csak arra ébredtünk, hogy megszületett az elvi döntés: megyünk! A pénzügyi tervezés elég nagyvonalú volt, de nagy kockázatot nem vállaltunk vele: ha elfogy, hazajövünk. A gyűjtögetés is megindult, és ahogy meglett a pénz, rádöbbentünk, hogy most már semmi nem állíthat meg. Mielőtt valaki nagyon irigykedni kezdene, azért azt meg kell jegyeznem, hogy a pénz összegyűjtése nem úgy megy, hogy az ember közben éli a megszokott életét, néha lecseréli a kocsit, elugrik vitorlázni az Adriára, stb. Esetünkben már csak azért sem, mert nincs autónk, és egyikünk sem tud vitorlázni. Helyette volt jó sok meló, igaz nem Magyarországon. Ezért is járhattunk sikerrel. Nem a legendákban élő rettenetes nagy külföldi fizetések miatt, hanem azért, mert nem igazán tudtuk mire költeni a pénzünket a faluban, ahol éltünk. Nem mentünk sörözni a haverokkal, nem vettünk új ruhákat, moziba se igen jártunk.
Valójában az út megtervezése volt a legkisebb meló. Elmegyünk erre, aztán télen, mikor nincs monszun, visszajövünk arra. S lőn!
 
Országok csak úgy röviden, elfogultan
Törökország: Örök kedvenc, itt mindenki megtalálja, amit szeretne, legyen az tengerpart, síelés, ókori, középkori, keresztény vagy muzulmán kultúra, gyönyörű tájak, sőt még sör is van.
Irán: Hú, ettől az országtól hogy tudnak félni az emberek! Valójában a legvendégszeretőbb népek lakják, csak győzze az ember hólyaggal a sok teaivást!
Pakisztán: Ide meg a legtöbben pénzért se jönnének, pedig északon a világ legszebb hegyei vannak és rengeteg kedves ember.
Kína: Újabb „gonosz” ország, ezek fognak megenni minket. Rossz hírem van, lehet kezdeni kínaiul tanulni! Tényleg sokan vannak.
Vietnám: Lehet, hogy térképen egy, de észak és dél még mindig különbözik egymástól, habár Ho Chi Minh már van mindenhol.
Laosz: Egy titkos erőtér védi attól, hogy tudomásul vegye az emberiség a létezését. Ezért is van, hogy olyan kellemes hely. Nincs tömeg, nincs nyomulás.
Thaiföld: Akinek az jut először eszébe, hogy thai kurvák, az nem jár messze a valóságtól. Pénzért bármit. Jobb, ha tudod, mosolyognak, de nem biztos, hogy veled nevetnek!
Kambodzsa: Egy jó kedélyű ország, aminek egyik fele néhány évtizede lemészárolta a másik felét. Mai napig nem értik még ők sem, hogy mi is történt.
Myanmar: Azt hiszem, ez a név évtizedek óta nem szerepelt a hírekben, legfeljebb az utolsó oldalon. Keményebb diktatúra talán csak Észak-Koreában van, de nem ezért jó meglátogatni.
India: Úgy tűnik, ide deportáltak minden gügyét, de láthatólag őket ez nem zavarja. Ha eddig leszóltad a kínai termékeket, akkor nézz meg valamit, amit Indiában gyártottak.
Nepál: Rinocéroszok, maoisták, hegyek. Furcsa egyveleg, de határozottan érdekes, már ha éppen nem sztrájkol az egész ország.
 
Úton
Úton lenni furcsa érzés. El kell telnie néhány hónapnak ahhoz, hogy az ember tényleg úton legyen. Addigra megszűnik minden beidegződés.
Még akinek nincs megszokott napi rutinja, annak is egy csomó fix pont van az életében, legfeljebb nem tűnik fel. Ezeket ahogy van, el lehet felejteni. Nincs kis bolt a sarkon, vagy ha van is, minden nap máshol és minden nap más az árukészlet.
Furcsa érzés, mikor az ember felébred az éjjel közepén, és próbálja kitalálni, hogy hol is van. Fejben megkeresi az utolsó ismert helyet, és gondolatban végigjárja az utat, amit azóta megtett. A végén, hopp megvan hol is vagyunk. Nincs otthon, csak a hátizsák, nincsenek ismerős arcok, csak egy. Mire megtanulná az ember, hogy is kell köszönni, már másik nyelvet beszélnek. Egyszerűen kifordul a világ, és ha eddig mi utaztunk, mostantól a Föld mozdul el alattunk. Mi vagyunk a fix pont, semmi más.
 
Tér-idő
Tekergetjük az órát minden határon, de sokat nem jelent egy óra ide vagy oda. Arról nem is beszélve, hogy néha fél vagy negyed órát kell csak állítani. A problémát inkább az okozza, hogy milyen nap is van. Ezt a fonalat pár nap alatt elveszti az ember. Nem mindegy? Minden nap vasárnap! Esetleg péntek.
Ezek a dolgok mindenki számára ismertek, de mi van a hónapokkal, évszakokkal? Na, az megzavarja csúnyán az embert. Hogy lenne már tél, hiszen hat hónapja harminc fok van? Ezek itt tavasszal aratnak? Mellette meg most palántázzák a rizst! Tegnap hógolyóztunk, most meg újra negyven fok van! Néha egy pillanatra tényleg meg kell állni, hogy végiggondolja az ember, hogy hol is tart az évben.
 
„A zállatok”
Kutyák
Kutya van mindenhol, bár nem mindig ugyanabból a célból. Vietnámban, Laoszban például hihetetlenül nyugodtak a kutyák. Hiába van minden háznál egy-kettő, kutyaugatást nem hallani soha, lehet telihold vagy macskanász. Állítólag azért, mert az agresszíveket eszik meg először.
Kóbor kutyával is lehet találkozni, ezeket mondjuk senki nem kívánná a tányérjára. A legmagasabb egy négyzetméterre eső rühes kutya számot Thaiföldön regisztráltunk, egészen pontosan Ayuthayában. Az ok ismeretlen. A legrondábbakat viszont kétségtelenül India utcáin lehet megtalálni. Öleb vagy házi kedvenc nem nagyon van.
Macskák
Ellentétben a kutyákkal, macskából nem láttunk sok beteget. Leszámítva, hogy Laoszban és környékén valami mutáció folytán minden macskának törött, kurta vagy kacskaringós a farka. Valaki azt mondta, hogy a helyiek törik el a farkukat, mert az szerencsét hoz. Szerintem ez baromság. Egyrészt lehetetlen minden egyes macska farkát eltörni, másrészt egy buddhista országban, ahol a templomok mellett madarat lehet venni szabadon engedés céljából, – ami jócselekedet –, nem fognak macskafarkakat tördelni.
Kis barátaink
Határozottan vannak jófej állatok, amiket szívesen tartanánk otthon, de azt hiszem, mégsem fogunk. A szamár még csak elférne a konyhában, de az alattunk lakót határozottan zavarná a patájának kopogása, ebben biztos vagyok. Nem tudom, miért kedveljük a szamarakat, talán azért, mert mindegyik olyan szomorú, muszáj megvigasztalni őket.
A gekkók is kedves jószágok, bár némelyik nagyon unszimpatikusan tud viselkedni, és az éjjel közepén elkezd üvöltözni, hogy gekkkkó, gekkkkó!
Személyes kedvencem a bivaly. Mafla nagy állat, de igen békés fajta. A myanmariak egyenesen gyávák, három méternél nem lehet őket jobban megközelíteni, mert elrohannak. Senkit ne tévesszenek meg az indiai bivalyok, mind hamisítvány! Valami marhával keresztezték őket, attól olyan csontosak és korcsszarvúak.
A jakok is jó fejek, meg kellett állapítanunk, hogy a szarvasmarha hierarchiában ők alkotják a felső tízezret. Nyilvánvaló okokból. Mellesleg a jaknak pont olyan a szarva, mint egy falusi bicikli kormánya.
Határozottan nem fogunk a negyediken elefántot sem tartani, pedig a laosziak egész kicsik, talán még be is férne egy a konyhába. Igazán sajnálom, hogy nem megoldható, mert az elefánt szeméből valami megmagyarázhatatlan intelligencia sugárzik, meg végtelen szomorúság, ami egyenesen következik az intelligenciából és abból, ahogy az elefántokat betörik. Aki látta már, azt mondja, hogy szívszaggató.
G kedvencei a kecskék, akiknek van humorérzékük, ami ritka az állatok között. Vigyázni kell azonban, mert az ázsiai kecskék legalább fele ostobaarcú, amit nem szeretünk.
Nem jó fejek
A hamis jófejség csúcsa a majom. Na, a majmok egyáltalán nem szimpatikus jószágok, ha nem választja el tőlünk őket egy tévé képernyője. Okosak, és ezt ellenünk használják, valamint hatalmas hegyes fogaik vannak, amivel befosatnak. Ismétlem, nem aranyosak! Persze lehet, hogy más a véleményed, de akkor bizonyára szereted az aluljáróban éjszaka, csoportosan pénzt követelő embereket is.
A szent tehén sem haver. Amíg szélesek az utcák, addig rendben van a szent tehénkedés, de a keskeny sikátorokban nem. Az egyik vége öklel, ha éppen olyanja van, a másik meg szaros. Lehet választani, hogy melyiknél nyomakodik át az ember a fal mellett. És nemcsak tehenek kóborolnak az utcákon, hanem bikák is. Nagy bikák. Érdemes figyelni a helyieket, sokszor bátran szétugrálnak.
Kéretlen lakótársak
A legrondább a poloska. Nem lehet látni, csak reggel a fedezi fel az ember, hogy össze van csípve. Tiszta helyen nem fordulnak elő, de ott sajnos mi se. A szúnyog is kellemetlen, ráadásul sok helyen terjeszt maláriát, ezt-azt. Az egér még valahogy elviselhető, de a patkány nem. Bátrabban rohangál és büdösebb is. Igazán kellemes, mikor reggel felfedezi az ember a lábnyomait. A legzavaróbb viszont az, ha emberek vannak a szomszédságban. Na, azok pokollá tudják tenni az éjszakát!
 
Egészségügyi statisztikaszerűség
Legfontosabb megemlítenem, hogy a világ sokkal kisebb, mint gondolánk, pontosabban, mint gondolnám. Összességében több vért vesztettem egy év alatt a fejem beverése által, mintha elmentem volna vért adni. Talán ezért is lett a kedvenc kínai feliratom egy alacsony ajtófélfára figyelmeztető: „Notice knockhead!” IQ pontokban mérhető veszteségemet nem ismerem.
Ennél komolyabb bajaink is voltak. Pakisztánban begyűjtöttünk – mint későbbi diagnózisunkból kiderült – amőbás fertőzést. Szerintem senkit nem lep meg, hogy ez fosással jár. Szerencsére mással nem, így viszonylag elviselhető. Én megszabadultam tőle hihetetlen immunrendszerem által, G vagy fél Kínán át szenvedett vele, mire megállapította az internetről, hogy mi a baja, és mi a gyógyszer rá. Ez végig a hátizsákunkban lapult, innen már egyszerű volt a dolog. Indiában G megpróbálta eltörni mindkét nagylábujját, de egyik próbálkozás sem járt sikerrel, pedig egyszer biciklit is használt. Ezen kívül engem Xi’anban letaglózott valami halálos betegség, aminek egy átlagember immunrendszere nem állhat ellen, ezzel eltöltöttem egy fél napot egy fotelben összegömbölyödve, illetve Udaipurban három napig kúráltam antibiotikummal egy másik – hétköznapi ember számára halálos – kórt. Néhányszor pokolian leégett a fejem, ami egészen egyszerűen elkerülhető lett volna, valahogy azért mégiscsak leégett.
 
Akik nem bírták hazáig
S elhulltanak legjobbjaink a hosszú út alatt. Például a kishátizsák. Lehet, hogy bírta volna még, fogát összeszorítva, de Karimabadban vettünk egy újat, akit aztán Katmanduban nyugdíjaztunk. Nadrágokból is sok maradt a csatatéren, néhány törlőrongyként még szolgált pár napig. Ingből gyakorlatilag egy sincs, aki velünk indult volna, és a zoknik egy része is a fotóstáskában objektívek alá van tömködve, hogy kicsit jobb legyen a védelem, zokninak ugyanis már kicsit lyukasak.
Aztán voltak, akik hazautaztak. Például a teljes téli cókmók, mert volt nálunk kabát, sapka, meg kesztyű is, amikre csak azért nem volt szükség, mert éppen jó volt az idő a hegyekben. Na, jó, egyszer kellett dzseki, mert június ide vagy oda, keményen fagyott reggel. Milyen évszak is van?
 
A legnagyobb szívások (más néven kalandok)
Az iráni választások, ami sima ügynek ígérkezett, de nem volt az, mert muszáj volt elcsalni, és ezáltal tüntetéseket gerjeszteni. Igazából túlzottan nem zavarta össze az életünket, valószínűleg azért is, mert teljes mértékben hanyagoltuk a hírek olvasását, ami csak arra lett volna jó, hogy összezavarjon és félelemmel töltsön el.
 
Karachi és a buszút Lahore-ba szintén nem volt leányálom. Karachi maga a földi pokol. Ezer fok, maximális páratartalom, mocsok, nyomor és bűz. Még a menekülés se ment egyszerűen, hiszen a 27 órás buszút elején én éppen kilábaltam egy ételmérgezésből, G-n meg éppen kijött. Mindez köszönhetően a nagyjából 12 órás Karachiban való tartózkodásnak.
 
Az Urumqi zavargások is betettek egy kicsit, de inkább csak az idegeinknek. Már éppen be akartunk lépni Kínába Pakisztán felől, mikor az ujgurok bosszút álltak két honfitársukért. Szóval ez is úgy kezdődött, hogy visszaütött. Részünkről ez azt jelentette, hogy Kína bármikor lezárhatja Xinjiang tartományt, ami Pakisztánnal határos, ezzel lehetetlenné téve a belépésünket, ami további bonyodalmakat okozott volna. Például azt, hogy repülővel kellett volna továbbutazni, meg azt, hogy új vízumért kellett volna folyamodni, mert a meglévő lejár. Ezek nem következtek be, de egy hosszú délutánon keresztül – amit egy kifőzdében töltöttünk a busz többi utasával együtt – úgy tűnt, hogy Tashkurganban ragadunk, ahonnan se előre, se hátra.
 
Vietnámban a Ketsana tájfunnal futottunk össze, bár róla sem hallottunk egészen addig, míg utjaink nem keresztezték egymást. Nekünk sok bajt nem okozott, attól eltekintve, hogy vonat helyett busszal kellett utaznunk, aminek a csomagtartójában kicsit elázott a sokat látott Monte Christo grófja kötet, minek eredményeképpen a vietnámi klímán meg is penészedett. Egyébként Pakisztánban tettünk szert rá csere útján, de a benne lévő könyvjelzőt valaki Indiában rakta bele. Egészen Laoszig utazott velünk, ahol Don Deten elcseréltük, miután mindketten kiolvastuk.
 
Bármely hindu Indiában felért egy elemi csapással. Szerintem eleget szapultam már őket, de egyszerűen nem lehet kihagyni őket ebből a listából.
 
Nepáli banda, avagy sztrájk, ami mindenkinek megkeseríti az életét, pláne azokét, akik utazni szeretnének ilyenkor az országban. Minden zárva, nincs se busz, se taxi, néha még a biciklit is betiltják.
 
Magyarok az űrben
Kicsit kevesebb magyar van szétszórva Ázsiában, mint ahogy azt a legtöbben gondolnák. Isztambulban még lehet hallani magyar szót, de a következő magyar Csaba volt Saigonban, nagyjából 35.000 km-rel később. Aztán hallottunk magyarokat Kanchanaburiban, beszéltünk kettővel a kambodzsai határon, és később Siem Reapben is összefutottunk velük. Mandalayben ránk köszönt Bárány, aki olvasónk, ami meghökkentő volt, majd szintén Myanmarban találkoztunk Krisztiánnal, akit a szállodánk nyilvántartásában fedeztünk fel.
Indiában rögtön az elején, pár nap alatt találkoztunk három magyar lánnyal is, de utána Amritsarig csend volt ilyen szempontból, ahol viszont egy egész csoport akadt ránk, de csak azért, mert egyikük szintén olvasónk. Nepálban, a Chitwan Nemzeti Parkban egy expat-gyanús családdal találkoztunk, meg a hegyekben egy erdélyi lánnyal, aki Németországban él. Ennyi! Lehet, hogy soknak tűnik, de egy év alatt nem az.
 
Újra itthon
Semmi nem változott. Mintha el se mentünk volna, csak olyan apróságok fordulnak elő, hogy fém kétszázast kapunk vissza és nézünk rá bután. Amúgy tényleg semmi. Kicsit unalmas.

 

Az út

Két agyvérzés után sem tudtam rábírni egyik számítógépünket sem, hogy az utolsó napot is belevegye a teljes vonalba, úgyhogy itt az utolsó nap külön. (Ottrohaggyáel, nem szórakozok többet)

 
Valamint még egy rakat válogatott fénykép azoknak akik hajlandóak végignézni. Csak válogatott, nem biztos, hogy ez azt jelenti, hogy hű de jó!
 

És ha még egyszer blogot írnék... Nos, nem fogok!

Most tényleg vége van!

Most!

Címkék: legvége

80994 km, Budapest

2010.05.27. 10:00 | Ahmet | 8 komment

A dohai reptér éles ellentétben áll a katmanduival. Rengeteg üzlet van a szokásos Toblerone csokival, Tag Hauer órákkal, meg nagy „Nyerje meg” táblás luxus sportkocsikkal, amiken azért volt apró betűs „egy hétre” felirat is. Bíztunk benne, hogy lesz wifi, és volt is, csak nem működött, úgyhogy kénytelenek voltunk parfümöket szaglászni lassan megüvegesedő szemmel. Szerencsére csak három órát kellett várni, de ez is eléggé megviselt. Ráadásul az órát is tekergetni kellett, így aztán az óramutatók még csak nem is indokolták a fáradtságok igazán. Végre aztán felszállhattunk a gépre, G összegömbölyödött az ülésen a takaró alatt és aludt. Én már pont túl voltam azon a ponton, hogy aludni akarjak, lassan amúgy is ébresztőt csörgött a biológiai vekker, szóval megint a filmeket választottam.

Felszállás után nem sokkal elkezdődött a napkelte, ami csak nem akart kibontakozni, mert gépünk makacsul menekült a nap elől, mindig pont hajnal volt. A látvány miatt majdnem felébresztettem G-t, de tudtam, hogy nem értékelné. Aztán megérkezett a reggeli, úgyhogy láthatta ő is, ahogy a fekete égbolt átmegy kékbe, hogy aztán egy fekete felhőcsík alatt botrányos narancssárga színt vegyen fel.
A reggeli megint névre szóló dobozban jött, megint atomegészséges volt. Kíváncsi lennék mit gondolt a sztyuvi, mikor kértem hozzá egy kólát, és a kávémba egy extra cukrot.
Lassan elértük a Kárpátok vonulatát, ami mögött tömény felhőzet takart mindent, de Csepel felett volt egy lyuk, ahol lenézhettünk. Még egy fél órát repültünk, hogy aztán három órát buszozzunk vissza. Persze még így is jobb volt, mint valami londoni átszállás. Hamarosan bejelentette a pilóta, hogy megkezdjük az ereszkedést a leszálláshoz. Bécstől még nyolcvan kilométerre voltunk, mikor a magasságunk 4600 méter volt. Pár napja ilyen magasra másztunk fel, fura ugyanolyan magasan repkedni.
Közvetlenül a talajszint felett estünk ki a felhők közül. Erős szél volt, tényleg nem ereszkedés volt. Az időjárás ránézésre sem volt reménykeltő, de mikor a pilóta bemondta az időjárási adatokat, a 7 Celsius foknál az egész gép felhördült. Lehet, hogy mégsem volt olyan marhaság dzsekit venni!
Kényelmesen lekászálódtunk a gépről, az útleveleinket csak egy pillantásra méltatták, és máris ott álltunk a futószalagnál, és vártuk a két koszlott hátizsákot, a még koszlottabb kék tokokban. Szépen meg is érkeztek, én ráérősen bontogatni kezdtem rajtuk a csomót, mikor G jelezte, hogy matematikai esélyünk még van rá, hogy elérjük a 7:15-ös buszt, ami egyenesen Pestre megy, mivel még „csak” 7:07 van. Innentől kicsit próbáltam gyorsabb lenni, persze egy csomó kibogozásában nem segít, ha az ember próbálja gyorsan csinálni. A vámosok szerencsére nem néztek drogcsempésznek, így pillanatok alatt kint álltunk a reptér előtt, és fogalmunk nem volt, hogy merre lehet a buszmegálló.
Visszacaplattunk, de az információnál senki nem volt. Találtunk viszont valami buszos céget, ott megkérdeztük, hogy mit tudnak a pesti buszról. Nemcsak hogy tudtak róla, de jegyet is adtak, igaz javasolták, hogy egyikünk menjen ki, és tartsa fel a buszt. G kapta a hálátlan szerepet, én meg loholtam utána a jeggyel. Az előző körnél egyébként csak azért nem találtuk a buszt, mert nem a reptérről indul, csak megáll ott is.
A magyar sofőr már messziről integetett, hogy nem kell rohanni, megvár. Bedobtuk a cuccot a csomagtartóba, és már mentünk is. Halálosnak tűnő 100 km/h-s sebességgel suhantunk a tükörsima úton, a szakadó esőben. Az utóbbi néhány hónapban még vonattal sem értünk el ilyen sebességet, és a brutális bukkanók hiánya is különleges kényeztetésnek tűnt.
A sofőrrel beszélgetve gyorsan eltelt az a három óra, különösen, hogy kicsit megszoktuk már, hogy ekkora táv megtételéhez nyolc-tíz órára is szükség lehet.
A Népligetben egész fogadóbizottság várt, pálinkával, kolbásszal, hogy gyorsan enyhíthessük kialakult hiánybetegségeinket.
 
Vége van Apa!
 
Izé, egy még lesz.

 

Címkék: budapest magyarország

76000 km, Úton

2010.05.26. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Úgy terveztük, hogy jó sokáig alszunk, aztán a nap hátralevő részét valahogy eltöltjük. Nem így lett, mert szerintem egész Ázsiában nincs olyan város, ahol megoldható lenne a sokáig alvás. Ugyan a város valamikor tízkor kezd feléledni, akkor nyitnak a boltok, de ez nem jelenti azt, hogy nem kezdik el felhúzni a fémredőnyöket hétkor, vagy azt, hogy nem megy végig minden utcán óbégatva a péksüteményeket ajánlgató srác. Szóval sokáig, legalább nyolcig aludtunk, aztán jobb dolgunk nem lévén nekiálltunk összerakni a hátizsákjainkat.

A cucc elborított mindent. Eleinte az ember még nem csinál kuplerájt a szobájából azonnal beköltözés után, de mostanra a ruháink Jancsi bohócként ugranak ki a hátizsák kinyitásakor. Könnyítésként most nem kellett arra figyelni, hogy a dolgok ésszerűen hozzáférhetők legyenek, így mehetett a Crocsba két zacskó fűszer, a zoknikat meg be lehetett gyömöszölni apróbb résekbe. Cserébe valahogy több lett a gönc, de azért befért. Ilyenkor kell alaposan körülnézni a szobában, mert ha minden szépen belement a zsákba, akkor tuti, hogy van egy pár papucs az ágy alatt, törölköző a fogason, esetleg a Hilti ütvefúró maradt az éjjeliszekrényen. Most is így volt, hogy máshogy!
Teljesen menetkészre pakoltunk mindent, a zsákokat szépen a falnak támasztottuk és rájuk zártuk még utoljára az ajtót. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy egy esetleges tolvaj számára milyen szépen összeraktunk mindent.
Reggelizni mentünk, a már bevált helyünkre, ahol remek kávét adnak a remek péksütemény mellé, csak pont ma nem, mert áram híján ugyanazért a pénzért instant borzalmat kaptunk, még csak nem is kávét, hanem valami cikóriával hígított szörnyet. Nem tudom ki találta ki, hogy a cikóriából lehet „kávét” csinálni, de az vagy nem ivott még soha kávét, vagy direkt szemét volt.
Hihetetlen, de még mindig volt maradék pénzünk, amit el kellett költeni. Ez annak volt köszönhető, hogy a túrára nem akartunk túl kevés pénzzel menni, mivel elég kevés az ATM a hegyekben.
Ugyan vissza is válthattuk volna a pénzt, de az ilyen maradék pénzt muszáj elkölteni. Ez nem tűnik nagy kihívásnak, de ha hozzátesszük azt a kitételt, hogy értelmesen, akkor mindjárt nem olyan könnyű. Így hát hasznos dolgokat kerestünk egész délelőtt, ami belefér a költségvetésbe. Elsőként sikerült egy ledes fejlámpát venni, amire tényleg gyakran lett volna szükség az elmúlt évben, mert csak egy volt, az meg néha nem volt elég. Az tényleg csak egy apróság, hogy mostantól nem kell majd, mert azért van a világnak olyan tája, ahol az áramszolgáltatás folyamatos. A másik beszerzett dolog egy dzseki volt, amire szintén nagy szükség lett volna egy héttel korábban, de állítólag jobb későn, mint soha. Részletkérdés, hogy a nyár jön, nem a tél. A bevásárló túránk természetesen ennél sokkal hosszabb volt, mivel alaposan felmértük a piaci kínálatot, úgyhogy mehettünk is ebédelni.
Természetesen marhasültet, mert az finom és nagyon fog hiányozni, akárcsak a mangó, aminek éppen csak elkezdődött a szezonja.
Kicsit úgy jártunk, mint a reggeli kávéval, finoman odaégették a kaját, de magamra vessek, én kértem jól átsütve!
Ezek után tényleg nem volt mit tenni, csak annyi pénzünk maradt, amennyiből a taxi kivitt a reptérre. Ki is mentünk, jobb dolgunk nem lévén.
Hülye döntésnek tűnhet kimenni a gép indulása előtt vagy négy órával, de elnézve az ügyintézés sebességét nem volt akkora marhaság. Szépen kivártuk a sorunkat, hogy megröntgenezzék a málhát, hogy aztán bent lássuk, hogy a másik ajtó, ahol nem volt sor ugyanoda vezetett, csak annál más légitársaságok neve szerepelt. Bent semmilyen tájékoztató tábla nem volt, ilyet még reptéren nem láttam. Nem mintha bonyolult lenne az eljárás, be kellett állni egy újabb hosszú sorba, ahol végül megkaptuk a beszállókártyáinkat, a hátizsákjainkat pedig átrakták az „ezeket majd el kell vinni valahova” kupacba, mert a futószalag nem működött. Ezután felmásztunk az emeletre, ahol megkaptuk a pecsétet az útlevélbe.
Természetesen volt még egy sorakozás, aztán még egy, ami inkább közelharc volt, hogy kijussunk a buszhoz, ami a géphez visz. Hogy miért nyomakodnak az emberek, azt nem értem, helyjegyük van!
Doháig istentelen sok időnk volt, nézhettünk filmeket, amíg a vacsorára vártunk. Ez volt a nap utolsó meglepetése, névre szólóan vega kaját kaptunk. Hogy miért, az rejtély, biztos, hogy akarattal nem ikszeltünk be semmi ilyesmit, mikor a jegyet vettük!

 

Címkék: úton qatar

71683 km, Katmandu

2010.05.25. 10:00 | Ahmet | 5 komment

Van Nepálban egy szervezet, aki örömmel átveszi a turisták megmaradt gyógyszerkészletét, és a helyiek gyógyítására használja. Volt egy antibiotikumunk, amit nekik szántunk, mert G azt mondta, úgyse venné be semmilyen körülmények között, olyan mellékhatásai vannak. Azért még egyszer megnéztük a papírját, és valahogy most mégsem tűnt olyan halálos szernek, úgyhogy maradt a birtokunkban. Kell az még a jövőben is.

A repülőjegyünket viszont mindenképpen szerettük volna megerősíteni, ami valami ezeréves csökevény a számítógépes nyilvántartások előtti korból. Szóval rekonfirmáltatni kell a jegyet, hogy szakszóval éljek. Nepál különösen híres arról, hogy hajlamosak itt hagyni azt az utast, aki nem szólt oda indulás előtt pár nappal, hogy tényleg menni akar, és nemcsak viccből vett jegyet. Persze ez leginkább a nepáli társaságokra vonatkozik, de miért ne stresszelje magát az ember, ha van rá egy ilyen nagyszerű lehetőség. A Qatar Airways honlapjáról nem tudtunk meg semmit, ugyanis azt olyan internetsebességre méretezték, ami Nepálban nem áll rendelkezésre, viszont tegnapi stoppolásunk extra hozadéka az volt, hogy sofőrünk tudta, hogy hol az irodájuk, és meg is mutatta.
Szóval reggel elballagtunk és megerősítésre átnyújtottuk a gyűrött és Bandipurban szétázott A4-es papírt. A nő ezen aztán aláhúzta, hogy mikor indul a gép. Rekonfirmálásra nyilván semmi szükség nem volt, de csinált valamit, hogy megnyugtasson. Megnyugodtunk. Ha már éltünk a lehetőséggel, hogy elzarándokoljunk ide, megkérdeztük, hogy mennyi is pillanatnyilag a „departure tax”, ami egy elterjedt lehúzásfajta a reptereken. Kiderült, hogy a jegy árában benne van. Egyszerűen remek!
Gyorsan el is indultunk elkölteni. Arra jutottunk, hogy abból a pénzből pont lehet venni egy kishátizsákot, ami egyébként is időszerű. Szegény „Patrik” már egész ramaty állapotban van, de ha Nepálban hagyjuk, biztos, hogy valaki még megjavítja és nagyon sokáig használni fogja, otthon meg csak kidobnánk. Jó szolgálatot tett, olcsó volt, és Pakisztántól idáig használtuk, remélem valaki másnál is jó szolgálatot tesz. Szóval viszlát Patrik, hello Eye! Azt hiszem mindkét hátizsák valahol Kínában született.
Délután aztán bevetettük magunkat Katmandu bazárjába, annak is a helyiekre specializálódott részébe, ahol nem lehet Yak, Yak, Yeti, Yak feliratos pólókat kapni, inkább csak nagy réz vizesedényeket. Ezeket ma is használják, ugyanis nagyon sokan még most is közkutakról hordják a vizet. Bhaktapurban láttunk pár ásott kutat, miből vödörrel húzták a vizet, de a legtöbb víznyerő hely egy szépen kiépített gödör, amiben egy, vagy több kifolyón folyik a víz. Itt aztán nagy a sorbanállás, mert a víz inkább csak csurog, néha csak csepeg. Falvakban sokszor látni, hogy az edény alá van rakva, másoknak az edényei meg hátrébb várnak, ember meg sehol. Minek néznék órákig, ahogy csöpög a víz, majd visszajönnek, ha cserélni kell az ibriket.
Ma nem akartunk törvényt szegni, de akárhogy keringőztünk, csak a Durbar téren találtuk magunkat. Elég nehéz elkerülni egy középkori város főterét. Még szerencse, hogy több bejárata is van, ahol nem szednek jegyet.
Letelepedtünk a legmagasabb templom teraszán, onnan néztük a nyüzsgést. Ránk talált egy túravezető is, akivel elbeszélgettem, de csak azután, hogy tisztáztuk, nem fogunk mi már túrázni sajnos.

 

Címkék: nepál katmandu

71682 km, Katmandu

2010.05.24. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A turistanegyedek előnye, hogy lehet kapni olyan dolgokat, amit az ország más részein nem. És most nem arra gondolok, hogy méterenként valaki a fülünkbe suttogja, hogy „Hello, smoke something? Hashish?”, hanem például a pékségre, ami valamiért mindig német pékség néven fut, számunkra érthetetlen módon. Egy ilyenbe ültük be reggelizni, és a péksütemény mellé rendes kávét is kaptunk. Nepálban valamiért még annyira sincs kávé, mint Indiában, ami igazából nem nagy veszteség, mert ha van, akkor is egy fél kiskanálnyi Nescafét raknak egy pohár forró tejbe, ami végülis nem rossz, csak nem hívnám kávénak.

Hogy ne csak és kizárólag tengés-lengéssel töltsük az időnket, elhatároztuk, hogy meglátogatjuk Changu Narayant, ami a Katmandu völgy egy újabb világörökségi helyszíne. Megközelíteni nem egyszerű, először is el kell menni busszal Bhaktapurba, ahol már korábban jártunk, csak akkor a sztrájk miatt biciklivel.
A buszmegálló helyét szépen kinéztük a térképről, és elindultunk, de nem a teljesen nyilvánvaló és unalmas úton, hanem olyan utcákon, amiken eddig nem jártunk. Nos, egy kis kitérőt is tettünk ennek keretében, bár az nem volt betervezve. A térkép által jelzett sarkon éppen indulni készült a busz, aminek az ajtajában ott lógott a szokásos suhanc az úticélt kiabálva: Bakta-bakatbaka-tabak-tabak-ta.
Nem mondanám, hogy száguldottunk Bhaktapur felé. Először a forgalomban araszoltunk, hol indokoltan, hol meg indokolatlanul. Mire elértük a városhatárt, G gyomra már rég felfordult, pedig ez egyáltalán nem szokása. Azt hiszem, hogy a por és tömény kipufogófüst kicsit rásegített a fékezésekre.
Mikor bringával jöttünk akkor legalább nem volt forgalom, most viszont teljes volt a káosz. Ugyan rendelkezésre állt két szabad sáv az épülő úton, ennek ellenére dugó alakult ki, amiben csak métereket lehetett egyszerre haladni. Mivel az út még nincs kész – és szerintem nem is lesz soha-, iszonyatos a por is, és természetesen melegnek sem voltunk híján. A sztrájknak vége lett ugyan, de ennek az útépítést határozottan elfelejtették folytatni.
Nagy nehezen aztán csak elvergődtünk a városig, alig tartott tovább, mint biciklivel. Annyi előnye azért volt, hogy pont ott raktak ki, ahonnan a buszok Changu Narayanba mennek, ugyanis az még hat kilométer, vagyis busszal fél óra. Pokoli átlagsebességeket tudnak produkálni. Éppen indulásra készült egy busz, de nem nyomakodtunk fel, az ajtóban lógós utazás annyira nem kellemes, meg aztán kellett egy kis gyomorülepítés. Erre egy kólával is rásegítettünk, majd elindultunk gyalog a domb tetején álló templom irányába. Az út mellett mindenhol gőzerővel folyt a betakarítás, pontosabban már a cséplés. Jól látható volt, hogy ezek az emberek pillanatnyilag marhára nem érnek rá kormányt buktatni.
Néhány motoros elment mellettünk, de a busz csak nem akart jönni. Már elértük a dombot, sőt el is kezdtünk felmászni, mikor megérkezett, és természetesen intésünkre meg is állt. Errefelé nincsenek igazán buszmegállók, mindenki ott száll le és fel, ahol akar. Érdekes, hogy nem ez növeli meg a buszok menetidejét, viszont sokkal emberibb, hogy nem kell fél órát caplatni a buszmegállóig, ha egyszer úgyis a ház előtt húz el a busz.
Szóval a maradék távot - ami leginkább emelkedő volt– már busszal tettük meg. A sétával megspóroltunk nagyjából négy rúpiát, ami nagy érték, egy koldus valószínűleg sértődötten utánunk vágná.
A bejáratnál kértem jegyet, itt is kétfélevolt: a SAARC tagoknak szóló jegy, ami valamilyen véd- és dacszövetség, amiben Nepálon kívül talán csak India meg Pakisztán van benne, valamint az egyéb. Az előbbi ingyenes, az utóbbi száz rúpia. Rögtön megkérdezték, hogy honnan jöttünk. Szemrebbenés nélkül rávágtam, hogy Indiából, de nem hitte el a srác, csak vigyorgott, hogy mi európaiak vagyunk, mert fehér a bőrünk. Mondtam, hogy rasszista, de csak röhögött, és én is.
Végül megérkeztünk a templomba, ami tényleg nem rossz, de azért mégiscsak egy újabb hindu templom. Van sok szentélye és szobra, ami igen régi, de igazából ez csak a nagyon hozzáértőknek tűnik fel, azoknak is csak akkor, ha levakarják az istenszobrokról az áldozatként rákent matériát, ami leginkább sárga és piros festékpor, esetleg némi rizs. Becsületesen kiolvastuk az információs anyagot, amit a jegy mellé kaptunk, és körbejártuk néhányszor a templomot. Tényleg szép, bár erre is ráférne egy alapos takarítás. A gond az, hogy a hindu kasztrendszerben a takarítást, - mint igazi aljamelót –, az érinthetetlenek végzik, ők viszont nem léphetnek be a templomba, mert beszennyeznék azt. Mondhatnám sakk-matt.
Mielőtt visszaindultunk, még egy kicsit beszélgettünk egy kanadai fickóval, Simonnal, miközben a hátunk mögött lévő fán békésen aludt egy majom. Később felkelt, és lustán lemászott a szemétkupachoz, hogy szétrágjon néhány üdítősdobozt, hátha maradt bennük néhány csepp édes lé.
A bhaktapuri útból elegünk volt már, alternatív hazautat dolgoztunk ki. Egy gyalogösvényen lemásztunk Bramhakhelbe, úgy gondoltuk, onnan biztos megy busz Katmanduba. Azt biztosan tudtuk, hogy az út jó, mert ez ugyanaz az út, amin Bodhnath-ba és Sundarijalba mentünk.
Ahogy elértük az utat, és kiválasztottunk egy megfelelően árnyékos szakaszt a várakozásra, feltűnt egy autó, és ha már az ember egy út szélén áll, miért is ne stoppoljon. Amúgy is olyan egzotikus balkézzel stoppolni. Nemcsak hogy megállt, de kiderült, hogy a Thamelbe megy, ami Katmandu turistanegyede, ahol sokezer más külföldivel együtt mi is lakunk.
Egész gyorsan odaértünk, különösen, hogy sofőrünk ismerte azokat az utcákat, amin el lehet kerülni a dugót.

 

Címkék: nepál katmandu

71651 km, Katmandu

2010.05.23. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Mivel reggel volt áram, nekiálltam blogot írni meg képeket letölteni. Katmandu áramellátása messze van a tökéletestől. Most, hogy vége a sztrájknak, és beindult a normális élet a fogyasztás is sokkal nagyobb, ami azt jelenti, hogy gyakoribbak az áramszünetek is. Nem tudom, hogy milyen jövője van a nepáli gazdaságnak, így, hogy áram nem nagyon van, a vízellátás katasztrofális, ráadásul bármikor megbéníthatja az országot egy-egy sztrájk, vagy ahogy itt hívják banda, ami gyakorlatilag a gazdaság teljes lekapcsolását jelenti.

Délelőtt aztán elindultunk egy kis városi sétára, ami sokkal nehezebb most, hogy van forgalom, de határozottan érdekesebb, mivel nyitva vannak az üzletek, nemcsak lehúzott redőnyöket lehet látni. Mivel a boltok nyitva voltak, vettünk is ezt-azt, de semmi fontosat.
Átvágtunk a Durbar téren is, bár jegyet most sem vettünk. Az éber jegyszedők most ott ültek a fülkéjükben, arra nem gondoltak, hogy a hátuk mögött simán besétálunk.
A túloldalon aztán el is hagytuk a teret, egy olyan utcán, ahol nincs jegyszedő bódé. G megjegyezte, hogy keresni kellene nekem egy bordélyt, de aztán kiderült, hogy borbélyt mondott. Az se rossz, mert kicsit megszűrösödtem már, és ideje volt egy borotválásnak. Az egyik mellékutcában találtunk is egy kis borbélyüzletet, ami alaposan ki volt tapétázva hindu istenek posztereivel.
A borbély ugyan nem beszélt sokat angolul, de azt megértette, hogy hol kell borotválni, meg azt is, hogy új pengét szeretnénk látni a borotvájában. Ez utóbbin kicsit mosolygott, de megígérte. Később rájöttünk, hogy azért volt vicces neki ez a kérés, mert már előtte tudta, hogy legalább három pengét el fog használni, mire levakarja a szőrt a fejemről.
Nagyon ügyesen csinálta, finomabban, mintha magamnak csináltam volna a legújabb ezerpengés borotvával.
Még előző nap összetalálkoztunk Mattel és Tomoval, a japán-amerikai párossal, akikkel túrázás közben ismerkedtünk meg, és megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk.
Remek pizzát ettünk, ittunk egy kevés sört is, de túl sokáig nem maradtunk, Katmandu nem az a nagy éjszakai élettel megáldott város. Tizenegy táján gyakorlatilag kiraktak minket, mehettünk haza a tök sötét utcákon. Közvilágítás ugyanis nincs, addig lehet látni az utcákon, amíg nyitva vannak az üzletek és világítanak.

Az út

 

Címkék: nepál katmandu

71639 km, Katmandu

2010.05.22. 10:00 | Ahmet | 5 komment

Ahogy a buszjegy vásárlásakor elrendelték, fél hétkor már ott tipródtunk a busz mellett, indulásra készen. Indulás előtt természetesen bőven maradt idő egy teára, mivel hét óra volt, mire végre elindultunk. Jegyünk az első ülésre szólt, bár később kiderült, hogy az első ülés az a második sor, mivel az első az nem számozva van, hanem betűvel jelölve. Próbáltak átültetni, de közöltem, hogy oda nem férek be, vita lezárva. És tényleg nem fértem volna be, de még G sem, mivel az ülések közti távolság egy arasz alatt volt, annál meg sokkal több helyet igényelek még a nyomorúságos bezsúfolódáshoz is. Nem vitatkoztak, átlátták fizikai érveimet. Amúgy is kellemesnek ígérkezett az út, pedig a távolság nem nagy. Katmandu légvonalban csak 44 km, de az út elkanyarog 112 km-en keresztül, mire odaér. Hiába, a hegyekben nem lehet rövidíteni. Mondjuk, egyik érték sem indokolja igazán a tényt, hogy a busz összesen 9,5 óra alatt ért célba. A hivatalos menetidő egyébként 8 óra, ami a lehetséges leggyorsabb utazás hosszát jelenti.

Ahogy elhagytuk a falut, elhagytuk az aszfaltot is. Az út minősége minden eddigit alulmúlt, beleértve Pakisztán hegyi útjait is, ami elég szép teljesítmény.
Egy óra rázkódás után a bal hátsó kerék tájáról a jellegzetes durr-flap-flap-flap hangot lehetett hallani, ami azt jelentette, hogy egy kerék kidurrant, de még csak le sem lassítottunk. Minek, ikerkerekek, van ott még egy abroncs! Néhány kilométer múlva újra meghallgathattuk a durr-flap-flap-ot. Ekkor azért csak megálltunk. A busz személyzete gyors kerékcserébe kezdett. Annak ellenére, hogy a teljes utat elfoglalta a busz, nagy torlódás nem keletkezett, csak egy teherautó várakozott mögöttünk türelmesen. Jó is, hogy ott volt, mert szükség volt az ő emelőjére is, hogy annyira megemeljék a buszt, hogy a saját emelőt alá lehessen rakni.
Az ikerkerekek közül természetesen csak a külsőt szedték le, úgyis csak egy pótkerék volt. Amikor az előkerült, majdnem sírva fakadtam, mert semmi reményt nem láttam rá, hogy kibírja azt a terhelést, hogy ráengedik a busz súlyát. Az, hogy simára van kopva egy gumiabroncs, semmit nem jelent. Ha a tizenhetedik újrafutózás is lekopott, és kiáll 7 kordréteg, az még mindig használható. És ez egy ilyen példány volt.
Hihetetlen módon kibírta a következő faluig, ahol a gumiszerelőnél megálltunk. Nem azért, hogy kidobjuk a francba az egészet, hanem hogy a belsőt megragasszák. Sofőrünk jelezte, hogy tíz perc az egész, ne menjünk sehova. Egy órácskát álltunk, hogy aztán újra felfújt kerekekkel folytassuk az utat. Nagyon messzire nem jutottunk, újra a már jól ismert hang hallatszott. Azt hiszem, a szelep szakadt ki a helyéből, mert mikor a következő gumisnál megálltunk, nem próbálták megragasztani, vettek egy új belsőt, a külsőt pedig megjavították. Pontosabban raktak egy gumidarabot a belsejébe, oda, ahol lyuk volt rajta, hogy megvédjék a belsőt. Gyakorlatilag az összes abroncs olyan állapotban volt, mintha eltöltött volna tíz évet egy hajó oldalára kötözve, ütközőként.
Amíg a kerekeket szerelték, leszálltunk, és meglepődve tapasztaltuk, hogy valamelyik megálláskor két kecskét pakoltak a tetőre. Nem bonyolították túl a szállításukat, ki voltak kötve, mintha legelnének, csak most a busz tetején álltak. Legalábbis egyelőre álltak, mert a tűző napon olyan mértékben lihegtek, ahogy kecskét még lihegni nem láttam.
Ez a sok defekt és szerelés erősen lelassította a haladásunkat, de arról szó sem lehetett, hogy a cél előtt másfél órával ne álljunk meg ebédelni. Nyilván a sofőr jutalékot kap az ilyen helyeken, mert soha nem hagyják ki az ebédszünetet.
Mi is ettünk valami borzasztó dolgot, leöblítettük kólával, aztán desszertnek valami gyümölcsöt vettem az út szélén üldögélő nénitől. Ehhez a bogyóhoz még hasonlót sem láttunk. Piros, van benne egy elég nagy mag, fanyar ízú, és leginkább úgy néz ki, mint egy női mellbimbó.
Katmanduig köpködtük a magokat kifelé az ablakon, úgyhogy lehet, hogy néhány éven belül szép sövény fog nőni az út mellett.
Megérkezve rövid alkudozás után taxiba vágtuk magunkat, és a Thamel negyedbe mentünk. Sofőrünk természetesen nem ismerte a szállodánkat, úgyhogy egy kereszteződést adtunk meg célnak. Eléggé meglepődött, mikor jóval korábban kiszálltunk, egy olyan helyen, amit felismertünk, és nem volt messze a szállásunktól. Nem lett volna sok értelme taxival továbbmenni, mert olyan dugó volt, amiben a legtöbb autós leállította a motort.
Pár perc múlva már vissza is kaptuk a cuccaink maradékát, meg egy új szobát is. Gyors zuhanyozás után megrohantuk kedvenc éttermünket, és megrendeltük kedvenc marhasültünket. Isteni volt!

 

Címkék: nepál katmandu