Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

71479 km, Katmandu

2010.05.14. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggelire a maradék banánunkat ettük meg, mivel normál esetben sem nyit ki semmi tíz előtt, a szállodánk étterme meg aztán pláne nem, de eddig nem is voltunk rászorulva. Egyszer ugyan felmásztunk megnézni, de inkább nem eszünk ott, ha nem muszáj. Nemcsak azért, mert beláttunk a konyhába, és jellegzetesen fejlődő országbeli konyha nézett vissza ránk, hanem mert nincs forgalma, ami azt jelenti, hogy sokáig tárolnak mindent, az meg a fosás melegágya. Különösen itt, ahol ugyan nagyon kellemesnek érezzük a klímát, de mégiscsak harminc fok van, áram viszont ritkán van.

Gondosan előkészültünk a napi kirándulásunkra, például a készpénzkészletünk nagy részét elrejtettük a szobában. Nem tudom eldönteni, hogy ha én lennék besurranó tolvaj, akkor vajon tényleg benéznék-e a tévé alá, vagy csak azért gondolom, hogy igen, mert oda tettük a pénzt. Az egész csak azért volt, mert este alaposan beparáztattuk magunkat, hogy a maoisták majd tőlünk is adományt gyűjtenek egy sarkon.
Ehhez képest úgy tűnt, hogy kevesebb tüntető van az utcákon és határozottan visszaesett a lelkesedésük. Semmi zászlólengetés, masírozás, jelmondat kiabálás nem volt. Inkább csak üldögéltek a kereszteződésben, és újságpapírra nagy halom chipset raktak ki közös reggelinek. Úgy tűnik, nekik fogy el először a kajájuk.
A belvárosban egy helyen voltak csak maoisták az útvonalunkon, utána letértünk a kisebb utcákra, ahol nem nagyon erőltetik a tüntetést. A média először háromszázezer tüntető érkezéséről regélt, aztán visszavették százötvenezerre, de szerintem jó, ha a tizede van. Abból is a kemény mag nagyon kicsi, talán ha pár százan lehetnek. Őket arról lehet megismerni, hogy fekete melegítőruhában vannak, és általában céltudatosan csinálnak valamit. Például ők állják körül a rögtönzött színpadok hátulját, nehogy valaki felmenjen, vagy egyszerűen kihúzza a mikrofont.
Volt még két ilyen tüntetős góc a katmandui körgyűrűn, amerre mentünk, és az egyik helyen nagyon szerettem volna kihúzni a mikrofont, mert valami lelkes forradalmár énekelni kezdett. Sikerült még hamisabban énekelnie, mint nekem egy üveg bor után. Mondjuk, egy üveg bor kell is ahhoz, hogy énekelni kezdjek, mert a hallásom azért nem rossz és normál esetben engem is zavar a saját éneklésem.
A mellékutcákban egyébként a lazulás jelei mutatkoztak, nyitott boltokat láttunk, köztük egy egész európai kinézetű és felszereltségű üzletet, ahol rögtön vettünk is néhány halkonzervet meg kekszet, hátha éhezésre kerül a sor. A halhoz nincs kenyér, de éhínség idején nem lehet finnyás az ember, és a konzerv önvédelemre is alkalmas. Erről jut eszembe, hogy szert tettem egy khukrira, úgyhogy tényleg jobban teszik a maoisták, ha visszafogják magukat. A khukri hagyományos nepáli fegyver, bár azt hiszem, hogy a ghurkák tették híressé a brit hadseregen keresztül. Alapvetően embertársaink darabolására fejlesztett görbe kés, jó nehéz pengével, hogy húzása legyen. Érdekessége, hogy nem felfelé hajlik a pengéje, hanem lefelé. A friss beszerzés igazi munkaeszköz, semmi csicsa, fa tok, fa nyél, meg durván kovácsolt és köszörült penge. Nem kell aggódni, nem hordom magammal, mert ki kard által él, kard által vész el, és amúgy is van vagy fél méter és nehéz. Minden háztartásba elkell az ilyesmi.
Meglepően egyenes vonalat húzva, alig több, mint egy óra alatt elértük Bodhnathot, ami nem rossz teljesítmény a hat és fél kilométeres távon.
Itt áll Katmandu egyik szimbóluma, egy szép nagy sztúpa. A völgyre jellemző fehér félgömb, aminek a tetején a tornyot természetesen Buddha szeme díszíti. Alapvetően a sztúpához tartoznak a négyzet alaprajzú teraszok is, de valahogy az ember azt mindig csak valami alapnak tekinti. Igazából mindennek jelenése van, és minden szimbolizál valamit, amit mi általában nem veszünk észre. Például a torony tizenhárom lépcsővel keskenyedik el a csúcsa felé, ami a nirvána eléréséhez vezető tizenhárom lépcsőt jelenti.
Rögtön a bejáratnál lekapcsolt minket egy kissrác, azt hiszem, hogy csak beszélgetni akart, mivel nem tért rá semmilyen üzletre. Értelmes gyerek volt, azt mondta, hogy bármelyik Európai ország fővárosát meg tudja mondani, és tényleg csak Máltával sikerült rajta kifognunk, olyan alattomos csapdáknak nem dőlt be, mint Törökország, amire azért elég sokan rávágnák Isztambult. Ázsiára áttérve csak Myanmar fővárosát nem tudta, de szerintem azt jelenleg a Föld lakosságának igen kis hányada tudja. Aki most rávágta, hogy Yangon, az olvasson vissza.
Tettünk néhány kört a sztúpa körül, természetesen szigorúan úgy, hogy jobb kéz felől essen. Megpörgettünk jó néhány imamalmot is, bár nem tudom mekkora hatása van ennek a politikai helyzetre. Az imamalom mindenesetre hatékony megoldás az imádkozásra. Persze senki ne gondolja azt, hogy egy igazi hívő csak úgy tekergeti őket, és közben a napi politikát vitatja meg valakivel. Pörgetés közben is mormolja, hogy „Om mani mani”. Néhányan a mantrák közben végignyúlnak a földön, és az igazi kőkemény zarándokok az egész utat így teszik meg egy szent helyre. Itt azért ilyennel nem találkoztunk, de el lehet képzelni, hogy milyen lehet, az embernek saját teste hosszával kimérni mondjuk a Kailash hegy körüli korát, ami normál gyaloglással is megerőltető három nap, ötezer méteres hágóval az útvonalon. És természetesen a napi hason csúszás után mindig vissza is kell menni a csomagért.
A buddhistáktól elvonultunk a hindukhoz, akikben megint nem tudtunk csalódni. A Pashupatinath templom ugyan a világörökség része, de ez nem jelenti azt, hogy meg is osztanák a világgal. Belépőjegyet csak a nem hinduknak kell venni, ők viszont nem mehetnek be. Az 500 rúpiás jegy csak arra jogosít, hogy a kapuig elmenjen az ember, és ott bekukkantson. Ez azért is pofátlan, mert út közben 100 rúpiáért ittunk fejenként egy teát és ettünk egy tál sült tésztát. De ennyi pénzért kétágyas szobát lehet kapni még Katmanduban is. Szóval közöltük, hogy megnyalhatják, ennyit nem fizetünk azért, hogy a kapun keresztül lássuk egy aranyozott bika seggét. (Nagyjából ennyit lehet látni a beszámolók alapján.)
Visszakutyagoltunk a belvárosba, elhaladva egy újabb tüntető csoport mellett. Nagy hepajra nem kell gondolni, a legfontosabb kereszteződésekben általában száz tüntető unatkozik, vagy éppen énekel és táncol, a helyiek meg nézik, jobb dolgukat ugyanis nem végezhetik, pedig lenne.
Vacsora közben megint ránéztünk a leveleinkre. Az internet sebessége olyan lassú, hogy éppen csak használható, a blogot nem tudjuk feltölteni. Közben az egyetlen tiszta ingemet leszarta egy madár. Hozhatna szerencsét!
Este hatkor aztán kinyitottak a boltok, azt mondták, hattól két órára kinyithatnak. Ennek ellenére nagyjából az üzletek a fele nem nyitott ki, és járőröző fekete melegítős maoistákat is láttunk. Úgy tűnt, hogy éppen bezáratják az egyik üzletet, míg az összes többit hagyják. Erős a gyanúm, hogy arról van szó, hogy aki fizet, az este kinyithat, aki nem, az nem. Nálunk ezt védelmi pénznek nevezik, és általában a szervezett bűnözés kifejezéssel szokott egy szövegkörnyezetben szerepelni.
Sok remény nem mutatkozik arra, hogy tényleg három nap alatt vége legyen a sztrájknak, és ha nem lesz, akkor ki kell valamit találnunk, mert két hétre nem tud lekötni egy üzemelő város sem, nemhogy egy olyan, ami zárva van.

 

Címkék: nepál katmandu

71476 km, Katmandu

2010.05.13. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Ma egy éve indultunk, ennek örömére Nepált kihúzták a konnektorból. Minden üzlet zárva van, teljes gőzzel beindult a sztrájk. Hogy miért hívják sztrájknak, arról fogalmam sincs, mert baromira nem önkéntes, két választása van a bolttulajdonosoknak, hogy bezárnak, vagy felgyújtják az üzletüket. Persze mielőtt bezárnának, még megkeresik őket az aktivisták és adományt gyűjtenek. Kis üzlettől ötezret, nagytól ötvenet, vagy amennyit kinéznek belőle. Ez is annyira önkénes, mint a bezárás. Alapvetően én ezt gazdasági terrorizmusnak hívnám. Régen csak kicsit volt rosszabb a helyzet, akkor buszokat is megállítottak adományt gyűjteni. Ott sem volt opció, de adtak róla számlát. Hát mit mondjak, remek!

Azért egy-két dolgot lehet még venni. Például úgy látszik, hogy a biciklin fél tonna gyümölcsöt toló árusok nem befolyásolják a sztrájk hatékonyságát, ahogy a bétel árusok sem. Aztán lehet, hogy utóbbiakra egyszerűen szüksége van a forradalomnak. Ja, és lehet hegedűt is kapni. Nagyjából ennyi. Pár bolt nyitva tart, de úgy, hogy csak be kell csapni az ajtót, ha jön valami vörös zászlós különítmény.
Mivel a szállodánk úgynevezett éttermében még nem voltak hajlandóak foglalkozni velünk, vettünk egy kiló banánt, és elindultunk a tüntetés, illetve a turista iroda irányába. Úgy tűnt, hogy a nagy tömeg szétszóródott a városban, lehet, hogy előre egyeztetett stratégia szerint telepedtek le a nagy kereszteződésekben, de az is lehet, hogy a demonstrációnak helyt adó park vált alkalmatlanná a lázadásra, miután éjjel egy kiadós zuhé feláztatta.
Zavartalanul eljutottunk az irodáig, ahol zavartalanul legomboltak rólunk fejenként húsz dollárt az engedélyért, majd az optimista jóslatot adták a sztrájk végére.
Úgy döntöttünk, hogy Patanba megyünk kicsit körülnézni. Régen ez egy független város volt, ma már összeér Katmanduval, és egy városrészt alkot. Persze ettől még itt is van Durbar tér, még szebb is, mint Katmanduban.
A forgalom teljes hiánya ugyan jót tesz a gyaloglásnak, de a gyaloglás nem tesz jót az embernek. Őszintén szólva elviselném a forgalom hátrányait, ha vége lenne ennek a marhaságnak.
Útközben láttunk egy kifőzdét, ami nyitva volt, be is tértünk egy teára meg némi vegetáriánus curryre, de csak miután sikerült elzavarniuk az ajtó előtt őrt álló sánta bikát. Bent egy csomó rendőr pihengetett, ez megmagyarázza, hogy miért volt nyitva.
Patanban aztán megint jött a „szkuzmi, szkuzmi”, de mondtam nekik, hogy sztrájk van, nem veszünk, és megállás nélkül továbbmentünk. Nem vitatkoztak a döntésünkkel.
Természetesen minden zárva volt, de azért az utcán itt is elég nagy élet folyt. Nagy kanyarokkal közelítettük meg a Durbar teret, útba ejve néhány teret és templomot. Nepálban a buddhizmus és a hinduizmus elég szépen összefolyt, úgyhogy jól meg kell nézni egy-egy templomot, hogy az ember rájöjjön, melyik vallás szentélyéhez van éppen szerencséje. Egy buddhista templomban is simán bele lehet futni Ganésa szobrába például. A hinduk meg Vishnu kilencedik inkarnációjának tartják Buddhát, amivel ugyan a buddhisták nem értenek egyet, de az az ő problémájuk.
A Durbarra kiérve aztán meglehetősen elámultunk. Egy hatalmas téglával kirakott téren találtuk magunkat, ahol teljes rendezetlenségben, de egymással mégis párhuzamosan templomok álltak. Egy önjelölt idegenvezető azonnal beterelt az egyikbe és már magyarázott is, de érezhetően ez csak a trial period volt, öt perccel később biztos bankkártyaszámot kért volna. Finoman leráztuk. A templom egyébként nagyon jó volt, de ha kicsit letörölgetnénk, még jobb lenne.
Ahogy tegnap, ma is letelepedtünk egy templom tövébe nézelődni. A templomok ezen a Durbaron is egy lépcsős piramison állnak, amire fel lehet menni, és fent leülni a körbefutó verandán. A kilátás jó, és árusok sem zargatják az embert, bár ez éppen nem volt probléma, mert senki nem akart eladni semmit. Nem is nagyon volt kinek, mert ugyan a tér tele volt lófráló emberekkel, fizetőképes külföldi turistából egész Patanban nem láttunk többet tíznél, és ebbe magunkat is beleszámoltuk.
A térről kifelé menet megint jegyet akartak vetetni velünk, de mi megint nem vettünk. Mondtam, hogy sztrájk van, ma nem vagyunk turisták. Egy arra járó megjegyezte, hogy a szemünk bezzeg nem sztrájkol. Mondjuk nyilván ő sem csukott szemmel sétált tök ingyen, úgyhogy a szava sokat nem nyomott a latban.
Visszafelé más útvonalat választottunk, mert akármennyire is erőszakmentes a dolog, egyáltalán nem jó érzés több száz értelemtől egyáltalán nem tündöklő, sarló-kalapácsos kendővel bekötött fej közt sétálni.
Rövidesen elértük a katmandui Durbar teret, ahol úgy tűnt feladták a turisták megsarcolását, vagy ők is sztrájkolnak, mert nem volt senki a bódékban.
A szállodánkban magunkhoz vettük a laptopot, és átvonultunk ismerőseink szállodájának éttermébe, ahol csirke ugyan már egyáltalán nem volt, de ingyen wifi még igen, és utánanéztünk néhány fontos dolognak. Például annak, hogy Magyarországnak egy tiszteletbeli konzulja van csak Katmanduban, ami sokat nem ér, valamint a Qatar Airways telefonszámának, hogy majd megerősítsük utazási szándékunkat, ha eljön az ideje. Reméljük, hogy azért sikerül elmenni túrázni még hazaindulás előtt. Kevésbé nagyvonalú vágyaink közt az szerepel, hogy ne fogyjon ki Katmandu az élelmiszerből a sztrájk végéig. Ami eléggé reális veszély, tekintve, hogy áram vagy van, vagy nincs, ami nem kedvez az élelmiszerek tárolásának.

 

Címkék: nepál katmandu

71472 km, Katmandu

2010.05.12. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel kinéztem az utcára, és úgy tűnt, hogy minden rendben, úgyhogy elindultunk kicsit körülnézni a városban. Korán volt még, úgyhogy a boltok még csak most nyitottak. Informátoraink a recepción úgy tűnik nem nagyon voltak tisztában a helyzettel. Még csak ma indult a buli, ha lemond a kormány vagy a miniszterelnök, akkor vége a sztrájknak, pontosabban el sem kezdődik. Hogy igazából melyiknek kell lemondania, azt nem sikerült kiderítenünk, úgy tűnik senkinek nincs fogalma arról, hogy mit is akarnak a tüntetők, talán még nekik sem, lényeg az, hogy „takaroggy”!

Egyenesen a Durbar térre mentünk, ahova pofátlan módon belépőt szednek a turistáktól. Hogy ránézésre hogyan állapítják meg, hogy valaki mondjuk indiai vagy nepáli, azt nem tudom, de nekik amúgy is csak 20 rúpiát kell fizetni, csak tőlünk követelnek 200-at. Nehezen behajtható követelés, mert a Durbar tér elég kiterjedt, sok utca vezet oda. Ugyan minden bejáratnál van egy bódé, ahonnan fiatal lánykák csiripelnek az emberek után, hogy „Szkuzmííí, szkuzmííí, tikit!”, de csak a lúzerek mennek oda lepengetni a pénzt, pláne sztrájk idején. A dolog egyébként nagyjából olyan, mintha Pesten kitalálná valaki, hogy a Vörösmarty térre külföldiek csak jeggyel mehetnek be.
Leültünk egy templom teraszán, ahonnan jól be lehetett látni a teret és onnan nézelődtünk, kiolvastuk az útikönyvet, közben próbáltuk beazonosítani az épületeket, valamint a fejünk feletti gerendákra faragott erotikus faragványokon a végtagokat. Egyik sem ment könnyen.
A téren körbemászkáltunk egy kicsit, közben felhívták a figyelmünket, hogy az élő isten most fog megjelenni, fáradjunk gyorsan a Kumari Bahalhoz. Nem fáradtunk, mert ezek a szent dolgok, áldások az embernek mindig sokba kerülnek a végén.
Néhány professzionális sadhu is dolgozott a téren, szép élénk színekkel csíkosra, pöttyösre kifestve várták, hogy valaki fényképezővel a közelükbe érjen. Aztán nekiálltak pózolni és fotózásra bátorították a frissen érkezett balekokat, hogy aztán jelezzék, hogy jó lenne ám fizetni. Persze engem is megtalált az egyikük, mondtam is, hogy 10 rúpia egy fotó. Egyből kihúzta magát és nem értette, hogy miért nyújtom a kezem. Mondtam, hogy adja a pénzt, csak úgy csinálok fényképet. Végül elröhögte magát, és előtúrt 50 rúpiát, hogy akkor kér ötöt. Sajnos nem gondolta komolyan, pedig elkezdhettem volna professzionális fotós karrieremet.
Végül csak betaláltunk a Kumari Bahalba is, ahol éppen kitekintett az erkélyről a Kumari Devi, az élő isten. Konkrétan egy kislány. Mindig kislány, így van kitalálva. Ő Durga inkarnációja, de csak addig, míg a pubertáskorba nem lép, vagy más úton nem veszít sok vért, akkor keresnek helyette másikat. A kiválasztási procedúra nem egyszerű. A sok négyéves kislány közül többek között azzal választják ki a valódi inkarnációt, hogy bezárják őket egy sötét szobába, és maszkos emberek riogatják őket, valamint 108 darab levágott bivalyfej. Nyilván ettől csak Durga – aki Parvati (Shiva neje) háborús inkarnációja - nem fossa össze magát azonnal. Persze ez csak az előválogatáson átjutottak privilégiuma, akinek nem felelt meg a szeme színe, a fogai alakja vagy a hangja, az megússza ezt a kis szellemvasutat. Hogy a kieső versenyzők pszichiátriai kezelését ki finanszírozza, arról nem tudunk.
Az első menstruáció után a lányka aztán halandóként folytatja pályafutását, de nem szerencsés feleségül venni egy exkumarit. A rossznyelvek szerint nem az a baj, hogy szerencsétlenséget hoz, hanem az, hogy baromira el van kényeztetve. Mondjuk istenből halandóvá válni nem lehet kellemes. Kompenzálandó a nagy presztízsveszteséget jelentős hozományt kapnak a munkaviszony megszűntekor.
Elhagyva a Durbar teret a Maju Devalhoz indultunk. A térképen úgy tűnt, hogy messze van, de elég gyorsan odaértünk. Legalábbis a lépcsőhöz, ami parabolaszerűen közelítette meg a hegy tetején álló sztúpát.
Az út mellett kisebb sztúpák, Buddha szobrok és biszbaszárusok sorakoztak. Az utóbbiak mindenféle tibeti vagy buddhista kegytárgyat akartak az emberekre sózni, mani kövektől kezdve a Buddha hologramig.
A turisták között a hely csak Majom templom néven ismert, az itt portyázó majmok miatt, bár éppen nem volt nagy kedvük útonállni, úgyhogy simán felmászhattunk, eltekintve az egyre meredekebb lépcsőtől.
A domb tetején áll egy hatalmas félgömb alakú fehér sztúpa, a tetején kis négyzet alaprajzú toronnyal, ami szépen le van aranyozva és két szem van ráfestve. Ez Buddha szeme, és nagyon jellemző a Katmandu völgyre. Hogy a köztük lévő kunkori, kérdőjelszerű szimbólum az orra-e, nem tudom. Vannak természetesen imamalmok, meg a hindu befolyás miatt nagy mocsok, meg festékkenegetés, rizsszórás áldozatként. A sztúpa egyik oldalfülkéjébe benézve meg is lepődtünk, mert a Buddha szobor helyett egy majmot találtunk bent, aki éppen a beszórt áldozati rizst nyalogatta fel, miközben az áldozati vajmécses fertelmesen büdösre perzselte a seggén a szőrt.
Megtekergettük az imamalmokat a sztúpa körül, hátha jó sztrájk ellen, bár azt hiszem az ellen csak kormánytagok nyakának tekergetése használna.
A sztúpától visszaballagtunk a városközpontba ugyanazon az úton, amelyiken jöttünk, és ha már ott voltunk, egy kicsit tovább a turista irodába, hogy túraengedélyt szerezzünk a hegyekbe. Továbbra is optimisták vagyunk a sztrájk végével kapcsolatban, bár nem tudom miért. Az utunk a nagy politikai gyűlés mellett vezetett, az ilyen helyek gondos és alapos elkerülésére bíztat az útikönyvünk. De ha egyszer ott vannak, ahova nekünk menni kell!
Átvágva a sok vörös zászlós maoista véglény között megérkeztünk, és láttuk, hogy nagyjából zárva van. Mondták, hogy semmi gond, másnap nyitva vannak. Logikát nem találtunk a nyitva tartásban, de tippeket begyűjtöttünk a sztrájk végével kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy Katmandu lakossága szerint vagy három napig fog tartani, vagy a végtelenségig.
Egyébként a maoistákra jellemző, hogy a plakátjaikon kiegészítették a jól ismert Marx, Engels, Lenin sort (a jól ismert profilokat) Sztálinnal meg Maóval. Hogy ezek hogy jönnek össze, azt nem tudom elképzelni, de tudták még fokozni. A fotón egy ember szónokol nagy lelkesedéssel, homlokán a piros tikka és nyakában a virágfüzér arra utal, hogy mélyen hívő hindu. Mellette még rajz is van amin Beaves és Butthead jellegű alakok rázzák az öklüket egy tüntetésen. A tömeg egyébként jól fel van szerelve, érdekes módon mindenkinek van zászlója, aminek a nyele pont olyan jó verekedős egyhuszas bambuszrúd. A rendőröknek is ilyen van, csak nekik van plexipajzsuk is. Szerencsére senki nem használta még a hozott eszközeit.

 

Címkék: nepál katmandu

71465 km, Katmandu

2010.05.11. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggelinél összefutottunk az ausztrál-kanadai párossal, rögtön meg is beszéltük, hogy közös terepjáróval megyünk le Dumréba, ahol buszra lehet szállni Katmandu felé. Természetesen az árat kicsit felnyomták, látva, hogy nincs sok utas, tehát nem várjuk meg, amíg megtelik a terepjáró. A táj gyönyörű volt, a völgyek helyenként megteltek felhővel, amit mi felülről láttunk. Meglepve tapasztaltuk, hogy a hely, ahol tegnap elértük az aszfaltutat, jó messze van Bandipurtól. Gyorsan leértünk, bár felesleges volt rohanni. Egy útszéli teázó előtt ültünk le, és egy tea mellett elbeszélgettünk. Nekik volt jegyük, csak a buszt várták, mi meg a tetthelyen vettünk egy túlárazottat. Igazából az az érzésem, hogy eladnak ugyan jegyeket – jóval a normál ár felett – azt ígérve, hogy frankó busz lesz, aztán az első arra járót leintik a turistának, ami kb. megfelel az ígéreteknek.

Mi is így jártunk, de még mindig hamarabb kerültünk buszra, mint a másik páros. Elég jól haladtunk, a csomagok természetesen a tetőre kerültek, hiába ígérték, hogy a csomagtartóban lesz.
Az idő nem volt rossz, de gyanús volt, hogy bármikor elkezdhet esni, ahogy el is kezdett. Mondjuk korrekt módon behozták a cuccunkat, mikor szóltam, mivel a miénk nem volt a ponyva alatt. Természetesen ettől azonnal elállt az eső, de legalább szem előtt volt a cucc.
Tartottunk egy ebédszünetet, ami jól jött, mert nem sokkal később belefutottunk egy masszív dugóba. Hogy mi okozta, az sose derült ki, de órákig csak araszolt a sor mindkét irányba. Közben megtekintettünk jópár árokba borult, házba futott teherautót. Nagy nehezen bevánszorogtunk Katmanduba, ahol kiraktak az út szélén, közel a Thamel turistanegyedhez. Kis kevergés után leszólítottak szobát ajánlgatva, és mivel nem volt teljesen gáz, kivettük. Később kiderült, hogy egész közel vagyunk a városközponthoz.
Először is természetesen enni akartunk, amit ezen a környéken tehet meg leginkább az ember. Befizettünk egy jó marhasültre megint, és nem bántuk meg. Utána egy boltba is benéztünk, hogy vegyünk ezt-azt, mert holnapra már sztrájkot ígértek, ami Nepál teljes lekapcsolásával jár. Ránéztünk a leveleinkre is, aztán visszavonultunk aprócska szobánkba.

 

Címkék: nepál katmandu

71322 km, Bandipur

2010.05.10. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggeli közben belénk botlott a holland páros, akiknek a terepjárójával feljöttünk. Kiderült, hogy ugyanarra tervezzük a kirándulást aznap, de ők azonnal indultak, mi még egy fél órát vártunk a reggelinkre.

A főutcáról láttuk hol másznak a hegyen a Thani Mai szentély felé, ami a falu szélén álló hegytetőn van. Mi is megkezdtük a kapaszkodást felfelé. Azt gondoltunk az egész kirándulásról, hogy olyan ösvényen vezet, mint a tegnapi a barlanghoz, így nem kell bakancs, valamint hogy az egész séta belefér pár órába, így biztos megússzuk az esőt. Ezzel eleget mondtam ahhoz, hogy mindenki kitalálja hogyan is alakult a nap.
A szentélyig egész jó út vezetett, bár meredek volt, egyáltalán nem okozott gondot. Még mindig nagyon párás volt az idő, ennek ellenére jó kilátás nyílt az alattunk elterülő völgyre. Minden lehetséges és kevésbé lehetséges területet művelés alá vontak, ami azt jelenti, hogy igen meredek hegyoldalakon is teraszokat alakítottak ki. Ahol nem lehetett teraszokat építeni, ott teheneket legeltetnek, ahol meg már a tehenek sem tudnak megállni, ott kecskéket. Mindez fentről nézve még meghökkentőbb. Olyan, mintha egy szintvonalas térkép alapján építették volna az egészet.
A szentély eléggé ramaty állapotban volt, hiányzott a teteje, de a szobor még megvolt benne, illetve a rengeteg harang is, ami minden nepáli templom fontos tartozéka. A szobor is az, arra kenik az áldozati ajándékokat, ami lehet festék, vaj, tej, virágok, meg a fene tudja mi még. Ennek hatására a legtöbb szoborról nem is nagyon lehet megállapítani, hogy mi is lehetett eredetileg, mert a sok kenegetéstől teljesen kimennek a formájukból.
A hegy túloldalán már sokkal kevésbé volt kényelmes az ösvény, amin lassan leereszkedtünk a Ramkot-Bandipur főútvonalra. A legnagyobb jármű, ami el tud menni egy ilyen ösvényen, az a tehén. A séta elég kellemes volt, csak az ég dörgött kitartóan valahol a távolban, ahol egyébként sötét is volt.
Majdnem utolértük a hollandokat, de ők úgy döntöttek, hogy a másik irányból kerülik meg a hegyet, úgy közelítik meg Ramkotot. Mi maradtunk azon az úton, amire a helyiek mutogattak. Nem árt a helyiekre figyelni, ha az ember gyalog akar eljutni valahova, gyorsan, kényelmesen, meg akkor is, ha baromira el akar tévedni. Hogy mikor melyik történik, azt nem lehet előre tudni.
A mi ösvényünk céltudatosan, szélesen, ráadásul a szintvonalat követve tört a cél felé. Talán ezért is akartunk letérni róla, meg azért is, mert érdekesnek hangzott egy másik szent hely, amiről az útikönyvünk regélt, a Mukundeswari. A hívők itt háromágú szigonyokat, késeket, és kardokat hagynak áldozati ajándékként egy hegy tetején. Egy vizeskorsót cipelő nénit megkérdeztünk egy gyanús nepáli feliratú tábla mellett, ami a hegy felé mutatott. Mutatta, hogy menjünk csak szépen felfelé, és hogy helyismeretét bizonyítsa, mutatta, hogy az út, amin haladunk, az meg Ramkotba visz. Ilyen földrajzi ismeretek birtokában gondoltuk, hogy csak jó irányt mutathat, így elindultunk a gyalogúton felfelé. Eleinte elég széles és járható volt ahhoz, egy szentélyhez vezessen, bár fokozatosan keskenyedett ösvénnyé, majd csapássá, aztán kecskék által a bokrok alatt kitaposott ösvényecskévé. Később az is eltűnt. G Crocsban törtetett utánam. Nem adtuk fel, és rövidesen elértük azt a pontot, ahonnan már hülyeség lett volna visszafordulni, mert egyrészt közel volt a csúcs, másrészt lefelé is ugyanolyan rossz lett volna mászni. Nem sokkal korábban az aljnövényzetet felégették, úgyhogy szép koromcsíkokat húztak ránk az elszenesedett faágak. Nagy nehezen csak felértünk. Semmi érdekeset nem találtunk a csúcson, úgyhogy elindultunk a hegygerincen, hátha egy kicsit arrébb van. Közben erősen nézegettünk jobbra-balra, hogy legalább a levezető ösvényt megtaláljuk, mivel abban a hitben éltünk, hogy van ilyen, csak mi mentünk rossz irányba. Nos, nem, se szentély, se kardok, se ösvény nem volt sehol, csak az ég dörgött folyamatosan. Feladtuk, és elkezdtünk lemászni. Szemét módon mindig úgy nézett ki, hogy lejjebb van ösvény, de odaérve kiderült, hogy nincs ott semmi, de kicsivel lejjebb mintha lenne. Aztán egyszer tényleg rátaláltunk egy csapásra, ami szépen szélesedett, ahogy mentünk rajta lefelé. Ilyenek azért vannak, mert a helyiek feljárnak friss leveles ágakat vágni a teheneiknek, de ők se hülyék, hogy feleslegesen másszanak, úgyhogy az ösvény lent széles, fent meg csak egy csapás.
Pontosan ott értünk vissza a ramkoti csapásra, ahol letértünk róla. Úgy néztünk ki, mint valami mélységi felderítő csapat, összekenve fekete csíkokkal.
Az első árnyékos helyen, ahol le lehetett ülni megálltunk pihenni. Pont volt ott egy forrás is, abban kicsit lemosakodtunk. Miközben a hegyen Rambosat játszottunk, végig azt vártam, hogy valahol egy kígyóra lépünk, de megúsztuk. Itt viszont sikerült egyet felzavarnunk, de úgy eliszkolt, hogy nem tudtuk megnézni. Csak annyit láttunk belőle, hogy nagy volt és szürke.
Mielőtt Ramkotba értünk volna, összefutottunk a hollandokkal, akik szembe jöttek. Megtudtuk, hogy várakozásainkkal ellentétben Ramkotban nincs bolt, és nincs innivaló sem, viszont nagyon szép kis falu.
Tényleg az volt, pár perccel később oda is értünk. Körbesétáltunk a házak között, alighanem jó néhány udvaron átvágtunk, utcák ugyanis nem nagyon voltak. A falu érdekessége a néhány kerek ház, ami nevéhez méltóan kör alaprajzú, de mint minden házhoz ehhez is tartozik egy veranda, ami meg nyilván íves.
Túl sokáig nem maradtunk, mert vizünk már egy csepp sem volt. Úgy döntöttünk, hogy arra megyünk vissza, amerre a hollandok jöttek. Ezzel alapvetően csak az volt a probléma – mint utólag kiderült -, mint az Amazonas forrásának megtalálásával. Az ösvények Bandipurból jövet összeolvadtak, Ramkotból indulva elágaztak. A táj egyébként gyönyörű volt, még szebb, mint a hegy másik oldalán.
A gázosabb helyeken azért megkérdeztünk valakit, hogy mégis merre menjünk, egy helyen viszont rossz utat választottunk az ezer lehetőség közül, de mikor egyértelművé vált, hogy nem egészen oda vezet, ahova mi szeretnénk, akkor már mindegy volt. Leereszkedtünk a völgy legaljába, hogy a másik oldalon felmásszunk az aszfaltútra. Onnan már legalább nem lehetett eltévedni. Felérve aztán boldogan láttuk a táblát, hogy már csak négy kilométert kell lenyomni (hegynek felfelé), és ott is vagyunk. Az ég közben újra dörögni kezdett, de úgy tűnt, hogy a reggeli vihar nyugatra került el minket, ez meg keletre fog. Nos, nem került el, ami azért különösen kellemes, mert reggel ugyan eszünkbe jutott az esőkabát, de megegyeztünk, nem fog esni.
Mikor csöpögni kezdett, G megjegyezte, hogy tulajdonképpen nem is esik rosszul. Na, akkor elkezdett esni, ami rövidesen felhőszakadásba váltott át, majd néhány perccel később igazán rákezdett, hogy aztán tovább fokozódjon az intenzitása. Mikor már tényleg nem eshetett volna jobban, akkor a szél is elkezdett fújni. Eddigre egyébként nagyjából annyira voltunk vizesek, mintha éppen egy tóból másztunk volna ki.
Bandipurba már úgy érkeztem meg, hogy a bakancsom tele volt vízzel, annak ellenére, hogy nem ázott be, csak annyi víz jutott bele, amennyi a vizes nadrágomból belefolyt. Konkrétan annyi, hogy miután levettem ki lehetett önteni belőle egy adagot. Figyelembe véve, hogy a súlya alapján a bélésben és a zoknimban volt még vagy két liter lábanként, azt hiszem, elég komoly vízmennyiség zúdult le az alatt a fél óra alatt, amit az esőben töltöttünk.
Mindenünk ronggyá ázott, az útikönyv alja hirtelen másfélszer vastagabb lett, mint a teteje. A fotóscuccot nagyjából megvédte az esővédő huzat, de még egy fél óra kint és abból is önteni lehetett volna a vizet.
Miután mindent kicsavartunk és kiakasztottunk, el is állt az eső, újra beindult az élet a faluban, ami azt jelentette, hogy nem halunk éhen mégse. A tervek szerint ebédre visszaértünk volna, ehhez képest négy után úsztunk be a szállásunk ajtaján.
A vacsora viszont jól telt, előkerültek a hollandok, egy ausztrál srác, akivel napközben találkoztunk egyszer, meg még egy pár. Kicsit söröztünk meg elbeszélgettünk, aztán elvonultunk a szobánkba. Úgy tűnt, hogy holnapra semmi nem fog szállítható mértékig sem megszáradni, pedig menni kell, mert jön a sztrájk, mikor Nepál abbahagyja még a légzést is határozatlan időre.

 

Címkék: nepál bandipur

71320 km, Bandipur

2010.05.09. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A rengeteg áramszünet miatt egészen hozzászoktunk, hogy korán fekszünk, a sötétben sok mindent nem lehet csinálni, de ha van is áram az egy szál 40 wattos villanykörte nem ad vakító fényt. Ennek megfelelően aztán korán ébredünk, amire Pokharában rásegített a péksüteményt áruló fiú is, aki hat-fél hét felé járja az utcát áruját kínálgatva. Úgy tűnt, mintha azt kántálná vontatott hangon, hogy „meghaloook, úgy meghalook, nem haloook meg”.

Ha már felkeltünk, össze is pakoltunk, és a sarkon fogtunk egy taxit, hogy kimenjünk a buszállomásra. Van turista és helyi buszállomás. A turista buszállomáson egyszer sem láttunk buszt, csak bivalyokat vagy teheneket, egyébként is jobban hasonlít egy focipályára, mint buszállomásra, a helyi meg nem is létezik, csak egy utcaszakasz, ahonnan a buszok indulnak.
Az egyik felhajtója azonnal lecsapott ránk. A roncs még üres volt, de állította, hogy nyolckor indulnak. Nyolcig pont egy perc volt, úgyhogy bezsákoltuk a hátizsákokat, feladtuk a tetőre és elmentem teáért. A szomszédos mobil standnál príma masala teát kaptunk, ráadásul jó forrót. Nem nagyon aggódtunk, hogy nem sikerül meginni indulásig, hiszen olyan még nem volt, hogy egy busz üresen induljon el. Mikor visszavittem a poharakat, csak intettek, hogy tegyem a mosogató mellé. Ez egy lavór volt a járda szélén, tele mocskos lével. Ezt nem kellett volna látnom. Tudom, hogy komoly gondok vannak itt a tisztasággal, de amíg nem látom, addig kevésbé zavar. Mindegy, gondoljuk azt, hogy elég forró volt a tea!
Nagyjából egy órát vártunk, mire annyira megtelt a busz, hogy gazdaságosnak ítélték az indulást. Természetesen a város határáig még jónéhány helyen megálltunk, hogy tényleg tele legyen a busz. Ehhez előkotorták a kisszékeket, amit a folyosóra raktak ki azoknak az utasoknak, akik az extraprofitot hozzák.
Az út szép helyeken vitt, bár a helyiek nem igazán értékelték a zöldellő rizsteraszokat, inkább végigokádták az utat. Nepál ebben is lényegesen kulturáltabb Indiánál, itt osztanak zacskót, nem a busz oldalát hányják le. Ha mégis ez történne, valószínűleg lemossák, mert nincs minden busz oldala kidekorálva.
Mielőtt célhoz értünk volna, még tartottunk egy ebédszünetet, de egy szokatlanul „puccos” helyen, így a nagytöbbség le sem szállt.
Egyszer csak véletlenül kiszúrtuk a Bandipurt jelző táblát, a busz nem állt volna meg, ha nem szólunk. Abban a pillanatban, ahogy a busz elment, éreztük, hogy nem azon a helyen vagyunk, ahonnan a terepjárók indulnak, valószínűleg ott akartak kirakni. Jobb híján a kereszteződésnél elindultunk felfelé, bár egy pillanatig sem gondoltuk, hogy az összes cuccal nyolc kilométert fogunk gyalogolni, hegynek fel. Mint majdnem minden út elején, itt is volt egy sorompó, őrrel. Ezeknek a funkciója valószínűleg az, hogy útdíjat szedjenek be bizonyos járművektől. Arra viszont nekünk tökéletesen megfelelt, hogy megvárjuk az első arra járó terepjárót, mivel a sorompónál mindenképpen meg kellett állnia. Egy percet se kellett várni, már jött is egy, két holland turistával. Intettek, hogy pattanjunk csak fel. Ők a fülkében ültek, mi a platón. Persze vettünk még fel utasokat, akiktől beszedték a viteldíjat, és a pénzszedő kissrác minket is meg akart sarcolni. Először 2000 rúpiát kért, amit az arckifejezésünket látva azonnal javított 200-ra, majd lement 150-re. Ha nem ilyen árat mond, akkor lehet, hogy fizettünk is volna, de olyan pofátlan volt az összeg, hogy elgondolkodtunk. Meg aztán aprónk sem volt, tehát mindenképpen várni kellett a leszállásig, hogy felváltsuk valahol. Leszállásnál aztán megkérdeztem, a hollandokat, hogy kibérelték-e a kocsit (igen) és mennyivel tartozunk. Csak legyintettek. Amíg pakolásztunk, a sofőr is beszállt a pénzkövetelésbe, segített neki egy helyi, aki tolmácsolt. Mondtuk neki, hogy a kocsit a hollandok kibérelték, velük megegyeztünk. Azt hiszem, a helyiek sem csíphetik a sofőrök lehúzós stílusát, mert azonnal mondta, hogy akkor természetesen rendben van, és menjünk csak, ő majd elmagyarázza a sofőrnek.
Bandipur nem egy világváros, inkább csak falu, de határozottan megérte megállni itt. A főutca házai szinte egytől egyig hagyományos épületek, autók nincsenek, a környék meg még ilyen párás időben is gyönyörű.
Túl sok turistát nem láttunk, de csúcsidőben nagy lehet itt a nyüzsgés, mert majd minden házon kint lógott a tábla, hogy van kiadó szobájuk. Az első helyen egy egész pofás szobát ajánlgattak, de mióta bekerültek az útikönyvbe, elszálltak az áraik, így ötven méterrel arrébb vettünk ki szobát. Ez is egy hagyományos épület, ami többek között azt jelenti, hogy padláslépcsőkön kell felkapaszkodni a másodikra, és a belmagasság csak a gerendák között elég ahhoz, hogy felegyenesedjek. Az ágyon kívül van egy kis asztal, meg egy villanykörte és néha áram. Mi kell még? A fürdőszoba és a panoráma a teraszról nyílik.
Elindultunk egy könnyed sétára a falu körül, ami hamarosan átcsapott a Siddha barlang meglátogatásába. Az odavezető ösvény ereszkedik háromszáz métert, elég meredeken. Az út hosszú szakaszon lépcsőn vezet, ami igen fárasztó, folyt is rólunk a víz rendesen. Amikor azt mondom, hogy folyt rólunk a víz, akkor azt úgy is értem. Egyikünk sem az a gyöngyöző homlokú típus, de most megint a fülünkről csepegett az izzadtság.
A barlang bejáratánál aztán lepihentünk. Nagyon jó volt, ahogy a hűvös levegő ömlött kifelé, és hogy fokozzuk az élvezeteket, még egy üdítőt is vettünk, úgy élveztük a kilátást. Az ugyanis, hogy háromszáz métert ereszkedtünk egyáltalán nem jelentette azt, hogy a bejárat a völgy aljában lett volna.
A kis pihegés után aztán be is mentünk. Kellett belépőjegyet venni, bár ezért sok szolgáltatás nem járt. A jegy mellé még béreltünk egy zseblámpát, ami jól jött, mert a sajátunkban már igen halovány a világosság. Először is egy sziklaomláson kell felmászni, ami nem tűnt nagy dolognak befelé, mert akkor még nem szokott hozzá a szemünk a sötéthez, és hát ugye a tudatlanság nyugalom.
Kicsit beljebb aztán kezdett barlangformát ölteni a dolog. Szép nagy termeken és alagutakon sétáltunk végig, gondosan figyelve, hogy hova lépünk, mert az barlangban sosem árt. Ugyan ez Nepál legnagyobb barlangja, de azért komoly dolgokat nem kell várni tőle. Amúgy is elég nehéz egy magyart barlanggal lenyűgözni. Ebben ugyanis jók vagyunk, csak a menedzselésükben nem.
A barlangból kimászva még nem csapott meg a meleg, csak pár méterre a kijárattól. Nem esett jól, ráadásul pont annyit kellett felfelé mászni, mint amennyit lefelé jöttünk. Kivételesen úgy gondolom, hogy felfelé kevésbé volt fárasztó az út, talán azért, mert lépcsőzni kellett, ami lefelé elég hajmeresztő tud lenni, ha meredek és egyenetlen a lépcső, meg amúgy is csak úgy össze van rakva billegős kövekből. Valamint visszafelé a nap sem sütött már, ami nem jelentette automatikusan azt, hogy kevésbé folyt rólunk a víz.
A faluba visszaérve aztán folytattuk luxusutazásunkat a kulináris élvezetek területén, és megint húst ettünk, azt hiszem bivalyt. Jó volt, de lehet, hogy egy bőrcipőt is örömmel rágcsálnék el ennyi vegetarianizmus után. Egyébként ez az úri életvitel tisztán tudományos alapokon nyugszik: kell az energia, túrázásra készülünk. Az étteremben összefutottunk a két hollanddal, akiktől megtudtuk, hogy május elsején országos sztrájk lesz, nem járnak a buszok, másodikától pedig a maoista lázadók kívánnak demonstrálni és mindent leállítani. Nagyszerű! Pont addigra érünk Katmanduba, és majd jól nem tudunk elindulni a tervezett túrára.

 

Címkék: nepál bandipur

71041 km, Pokhara

2010.05.08. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel tejföl borította az egész tájat. A tó partjáról sejteni lehetett ugyan a közelebbi hegyeket a túloldalon, a távolabbi hegyvonulatnak – a Himalája gyönyörű havas hegycsúcsainak, amit eddig csak a pokharai képeslapon láttunk- nyoma sem volt.

A kilátópontokra felmászni értelmetlen lett volna, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy az óvárosba megyünk. Gyalog indultunk, de a kacskaringós utcák minduntalan a rossz irányba vezettek. Végül kijutottunk a reptér mellé, ahol taxiba szálltunk. Nem könnyű kitalálni, hogy melyik autó taxi, mert semmi nem utal rá, bár esetenként van valahol egy kis taxi felirat a szélvédő egyik sarkában. Persze ha jobban odafigyel az ember, akkor rájön, hogy gyakorlatilag minden jármű, ami nem busz vagy teherautó, az taxi.
Az óváros közepén álló templomhoz vitettük magunkat, ahol aztán meglepve láttuk, hogy legendás Pokhara név mögött nem nagyon maradt semmi. A templom egy aprócska szentély volt, és bármennyire is jól nézett ki, mégiscsak egy kereszteződésben állt, körben modern házakkal meg rengeteg villanydróttal.
Elindultunk az úton, de csak nem akart előkerülni semmi régi vagy óváros jellegű, bár a házak közt azért akadt néhány régi téglaépület is.
Végül a Durga templomnál találtuk magunkat, ahol egy darabig elnézelődtünk. Ugyan a nepáliak nagytöbbsége hindu, mint az indiaiak, de mégis sokkal normálisabbak. Mondjuk az indiaiakkal nem raktam magasra a lécet, ők még a csakralátó, ayurvéda hívő eurogurukat is kiborítják egy idő után.
Visszafelé benézegettünk a boltokba, nem mintha bármire is szükségünk lett volna, de mi van, ha látunk valamit, amiről kiderül, hogy nélkülözhetetlen az életünkhöz. Például 2,5 méter hímzett anyagot egy shalwar khamizhoz. Sok helyen néztünk már ilyen hosszú inget meg bő nadrágot – tulajdonképpen India összes útba eső ruhaüzletében -, de mindenhol csak fércmunkának sem hívható minőséget láttunk. Most megvettük hozzá az anyagot, csak szabni és varrni kell, aztán ha nem tetszik a minőség, annak tudni fogjuk az okát.
Benéztünk még néhány boltba, ahol mindenféle kegytárgyat árultak. Feszület nyilván nincs, de szépen megférnek egymás mellett a Ganésák, Buddhák és egyéb ismeretlen célú rézöntvények. Azt reméltük, hogy lehet errefelé kapni valami pofás Buddha szobrot. Nem rendeltetésszerű használatra, csak úgy levélnehezéknek és/vagy porfogónak. Sajnos pont ugyanazokat a béna Buddhákat lehet kapni, mint Indiában, alighanem egy gyár állítja elő őket. Mindegyiknek olyan savanyú képe van, mintha azon fanyalogna, hogy Siddharta szülőföldjén így visszaszorult a buddhizmus.
Szóval színesfém Buddha helyett egy kiló mangót vettünk, és ezzel lezártuk a vásárlást, elindultunk vissza. Szépen lassan megint a reptérnél találtuk magunkat, ahol meglepett minket Pokhara légiforgalma. Míg végigcaplattunk a kifutópálya mellett, érkezett egy, és indult vagy négy gép. Persze csak kicsi, propelleres gépek, olyan úticélokkal, mint Jomsom, ami összesen húsz perc repülés, de csak azért, mert meg kell kerülni az Annapurnát. Busszal, illetve dzsippel ez 4+9 óra zötykölődés, de csak azért, mert már van út. Egyébként az átszállás miatt valószínűleg nem lehet az utat megtenni egy nap alatt.
A szállodánkban lepakoltuk a friss szerzeményeket, az egyiket újra megcsodáltuk, megvitatva, hogy mégis kivel kéne konzultálni szabás ügyben, a másikat meghámoztuk és megettük. Nos, azt kell mondanom, hogy kezdődik a mangószezon, de még nem az igazi a mangó. Ha már így belecsúsztunk a nem annyira kellemes időjárású szezonba, remélem, hogy a mangó érése sem kerül el minket.
Kis szieszta után még tettünk egy sétát, minek keretében megérdeklődtük a siklóernyőzést. Hogy úgy mondjam, a sorok között kellett hallani. Természetesen azt szerették volna, ha lepengetjük az összeget, aztán megyünk, de ha már siklóernyőzés, akkor az ember látni is akar valamit, nemcsak sejteni. Próbáltak meggyőzni, hogy menjünk, de azért nem Indiában vagyunk, tehát nem hazudták az arcunkba, hogy harminc méterrel feljebb már ragyogó kristálytiszta a levegő, csak próbáltak kicsit terelni. Például azzal, hogy az elmúlt három hét legszebb repülési napja volt ma. Nyilván minden relatív, gondolom az elmúlt három hét meg az évszázad legrosszabbja volt. Tulajdonképpen azzal sikerült lebeszélniük, mikor a pilóta azt mondta, hogy „ez egyébként is az élményről szól”. Úgyhogy nem repülünk, legalábbis nem itt és nem most. Száz euróért nem lógatjuk a lábunkat a tejfölbe, inkább felülünk egy hintára, és becsukjuk a szemünket. A biztosításunk úgysem fedez ilyesmit, valamint Nepál nem az egészségügyi ellátórendszeréről híres, árban meg nagyjából ugyanannyi, mint otthon, ahol, ha nem is a Himaláját, de valamit láthatunk. Tettünk még egy rövid sétát a tó partján, és meresztettük a szemünket a párába, hátha látunk mögötte valamit, de reménytelen volt, inkább ittunk egy sört. Tulajdonképpen csak azért hisszük el, hogy van Himalája, mert Sikkimben már láttuk.
Este pedig RENDES vacsorát ettünk, egy isteni marhasültet. Mondtam már, hogy a nepáli hinduk normálisabbak? Indiában az első McDonald’s nyitásakor zavargások törtek ki, azóta is csak csirkés hamburgert árulnak.

 

Címkék: nepál pokhara

süti beállítások módosítása