Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

59148 km, Madurai

2010.03.07. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel megérdeklődtük a buszt, mivel eddig ahány embert kérdeztünk meg, annyiféle választ kaptunk. Kiderült, hogy több direkt busz is van Maduraiba, de félóránként mennek buszok Thenibe is, ahonnan könnyen el lehet jutni Maduraiba. Érdekes módon azt állították, hogy az átszállós megoldás menetideje vagy másfél órával rövidebb, mint a direkt buszé. Ebben erősen kételkedtünk, de igaznak bizonyult.

A buszra megint úgy kellett felrambózni, ami persze csak félig lett tele. Hátul kaptunk helyet, ami jó volt, mert legalább nem láttuk, hogy zajlanak az előzések. A távolság Maduraig csak 150 km volt, de ez magában foglalta a Nyugati Ghatokon való átkelést is, ami azt jelentette, hogy szinte végig szerpentineken kanyarogtunk. Az út további lélegzetelállítóan szép teaültetvények mellett vezetett, a tulajdonos mindenhová kiplakátolta, hogy „Magánterület, fotózni tilos!”. Kíváncsi lennék, ezzel milyen eredményt ér el. Gyanítom, hogy nem sokan mernek leállni autóval azon a keskeny úton, de nem hiszem, hogy a táblák bárkit is érdekelnének.
Egyébként ismét bizonyítást nyert, hogy indiai szemmel más a szép, ugyanis miközben mi elkerekedett szemmel gyönyörködtünk a tájban, a helyiek forgatták a fejüket, hogy mi a fenét nézünk.
Theniben az átszállás nem tartott tovább 3 percnél, de sajnálatos módon csak elől volt hely a buszban, így megint megtapasztalhattuk az indiai buszsofőrök vezetési stílusát. Ez az egyed is két kézzel nyomta a dudát, ha kellett, ha nem, közben időnként egy hajszálon múlt, hogy nem ütköztünk frontálisan egy szembejövő busszal vagy teherautóval előzés közben. A nyugodtabb percekben meg hátrafelé pislogott, a mi irányunkba. Még szerencse, hogy mindez már sík terepen zajlott.
Maduraiban átverekedtük magunkat az autoriksásokon, és helyi járattal közelítettük meg a belvárost, fejenként 7 rúpiáért. Elég hamar találtunk szállást, a szállodai alkalmazott itt is nagyon kegyesen megmutatta a szobát, hozott tiszta ágyneműt, aztán tartotta a markát. Nem nyert hangszórót.
Kifelé menet aztán az utcán összefutottunk vele, a mellényzsebéből fityegett az útlevelem, amit elvitt lefénymásolni. Rögtön el is koboztam tőle.
Csináltatunk inkább egy csomó másolatot, de nekem ne rohangáljanak vele az utcán ilyen féleszűek.
Beültünk egy helyre ebédelni, ahol ismét teljesen mást kaptunk, mint amit kértünk, tulajdonképpen nem is tudom, mit szenvedünk a rendeléssel. Általában úgyis a személyzet dönti el, hogy mit kapunk. Mi maximum javaslatokat tehetünk. Így kaptunk csirke biryanit, meg mellé halcurryt. Meglepő módon ezek nem illettek össze. A tálalás tányér helyett banánlevélen történt, ami nagyon szimpatikus megoldás.
Ezután sétálni indultunk, de végül a Sri Meenakshi templomnál kötöttünk ki, ami Madurai és egyben Dél-India egyik fő látványossága. A legenda szerint Meenakshi három mellel született. Azt jósolták neki, hogy a harmadik melle leolvad, amint meglátja a férjét. Ez a Shivával való találkozáskor meg is történt. A templomot kettejüknek szentelték. Egy hathektáros területen terül el 12 gopurammal (piramis alakú kaputorony). Ezek Disneyland-szerű dekorációval bírnak. Már kívülről is nagyon lenyűgöző. A bejáratnál persze le kellett venni a cipőt és a zoknit, egy fiatalember rögtön ajánlott is egy helyet, ahol biztonságban elhelyezhettük: egy ajándékboltban. Ezután akkurátusan átvizsgáltak minden csomagot, és megtaperoltak mindenkit. A legbelső szentélyekbe csak hinduk léphetnek be, de így is megdöbbentő volt látni a hívőkkel teli templomot. A bejáratnál lehetett áldást kérni egy elefánttól, aki mindenkinek rápaskolt egyet a fejére egy rúpiáért, illetve szintén pénzért meg lehetett simogatni egy szent tehenet, aki a gazdajával ott szent tehénkedett. Az emberek sorban álltak érte. Beljebb a szobrokat szórták le hamuval, illetve vajlabdacsokkal kenegették őket. Még beljebb Vishnu közlekedési eszközének a rituális fürdetése folyt. Először lemosták a bikaszobrot, aztán felöltöztették, majd feldíszítették. A ruhája, inkább ezüstburkolat volt. Kicsit mintha farsangkor a kőtehén ezüsttehénnek öltözne. A hívők meg körben imádkoztak.
A hinduizmus számunkra nagyon felfoghatatlan vallás. Azt még megértem, hogy 3000 éve hittek ebben az emberek, de hogy a mai világban is komolyan gondolják ezt, az már nem fér be.
Keringőztünk egy kicsit a templomban (megtaláltuk azt a bejáratot is, ahol nem kellett volna fizetni), aztán kimentünk. A cipőnk visszakapásához természetesen a bolt kínálatát is végig kellett nézni. Konkrétan először felkísértek a tetőre, hogy onnan szép a kilátás, – ami egyébként igaz is volt -, aztán lefelé az egész bolton végigkísért egy fiatalember, aki szerint pont úgy nézek ki, mint az egyik egyetemi professzora. Kíváncsi lennék, hány embernek mondta már ezt!
Este kiélveztük, hogy van tévé a szobánkban, angol nyelvű csatornákkal, és kezdtük sejteni, hogy nem lesz felhőtlen az éjszaka.

 

Címkék: india madurai

58980 km, Munnar

2010.03.06. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Nem tartott sokáig megtalálni a munnari buszt, hála a Brit Kelet-India Társaságnak, hogy hagyatékként az angol nyelvet (és vasúthálózatot, közigazgatást, stb.) hagyták Indiára, nem úgy, mint a franciák, akik a baguette receptjén kívül semmit nem hagytak hátra, aminek haszna lenne.

Felcuccoltunk a buszra, ami általában a rendezett koreográfia szerint zajlik. G a két kishátizsákkal helyet keres, én meg a nagyokat próbálom elhelyezni. Indiában nem a csomagtartóban tartják az ilyesmit, hanem a sofőr melletti üres helyen. Kíváncsi lennék, hogy mi van a busz aljában, mert legalább három hatalmas lépcsőfokot kell megmászni. Ez egyébként nem is olyan könnyű, ha két hátizsák lóg az emberen. Egy idősebb külföldi pár meg is jegyezte – szerintem kissé gúnyosan -, hogy ennyi cuccal tizenkét hónapra lehetne elutazni. Mondtam, hogy igen, pontosan, és elmentem reggeliért. Szeretném megjegyezni, hogy papírpohárba töltött forró kávéval nem túl nagy élvezet ötven métert gyalogolni. És nem csak az a szemétség, hogy forró, hanem még futni se lehet vele, mert akkor kilötyög.
Mire megittuk a kávét, és megettük a valamivel töltött akármit, indult is a busz. Természetesen üveg nélküli ablakos, redőnnyel felszerelt, műbőr üléses. Durván 130 km állt előttünk, amit könyvünk szerint a busz hat óra alatt gyűr le, valójában öt és fél óra alatt már ott is voltunk.
Nagyon nem lehet száguldozni, az tény. Először át kellett verekednünk magunkat a tengerparti sávon, ahol a városok összeérnek, ami az autoriksákon és motorosokon kívül még bicikliseket, kézikocsikat és gyalogosokat jelent, és természetesen folyamatos dudálással jár. A sofőrök dudálnak akármi történjék is, az nem árthat. Gyakran akkor is nyomják, ha láthatóan esélytelenek az előzésre, vagy egy piros lámpánál állnak.
Mikor kiértünk az urbánus dzsungelből, elértük a hegyeket, konkrétan a Nyugati Ghatokat, onnantól a forgalom már nem volt olyan nagy, helyette szerpentin következett, leginkább egy sávval, ami megint sok dudálást jelentett. Kanyar előtt ugyanis kell, és tényleg szükség van rá, mert aki nem dudál, az nincs ott, ha meg mégis, akkor kellemetlen vége lesz a dolognak. Szóval mindenki dudál. És akkor is, ha előzni akarnak. Sok értelme nincs, mikor jól láthatóan az út szélessége nem engedi meg az ilyesmit. Ilyenkor addig dudálnak, amíg szélesebb szakaszhoz nem érünk. Végülis lehet, hogy a dudálástól szélesedik ki az út, csak hit kérdése.
Munnarba érve aztán végre leszállhattunk. Nem túl kényelmesek az ülések, ha tele van a busz. ugyanis az elrendezés aszimmetrikus, mint egy BKV buszon, csak itt bal oldalon van két ülés, a jobb oldalon meg három. Hely nincs több, ez nem olyan, mint a vonat. Szóval nem igazán kényelmes, ha tényleg hárman ülnek le.
A városka a tengerszint felett1400 méterrel helyezkedik el, ennek megfelelően nagyon kellemes a klímája. Nemcsak számunkra, hanem a tea számára is, amit ki is használnak. Már megérkezés előtt áthaladtunk egy-két teaültetvényen, tényleg nagyszerűen néznek ki. Myanmarban is láttunk teaültetvényeket, de azok csak girhes bokrocskák voltak a domboldalban. Ezek viszont olyanok, mint ami a nagykönyvben meg van írva. Tömör sövények, nagyjából olyan szélesek, hogy két oldalról nyírva el lehet érni minden részét. A köztük lévő ösvény meg csak annyi, hogy el lehessen menni. Hogy a klíma tökéletes legyen a cserjéknek, elszórva fák is állnak a sorok között, hogy finoman árnyékoljanak. Meg aztán néha van egy-egy nagy, kerek, fekete szikla is, ami ad az egésznek egy zen buddhista kert jelleget, csak gereblyézett kavics helyett teacserjesorok kígyózzák körbe.
Munnar maga nem túl érdekes, ez abból is látszik, hogy a buszról leszállva azonnal autoriksások tömege jelentkezett, hogy a kivigyenek a városból és megmutassák a környéket. Egy fickó meg szállásokat ajánlgatott. Véletlenül volt nála egy pakli névjegykártya, amik közül kiválasztott egyet, ami megfelelt az igényeinknek. Nem hosszú az igénylista: legyen olcsó és ne kelljen miatta kilométereket gyalogolni.
Úgy tűnt, ilyet csak egyet tudott, és azt nem nagyon akarta, nyilván az olcsóbb szállás kisebb jattal jár, úgyhogy arra azt mondta, hogy nem túl tiszta. Máris tetszett a hely.
Tulajdonképpen nem volt a szobával semmi gond, kicsit dohos volt, de fürdőszoba is járt hozzá. A tulaj mondta, hogy a zuhanyból csak hideg víz jön, de fejenként egy vödör forróvízre jogosultak vagyunk, csak szóljunk, a további forróvíz-ellátás vödrönként öt rúpia. Figyelembe véve, hogy ennyiért egy csésze teát lehet kapni valami nagyon olcsó helyen, nem is volt rossz ajánlat.
Hogy önjelölt felhajtónk is megtalálja számítását, megalkudtunk egy autoriksára is. Gyors ebéd és fénymásolás után indulásra készen álltunk. Fénymásolni azért kellett, mert a szállásunkon le kellett adni három, azaz 3 példányt az útlevelünk, illetve a vízumunk másolatából. Hogy ez minek kell, azt nem tudom, pláne, hogy az összes lényeges adatot amúgy is be kell írni a nagykönyvbe, esetleg még egy formanyomtatványba is három indigóval. Biztos ezzel tüzelnek a hatóságoknál.
A riksánk pontosan érkezett. Természetesen nem az a fickó vezette, akivel megalkudtunk, így szokott ez lenni. A jó kiállású, angolul jól beszélő ember leszervezi a fuvart, és valami makogó ember pöttyel a homlokán megjelenik. Igazából a szükséges és elégséges nyelvtudása megvolt neki is.
Néha elég kemény megérteni az indiaiakat, gyakran csak a negyedik mondat közepénél tűnik fel, hogy már angolra váltottak, Munnar meg ráadásul már tiszta tamil, a tamil nyelv meg tiszta törettettőre-tittitatta, és hát az angolt is így kattogják, néha megfűszerezve egy-egy XIX. századi angol kifejezéssel. „What is your good name sir?”
Riksánk keményen szenvedett felfelé, míg elértük az első ültetvényt, ahol az út mellett volt annyi hely, hogy meg is lehetett állni. Innentől azt hiszem, félreértésben leledztünk. Végigvitt egy csomó olyan helyen, ami lehet, hogy egy indiait érdekel, de minket nem annyira. Én megértem, hogy neki a teaültetvény olyan, mint nekem szép sorokba rendezett nemesnyár-ültetvény, csak hát mi amiatt jöttünk, nem a kaszáló meg a szeméttel teleszórt tópart miatt. Érezte ő is, hogy nem úgy alakul a dolog, ahogy az az elképzelésben szerepelt, mert kicsit gyorsabban végeztünk a helyek nézésével, mint ahogy elképzelte, így a három-négy órás út végére értünk egy óra alatt.
Végül felvetette, hogy némi extráért fel tudna vinni egy teaültetvényre, ahova csak külföldiek mennek, azok is kevesen. Megegyeztünk, és nem bántuk meg. Komplett hegyek voltak, vakítóan zöld sövényekkel borítva. Lenyűgöző volt.
Pár helyen dolgoztak is éppen. Csak a friss hajtás ér valamit, úgyhogy folyamatosan megy a nyírás. Elég speckó sövénynyíró ollójuk van. Az egyik oldalon egy kis kosárka van ráerősítve, a másikon meg annak a teteje. Így amit lenyírnak, rögtön be is van söpörve a kosárba, amit aztán egy zsákba ürítenek, amit a sövény tetején vonszolnak maguk után. A felszerelés része még egy jó erős ponyvakötény is. Gondolom, nem árt a bokrok között, ha nem akarnak derékban elkopni egy hét alatt.
A munkások az ültetvényen laknak, a cég biztosít számukra lakást, áramot, vizet. Mint kiderült sofőrünknek is laknak itt rokonai, úgyhogy egy teára is meghívtak.
Amúgy a teát és a kávét is másképp csinálják, mint mi. Víz helyett forró tejet használnak, így aztán nem tejes tea az eredmény, hanem inkább tejtea. Nem rossz, főleg ha jó sokáig forralják, és jó sűrű.
A városba visszaérkezve nem volt más dolgunk, mint vacsorázni. Találtunk egy éttermet, amit errefelé valamiért hotelnek szeretnek hívni. A cégéren az állt, hogy 43 országból voltak már vendégeik. Nem tudom, hogy derítették ki, mert úgy sikerült rendelni, hogy három szónál többet nem váltottunk, azt is csak azért, mert a marhahús elfogyott. Jobb is, hiszen az kannibalizmus egy hindu szemében.

 

Címkék: india munnar

58808 km, Ernakulam

2010.03.05. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Vekkerre keltünk – csak, hogy sajnáltassam magunkat egy kicsit – és kivonultunk a buszállomásra. A helyi klímára jellemző, hogy a buszoknak nincs ablaka. Minek is, ha télen is harminc fok van. Helyette van redőny, amit le lehet engedni, ha esik az eső, vagy nagyon tűz a nap. Ha meg nem kell leengedni, akkor ki lehet könyökölni, de közben erősen figyelni kell a forgalmat, mert az útfelületet maximálisan kihasználják. A sofőrök nem egyénben gondolkodnak, hanem közlekedő közösségben. Felmérik az előttük haladó, illetve a szembejövő járművek szélességét, sebességét, gyorsan megbecsülik, hogy az előzéshez szükséges távon összejön-e olyan szituáció, mikor nem fér el mindenki. Ha ez a szakasz nem hosszabb pár méternél, akkor megkezdik az előzést. Természetesen útszélességgel kalkulálnak, nem sávokkal. Ha az egymás mellett haladó, illetve szembejövő járművek szélességének összege kisebb vagy egyenlő az aszfaltcsík szélességével, akkor minden OK. Hogy mégse szikrázzanak a tükrök, le lehet húzódni a padkára is. Egyébként, ha előzni akarnak, akkor dudálnak. Elég agyatlanul, mert akkor is nyomják, ha jól láthatóan az előttük haladó nem tud lehúzódni, vagy szublimálni, esetleg a két sávos úton már így is hármat elfoglalnak a szembejövő kamionok, amik éppen motort előznek. Az alapszabály, hogy a motorosok szélességét nullának számolják, a autoriksáét (tuk-tuk) meg elhanyagolhatóan kicsinek. Tehát az előzések a gondos felmérés ellenére is érdekesen alakulnak, pláne, hogy a saját sávba való visszatérés idejét sem kalkulálják, az is az egyszerűsítés áldozata lesz. Szóval klassz a forgalom, jók az idegeik! Mikor az európai utas mély levegőt vesz a halálsikolyhoz, akkor ők még meghozzák a döntést, hogy ebbe az előzésbe belefér még egy autó.

Alappuzhába megérkezve nem tárgyaltunk senkivel, hanem egyenesen a legközelebbi kajáldába mentünk, mert a reggeli kimaradt, az út meg kicsit hosszabb volt a vártnál. Tele hassal aztán kisétáltunk az étteremből, és vártuk az ajánlatokat sétacsónakázásra. Sokat nem kellett álldogálni, talán ha öt másodperc eltelt, mire megjelent az első ajánlattevő, Megtekintettük a teknőt és megegyeztünk, hogy elvisz egy négyórás csónakázásra. Úgy terveztük, hogy utána még komppal elmegyünk a szomszédos városkáig, ahonnan visszabuszozunk. Előrebocsátom, hogy nem így történt. Ezért is felesleges több órára előre tervezni.
Csónakunk kicsi volt és evezős, ami sokkal hangulatosabb, mint valami pöfögő motorcsónak. Ha még az ülés is kényelmes lett volna, akkor nem is tudom mit kívánhattunk volna még. Nyugodt tempóban elindultunk a keralai csatornákon, nyilván nem kapkodott az ürge, elvégre óra- és nem teljesítménybért fizettünk.
A környék tele van kisebb-nagyobb csatornákkal, illetve tavakkal, amik között rizsföldek vannak, meg pálmafák, valamint kis falvak. Hihetetlen, de kelet Velencéjének nevezik a környéket. Már nagyon várom hogy melyik város lesz kelet Párizsa itt Indiában. (Ugye kelet Rómája már megvolt Goában).
Nagyon nyüzsgő élet nem folyt a vízen, de néha elhaladt egy-egy csónak, aminek evezőse nagy hangon jelezte, hogy halat vagy kagylót kínál eladásra. Néhány csónak építőanyagot szállított. Ezeket mindig a maximális terhelhetőség határát bátran túllépve rakják meg. A csónak pereme talán ha öt centire emelkedik a vízszint fölé. Egzotikus országok őrültségének gondolhatnánk az ilyesmit, de a Tisza-tavon is láttam már ladikkal költöző családot, az sem volt kevésbé megrakva, csak az nem kővel, hanem mosógéppel, hűtővel, kanapéval.
A forgalom másik részét a lakóhajók adták, amik elég népszerűek a turisták között, ezért aztán elárasztották a környéket, úgyhogy már korlátozásokat akarnak bevezetni, meg környezetvédelmi előírásokat. Egyébként nagyon ízlésesek, a hajó teste hagyományos alakú, és fából készül, a felépítmény már modern, de a burkolata bambusz- illetve nádfonat, ami nagyon jól illik a tájba. Persze mindegyiken hatalmas üvegablakok vannak, hogy kényelmesen lehessen szemlélni a tájat akár az ágyból is, élvezve a légkondi pillanatnyi előnyét.
A parton leginkább asszonyokat lehetett látni. Minden ház előtt kis lépcső vezetett a vízbe, ezeken állva mostak vagy mosogattak, esetleg halat pucoltak, fürödtek, de volt, aki a száját öblögette. Hát, az azért már lehet, hogy egy kicsit sok, mert például a csatornákon közlekedő komp hátulján van egy leválasztott rész ami wc-ként funkcionál, és hát úgymond vízöblítéses.
A sok víz, meg a sok mezőgazdasági terület persze vonzza a madarakat. A földeken gémeket lehetett látni, néha egész nagy csapatokban, néha meg a bivalyok mellett lépkedve, várva, hogy valamit felzavarnak.
A vízben kacsák - bár csak házikacsák - úszkáltak, a biztonság kedvéért egy hosszú madzaggal a lábukon, hogy túl messzire azért ne menjenek. Kormoránok is voltak szép számmal, néha előbukkantak a semmiből, csak a fejüket dugták ki a vízből, mint valami mini Loch Ness-i szörny. Sok jégmadarat is láttunk, volt, hogy két különböző faj képviselője üldögélt egymás mellett a dróton, valamint fakopáncsokat is láttunk egy odvas pálmafán.
A csónakázás folyamán hiába vittek el egy étterembe, nem voltunk éhesek, így aztán nagyon lassan kellett visszafelé eveznie emberünknek, hogy ne érjünk nagyon korán vissza. Közben változtattunk a terven, és letettünk a helyi komphajóval való közlekedésről. Nem kényelmi, vagy biztonsági megfontolásból, egyszerűen csak rájöttünk, hogy arról se látnánk többet, viszont nagyon későn érnénk vissza Ernakulamba.
Miután visszaérkeztünk felszálltunk az első buszra visszafelé. Csak egy apróbb incidens lassította haladásunkat: magabiztos sofőrünk nagy lendülettel tekerte balra a kormányt, csak azzal nem számolt, hogy a busz fara jobbra kilendül, mert az egész szakramentum méterekkel túlnyúlik a hátsó tengelyen. A szembejövő busz oldalának csikorgása megállásra kényszerített minket. Nem tudom, mi lett a kárfelmérés vége, de már azon meglepődtem, hogy megálltak megnézni. A buszok mindegyike meg van húzva, de nemcsak egy helyen, hanem körben mindenhol. Lehet, hogy vesztettünk egy lámpabúrát, ami funkcionális elem, nemcsak dekoráció, mint az a fémdarab, ami a másik buszról esett le.
Mivel lemondtunk a hajókázásról, lehetőségünk nyílt egy kathakali előadás megtekintésére. G már előző nap is meg akart nézni egyet, de ostoba módon elszalasztottuk. Csak este fedeztük fel, hogy a kalarippayat bemutató után közvetlenül az következett volna, csak mi nem vártuk meg. Most egy másik helyre mentünk, ami közelebb volt. Persze ez nem jelentette azt, hogy gyorsan odaértünk, mivel valami apró mellékutcában volt, amit az Istennek se találtunk. Miután meglett a hely, meg a kezdési időpont visszamentünk a szállodánkba mindenféle technikai dolgot elrendezni. Például G kilögybölte a reggel beáztatott cuccokat, mert az én törölközőmben még a tenger sója illetve partjának homokja volt.
Közben figyeltük a fürdőszobában tevékenykedő hangyák működését is. Megtalálták ugyanis annak a csótánynak a tetemét, amelyik nem futott elég gyorsan. Nehéz megölni egy csótányt, legalábbis kulturált módon. Nyilván a páros lábbal ráugrást nem éli túl egyik se, de ocsmány módon szétkenődnek mindenen, tehát úgy kell megválasztani a taposás erejét, hogy már halálos legyen, de még ne szétnyomós. Ez a példány is túlélte az első támadásomat, és métereken át vonszolta megrokkant testét, mikor újra rátaláltam és megadtam a kegyelemlépést. A halál és pusztulás együtt jár az élettel és az újjászületéssel, nem véletlen, hogy mindkét jellemző elfér Shívában is. A tetemre bejelentkeztek a hangyák, akik komoly problémával találták szembe magukat. A padlón nem vihették, mert ott víz volt, vagy legalábbis gyakori volt az áradás. Így aztán a csempén függőlegesen kezdték felvonszolni a tetemet. Megjegyezném, hogy ez olyan délvidéki csótány, nem az az apró panelházi kis vacak. Sokak szenvedtek vele, és nem tudjuk végül mi lett a végeredmény. Azt hiszem, csak leejtették, hogy aztán a fürdővíz vigye el helyettük, mindenesetre estére eltűnt a tetem.
Korábban mentünk az előadásra, hogy lássuk a színész kifestését is. Tulajdonképpen ez szerves része volt az előadásnak, mert végig kommentálta az eseményeket a rendező. Igazából az egész nem is igazán magáról a táncról magáról szólt, hanem arról, hogy hogyan alakult ki a kathakali és mit jelent az egész. A legnagyobb különbség az európai tánchoz képest, hogy míg nálunk a zenéből indult ki az egész, amihez igazodott a tánc, addig itt a vallásos történetek előadása volt az alap. Kezdetben elmesélték, aztán el is játszották, végül a szöveg teljesen kihalt az előadásból, csak egy sor szimbolikus mozdulat maradt, amivel elmutogatják az eseményeket. Nekünk ezek semmit nem mondanak, de aki ismeri a mozdulatokat, az érti, hogy mi folyik a színpadon. A mozdulatok egy része arra emlékeztet, mint mikor magyarok külföldön vásárolni szeretnének valamit és nyelvtudás nélkül magyaráznak az eladónak, más részük meg annyira elvont, mint a süket-néma jelbeszéd. A zene igazából csak egy dobot meg egy cintányért jelent, hogy ne legyen csönd. Ritmus helyett a mozdulatokat hangsúlyozzák velük.
Összességében érdekes volt, pláne így magyarázattal, de hogy nem szeretném végignézni a teljes Ramayana vagy Mahabharata előadását, az biztos.

 

Címkék: india ernakulam

58680 km, Ernakulam

2010.03.04. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A plafonon volt három ventillátor is, ami lefekvéskor nem volt túl kellemes, ugyanis közvetlen közelről fújta ránk a port. Később lekapcsolta valaki, amit nagyon jól tett, de egy lelkes utastárs visszakapcsolta nekünk. Szóval sokat nem aludtam, de legalább G szunyált valamennyit, köszönhetően annak, hogy előrelátóan kéznél volt a pulóvere. Az enyém a hátizsák legaljában volt. Este még azt gondolja az ember, hogy nem lesz olyan hideg, ami igaz, csak nem befolyásolja azt, amit érez.

Rövidesen G is felkelt, azt állította, hogy felébresztettem, de hát a fene se gondolta, hogy mikor rám mosolygott és integetett öt perccel korábban, az még nem jelentette azt, hogy nem alszik tovább.
Az órák óta, vagy talán egész éjjel mászkáló árusokat végre igénybe vettük és ittunk egy kávét. Indiában van eddig a legrosszabb kávé, de lehet, hogy csak azért, mert Kínában egyáltalán nem volt. Kicsit később valami alumíniumtálcás reggelit is beszereztem, G nem kísérletezett vele, pedig nem volt rossz. Szemetes persze nincs az egész vonaton, de minek is lenne, úgyis megy ki minden az ablakon. Csak mi gyűjtögettük az ülés alatt kis kupacba. Mikor meglátogatott Andrea, rávilágított, hogy azt is ki fogják szórni az ablakon. Hát lehet, de legalább nem valahol az erdő közepén, meg aztán láttunk söprögető nénit a sínek közt az egyik állomáson, arról nem is beszélve, hogy az értékes alumíniumtálca azonnal gazdára fog találni.
Ernakulamba érve a legközelebbi szállodába mentünk mind a hárman. A recepción teljes káoszt okozott, hogy egy kétágyas és egy egyágyas szobát akartunk. Kettő plusz egy felállásra nincs sok kombináció, ha csak hárman vagyunk, emberünk a pult mögött fel is hozta az összes lehetséges rosszat. Nem mintha nem lett volna mindegy, hogy mit mond, de le kellett adminisztrálni útlevélszámmal, vízumérvényességgel, Indiába lépés dátumával. Mindezt három példányban, úgyhogy rá kellett nyomni a tollat, hogy átüssön az indigó.
Mikor azt hittük, hogy mindennel készen vagyunk, és már a zuhanyzásra kellene csak koncentrálni, akkor feltelefonáltak (van telefon a szobában!), hogy nem jó a név. Lementem, természetesen nem a mi szobánkat kellett volna hívnia, hiszen Andrea az egyágyasban volt, de azért elmagyaráztam nekik, hogy a problémájuk többrétű. Egyrészt az útlevélmásolat állampolgárság rovatát próbálják a bejelentkező lap név rovatával összehasonlítani, de mindegy is, mert az útlevél Andrea, a kitöltött lap meg Angus névre szól, ami tényleg nem egyforma, de azért, mert tök más töltötte ki. Konkrétan egy angol fiatalember. Úgy csináltak mintha értenék, én meg úgy csináltam, mintha elhinném, és magukra hagytam őket.
Elindultunk a kikötő felé, gondolva, hogy majd útközben harapunk valamit. Egy idő után már kezdtük aggódni, hogy ebben a városban nem esznek, de végül csak az utunkba akadt egy kifőzde, ahol komoly pénzekért ettünk valami vega kaját. Ha az ember belebotlik valamibe, ami kimondottan indiaiakra van árazva, akkor mindig meglepődik, hogy milyenek is a valódi árak. Például a hajóút Kochiba, - ami ugyan csak pár kilométer –, fejenként durván öt forint. A kapitány egy kis bódéban ül fent és kezeli a kormánykereket, meg a csengőt. Az utóbbi képezi a motor távvezérlését. A motor nem valami gépházban van, hanem a hajó közepén, egy részen hiányzik a fedélzet, hogy elférjen a hathengeres dízel, meg a kezelője. Korlát azért van. A csengetéseket nem sikerül dekódolni, de nyilvánvalóan van lassabban, gyorsabban, illetve előre, hátra. Kikötésnél csak úgy csilingelt, a gépész meg rángatta a két kart, ami a vezérlést jelentette.
A part menti úton indultunk el a régi zsidó negyedbe. Ma már nem annyira az, tizenpár öreg maradt, a többiek leléptek Izraelbe, ahogy lehetőségük nyílt rá.
Útközben megnéztük a Holland palotát, amit a portugálok építettek ajándékképpen a maharadzsának jó szándékuk jeléül. Konkrétan teljesen érdekmentes ajándék volt, amiért cserébe kereskedelmi jogokat reméltek. Akkoriban ugyanis a fűszerkereskedelem elég jövedelmező biznisz volt. Annyira jövedelmező, hogy a könyvelőnek talán fel se tűnt, hogy épült egy palota is. Konkrétan, ha egy kereskedő tíz hajót indított el Európából, elég volt, ha egy visszajött fűszerekkel megrakva, már nyereséges volt az üzlet, és hát nyilván nem volt általános a kilencven százalékos veszteség. A fűszerek miatt fedezték fel Amerikát is.
A palotában fotózni tilos, de nem csak szimplán tilos, hanem szigorúan tilos. Mondjuk múzeumban nem is szeretek, bár a falfestmények megértek volna egy-két kattintást.
Továbbsétálva a keskeny úton elértük végre a zsidó negyedet, miközben folyamatosan megrakott teherautók húztak el mellettünk. Ez volt a legnagyobb fűszerkereskedelmi központ talán a világon is, és még ma is akad néhány működő üzlet, bár kezdik átvenni a hatalmat a turistagagyisok. Azért nem árt figyelni, hogy milyen zsákokat dobálnak az ember mellett álló kocsi platójára, mert ha paprika, akkor nem célszerű a közelben levegőt venni.
Az illatok lépésről lépésre változnak. Az egyik helyen olyan erős paprikaillat van, hogy már látom magam előtt a bográcsot, kicsit arrébb teaillat terjeng, még arrébb egy teherautónyi gyömbér illatozik.
Természetesen van zsinagóga is, ami nélkül nem zsidó negyed egy zsidó negyed. Fotózni itt is szigorúan tilos volt, amit egyszerűen nem tudok megérteni. Gyakran meg szoktam kérdezni, hogy miért tilos, de még soha nem tudtak ilyesmire válaszolni a világon sehol. Általában ismételgetik, hogy tilos, vagy, hogy azért, mert megtiltották. Ja, úgy már értem!
Egyébként egy elég kicsi épület, de a legrégibb zsinagóga Indiában. Volt egy régebbi, de azt lerombolták a portugálok. Annak a darabjaiból építették ezt. Érdekes kínai csempék borítják a padlót. Mindegyik egyedi, mivel kézzel készült, akárcsak a csillárok, amik közül az egyik Muranoból származik.
Innen többé-kevésbé egyenesen, de leginkább találomra átmentünk a portugál negyedbe. Kochi maharadzsája ugyanis örömmel fogadta be a külföldi kereskedőket, de minden nációt saját negyedbe telepített le, mert tudta, hogy ha keveri őket, abból csak baj lesz. Igaza volt.
Természetesen a negyed közepén egy templom áll, a Santa Cruz, mellette meg egy iskola, ahol éppen befejeződött a tanítás, így ezernyi egyenruhás diáklány özönlötte el az utcát, lépni se lehetett tőlük.
Kochiban több helyen is lehet tradicionális előadásokat nézni, az egyik ilyen hely rögtön a közelben volt, úgyhogy be is néztünk, hogy jegyet vegyünk. Éppen akkor kezdődött a kalarippayat bemutató, úgyhogy maradtunk is. Ez az indiai harcművészet. Azt hiszem, eléggé ismeretlen a világ számára, annak ellenére, hogy ez minden harcművészetek ősanyja. Az első említése valahonnan a XI. századból származik. Valami eléggé elvont, formális dologra számítottam, olyasmire, mint az iráni zurkaneh, de meglepetéssel szolgáltak. Itt is vannak formagyakorlatok elképzelt ellenség ellen, mint a legtöbb keleti harcművészetben, de láttunk kétemberes küzdelmet is. Valószínűleg begyakorolt küzdelem volt, de ez nem jelentette azt, hogy nem teljes erőbedobással csinálták volna. Néha rendesen szikráztak a kardok egy-egy hárításnál. Persze nemcsak kardokkal küzdenek, volt kés, bambuszbot, egyebek. Bemutattak néhány fogást is, igen szép volt látni, ahogy egy bambuszrúddal és egy bottal két támadót megbéklyózott a srác. Ott feküdtek a padlón, a kitekert végtagjaik közt átfűzött botokkal, és egészen addig nem tudtak felkelni, míg valaki ki nem szabadította őket. Jó bemutató volt, ölni tudtam volna kicsit több fényért, hogy normális fotókat csinálhassak.
Az előadás után a partra mentünk megnézni a hatalmas emelőhálókat, amiknek a kiemeléséhez legalább négy ember kell. A környék egyébként tele van velük. Megnéznék egyet működés közben is. Eddig akárhány halászt és halásztechnikát láttunk, sose volt olyan, hogy éppen fogott volna valamit, pedig valakinek ki kell fognia azt a rengeteg halat, amit a piacon látunk.
Esteledett már, úgyhogy visszasétáltunk a kikötőhöz és újabb két és fél rúpia kifizetése után visszahajóztunk Ernakulamba. Vacsorázni betértünk egy kis étterembe, de éppen hogy csak be tudtuk fejezni a vacsoránkat, mielőtt kifüstöltek minket. Itt is azt gondolják, hogy a tömjén jó valamire, pedig nyilvánvalóan csak arra jó, hogy elhajtsák a vendégeket.

 

Címkék: india ernakulam

58215 km, Úton

2010.03.03. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Viszonylag korán felkeltünk, de hát magunkra vessünk. Kimentünk a strandra, hogy reggelizzünk. Mert ugye minden a strandon van, igazából a szállásunk is, máshova nem is lehetett volna menni. Természetesen azonnal megrohantak a csónakosok, hogy menjünk delfint nézni. Egytől megkérdeztük az árat, amiből nem akart engedni, úgyhogy elindultunk reggelizni. Erősködött, hogy most menjünk, mert most sok delfint fogunk látni, ezt garantálja, később meg lehet, hogy csak hármat, négyet. Ez hatott, úgyhogy beleegyeztünk.

Járművünk félautentikus eszköz volt. Műanyag test, de görbe rudakkal egy fa úszótest volt mellé erősítve, hogy stabilabban álljon a vízen, és természetesen motor hajtotta. Vannak még teljesen hagyományos csónakok is a parton, persze már azok is motorral. A hajó gerincét vagy inkább alapját, egy fatörzsből kivájt csónak adja, aminek aztán az oldalait deszkapalánkokkal megmagasítják. Az így kialakított hajónak nincsenek bordái, és szögek sincsenek benne, a deszkákat gyakorlatilag kötéllel összevarrják, aztán a lyukakat meg a réseket betömítik.
A csónakokat nem a vízen tárolják, hanem a parton, annak ellenére, hogy elég nagyok, minden alkalommal kihúzzák őket a homokra. Hogy ez könnyebben menjen, olajozott gerendákat raknak le keresztbe, azon csúsztatják. Két ember be tudja tolni a vízbe, de kell egy harmadik, aki pakolja előre a gerendákat. Felfelé kicsit már nehezebb, legalább négy ember kell.
Mi is azzal kezdtük, hogy betoltuk a vízbe a csónakot. Indulás előtt még bepakoltak két utast mellénk, ami nem volt fair, mert az egész csónakra fizettük a pénzt. Először is elhagytuk az öblöt, miközben csónakosunk nagy szakértő szemmel kémlelte a horizontot, mintha látna bármit is, vagy a hullámok hátának púpozódásából meg tudná mondani, hogy mikor járt arra utoljára delfin. Valójában azt nézte, hogy hol a többi csónak, aztán azok felé ment, gondolva, hogy ott a delfin, ahol a delfinnéző kollégák. Nos, nem voltak ott, lehet, hogy azok a hajók is csak egymást követték. Kerestünk hát egy másik követhető csónakot, amúgy Dirk Gently-sen, és arrafelé tartottunk, miközben emberünk erősen mutogatott a nagy büdös semmibe, hogy ott látja őket. Konkrétan háromnegyed óra hajókázás után láttunk a távolban egy uszonyt, majd tíz perccel később egy másikat, végül még egy villanásra a szemem sarkában feltűnt valami. Egyik sem volt száz méteren belül. Szóval jobb lett volna elmenni reggelizni, és később jönni, mert akkor lehet, hogy négyet is láttunk volna. A delfinek megtekintése tehát úgy alakult, hogy hivatalosan hármat láttunk, valójában meg lófaszt se. A megállapodás úgy szólt, hogy ha nem látunk delfint, akkor nem kell fizetni...
A program keretében elvittek még két strandra. Az elsőn meg sem álltunk, mert már két csónak kikötött, a másodikon kiszálltunk öt percre. Megérte, mit ne mondjak!
Visszaérve az öbölbe aztán végre elmentünk reggelizni, ami tulajdonképpen már korai ebédnek is tekinthető volt, úgyhogy inkább valami normálisat ettünk, amit személy szerint én még egy palacsintával is megfejeltem. Ezt csak azért érdemes kiemelni, mert egész Dél-Kelet Ázsia banános palacsintával van tele, de eddig egy jót sem sikerült ennünk, ugyanis azt még nem sikerült megtanulniuk, hogy mennyi idő alatt sül meg a tészta, így aztán általában ragacs az egész. Ez nem volt az, sőt a csokiöntet sem volt lespórolva róla. Meg azt sem árt elfelejteni, hogy ez már India.
Valahogy töltögettük az időnket, ami most nem ment strandolással, mert vonatozni nem jó sósan, szobánk meg már nem volt. Végül az egyetlen értelmes dolgot tettük: elmentünk sörözni. Már visszafelé tartottunk, mikor odalépett hozzám egy srác a parton, és feltette a kérdést: „Hungarian?” Kiderült, hogy ők azok, akikkel a Kína útikönyvünket Vietnámra cseréltük, cca. öt hónappal ezelőtt. Míg mi dél felől közelítettük meg Indiát, ők észak felől támadtak. Szép lenne látni mindenkinek a tracklogját – már ha lenne – akkor meg lehetne nézni, hogy kivel mikor kerültük el egymást pár perccel vagy pár méterrel. Például kiderült, hogy egy másik ismerős csapat a karácsonyt tőlünk alig pár kilométerre töltötte.
Sokat nem csevegtünk, mentünk a buszunk után, ami rendesen tele volt. Vissza kellett buszozni Margaoig, mert a vonatunk expressz volt, és az nem áll meg az alig két kilométerre lévő vasútállomáson, Canaconában.
Az állomáson üldögélve egy lány pakolt le mellettünk, és angolul megszólított. Elkezdünk beszélgetni, mikor kiszúrta, hogy ugyanolyan ingem van, mint a férjének, majd hirtelen megkérdezte, hogy honnan is jöttünk. Onnan magyarul folytattuk. Andrea lett a hat és feledik magyar, akivel találkoztunk utunk során. (Igen, volt aki csak félig magyar!)
Mikor jött a vonatunk, el kellett válnunk, mert külön kocsiba szólt a jegyünk.
Az indiai vasút nyomtávja megint más, mint az európai, de ez most szélesebb, nem is kicsivel. Ennek megfelelően a vagonok is szélesebbek. A szokásos elrendezésben helyezkednek ez az ágyak, egy kupéban három-három ágy, de emellett a folyosó túloldalán is vannak ágyak, igaz hosszában. A vonatunk állaga elég MÁV-os volt, ami kicsit sokkolt, hiszen eddig az összes hálókocsis utazásunk során tiszta, szép kocsikban kaptunk helyet, Kínában még csipkefüggöny is volt az ablakokon. Itt meg kapott az ember egy műbőr ágyat, aztán a többit oldja meg. Persze drágább jegyhez járt volna ágynemű is, de légkondi is, ami nekünk nem jön be. (Tuti recept a megtaknyosodásra.)
Egyébként rövidesen kiderült, hogy mégiscsak megállt a vonat Canaconában, teljesen felesleges volt a tömött buszon szenvedni.

 

Címkék: india úton

57880 km, Palolem

2010.03.02. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Úgy látszik, hogy errefelé elvárják a borravalót, aminek nem vagyunk túl nagy hívei. Már csak abból gondoljuk, hogy a reggelink meglehetősen szar volt, azon a helyen, ahol már többször is ettünk.

A ránk szakadt tengersok időt megpróbáltuk értelmesen eltölteni, mert a homokon fetrengés nem a mi műfajunk. Mikor tengerpartra készülünk, mindig úgy gondoljuk, hogy simán elleszünk egy törölközővel a homokban, de rövidesen nekiállunk kagylókat keresgélni, vagy homokból hóembert építeni, mert másképp unalmas. Ezúttal béreltük egy motort, hogy felfedezzük a környéket. Az első kérdés az volt, hogy kell-e sisak. Hát, persze hogy kell, ha más ellen nem is, a fejem leégése ellen jó az! Kaptunk két meglehetősen poros és pókhálós példányt, ami arra utal, hogy mások nem szoktak kérni. Ismerve képességeimet, illetve széleskörű motoros tapasztalatomat, nem árt az a sisak, pláne, hogy itt most megvan minden, amit nem akar egy európai ember az utakon: balra hajts és káosz. Szerencsére amerre akartunk menni, arra forgalom alig volt.
A vágyak és a realitás persze nem mindig találkoznak, úgyhogy először is a legközelebbi település felé mentünk, hogy találjunk egy benzinkutat. Nyilván nem találtunk, mert az túl egyszerű lett volna. Aztán mikor már a harmadik embert kérdeztük meg, az végre értelmesen el tudta magyarázni, hogy hol is van. Ki kellett menni a főútra, és onnan volt még vagy egy kilométerre. Szerencsére a főút forgalma is elég gyér volt. Minimális összegért tankoltunk, aztán visszamentünk a part menti útra.
Óriási távokat nem akartunk megtenni, csak a közeli Cabo da Rama várat akartuk látni. Az út maga sem volt rossz. A rizs már kel a földeken, amitől vakítóan zöld a vidék, és hogy igazán egzotikus legyen, körbe van rakva pálmafákkal is. Kicsit később aztán át kellett kelni néhány dombon. Sokat nem tököltek szerpentin építésével, így aztán az út nem nagyon kanyarog, de meredek. Felváltva csutkagázzal araszoltunk felfelé, vagy csak gurultunk.
Félúton befordultunk Agonda felé, ahol állítólag van egy csendes strand. Tulajdonképpen nem kellett volna, de hát a fene se tudja térkép nélkül, hogy merre kell menni. Így aztán volt alkalmunk egy pár kilométert motorozni egy eszetlenül zötyögős úton.
Agonda után újra felmentünk a dombokra, meg le. Közben azért az ember figyeli a mutatót, hogy mennyi benzin van még. Felfelé mindig több volt, mint lefelé. Teletankolni felesleges, rövid távra, de olyan stresszes, mikor már a pirosban jár a mutató, pedig azzal még el lehet menni legalább negyven kilométert, ha nem többet.
Végül elértük a portugálok által épített várat. A bejárat előtt mély, sziklába vésett várárok választja el a világot a félszigettől, amin az erőd áll. A falak még többé-kevésbé állnak, de a várban valaha állt épületek már teljesen eltűntek, a templom kivételével, amit láthatóan rendben tartanak. Kicsit sétáltunk a falakon, és meglepődve tapasztaltuk, hogy nem is olyan kis terület volt itt körbefalazva. A kilátás egyébként kitűnő. Pálmafás tengerpart minden irányban, a fejünk felett egyszerűen sasnak titulált ragadozó madarak keresnek áldozatot, néha lecsapva a vízbe.
Leggyakrabban egyébként varjakat látni. Míg Európában a sirályok vették át a hatalmat a városban, addig itt a varjak. Már ha a ragadozókat nézzük, mert a végtelenül ostoba galambok csak oktalanul téblábolnak a kövezeten, nem nevezném hatalomátvételnek, amit művelnek.
Itt az emberek által lakott tengerpartokon varjak vadásznak a rákokra, szedik fel a partra sodort ehető dolgokat, a városokban meg a szemétre specializálódtak. Nagyjából azt csinálják, mint nálunk a sirályok, igaz a sirályok Rómában már egyel tovább léptek és elkezdtek galambokra vadászni. (Ha valaki arra jár, figyeljen, láthat néhány egész vicces vadászjelenetet.)
A várból legurultunk a völgybe, miután végre sikerült beindítani a motort, aztán fel a hegyre, majd megint le Agondáig. Itt már rutinosan elkerültük a rossz utat, és kényelmesen, aszfalton gurultunk a tengerig. Ott aztán láttuk, hogy az útikönyv által emlegetett nyugodt partszakasz azért olyan nyugodt, mert nem akar senki ott strandolni, ugyanis nem szép. Szóval nem erőltettük a dolgot, inkább visszagurultunk Palolembe még néhány dombon keresztül. Közben egyszer kiugrott elénk egy gibbon is és hosszú lábain átimbolygott az út túloldalára, utána a hosszú farka. Az út másik oldalán aztán felugrott az első bokorra, gondolom ott már biztonságban érezte magát, hiába volt csak fél méter magasan. Annyira meglepődtem, hogy lassítani se tudtam. Legalább egy „vigyázz, gibbon” táblát kirakhatnának.
Palolemben a szállásunk előtt, a szokott helyen terítettük ki a törölközőinket. A program innentől nagyjából megegyezett az előző délutánival, vagy az azelőttivel, annyi különbséggel, hogy Ghíta asszony nem került többet elő a new age bizsukkal.

 

Címkék: india palolem

57821 km, Palolem

2010.03.01. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Az elmélet azt tartja, hogy a sivatagban nappal forróság van, éjjel meg akár fagyhat is, a tengerpart klímája meg kiegyenlített. Nos, ez egy marhaság! A sivatagban nem sikerült még éjjel úgy fáznunk, mint most a tengerparti kis kalyibánkban. Este persze még meleg volt, bekapcsoltuk a ventillátort, - ami egyébként nem igazán fúj át a moszkitóhálón – de hajnalban lekapcsoltuk, aztán újra ki kellett mászni, és előszedni egy pulcsit, mert majd megfagytunk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy takaró nem jár a szobákhoz Indiában, legalábbis amióta itt vagyunk, azóta nem kaptunk sehol ilyesmit. Eddig elég volt, ha a derekunkra húztuk a törölközőt, ami ugye minden stopposnál jó, ha van. Apró hátránya a megoldásnak, hogy az esti (hidegvizes) zuhanyzás után tibeti szerzetes módjára testünk melegével kellett megszárítani mielőtt bármilyen pozitív hatást kifejthetett volna.

Lényeg az, hogy pulóverben ébredtünk, amit aztán lehetett is levenni, mert ahogy feljön a nap, egyből munkába is áll, és kilenckor már frankó meleg van, mi meg tízkor keltünk. Az éjszaka élvezetéhez hozzájárultak még valami partiból hazatérő népek, meg a bódénk bambusz, illetve kék nylon tetőszerkezetén rohangáló macskák is, valamint a varjak, amik ugyan énekesmadarak, de ettől még nem szép a hangjuk.
A napot a szárazföldi népek egyik kedvenc tengerparti tevékenységével kezdtük, elsétáltunk az öböl egyik szélétől a másikig, közben összeszedtük az összes valamire való kagylót. Egyébként kagylók nélkül is kellemes a hely. Homok, rengeteg pálmafa, meg a tenger. A tenger elég nyugis, nagypapa tempóban hullámzik. Lötyög egy kicsit, aztán néha van egy nagy hullám, de az is inkább csak zajos, mint nagy.
Miután kellemesen összejárkáltuk a strandot, gondoltunk a jövőre, és elmentünk vonatjegyet venni. Nagy meglepetésünkre nem kaptunk jegyet, csak egy nappal későbbre, úgyhogy meghosszabbítottuk lélekben a semmittevést.
Rögtön neki is álltunk és kifeküdtünk a strandra olvasni, meg nézni az orosz télből átruccant exelvtársakat. Tippeltünk, hogy melyikük fog jobban leégni. Érdekes módon mi nem égtünk le, pedig tényleg mindent megtettünk, hogy folytassuk ezt a szép hagyományt. Igaz, hogy északabbra vagyunk, mint Ko Lipén voltunk, és a homok sem fehér, de azért enyhe bőrpírt elvártam volna, legalább azokon a részeken, ahol nem voltunk bekenve. Konkrétan hason fekvéshez kentük magunkat, de ki bír órákon át hason fekve olvasni?
Kellemesen el is bóbiskoltunk (hanyatt fekve), de ránk talált az előző napi ékszerárus néni, Ghíta, és majdhogynem felrugdosott. Előző nap megígérte, hogy hoz ezüstöket is és megmutatja. Akarta a fene, hogy hozzon, de arra nem gondoltunk, hogy képes és megismer minket. Nemcsak hogy megismert, de le is telepedett mellénk, és egy Amway jellegű termékbemutatóval le is terhelte az agyunkat. Egyre kevésbé volt mosolygós, ami nem tett jót a szépségének, mert iszonyatosan guvadt véreres szemei voltak. Végül feladta, és kissé morcosan elhúzott.
A strandon rengeteg kóbor kutya van, meg néha egy-egy tehén is, amit lelkesen meg szoktak ugatni, ha éppen nem kell elviselhetetlenül vakarózniuk. Amikor meg ráérnek, mert nincs ugatnivaló, akkor heverésznek valami árnyékban. Mondjuk az általunk vetettben, amihez olyan közel kell jönniük, amilyen közel mi nem szeretnénk magunkhoz engedni egy bolhás –jobb esetben csak bolhás – kutyát. Amit viszont végképp nem szeretnénk az az, ami a precíz emberrel történt. Feltehetőleg független – senki nem viselné el – középkorú emberünk kiballagott a strand homokjára, levette a cipőit, szépen egymás mellé igazította őket, rövidnadrágját élre hajtva elhelyezte a cipők tetején úgy, hogy a két cipő által elfoglalt kb. négyzet alakra hajtogatta, majd ennek a tetejére rakta elvágólag, a szintén méretre hajtogatott ingét, és besétált a vízbe. Egy hibát azonban elkövetett, egy csónak végéhez pakolt a cuccot, ami nyilvánvalóan olyan kutya hirdetőtábla jellegű hely. Meg is jelent azonnal egy kan, megszimatolta, és válaszüzenetet hagyott a tetején. Emberünk a vízből jól látta ezt, de tudta, hogy hiába rohanna. Rosszul tudta, mert jött egy szuka is, szimatolt, fölé guggolt, és leengedte a teljes mennyiséget, ami benne volt. Hát, ahogy mondani szokták a legszebb öröm a káröröm, mert nincs benne irigység.
Vacsoránk nagyon kempingezés jellegű volt. Még Panajiban vettünk egy makrélakonzervet, amit gyorsan el kellett pusztítani, már csak a súlya miatt is. Kenyérrel benyomtuk. Igazán remek az itteni kalács állagú és ízvilágú kenyeret megpakolni makrélával. Valahogy azért lement, a sült szöcskék és társaik után igazán semmiség az ilyesmi. A konzervet a maradékkal meg kiraktuk a macskáknak, aminek meg is lett az eredménye, mert nem sokkal később a megfelelő irányból nagy macskaverekedést hallottunk. Aztán lehet az is, hogy egy macska produkálta a zajt, aminek beleszorult a feje a dobozba.

 

Címkék: india palolem

süti beállítások módosítása