Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

50972 km, Hsipaw

2010.02.07. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Ugyan megbeszéltük, hogy korán indulunk reggel, de arra nem számítottunk, hogy ezért már négykor felébresztenek a háziak, pontosabban a falu. Négykor ugyanis teljes hangerővel beindul a falu. Hogy minek, azt nem igazán értem, mert tök sötét van. Ebben a tök sötétben például olyan halaszthatatlan feladatokat teljesített háziasszonyunk, mint a ház előtti felseprés. Szép dolog, hogy tisztán tartják az utcát, de miért hajnalban csinálják ezt? A nyilvánvaló válasz az lenne, hogy nincs rá máskor idejük, de nekem nem úgy tűnt, hogy bármit is csináltak volna előző nap délután. Nem kritizálni akarom az életvitelüket, csak nem értem. Van egy olyan érzésem, hogy aki nem kel látványosan hajnalban, azt megszólják, hogy lusta.

Az ilyesmi ugye nálunk sem ismeretlen, még az irodák világában sem. Késői érkezés, hosszú ebédszünet és egész napos semmittevés után jön a látványos túlórázás.
Valahogy azért még félálomban eltöltöttük az időt hétig. Egyébként szépen sorban aludtunk a padlón, közvetlenül a házioltár alatt. Minden házban van ugyanis oltár, ami a legtöbb esetben a fogadószoba oldalába van építve. Kívülről csak a kiugró látszik, belülről viszont a falmélyedés tele van pakolva. Először is van benne Buddha szobor, ami a lényeg, emellé jönnek a gyertyák, füstölők, virágok, meg minden, ami szép.
A reggelink hasonló volt a vacsorához, úgyhogy Dan megint hús nélkül maradt. Szerencsétlennek nem tett jót az előző napi kitartó emelkedő sem, korábbi térdszalag-húzódása kiújult. Az út utolsó részét már erősen sántikálva tette meg, bár nem panaszkodott, látszott rajta, hogy fáj neki. Szóval a visszautat kihagyta. Mármint nem telepedett le a faluban, csak a gyaloglásról mondott le. Motorral visszafurikázták Hsipaw-ba. Azt hiszem, az sem lehetett sokkal kellemesebb, mint a gyaloglás.
Vezetőnkkel hármasban indultunk el. Nagyjából ugyanazon az úton haladtunk. Szerencsére tényleg csak nagyjából, mert így négy kilométert megspóroltunk.
Az első falu után letértünk a korábbi nyomvonalról és egy keskeny, de legalább meredek és csúszós ösvényen lemásztunk a rizsföldekre.
Átsétáltunk néhány falun, közben megint kaptunk némi információt a helyi növényekről, és azok felhasználásáról. Megtudtuk például a bódhifa és a banyanfa szent, azokat soha nem vágják ki vagy használják fel. Gondolom ennek köszönhető, hogy az épületek repedéseiből is mindig ezek állnak ki. Megtudtuk azt is, hogy a tamarfa és a tea terméséből csinálnak sampont a falusiak. Meg azt is, hogy van egy fa, aminek a termését teaszűrőnek használják. Ezzel már találkoztunk, de most természetes formájában is megnézhettük. Tulajdonképpen olyan, mint a tengeri uborka kiszárított váza, térhálós. Szűrőnek úgy használják, hogy a termoszt ezzel dugják be, így amikor a „dugón” keresztül teát töltenek, a tealevelek a termoszban maradnak. Első találkozásunkkor ezt nem tudtuk, így kihúztuk a dugót, amit aztán elég nehéz visszagyömöszölni és hát elég gusztustalan is, jobb ha nem látja az ember, hogy mit iszik, és miből.
Minden falunak van egy két törpe vízerőműve. Láttunk olyat, amelyik az európai vízimalmokra emlékeztetett, de a legtöbbet függőleges csőben elhelyezett turbina hajtja. Semmi hi-tech, 200-as PVC cső, benne a propeller, tetején meg egy generátor, amiből két csupasz vezeték indul a girbe-gurba villanyoszlopok tetején a falu felé. Sokmindenre nem elég a teljesítmény, de világítani lehet vele, és már ez is több mint a semmi.
Hsipaw határában elértünk egy patakot, amit legalább hatszor kereszteztünk is. A partján kavicsot bányásztak, de csak úgy kézi erővel, legalábbis vezetőnk ezt mondta, bár gyanús, hogy inkább aranyat kerestek. Erre utalt az is, hogy lejjebb, ahol kiszélesedett a meder, klasszikus aranymosótálakkal lögybölték az iszapot, ami biztos, hogy nem építőipari osztályozatlan kavics kitermelésére irányuló tevékenység volt.
Reggel még elég határozott terveink voltak arra vonatkozóan, hogy a naplementét az Öt Buddha domb tetejéről tekintjük meg, de a szállodába érve érezhetővé vált, hogy ez nem így lesz, hiába volt még csak délután egy óra.
A szállodában összetalálkoztam Dannel is, aki közben meglátogatta a helyi csodadoktort, aki gyógynövényes kötést rakott a térdére, és azt ígérte, ha két napig nem veszi le, akkor helyre fog jönni örökre. Gyorsan elkértem az e-mail címét, mert nagyon kíváncsi vagyok az eredményre.
Este még elzarándokoltam a ragacsosrizs-árusokhoz, és bevásároltam pár dolgot. Édes lepényt, édes diós-kókuszos szeletet, meg bambuszba töltött rizst másnapra útravalónak. A felvásárolt mennyiség láttán elég furcsán néztek rám, még egy ajándék bambuszos rizst is kaptam.
Aranyosak, mikor válogatás közben figyelmeztetnek, hogy mennyi lesz a végösszeg, nehogy meglepődjünk. Ilyenkor általában már eléri a számla a három-négyszáz forintot is. Ha tudnák, hogy egy csomó külföldi vásárlójuk többet keres az alatt az idő alatt, amíg lebonyolítják a vásárlást...

 

Címkék: myanmar hsipaw

50964 km, Thansan

2010.02.06. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel egy fél órával korábban keltünk a tervezettnél, két dolognak köszönhetően: egyrészt mert ennyivel ébredtem a vekker előtt, másrészt mert úgy emlékeztem, hogy hétre állítottuk.

Ennek a tévedésnek csak annyi előnye volt, hogy a túra indulása előtt elmehettünk vizet meg valami kekszet venni. A csapat nem volt túl nagy, rajtunk kívül még egy srác jött, meg a vezetőnk. Persze nem az volt a vezető, akivel megegyeztünk, hanem a fia, de ő is jól beszélt angolul.
Rögtön a város szélén megálltunk, hogy benézzünk a tésztagyárba. Egy nyitott oldalú helyiségben voltak elhelyezve a gépek. Tulajdonképpen a gyár modernsége kimerült abban, hogy a korábban kézzel hajtott dolgokat most villanymotor tekeri.
A kész tésztát kiakasztják száradni, úgy, mint a ruhákat. Talán annyi a különbség, hogy a ruhákat nem az út mellé rakják, mert borzasztóan porosak lesznek. Amúgy kóstoltuk már az itt készülő tésztát, konkrétan tegnap neveztük el meglehetősen pocsék tésztalevesnek.
A gyár mellett megy el a vasút is, amit egyszer szeretnénk igénybe venni, de lehet, hogy racionális okok miatt elmarad. Például a Hsipaw-Mandalay távot szerény tizennégy óra alatt teljesíti a vonat, míg busszal hat óra. És hát a beszámolók, valamint a megtekintett sínek alapján erősen rázós tizennégy óráról van szó. Egyébként is a vonatjegyet dollárban kell fizetni, ami aztán az állam, vagyis a kormány zsebébe vándorol. A helyiekre persze ez nem vonatkozik, és ők jelentősen kedvezményesebb tarifával is utaznak. Buszokon nincs ilyen kettős árazás, a helyieknek így aztán elég nagy érvágás az ilyesmi. A legtöbb falusi évente talán egyszer jut el Mandalaybe, és ez még nem is egy elszigetelt környék. Az elszigetelt környék az nemcsak nekik az, hanem nekünk is.
Szép lassan ballagtunk el a várost körülvevő rizsföldek között. Ilyenkor télen, mikor nincs szezonja a rizsnek, egészen hazai jellegű a táj. Karfiol, bab, borsó és hasonlók nőnek mindenfelé. Persze bárhol felbukkanhat egy banánfa, vagy egy csokornyi bambusz, ami hamar eloszlatja az illúziót.
A hegyeket elérve megkezdtük a kapaszkodást felfelé, ami gyakorlatilag az egész napot kitette. Először egy shan faluban álltunk meg, ahol a boltban, - ami tulajdonképpen kocsma és étterem is -, ettünk egy korai ebédet. Természetesen tésztalevest, amihez ittunk egy sört. A falvakban csak kínai Dali sört lehet kapni, mert az a legolcsóbb. Ugyan már dél volt, a sör még kellemes hideg volt az éjszakai hidegek miatt. Hajnalban lemegy tíz fokig a hőmérséklet, hogy aztán nappal újra felmenjen valahova harminc környékére.
Árnyékban még nappal is elég hűvös van, úgyhogy a földúton felfelé kapaszkodva izzadtunk, de egy napmentes helyen lepihenve kellett a pulóver.
A következő falu is shan volt. Természetesen ahány nemzetiség, annyi nyelv, annyiféle köszönés. Elég reménytelen az ember helyzete, de szerencsére vezetőnk súgott, és hát a helyiek örültek annak a pár szónak, amit képesek voltunk kinyögni.
Megint a boltban tartottunk pihenőt, majd néhány csésze tea után körbejártuk a falut. Itt áram nem volt, de bádogtető már igen. A shanok közül még hordják páran a népviseletet, a palaungok már csak ünnepekre veszik elő.
A falvakban kicsit nagyobb a szabadság, mint a városokban, elég nehéz lenne ugyanis kémeket beépíteni, a falusiak meg nem fognak drága pénzen beutazni a városba, hogy feljelentsék a szomszédot. Nálunk biztos megtennék. Bár a szólásszabadság kevés, valamiből meg is kell élniük, és így ránézésre, ez éppen hogy teljesül. Érdekes módon a falvak egész szépen gondoskodnak a saját ellátásukról.
A kormány hülyeségeit leszarva kétévente demokratikus választások keretében megválasztják a falu vezetőjét, akihez az adó befolyik. Az ő feladata, hogy a pénzt elossza. Így építenek iskolát, vagy biztosítanak oktatást azoknak, akik nem tudják megengedni azt a luxust, hogy vegyenek pár füzetet, meg tollat. Gondolom, nem lehet rossz üzlet a falu vezetőjének lenni, erre utal a szép nagy ház, amiben lakni szoktak. Dea mandátumuk csak két évre szól, így túl pofátlanul nem lehet lenyúlni a közvagyont, mert folyamatosan nyakukon a következő választás. Egyébként 2010-ben választások lesznek Myanmarban, ami errefelé ritkábban fordul elő, mint a napfogyatkozás, bár pont az is lesz mostanában. A legutóbbit csúnyán elbukta a kormány, de bemondták, hogy „Nem ér a nevem, káposzta a fejem” és ezzel aztán elintézettnek tekintették a dolgot, és maradtak továbbra is ők a vezetésben. Egyesek szerint az a választás csak arra szolgált, hogy elődugja a fejét az ellenzék, akiket aztán csak be kellett gyűjteni és lesittelni.
A mostani választást jobban előkészítették. Például először is megváltoztatták az alkotmányt, amit népszavazás keretében sikerült is hitelesíteniük, mivel a legtöbb embernek fogalma nem volt, hogy miről szavaz, vagy hogy miért is fontos a kérdés. Tulajdonképpen a kérdés amúgy is csak az volt, hogy akkor jó lesz-e az új alkotmány. A legfontosabb változtatás az volt, hogy nem lehet kormányfő nő, civil és olyan, akinek a házastársa külföldi. Az ellenzék vezetője, Aung San Suu Kyi történetesen nő, civil, és angol férje volt. De ez nyilván csak véletlen, mint ahogy az is, hogy hosszú évek óta házi őrizetben van. Ahhoz azért túl népszerű, hogy csak úgy lesitteljék, vagy eltegyék láb alól.
Ezután újabb mászás következett, bár a legtöbb csoport ebben a faluban szokott éjszakázni, mi továbbmentünk a következő faluba, mivel a táj ezen a szakaszon a legszebb. Vezetőnk szerint egy óra gyaloglás volt hátra még, de valahogy úgy alakult, hogy kettő lett. Összesen 24 km-t nyomtunk le, bár a GPS kilométer-számlálója nem sokat ment előre. Ennek az az oka, hogy 5 km/h alatt úgy veszi, hogy állunk, akkor is, ha mutatja, hogy megyünk. Ez még egy régi csökevénye a GPS-eknek.
A legyalogolt távolságnak megfelelően mindenki alaposan leült, és úgy is maradt. Végül egyedüli jelentkezőként én mentem el a vezetőnkkel körbenézni a faluban. G éppen levette a bakancsát meg a zokniját, útitársunk meg vietnámi balzsammal kenegette térdszalagjait, amik már induláskor sem voltak tip-top állapotban.
Egész jó vacsorát kaptunk, bár útitársunk kissé csalódott volt, hogy a beharangozott hús disznó volt, izraeliként inkább lemondott róla. A helyiek nem hiszem, hogy gyakran ennének húst, sőt még a vacsoránk vega része is ritkaságszámba mehet.
Az éjszakát a falu vezetőjének házában töltöttük. Habár nagy jövés-menés, rendrakás kezdődött, mikor megérkeztünk, nem nagyon foglalkoztak velünk. Valószínűleg elég gyakran jönnek külföldiek. Mostantól már nem annyira váratlanul fognak beállítani a csoportok, két hete van telefon is a faluban.

 

Címkék: myanmar thansan

50957 km, Hsipaw

2010.02.05. 11:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Hajnali ötkor erőteljes vekkercsörgés rázta meg a szobánkat. Rászántuk magunkat, hogy hajnalok hajnalán felkeljünk megnézi a reggeli piacot, ahol a hegyi törzsek eladják a portékáikat. Mások is keltek ilyen korán. Egyrészt hallottunk egy másik vekkert is, meg aztán olyan vékonyak a falak, hogy a miénket is hallották mások is. Ahogy mi is egész éjjel azt hallgattuk, hogy a szomszéd lány köhög, illetve mászkál a szobában, meg ahányszor kinyitja a hátizsákot, annyiszor a falnak veri a csatjait.

Szóval felöltöztünk, bár csak ideiglenesen, és kivonultunk a dermesztő hidegbe. Természetesen még vaksötét volt, és ugyan nem volt áramszünet, a közvilágítás még egy bombázást sem segített volna sikerhez. Ennek ellenére a városka már ébredezett. Nyitottak a boltok, a kifőzdék már begyújtottak.
A piacnál próbálkoztunk először, de ott teljes volt a csend. Mielőtt feladtuk volna, megnéztük a termelői piacot. Ugyan a piac maga még csak ébredezett, az előtte futó úton teljes erővel ment a biznisz. Nem teljesen értem, hogy miért jó hajnali fél hatkor halat venni, de voltak vásárlók. A világítás leginkább gyertyával volt megoldva, bár néhány stand – már ha lehet annak nevezni – akkumulátorról világított. A félhomályban nem tudom, hogyan valósul meg a kereskedelem, nekem nehézséget okozott felfedezni, hogy ki mit árul. Nyilván ha harminc tojás kell, akkor nem túl összetett a feladat, de a gyertyafénynél azt sem tudtam volna megmondani, hogy a virágárus milyen színű virágokat akar eladni. Mindegy, hangulatos volt.
A szobánkba visszaérve kicsit vacogva visszamásztunk az ágyba, hogy aztán kilenc előtt újra felkeljünk. Kegyetlen dolog egy nap kétszer is felkelni, de hát a reggeli várt.
A szabvány tojás, pirítós, lekvár szentháromság elmajszolása után egy fénymásolt házi térkép segítségével elindultunk felfedezni a környéket.
Elsőként a nat szentélyre találtunk rá a város szélén. A nat a város védőszelleme. Azt hiszem, érdekesebb lett volna, ha valaki eltudja magyarázni, hogy mi micsoda. Így is megcsodáltuk a hihetetlenül aránytalan, ámbár lelkesen kifestett betontigriseket, amiknek a szájába áldozati banánt helyeztek. Ha tigris lennék, én ugyan banánért nem óvnám a várost. A helyiek is inkább a fáról leesett gyík piszkálásával voltak elfoglalva. Szegényem elég nagyot nyekkenhetett a betonon, mert nem volt túl életvidám. Lehet, hogy a nat hatáskör nem terjed ki a város és környéke állataira.
Egy igencsak poros úton Kis Bagan felé vettük az irányt. Bagan Myanmar egyik fő látványossága, rengeteg rommal, szóval nem csoda, hogy szeretne más is profitálni a híréből, nemcsak az, aki a környéken lakik.
Kis Bagant egy csomó zedi alkotja, amik nemcsak régiek, de annak is néznek ki. A legtöbbnek már hiányzik egy két darabja. Elsőként a csúcsukat vesztik el, aztán jönnek a szobrok fejei, végtagjai. A természet is rásegít. Az egyik például gyakorlatilag kettérepedt hosszában, miután egy kicsit megsegítette egy bódifa a gyökereivel. A régi szentélyek közt akad néhány működő kolostor is, sok fiatal szerzetessel. Az egyik a Buddha szobráról híres, ami bambuszcsíkokból készült, és szépségét a lakkozás biztosítja. A végeredmény még egy aranyszínű Buddha.
A város felé visszakanyarodva ellátogattunk az utolsó shan herceg palotájához. Bemenni nem lehet, mióta az unokaöccsét, aki régebben megmutogatta a külföldieknek, letartóztatták. Hát igen, nem egyszerű myanmarinak lenni, de ha az ember egy kormányellenes, ráadásul fegyverrel is ellenálló shan kisebbség tagja, akkor még kevésbé habostorta az élet. Szóval csak a kaputól nézhettünk be.
A szomszédos kolostor viszont nyitva volt, így oda bementünk. Az udvar tele volt viháncoló novíciusokkal, akik természetesen lelkesen bye-bye-oztak. Azt hiszem, ezt a szót könnyebb megjegyezni, mint a hellót, így sokan – főleg a gyerekek – üdvözlésre is használják. Elsőre kicsit furcsa, hogy belépve egy helyre közlik, hogy viszlát, de nyilván nem arra céloznak, hogy lehet hazamenni, mert közben mosolyognak és integetnek.
Az egyik szerzetessel kicsit elbeszélgettünk, de sajnos az élet nagy dolgainak megvitatása elmaradt, mert bár angoltanárnak készül, még jelentős fejlődésen kell keresztülmennie ahhoz, hogy komoly beszélgetést le lehessen vele folytatni ezen a nyelven.
Ebédre egy meglehetősen pocsék nudlilevest sikerült beszereznünk, ami tényleg csak arra volt elég, hogy a piacon körülnézzünk. Ha már ott jártunk, vettünk új fogkeféket, aztán továbbálltunk, hogy együnk egy második ebédet is.
Ez egész jól sikerült. Mutogatással rendeltünk valami marhapörköltszerűséget, illetve halat, de a rizsen kívül kaptunk hozzá még vagy ötféle köretet. Melléküldtünk egy-egy üveg sört, meg egy kis kávét, és mindjárt szebben sütött a nap.
Ezután benéztünk még egy pagodába, de nem volt túl érdekes. A délutánt sziesztázással töltöttük.

 

Címkék: myanmar hsipaw

50953 km, Hsipaw

2010.02.05. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Bár többször is megállapítottuk, hogy gyalog is elmehetnénk a busz indulási helyére, végül mégis a taxi mellett döntöttünk. Szokásos módon, a lustasággal tudnám indokolni. Egyrészt így nem kellett gyalogolni, meg egy kicsit tovább lehetett aludni.

A szálloda előtt mindig lebzsel egy csomó taxis, meg trishaw-tulaj, szóval attól nem kellett tartani, hogy nem lesz, ami elvisz. A jegyünk hátuljára ugyan rá volt írva, hogy hova kell menni, de azért én csak kirángattam a recepcióst, hogy mondja meg a sofőrnek, mert még mindig nem bízok a taxisofőrökben.
A recepciós rögtön javasolta, hogy menjünk együtt a másik két emberrel, aki szintén oda tart, de végül nem vártuk meg őket, mert még reggelizgettek. Egyébként nem tudom, hogyan fértünk volna el abban a kis játékautóban. A plató gyakorlatilag tele lett kettőnkkel, meg a cuccainkkal. Mikor ők is befutottak, kiderült, hogy amúgy is hárman voltak, szóval teljesen mindegy lett volna.
Az indulási helyen nem a busz várt, hanem egy teherautó, hogy a buszhoz kivigyen. Indulásig még volt időnk bőven beszélgetni. Ketten közülük – egy angol pár – már három éve utaznak. Nem mindenki kapkodja el úgy a dolgokat, ahogy mi. Ráadásul egyszer már eljátszották ezt, bár akkor csak két évet húztak le Dél-Amerikában.
Rutinosan pulóverben szálltunk fel a buszra, mert ha van légkondi, akkor használják is és elzárni nem lehet. Ráadásul már alapból sem volt forróság. Úgy tűnik, már elég északra vagyunk ahhoz, hogy reggelente dermesztő hideg legyen, ráadásul éppen a hegyekbe tartunk.
Az út egész érdekes volt. Helyenként elágazott, volt egy út a személyautóknak, egy meg a teherautóknak. Az utóbbi kissé szélesebb kanyarokkal, és finomabb emelkedéssel bírt. Valószínűleg úgy alakult ki a dolog, hogy a régi út egyes szakaszait járhatóbbakkal kerülték meg, de megtartották a régit is. Hülyeségnek tűnik, de egész hasznos. Például nem ragadnak be autók az araszoló kamionok mögé, hogy ott aztán a sofőr agyvérzést kapjon. Myanmarban egyébként is komplikáltabb művelet az előzés, mint a világ bármely táján. Az ok egyszerű, jobbra hajts van, de az autók kilencvenöt százaléka jobb kormányos. Nyilván a leharcolt roncsokat tudják csak megvenni mondjuk Thaiföldről. Aki vezet, az gondolom azonnal átérzi milyen lehet úgy megnézni, hogy szabad-e az út, hogy gyakorlatilag az egész autó a szembejövő sávban van.
Más előnye is akad ezeknek a kis kerülőutaknak. Például minket megállásra kényszerített az egyik kanyarban egy teherautó, aminek összetört a jobb oldali visszapillantója. A helyzetet elnézve, úgy tűnt, hogy ott töltjük a napot, mire jön egy daru és leemeli a teherautót a törött tükörről. A helyieket persze nem nagyon bántotta az eset, inkább megpróbáltak begyűjteni néhányat a szétgurult dinnyékből. Sofőrünk látva a helyzet reménytelenségét, azonnal elkezdett tolatni, a közben feltorlódott teherautósor mellett. Nagyon sokat nem kellett visszamenni, de így is életem leghosszabb tolatása volt ez. Bal oldalon pár centire az út széle, jobb oldalon a teherautók, a hátunk mögött meg a hajtűkanyarok voltak. Mindenesetre miután elértük az egyik rövidítést vagy kerülőt – fene tudja melyik volt – már mehettünk is.
Mivel a myanmariak nem nagyon utaznak, elég nehéz megtudni, hogy mi milyen messze van, vagy mennyi idő alatt lehet odaérni, ennek ellenére szintidőn belül teljesítettük a távot, és hat óra alatt Hsipaw-ba értünk.
Szállásunk talán a leggázosabb Pakisztán óta, de a közös zuhanyzóban van meleg víz, habár elég nehéz elérni, hogy kellemes hőmérséklete legyen a zuhanynak, mert vagy havat permetez, vagy 400 °C-os telített gőz tör elő belőle.
Összességében elviselhető, hiszen nincsenek bogarak a szobában. Amúgy is azt forszírozza az útikönyvünk, hogy mindenképpen magánszállásokon szálljunk meg, és figyeljünk oda, hogy mire költjük a pénzünket, ne támogassuk a kormányt.
Hát igen, bojkott van, meg embargó, meg diktatúra. A kérdés csak az, hogy minek mi a hatása. Az úgynevezett szakértők is ellentétes állásponton vannak. Az egyik csapat szerint a turistadollárok egy az egyben a kormány támogatják, a másik szerint meg azért ez nem teljesen így van, és a turizmus amúgy sem csak a dollárok elszórásából áll. Én az utóbbi csapattal értek egyet, ez abból is kiderülhet, hogy idejöttünk.
Azt hiszem, hogy egy diktatúra álma a teljes mértékben elszigetelt ország, ahova információ nem megy be és nem jön ki. A turizmus bojkottja ehhez járul csak hozzá. Egyrészt a myanmariak csak azt tudhatják, amit a kormány tudatni akar velük, másrészt mi is csak azt tudjuk az országról, amit a pletykákban hallani lehet. Viszont a hírekben nincsenek pletykák, így a Myanmar, vagy akár a Burma nevet említve a legtöbb ember üres tekintettel válaszol, és inkább elterelné a beszélgetés témáját. Ezenfelül ott a megkerülhetetlen tény, hogy a turizmus az ország GDP-jének elenyésző részét teszi ki, meg az is, hogy egy olyan rezsim, amelyik simán belelövet a tüntető szerzetesekbe, az nem fog szívbajoskodni, ha alternatív forrásokból kell beszereznie a betevő keményvalutát. És ha már bevételekről van szó, azt sem árt észben tartani, hogy az embargó nem terjed ki a földgázra, amiből vaskos bevételi vannak a kormánynak. És az is érdekes, hogy az embargóhoz azért nem csatlakozott mindenki. Szóval ha valaki teakfa kerti bútort vásárol Thaiföldről vagy Malajziából, akkor jó eséllyel myanmari faanyagon fog üldögélni, miközben megcsillan a napfény a gyűrűjébe ágyazott rubinon, amit egy myanmari kényszermunkás ásott ki. Igaz a drágakő-kereskedő az embargót tiszteletben tartva csak valahol Kínában vásárolta. De hát így ment ez mindig is, csapásokat adunk és csapásokat kapunk.

 

Címkék: myanmar hsipaw

50738 km, Mandalay

2010.02.04. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Megint koránkelés volt, bár megint sikerült előbb ébredni, mint a vekker. Sokszor beállítottuk már, de nem tudom, mikor volt utoljára, hogy a csörgésre ébredtünk volna.

Reggeli után elindultunk a folyópartra, hogy Mingunba hajókázzunk. A két kilométeres séta alatt természetesen minden lehetséges jármű sofőrje leszólított, hogy elvigyen. Sok értelme nem lett volna mondjuk trishaw-val menni, hogy aztán ott malmozzunk.
A kikötőben egy kis irodában lehet jegyet venni a hajóra. Ugyanabban a szobában kell megvenni a háromdolláros jegyet is, ami elvileg kötelező a falu meglátogatásához. Érdekes módon mikor jegyet vesz valaki a hajóra, akkor senki nem szól rá, hogy kellene belépőjegyet is venni. Mi is egyszerűen kisétáltunk, és később sem hiányzott a belépőjegy. Csúnya gonosz dolog a lógás, de itt – mint az közismert – az ilyen jegyek a kormányt támogatják, azt meg senki nem akarja, legitim lógásról van szó. Legalábbis így gondolja a sok nyugati turista, és lelkesen mesélik egymásnak, hogy lehet elkerülni egy-egy belépőjegy megvásárlását. Kicsit vicces elnézni a törvénytisztelő nemzetek fiait és lányait, ahogy élvezettel kerülik el pár dollár befizetését. Végre ők is megtehetik azt, amit mi, kelet-európaiak nap mint nap megteszünk. Nem igazán tudom elhinni, hogy csak a myanmari kormány elleni lázadás az, ami motiválja őket, hiszen ha ennyire meg akarják akadályozni a dollárjaik rossz célra fordítását, akkor minek jöttek ide. Sokkal inkább látom a szemükben a tiltott gyümölcs élvezetét. A lázadásét, amivel tisztes osztrák családanyák eldobják a csokipapírt a Balatonnál, az „itt végre lehet” érzést. Mi természetesen csak a myanmari népre gondoltunk, amikor nem vettünk jegyet.
A hajó ezer másik között a homokos folyópart mellett vesztegelt. A beszállás egy pallón keresztül történt, ami nem mindenkinek könnyítette meg a feladatot. Alapesetben Mr. és Mrs. Korlát tart egy bambuszrudat, amit korlátként használhatnak az ügyefogyott nagyorrúak, de most éppen nem értek rá. Mivel én már a hajón voltam, szépen nyújtottam mindenkinek a kezemet, aki a pallón rugózott. Persze néhány büszke férfi csak akkor nyúlt a kezem után, mikor már a deszka közepén tartott, és érezte, hogy ez bizony kellemetlenül rugózik a súlya alatt.
A hajókázás nem volt túl izgalmas, bár a mellettünk elhaladó egyik csónakban állítólag éppen szívmasszázst adtak az „utasnak”. Mi ugyan nem láttuk, de az előttünk ülő látta, hogy a folyóból húzták ki szerencsétlen és nem úgy nézett ki, mint aki nagyon virgonc lenne.
Pár borzasztóan túlterhelt csónak is jött szembe, hogy legyen még pár ember, aki így végzi. Homokot szállítottak úgy, hogy a csónak pereme pár centivel magasodott csak a vízszint fölé. A meghajtás szigorúan evezővel történt, folyásiránnyal szemben. Nem lehet egy kényelmes állás, az biztos!
Mingunba érve már vártak ránk a taxisok. A legtöbben nem éltek a lehetőséggel, de mi rászántuk a pénzt, hogy urasan tekintsük meg a környéket, meg aztán még soha nem utaztunk ökrösszekérrel, olyannal meg pláne nem, aminek az oldalára az van festve, hogy „TAXI”. És hát ezzel a helyi gazdaságot támogattuk, a helyi embereket, nem a kormányt. Na jó, ez tényleg csak kötelező blabla, a mi tudatos utazó attitűdünk kimerül abban, hogy nem dobjuk el a szemetet, és nem bátorítjuk koldulásra a gyerekeket (értsd: nem adunk nekik semmit).
Elindultunk felfelé a folyóparton, a két púpos, pizzás ökör lassan ballagott. Írta volna a kis Petrovics, ha errefelé született volna.
Rögtön az első sarkon felvettünk egy stopposnak tűnő fiatal gyereket, aki azonban hamar rátért a kommunikálásra, a szokásos „Where are you from?” kérdéssel. Érdekes módon az itteniek nem fagynak le, ha azt mondjuk, hogy Magyarországról jöttünk, hanem azonnal rávágják, hogy az nagyon szép ország. Természetesen, ha azt mondanánk, hogy a Holdról jöttünk, arra is ez lenne a válasz, de ez a srác a másik klasszikus válaszreakciót produkálta: „Aaa, football!” Majd azért hozzátette, mert nagyon napra kész, hogy régen. Na, így korrekt.
A gyalogosokkal ellentétben mi elnyikorogtunk a falu túlsó végéig, és ott kezdtük a helyi látványosságok megtekintését. Ennek megvolt az a nagy előnye, hogy kicsit kevesebb emberrel kellett osztozni a dolgokon, és hát kevesebb embernek nagyobb erőfeszítésébe kerül belegyalogolni a fényképekbe. Kivéve persze, ha szeretném, hogy benne legyenek.
(Tegnap napnyugtakor például két négyzetméteren helyezkedett el húsz-huszonöt fotós, hogy a híd mögött lehanyatló napot fotózza. Az általuk és a Nap által felállított szakaszon meg bármely időpillanatban nagyobb-egyenlő három csónak helyezkedett el. Azonnal felmerült bennem, hogy ez nem az általános „pont ott áll” jelenség, hanem esetleg a csónakosok nemes bosszúja, amiért nem vették igénybe szolgáltatásaikat.)
Elsőként a világ majdnem, de tulajdonképpen tényleg legnagyobb harangját tekintettük meg. Ugyan az oroszoké nagyobb, de az el van törve. Töröttet meg ugye bárki tud önteni. Igaz, hogy az itteni meg nem bronzból van, de nyilván anyagbeli megkötés nincs, ha már egyszer méretben versenyzünk.
A harang alá be is lehet bújni. Tényleg nagy, rengeteg felület áll rendelkezésre, hogy a látogatók felírhassák különböző nyelveken az „itt járt Jenőke” mondatot. Fel is írják.
Következő megállónk a Hsinbyume Paya volt. A legenda és a pletyka szerint a szomszédos gigaprojekt kimaradt anyagaiból készült. Nyilván nem is akkora a léptéke, de ennek köszönhetően például elkészült, és nem dőlt össze az első földrengéstől. Egy baromi nagy habostortára emlékeztet. Természetesen a kutatókat nem erre emlékezteti, ők azonnal a világ közepét alkotó Meru hegyet látják benne. Szóval a habostorta alját hét terasz alkotja, ami a Meru habostorta körüli hét hegyvonulatot szimbolizálja. Középen áll maga a torta, benne rögtön két Buddha szoborral. Az eredeti egyszer elvesztette a fejét, szó szerint. A pótlás viszont nem tetszett a helyieknek, mert túlságosan lógatja az orrát, ezért elé raktak egy szimpatikusabb példányt. Egyébként a lefejezés oka kincskeresés volt, kevésbé vallásos emberek által elkövetve.
A Mingun payánál álltunk meg legközelebb. A település, és a paya nevének egyezése talán sejtetni engedi, hogy ez itt „A PAYA”. Ez lett volna minden payák ősanyja, de kisebb gondok adódtak a kivitelezés során. Az alsó négyzet alaprajzú rész a tervek szerint, szerényen 55 méter magas lett volna. Ez tulajdonképpen el is készült, de ekkor a befektető, vagyis a király elhalálozott, így leállt az egész, pedig beépítettek már legalább háromszázötvenezer köbméter téglát. Aztán jött a földrengés, és az végleg lezárta a projektet néhány igen figyelemre méltó repedéssel, amiknek mentén a félkész alkotás finoman szétnyílt.
Hályogkovács jellegű statikai ismereteimet figyelembe véve azt gondolom, jobb is ez így, mert papíron erre az alapra jött volna még némi kisméretű tégla, hogy elérjék a 165 méteres magasságot. Elég kicsi az esély arra, hogy bárki ilyesmit építsen (téglából), mert a teteje szétnyomná az alját. Ha valaki akarja, akkor cáfolhatja, de rekontráznék az egyiptomi tört piramis esetével, ami szerintem már eleve masszívabb épületnek indult. Amúgy a felső kétharmad nem a klasszikus harangformát követte volna, hanem sokkal inkább hasonlított volna egy fejre fordított parabolához (y=-x2+10 vagy valami hasonló). És amúgy is a folyóparton épült, nyilván nem mikrocölöpözéses technológiával. Ha valaki levezeti, hogy akkor is megállt volna, vendégem egy sörre. Plusz egy Unicumért le is kell modellezni 3D-ben.
A tervek egyébként nagyon impozánsak voltak. A folyópartról a payához vezető út elejét két, a paya arányaihoz illeszkedő méretű oroszlán őrizte. Ők megépültek, de csak a seggük bizonyult földrengésállónak. A beszámolók szerint az oroszlán szájában tíz ember élt, miután pofára esett a földrengés során. Mondjuk ez a szemléltetés itt Ázsiában nem annyira meggyőző, mert itt tíz ember meglepően kis térfogaton is eléldegél.
Beugrottunk még egy templomba, ahol megtekintettük Buddha lábnyomát, amit márványba faragtak. Ha elgondolkodunk a dolgon, akkor egészen elfogadható az ilyesmi, hiszen a keresztény templomokban sem az a kereszt van, amin megfeszítették Jézust. Szóval miért ne lehetne örülni egy kifaragott lábnyomnak?
A visszahajózás egészen gyorsan ment. Hazafelé sétálva aztán elcsábultunk és benéztünk a piacra, már ha be lehet nézni egy városrészbe. Utcákat foglalt el a káosz, isteni volt. Kipakolva hegyekben álltak az áruk: banán, erőspaprika, utazóláda vagy éppen szárított hal. Nem tudom, hogy le lehet-e írni egy piacot, ha még a fényképek is kevésnek bizonyulnak. Az ilyen helyek megtapasztalásához kell az összes érzékszervünk.
Itt a szárított tintahal penetráns szaga keveredett a csatornaszaggal és a kipufogófüsttel. Aztán egy lépéssel odébb mindent elfedett egy hegynyi szárított paprika hazai illata, egészen addig, míg valaki fel nem kapott egy zsákkal belőle, felverve a paprikaport, ami csípte a torkunkat, de annyira, hogy minden másról megfeledkeztünk.
Aztán bele lehet botlani meglepő dolgokba is. Például az út közepén szunyókáló macskákba. Konkrétan egy fekete foltos macskát láttunk, összebújva a kölykével, mellettük egy nagyon hasonló jelenetet szürke foltosokkal. Közben a hátunk mögött egy ládákkal megrakott trishaw csöngetett, előttünk meg két mezítlábas kuli hórukkozott, hogy megindítsanak egy kézikocsit, amin legalább tonna fokhagyma volt.

 

Címkék: myanmar mandalay

50716 km, Mandalay

2010.02.03. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A szállodánkban megbeszéltük az egyik csajjal, hogy együtt bérelünk taxit, hogy bejárjuk a környéket. Jött a barátnője is, így pont négyen voltunk. A költségeket ugyan megosztottuk, de ez nem jelenti azt, hogy bármennyit is megtakarítottunk volna, mert úgy tűnik, hogy ausztrál barátnőnk nem annyira jó az alkudozás terén. Tulajdonképpen mindegy, többe nem került, mintha ketten mentünk volna és legalább jó társaságban utaztunk.

Reggeli után rögtön be is pattantunk a taxiba. Nem kell semmiféle bőrüléses, légkondis, halkan suhanó járműre gondolni. A városban elterjedt szabványtaxival mentünk, ami a világ legkisebb pickupja. A platón négyen férnek el nem túl kényelmesen. Ezek voltunk mi. A fülkében ült a sofőr – nyilvánvalóan -, meg az úgynevezett idegenvezetőnk. Valószínűleg miatta lett drágább az út, egy sofőr bőven elég lett volna, mert nem túl gyakran sikerült lekagylóznunk a rizsáját. Járművünk egyetlen luxusszolgáltatása az volt, hogy ezüstszínűre festették, így mindig könnyen megtaláltuk a parkoló taxik között, amik az esetek 99%-ban kék színűek.
Első utunk a Mahamuni Payához vezetett, ami Mandalay déli részén található. Természetesen a cipőt és a zoknit a bejáratnál le kellett venni. Csak arra kellett figyelni, hogy nehogy galambszarba lépjünk. Hiába, ezeket a madarakat nem lehet megtanítani, hogy szent helyre nem szarunk, ahogy a bételfogyasztókat sem, hogy szent helyen nem köpünk nagy vörös nyálakat mindenhova. A templom bizonyára rendelkezik valamilyen csodatévő fícsörrel, mert sokan jönnek aranyfüstlemezt ragasztgatni a Buddha szoborra, ami a szentély közepén üldögél. A szentélybe nők nem léphetnek be, ami egészen meglepő egy buddhista templomban, legalábbis számomra.
Tulajdonképpen ami miatt a turisták jönnek, az a csodatévő erő folyománya, az aranyozás. A helyiek ugyanis olyan lelkesen ragasztgatják a néhány atom vastagságú aranylemezeiket, hogy a szobor elérhető részei teljesen elformátlanodtak a több centi vastag hepehupás aranygumók alatt. Úgy néz ki szerencsétlen szobor, mintha valami ronda bőrbetegség támadta volna meg. Mint egyetlen hím kis csapatunkban, felmászhattam a szoborhoz, habár nem hoztam aranyat. Az aranyozáson kívül lógott rajta jó néhány ékszer is, amit a kevésbé pepecselős hívők hoztak a jövőbeni jószerencse biztosítása végett. Ha valaki felmászik a szoborhoz azonnal szüksége is lesz jó szerencsére, mert a platformon ülő Buddha mellett sok hely nincs, csak sok ember, akik mind el vannak mélyedve a lemezkéik feldörzsölésében, és nem annyira figyelnek arra, hogy a hátuk mögött valaki egyensúlyozik a mélység szélén. Nem mintha nagy magasságról lenne szó, de Buddha szoborról leesni az álmoskönyv szerint jót nem jelenthet, különösen, ha az esés meghaladja a két métert. Buddha és a hívők megkönyörültek rajtam, így lépcsőn jöhettem le. Mielőtt azonban lemásztam volna, idegenvezetőnk befröcskölt némi szentelt vízzel, ami lemosta minden tisztátalanságomat. Tulajdonképpen ez a víz nem más, mint amivel reggel négykor lemosták a szobrot. Ezt minden nap megteszik, gondolom már csak a szenteltvízellátás miatt is.
A templom udvarán még gyorsan nézeteltérésbe keveredtem egy gonosz kis emberrel, aki ugyan „my friendnek” nevezett, de pénzt követelt, mert fényképeztem. Elraktam a gépet, de csak jött utánam, hogy ha nem fizetek, akkor töröljem a képeket. Ignoráltam a kis nyavalyást. A seggét törölgesse, ne az én képeimet!
Ha valahol ki van írva, hogy tilos fotózni, akkor azt el tudom fogadni, bár betartani nem mindig, de ha pénzért lehet fotózni, az kiakaszt. Legközelebb ha igazolványképet csináltatok, majd tartom utána a markom. Mellesleg a pofátlanság csúcsa, hogy semmi nem utal arra, hogy ne lehetne fényképezni, vagy csak pénzért, eltekintve a kis pitbulltól, aki ráront az emberre, hogy fizessen.
A programban nem jelzett megállót tartottunk egy boltnál. Körülnéztünk, és megállapítottuk, hogy egy jelentősebb összeget el tudnánk mindannyian költeni teljesen hasztalan dolgokra. Leginkább szobrokat árultak. Újakat, és vidékről begyűjtött régieket, esetleg réginek tűnő újakat.
Következő megállónk Amarapurában volt, egy kolostornál, ahol reggelente több száz szerzetes gyűlik össze reggelizni. Megvallva az igazat, nem is kicsit állatkertnek tűnt az egész. A szerzetesek felsorakoztak, majd bevonultak az ebédlőbe, miközben a turisták fotózták őket. Nem erre számítottunk. Pár képet csináltam, aztán ahogy bevonultak, le is léptünk. Ugyan be lehetett volna menni az ebédlőbe, de azt azért már mégsem tettük meg. Persze sokan benyomultak, vakuval villogtatva fényképezték a szerzeteseket, ahogy esznek. Én a helyükben biztos elvesztettem volna buddhista önuralmamat.
Következő megállónk a környék egymilliárd payája közül az egyik volt. Az udvaron hatalmas szobor üldögélt, jóságos szemével lenézve ránk, még szempillái is voltak, talán betonvasból. A szentélyben sok egyforma Buddha üldögélt, szépen kifestve. Az udvar másik felében kis zedik sorakoztak, de nem a szokásos fehér színűek, ezek retinagyilkos pirosra voltak festve, megbolondítva némi sárga dekorációval. Érdekes látvány volt.
Az Ayeyarwadi hídjánál álltunk meg legközelebb. Ez az a folyó, amelyik néha úgy írja a nevét, hogy Irrawaddy. Róla kapták a nevüket azok a delfinek, amiket a Mekongban láttunk még Kambodzsában. Egyébként még akad néhány itt is, de talán még kevesebb, mint a Mekongban.
Felmásztunk egy dombtetőre, amin meglepő módon volt néhány zedi. Ezt már a domb lábánál lehetett sejteni, mikor le kellett venni a cipőket. Myanmar sem mentes a pitiáner bűnözéstől, úgyhogy az idegenvezető tanácsára itt a kocsiban hagytuk cipőinket. Valószínűleg ez a hely annyira nem szent, hogy a cipőket ne vigyék el. A kilátás egyébként remek volt, annak ellenére, hogy párás, poros volt a levegő. A folyó túloldalán sorjázó dombok tele vannak aranyozott zedikkel. Nemcsak úgy tessék-lássék, hanem ameddig a szem ellátott, mindenhol a fehér és arany tornyok álltak ki a fák közül.
Rövidesen átautókáztunk a hídon a kis játék Mazdánkkal, és felmásztunk az egyikhez. Ez a hely, Sagaing, is volt főváros egy darabig, ezért a sok itt templom. Amúgy a nap folyamán meglátogatott összes település volt főváros. Úgy tűnik, hogy a burmaiak szeretik ide-oda rakosgatni a fővárost, még ha csak húsz kilométerrel is költöznek arrébb.
Természetesen a Sagaing dombot is mezítláb másztuk meg, a szokásos fedett lépcsőn. Valahol félúton benéztünk egy kisebb szentélybe is, ahol az udvaron éppen egy nő szépítkezett. Kerek kőlapon reszelgette a szantálfa darabot, némi vízzel, hogy az így nyert krémmel bekenje magát. Kaptak a lányok is, helyi szokás szerint egy-egy kenetet az orcáikra. Nem tudom miért jó, ha a maszat alatt szép a bőrük, ha egyszer állandóan csak a maszat látható. Mindegy, valószínűleg kevesebbet árt a bőrnek és a világnak, mint valami dobozos kozmetikum, habár azt hiszem, sokkal nem olcsóbb. Itt is megvannak a híres márkák, vagy inkább a híres szatálfatermő vidékek.
A dombmászás után ideje volt az ebédnek, amit egy egyszerű kis étteremben ejtettünk meg. Gasztronómiai emlékeink közé ez az ebéd se kerül be, talán csak egy olyan címszó alatt, hogy Myanmarban is csontostól kockázzák fel a csirkét.
Ebéd után átcsónakáztunk az Ayeyarwady egyik mellékfolyóján, hogy meglátogassuk Inwát, ami, mint már előrebocsátottam, volt főváros.
Lovaskocsival lehet bejárni a környéket. A súlyos történelemmérgezés elkerülése végett a helyiek egy négy állomásból álló útvonalon viszik végig a vendégeket. Gondolom, meg lehetne nézni kismillió zedit és templomot, de tényleg nem célszerű az ilyesmit túlzásba vinni, mert csak úgy jár az ember, mint én a mozaikokkal. Többet nem akarok látni.
Elsőként a legtávolabbi helyre vittek, egy teakfa templomhoz. Mivel ide is kellett a korábban megvett gonosz államtámogató jegy, két útitársunk nem jött be. Miközben lepecsételték jegyeinket, én is rákérdeztem összevont szemöldökkel, hogy megvették-e már a tankot a pénzemből, de nem kaptam választ. Komolyan, több magyartanár kellene ebbe az országba.
Innen egy meglehetősen romos zedihez mentünk. A szent helyek állapota, karbantartottsága, esetleges jelenlegi funkciója nincs befolyással a cipőtilalomra. Amíg egy tégla is a helyén van, addig cipőt le!
Következő megállónk egy kis szusszanás volt a szent helyek közt, megtekinthettük Myanmar ferdetornyát. Eredetileg egy teljesen jelentéktelen kis torony volt, de aztán egy földrengés érdekessé tette. Valószínűleg a következő földrengés után újra érdektelen lesz. Az alja elég vad szögben áll, de a tetejét újraépítették, vízmérték alapos használatával. Szóval alul ferde, felül függőleges. Összességében szédítő. Ha valaki arra vetemedik, hogy felmászva még az erkélyre is kilép, akkor félelmetes is. Mondjuk nem a ferdeség, hanem az erkély állapota miatt.
Végül megnéztünk még egy templomot, amit az ausztrál lány kihagyott, német barátnője viszont belógott, míg a mi jegyeinkkel pepecseltek. Be kellett ugyanis írni a nagykönyvbe, hogy ki járt ott, milyen országból, hányas számú jeggyel.
A lovaskocsijaink visszazötyögtettek bennünket a csónakhoz, ami aztán átszállított a partra, hogy kicsiny Mazdánk újabb zötyögéssel elvihessen a világ leghosszabb teakfa hídjához. Amarapurában már jártunk reggel, hogy megszemléljük, hogyan eszik egy szerzetes, vagy hogy hogyan eszik ezer szerzetes. A híd meglátogatását reggel azért halasztottuk el, mert így naplementében nézhettük meg, ami mégiscsak szép, meg már vágytunk néhány giccses fotó legyártására.
A hídnak van egyébként neve, U Bein hídja, de mindenki csak teakfa híd néven emlegeti az ezer cölöpön álló, több mint egy kilométeres tákolmányt. Merthogy nem más, mint egy baromi hosszú stég, amit a tó fölé építettek, csak olyan hosszú lett, hogy átér a túlpartra. Szép magas lábakon áll, mivel a Taungthaman tó vize esős évszakban jelentősen megemelkedik. Néha az is előfordul, hogy az egész híd víz alá kerül. A tavat egyébként egy ogréról nevezték el, aki itt kereste Buddhát. Valamelyik templomban láttuk is a szobrát, nincs tölcsér alakú füle, de tényleg zöld.
A híd nagyon hangulatos volt, meg a környéke is. Nem mentünk végig rajta, a felénél lemásztunk egy szigetre, és csónakba szálltunk. Csónakból néztük, ahogy a nap lemegy a híd mögött, miközben fent szerzetesek sétálnak, meg biciklisták tolják a járgányt. Azt hiszem, senki nem olyan bátor, hogy karikázzon ott fent.
Mandalaybe visszaérve egy gyors zuhanyzást követően újra összejöttünk, hogy együtt vacsorázzunk, majd vettünk pár üveg sört és felvonultunk a tetőteraszra beszélgetni. Előző nap beszereztünk egy üveg Mandalay rumot, az is szépen elfogyott. Nem volt nagy mennyiség, viszont finom volt és a 3,5 decis egységért kevesebbet kellett fizetni egy dollárnál. Lehet, hogy beszerzünk még egy keveset.

 

Címkék: myanmar mandalay

50646 km, Mandalay

2010.02.02. 10:00 | Ahmet | 4 komment

A szállodánk egy kegyetlen intézmény, a reggeli hét és kilenc között van, így rákényszerítenek a koránkelésre. Szóval megreggeliztünk, bár a kalóriák száma közel sem kielégítő egy ilyen beépített reggeli esetén. Valahogy Myanmarban elterjedt, hogy a reggeli az jár a szobához. Ez történetesen egy gyűszűnyi 0,2 %-os narancslevet, egy tojást, két pirítóst, némi lekvárt és vajat, valamint egy kávét jelent. Szóval tényleg nem böfögünk túl nagyot tőle. Azt már korábban észrevettük, hogy nekünk nagyobb a reggeli-, és általánosságban a táplálékigényünk, mint néhány más nemzeté. Sok országban maradtunk éhen a családi étkezés után. Lehet, hogy nagyobb lángon égünk?

Reggeli után nem indultunk neki azonnal a városnak, kell egy kis relaxálás, meg aztán írni is kell valamikor a sok hülyeséget.
Dél körül aztán csak rávettük magunkat, illetve az éhség rávett minket, hogy elinduljunk. Gondoltuk, megkeressük a chapátis helyet, ahol vacsoráztunk. Éppen a GPS-ből szerettem volna megtudni, hogy vajon a sötétben merre is mászkáltunk, mikor valaki megszólított, mint egy rossz thrillerben:
-         Sziasztok, ti nem ismertek, de én ismerlek titeket!
Közben arra gondoltam, hogy ennyire nem beszélhetünk hangosan, hogy az utca túloldalán is érteni, hogy magyarok vagyunk. Meg amúgy is, Myanmarban vagyunk, ki ismerhet minket?
Hát az történt, hogy Bárány néven kommentelő kedves olvasónkkal futottunk össze.
Azért itt érdemes egy pillanatra megállni, elgondolkodni, és bátran félreértelmezni a tényeket. Szóval Myanmar utcáin sétálgatva felismernek minket. Nem tudom hány magyar mondhatja ezt el magáról. Ezt kétféleképpen lehet összehozni: vagy ismertté válik az ember, legalább annyira, mint Michael Jackson (a Tito Jackson szintű ismertség nem elég, vele összefutottam, fogalmam sem volt róla, hogy ki ő), vagy olyan olvasótábor kell, akik pont ugyanott járnak ahol mi. Szerintem mi az első kategóriába esünk.
Egyébként annak ellenére, hogy személyesen még soha nem találkoztunk, azért egyszer, még hónapokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy kb. egy időszakban leszünk itt. Persze az én fejemből ez már igen régen elpárolgott.
Minket jobban érdekelt az ebéd és ő is éhes volt. Némi fel-alá mászkálás után meguntuk, hogy az útikönyv által javasolt kajáldát hajkurásszuk, és lehuppantunk egy útszéli kifőzde műanyag székeire. Ezeken a helyeken leginkább arra kell figyelni, hogy az ember egy óvatlan mozdulattal bele ne forduljon a csatornába.
A szennyvízelvezetésről azt hiszem, már szóltunk, meg a csatornák lefedettségének hiányáról is. Lehet, hogy felesleges kiemelni, de nyilvánvalóan akkor sem bűzzáró a rendszer, amikor éppen műszakilag tökéletes. Egy ilyen csatorna tetején felállított helyen ettünk, egy nem is rossz ebédet. Érdekes, de az esetek nagy részében az útszéli kifőzdék biztonságosabbak, mint a turistáknak szánt drága helyek. A legendákkal ellentétben ugyanis a helyiek sem halhatatlanok, és a romlott ételtől ők is betegek lesznek. Ha a kifőzde olyan ebédet ad, amitől szalmonellás lesz a teljes háztömb, akkor lehúzhatja a rolót, míg a turisták egészségi állapota édes mindegy a drágább helyek üzemeltetőinek, hiszen nem hajtanak a visszatérő kuncsaftokra.
A kellemes ebéd utáni csevejünket aztán meg kellett szakítanunk, mert felfedeztük, hogy a többi vendég már a pult szélén egyensúlyozza a tányérját, míg mi a két asztal egyikét teljes mértékben elfoglaljuk. Beszélgetésünket a járda szélén folyattuk, de pillanatok alatt hoztak nekünk székeket, hogy már mégse álldogáljunk. Le nem ültünk, de elindultunk a királyi palota felé, hogy Bárány megnézze a városfalat, mi meg fogjunk egy trishaw-t, vagy oldalkocsis biciklit. Persze leragadtunk még egy kicsit beszélgetni egy kávézóban. Először valami porból készült löttyöt akartak ránk sózni, de szerencsére csak a forró vizet szolgálták fel meg a zacskókat, így veszteség nélkül vissza tudtuk küldeni. Sajnos a helyiek nagy része azt hiszi, hogy az európaiaknak az instant kávé kell. Természetesen kaptunk nagyon finom kávét, miután tisztáztuk, hogy mi igénytelenek vagyunk és azt isszuk, amit a helyiek. Konkrétan tejet forralnak, abba szórják az őrölt kávét. Az eredmény zaccos, de isteni.
Végül csak sikerült megválnunk egymástól, miután megváltottuk a világot, és bringa taxira szállni. A trishaw tényleg nem más, mint egy oldalkocsis bicikli. Az oldalkocsi meg két egymásnak háttal fordított ülésből áll. G-t előre parancsoltam, de mint kiderült nem sok jót tettem vele ezzel a lépésemmel, mert az volt a kényelmetlenebb hely. Sofőrünk keményen taposta a pedált mind az ötven kilójával, hogy eljuttasson a Shwenandaw Kyaunghoz. Legalábbis mi így gondoltuk. Mikor már érezhetően túlmentünk a célon, leállítottuk. Nem tudom hova vitt volna, hiszen megmutattuk neki a burmai nevét is a helynek, hogy egyértelmű legyen. Szegény már majd meghalt amúgy is. Európaiként hülyén érezzük magunkat, hogy valaki izzadtságos melóval elteker velünk A-ból B-be. Sokan lehet, hogy nem is vesznek igénybe ilyen szolgáltatásokat, mert milyen megalázó annak, aki teker. A másik oldala az érmének az, hogy meg lehet kímélni a „megalázkodástól” azzal, hogy nem vesszük igénybe, de azt hiszem, éhenhalni sem lehet emelt fővel.
Kis gyaloglás után megérkeztünk egy templomhoz, ami jól nézett ki, de fogalmunk sem volt, hogy pontosan melyik is a sok közül. Természetesen a kapuban le kellett venni a cipőt és a zoknit is. Úgy látszik, itt ennyivel mélyebben vallásosak. Az azért egy kicsit furcsa, hogy a bételt akárhova köpni rendben van, néha még a templomon belül is, a zokni viszont nincs rendben. Bár tulajdonképpen zokni nélkül jobb, mint zokniban. Kevesebb mocskot szed össze az ember, legalábbis ha figyel, hogy ne lépjen galambszarba.
A bejárat után rögtön lekapcsolt minket egy néni, aki elég jól beszélt angolul. Saját bevallása szerint angoltanár volt, de éppen nincsenek tanítványai. Érezhető volt, hogy ennél többről van szó, de egyáltalán nem kért, nem volt tolakodó. Elbeszélgettünk, miközben körbejártuk a helyet. Nagyon finoman tett némi célzást arra, hogy szüksége lenne pénzre. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy a több helyen lyukas nylon blúzában, jó angolsággal koldulásra van kényszerítve. Mégis úgy kért, hogy nem kért, és mindezt jó humorral. Milyen nehéz lehet úgy viccelődni, hogy nem tudod lesz-e vacsora. Egyébként Cherry néven mutatkozott be, a nagypapája német volt, a nagymamája amerikai, a szeme színe és az arca is erre utalt. A Kuthodaw Paya környéken találja meg, aki arra jár.
Átsétáltunk a szomszédos templomba, ahol aztán sikerült végre megbizonyosodni arról, hogy hol is vagyunk, ez volt a Sandamuni Paya. Kicsit elbámészkodtunk a rengeteg fehér zedi között, aztán elindultunk megkeresni a Shwenandaw Kyaung-ot, vagyis az Arany Palota kolostort. Kis bizonytalankodás után egy arra járó szerzetest, pontosabban novíciust kérdeztünk meg, aki nagy lelkesen el is kísért minket. Angolgyakorlás keretében körbe is vezetett. Nagyon szép volt az épület, bár ma már nem használják, inkább csak múzeumként funkcionál. Belül szinte az egész aranyozott, és mindenhol fafaragások borítják, természetesen Buddha különböző életeinek történetével. A srác lelkesen magyarázott, bár a nagy részét nem értettük, de hát majd belejön.
Mikor mondtuk, hogy fel akarunk mászni a Mandalay dombra megnézni a naplementét, mondta, hogy szeretne velünk tartani. Végig mutatta az utat, elbeszélgettünk arról, amiről sikerült. A dombra lépcsőn kellett felmászni, mezítláb. Ezt kb. 20 perc alatt sikerült abszolválnunk. A naplemente tényleg nagyon látványos volt domb tetejéről. Meglepő volt, hogy rajtunk kívül milyen sok turista gyűlt össze. Azt gondoltam volna, hogy sokkal kevesebb külföldi jön Myanmarba.
A domb lábánál aztán elváltunk egymástól. Lelkünkre kötötte, hogy feltétlenül a kolostorától induló busszal menjünk a város déli részébe, ha menni akarunk, mert a többi busz hihetetlenül drága. A különbség kitett vagy száz forintot.

 

Címkék: myanmar mandalay

süti beállítások módosítása