Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

71510 km, Chisapani

2010.05.16. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Hatkor keltünk, bár már ötkor felébredtünk. Minek nekünk vekker? A cuccainkat már tegnap este gondosan szétválogattuk „jön” és „marad” kupacra, amiket aztán a két hátizsákba pakoltunk. Túrázni nem viszünk laptopot, meg Thaiföldön összeszedett kagylókat, könyveket meg hasonlókat. A tonnányi Katmanduban maradó göncöt levittük a portára, és fél hétkor már el is indultunk.

Eredetileg a Langtang völgybe szerettünk volna menni, de a maoisták erősen keresztülhúzták a számításainkat. Minthogy nem tudtunk eljutni a túra kiindulópontjához, átírtuk a terveket. A térkép hosszas nézegetése után úgy döntöttünk, hogy egy másik útvonalon Gosainkundba megyünk, vagy legalábbis abba az irányba, öt napig, aztán visszafordulunk, hogy idejében visszaérjünk Katmanduba. Ennek az útvonalnak ugyanis kicsit közelebb van a vége a városhoz, gyalog el lehet érni, bár ez rögtön tizenöt kilométert hozzáad a távhoz.
A város teljesen csendes volt, ilyen korán még sztrájk nélkül is zárva van minden. Ennek ellenére a kereszteződésekben már gyülekeztek a tüntetők. Az út elejét már ismertük, úgyhogy simán kiértünk a városból, ahonnan már nem volt olyan egyértelmű, hogy merre is van Sundarijal, ahonnan a túra indul. Ezen azonban könnyű volt segíteni, minden egyes szembejövőt megkérdeztünk.
A maoista lelkesedés jól láthatóan nem terjedt ki a falvakra, minden nyitva volt, mindenki dolgozott. Nehéz is lehet megmagyarázni egy falusi embernek, hogy jobb lesz neki, ha nem dolgozik.
Sundariijalt három óra alatt elértük, köszönhetően a sík terepnek, aminek ezzel vége is lett. Egy meredek lépcsőn kellett felmászni a Shivapuri Nemzeti Park bejáratához, ahol azonnal legomboltak rólunk 250 rúpiát, de arra nem tudtak válaszolni, hogy a jegy mennyi ideig érvényes. Később aztán a jegyen magán megtaláltuk a választ: egy napig. Ez egy nagyon kicsi nemzeti park, estére már a túloldalán voltunk, ami azt jelentette, hogy visszafelé jövet újra meg kell vennünk a belépőt. Mielőtt beléptünk volna, még legurítottunk egy sört, mert az jó és hideg, minden túrázó barátja.
Továbbmásztunk a lépcsőn, ami elég gyilkos volt a meleggel kombinálva. Az izzadás mérsékeltövi léptékét bátran átlépve törölgettem a halántékomat, hogy legalább a szemembe ne folyjon, ha már a szakállamból csöpögött.
Rövidesen újra útra keltünk, de letértünk a lépcsőről, bár nem teljesen szándékosan. A kíméletesen emelkedő földúton összefutottunk egy francia túrázóval, aki jól láthatóan ismerte a környéket, és boldogan vezetett minket mindenféle úton és ösvényen Chisapani felé. Ezzel megúsztuk, hogy felmásszunk a 2420 méter magas hágóra, ami Sundarijal és Chisapani között félúton, a park közepén terpeszkedik. Olyan nagyon nem bántuk, mert az út, amin mentünk, szép volt, és közben kellemesen elbeszélgettünk. Egyébként a francia fickót már láttuk egyszer a buszon, akkor is ízléses virágmintás klottgatyát viselt, és minden megállónál nekiállt nyújtani. Most kiderült, hogy jógatúrázással foglalkozik, bármit is jelentsen ez.
Chisapani közelében, mikor kiértünk egy széles útra, megmutatta az irányt, de nem jött velünk, mert nem volt jegye a nemzeti parkba, és a faluban néha ellenőrzik. Nem sokkal később megérkeztünk a faluba, ami néhány házat jelent, és rögtön az első turistaházban kivettünk egy szobát.
Ez a jó a nepáli túrázásban. Van egy csomó útvonal, ami tele van turistaházakkal, nem kell sátrat, hálózsákot, kaját cipelni.
Chisapani úton is könnyen elérhető, úgyhogy akadt egy csapat nepáli is, akik a maoista baromság elől menekültek ide motorjaikon, és éppen sörrel próbálták feldobni a hangulatot.
Míg megvacsoráztunk megérkeztek a felhők is, és szépen elkezdték betakarni a szomszédos hegyeket.

 

Címkék: nepál chisapani

71503 km, Katmandu

2010.05.15. 10:00 | Ahmet | 4 komment

A sztrájk továbbra is teljes gőzzel folyik, bár az optimisták szerint a mai napnak kellett volna az utolsó napjának lennie. Biztos, hogy nem az utolsó napja.

Hogy ne legyünk teljes tétlenségre kárhoztatva, elhatároztuk, hogy biciklit bérelünk, ami azért nem olyan egyszerű, ha minden zárva van. Először egy közeli szállodával próbálkoztunk, ahol tudtuk, hogy normál esetben adnak bérbe bicikliket, de zárva volt az üzlet. Vagy csak azért, mert viszonylag korán mentünk oda, vagy azért, mert nem mert kinyitni. Megtehette volna, hiszen az üzlet a szálloda zárt és őrökkel védett udvaráról nyílt. Nagyon nem bíztunk benne, hogy sikerrel járunk, de pár sarokkal arrébb nyíltan ki voltak pakolva a birngák. Na jó, kicsit úgy, mint ahogy a Keleti aluljáróban a paprikaárusnál. Amikor a közterületes megkérdezi, hogy övé-e a paprika, akkor mondja, hogy az övé, de nem árulja. Szóval véletlen pont egy „Bikes on hire” feliratú tábla alatt volt letámasztva három bicikli, amiből kettőt ki is béreltünk. Persze a bérleti díjon kívül követeltek valamit zálogba, át is adtam a bankkártyámat. Bátor, mi!? Annyira nem, erre a célra pont megfelel a lejárt kártyám, amit megtartottam. Többször jól jött, és csak egy ember volt, aki kiszúrta, hogy már rég nem érvényes. Nem akartuk lenyúlni a gépeket, de mégse szívesen hagy az ember valami fontosat egy fickónál, aki egy fabódé mellett álldogál.
Az ázsiai standard kerékpároknál lényegesen jobbakat kaptunk. Igazi mountain bike-ot, igazi sebességváltóval, ami még működött is, majdnem hibátlanul. Ami még fontosabb, fék is volt rajtuk. Ezek mellett tényleg apróság, hogy olyan keskeny volt az ülésük, hogy a tekerés felért egy prosztatavizsgálattal és a nyerget sem lehetett felhúzni eléggé. Túl magas vagyok ehhez a kontinenshez. Mindegy, a lényeg, hogy kerekeken gurultunk, ami nagy előny, az utakon a biciklik és riksák ugyanis engedélyezve vannak, csak a motorral hajtott járművek nem járhatnak. Remélem senki nem gondolta azt, hogy a „sztrájk” miatt csak a tömegközlekedés áll. Volt már olyan sztrájk is ebben az országban, mikor a bicikliket is letiltották az utakról.
Már ismert útvonalon karikáztunk ki a körgyűrűre, a már ismert maoista csoport mellett. Nem érdekelte őket a tevékenységünk, de a gyűlések mellett tolni kellett a biciklit. Nem tudom miért, lehet, hogy balesetveszélyesnek vagy sértőnek ítélték, ha csak úgy elhúznak mellettük az emberek.
A katmandui reptér mellett délnek kellett fordulnunk, mivel a repteret pontosan az útvonalunkra építették, pontosan keresztben, és pontosan úgy, hogy mindkét irányba ugyanannyit kelljen kerülnünk. Az út mindenesetre jó volt, forgalom nulla, eltekintve az ENSZ autóitól, néhány PRESS feliratú motortól és a mentőktől, amik jól láthatóan egészséges embereket furikáztak. A reptér után már buszt se lehetett látni. A város és a reptér között még járnak buszok, nagy ONLY TOURIST felirattal. A szóbeszéd szerint elég kaotikus a szolgáltatás, a jegyárat idegességi szorzóval számítják. Akin látszik, hogy nincs sok ideje, az többet fizet. Már a hivatalos 100 rúpia is pofátlanság az öt kilométeres útért, de volt, akitől 500-at kértek. Érzik ők is, hogy a kijutni innen bármi áron, most számszerűsíthető.
A reptér kifutópálya végénél végre irányba fordulhattunk Bhaktapur felé, bár sok köszönet nem volt benne. Most építgetik, vagyis építgetnék az új utat, ami kétszer két sávos lesz, ha nem jön közbe még néhány tömegmegmozdulás, de pillanatnyilag csak az útalap van kész, amit újra kellene csinálni, mert a forgalom már megette. Ezen tekerni nem volt élvezetes sport. Ennek ellenére elég gyorsan elértük Bhaktapurt, ami minket is meglepett. Természetesen itt is megpróbálják levenni a turistákat az óvárosba való belépésért, de ez még mindig ellenkezik elveinkkel, így aztán csak elgurultunk a fizetőbódé előtt. Lehet, hogy nem is ült benne senki, odanézni nem mertem. Ha gyalog jövünk, valószínűleg lekapcsolnak. Később, kifelé menet megnéztük, fejenként 750 rúpiát spóroltunk, ami elég szép összeg, ennyiért béreltük nagyjából a bicikliket. Mondjuk azért is pofátlan volt ez az ár, de a sztrájk keresletet támasztott, aminek jól ismert árfelhajtó hatása van.
Bhaktapur talán a leginkább városszerű, élő múzeum a másik két híres középkori város, Katmandu és Patan mellett. Rögtön a Fazekasok tere mellett húztunk el, ami a nevéhez híven tele volt száradó agyagedényekkel, amiket időnként körbeforgattak, hogy egyenletesen száradjon. A tér szélén dolgoztak is a fazekasok, úgy látszik, hogy a sztrájk csak az eladásra vonatkozik, a termelésre nem.
A szomszédos Taumandhi téren álltunk meg végül, ott már úgy éreztük elég messze vagyunk a bejárattól. Hogy hol is vagyunk pontosan azt nem tudtuk azonnal. Hosszasan bámultuk a térképet, hátha rájövünk, aztán a templom árnyékában sziesztázó páncélos rendőröket kérdeztük, akik meg is mondták, de a térképen továbbra se lett meg. Végül hagytuk a fenébe, név nélkül is szép.
A biciklik közben egy villanyoszlophoz láncolva pihentek. Egy darabig tanakodtunk, hogy ott merjük-e hagyni őket, vagy toljuk körbe a városon, végül maradtak. Állt mellettük két motor is, csak nem a biciklit viszik el, meg aztán egy gyümölcsárus is ott állt a kiskocsijával, és Ázsia még nem olyan, mint Európa, ahol nyugodtan fel lehet törni egy autót száz ember szeme láttára, senki nem foglalkozik vele.
Egyébként miután egy tábláról kiderült hol is vagyunk, azt is sikerült kiolvasni az útikönyvünkből, hogy a templom, ami mellett üldögéltünk, a legmagasabb épület a Katmandu völgyben.
Találomra elindultunk egy utcán. A boltok ugyan be voltak zárva, de azért volt nagy jövés-menés. A Tachupal térre kiérve meglepve láttuk, hogy tényleg mezőgazdaságból él a város, ugyanis a tér minden szegletében ment a cséplés. Egyszerre egy maroknyi rozst csépeltek, pontosabban egy kőhöz verték, míg ki nem peregtek a szemek. Kemény munka!
Bhaktapur gazdag város volt a Tibet-India kereskedelmi útvonalon, ezért is van három nagy tere, míg Katmandunak vagy Patannak csak egy-egy. Természetesen mindhárom városban van Durbar tér.
A nagy tereken kívül minden városban vannak kicsi eldugott terek vagy inkább udvarok, amiken általában vagy egy templom van vagy egy sztúpa. Ezekről a terekről nyílnak a házak, itt találkoznak az emberek. Egy ilyen kis terecskére benézve láttuk, hogy az árkádok alatt öregasszonyok serényen pörgetik a rokkát. Be is mentünk megnézni. Általában a nepáliak nem nagyon hagyják, hogy fényképezzék őket, de itt az egyik néni megengedte. Gondolhattam volna, hogy a végén a markát fogja tartani. Mindegy, nem értettem, hogy mit akar. Nem csípem ezt a mindenért fizess mentalitást. Sajnos a legtöbb turista megérkezve valamelyik nyugati országból folyamatosan az otthoni árakban gondolkodik, így aztán nagyon el vannak kényeztetve az ilyenfajta emberek. A turisták által látogatott helyeken a gyerekek köszönés után azonnal öt rúpiát, tollat vagy csokit követelnek, esetleg egyszerre mind a hármat, a felnőttek meg pénzt mindenért. A koldusok örülnek egy rúpiának, de ha külföldi adja, akkor szinte utána vágják, külföldinek tíz a tarifa.
Mindenféle hátsó utcákon és tereken keresztül egyszer csak a Durbar térre értünk. Útvonalunkat nem nagyon terveztük, csak mentünk amerre látunk. Azt hiszem ez a legjobb módja egy város felfedezésének, tájékozódni meg úgyse sikerülne, maximum nagy vonalakban.
Természetesen ez a legnagyobb a három tér közül, rengeteg templommal. Régen még ennél is több volt, de az 1934-es földrengés után nem sikerült mindet helyreállítani, úgyhogy van egy-két templomlépcső templom nélkül. Így is nagyon szép, hangulatos tér. Lehet, hogy így sztrájk alatt még hangulatosabb is, mert nem kellett folyamatosan levakarni magunkról a furulya-, hegedű-, legyező-, nyaklánc-, kulcstartó-, imamalom-, isten tudja mi árusokat, sőt önjelölt idegenvezetők sem voltak. Néhány kis bolt félig nyitva tart, úgyhogy lehet venni üdítőt meg vizet. Általában hideget, ami ritka kincs, hiszen inkább nincs áram, mint van, most viszont egész jó az ellátottság, mivel az üzletek 99%-a zárva van. Egyébként a pletyka szerint Nepál egy zseniális üzletet kötött Indiával, kihasználandó az óriási vízenergia-potenciált, ami az országban rendelkezésre áll. India megépíti az erőműveket, Nepál meg cserébe odaadja az áramot. Zseniális!
Hazafelé egy másik utat választottunk, ami sokkal jobb volt. Egy baja volt, ez is a kifutópálya közepéhez vezetett, ahonnan aztán a reptér kerítése mellett kellett kerekezni egy földúton. Még így is jobban jártunk, mint a másik útvonallal, hangyányit még talán rövidebb is volt.
A reptér végénél elmentünk még egy hindu templom mellett, már azon gondolkodtam, hogy esetleg meg kellene nézni, de miután végigolvastam, hogy nem lehet bevinni fényképezőt, magnófelvevőt, távcsövet, kezdtem lemondani róla. Végül az is oda volt írva, hogy látogatás csak hinduknak, ez megoldott a problémát. Helyette megnéztük a szent folyón létesült fürdő ghatot. A folyó igazából patak, de hát szegény ember vízzel főz. Használni szerintem nagyon régen nem használta már senki a helyet, mert a víz helyett szennyvíz folyik. Nem szennyezett, hanem pont olyan, mint nálunk a csatornákban folyik, csak több szemét úszik benne.
A városba visszaérve aztán belefutottunk egy vonuló maoista csapatba, ki kellett várni, míg elmennek, aztán beállhattunk a sor végére. Kezdik magukat felhergelni, ment a nagy szlogenkántálás. Hogy mit ordítanak, azt nem értettük, csak olyanokat hallottunk ki, hogy „Óriási nagy faszom van!”, illetve „Vászon, vászon, vászon van a hasamon!” A „zinglabát” már értjük, az urduul is éljent jelent. Még Pakisztánban hallottuk a határzárásnál, de csak sokkal később, mikor az indiai oldalról is megnéztük, tudtuk meg, hogy mit jelent. Szóval mikor zinglabázás megy, akkor azt kiabálják, hogy „Éljen, éljen a maoista párt, halál, halál a kormányra!” Bájos, használható az egész világon, csak a párt nevét kell lecserélni. Amúgy a kormánynak „murdaba” van. Nyilván az átírásom rossz, ha valaki beszéli a nepálit legalább anyanyelvi szinten, az majd javítson ki.
A tüntetők szagából egyébként érezhető volt, hogy már napok óta nem fürödtek. Gondolkodtunk is rajta, hogy hova jár ennyi ember például a dolgát végezni. Erre nem kaptunk választ, viszont azt más turistáktól megtudtuk, hogy szépen telik a kórház, mert az emberek nem jutnak tiszta vízhez, élelmiszerhez.
Este még kihasználtuk a két órás nyitva tartást, és vettünk ezt-azt, mert holnap túrázni indulunk. Nem oda, ahova terveztük, de megpróbáljuk. Ehhez kicsit átírtuk a túraengedélyünket, de lehet, hogy még így sem fogják elfogadni. Mindenesetre egy próbát megér. Csak ne kellene gyalog kimenni a városból, sok az a plusz tizenöt kilométer séta még az ezer méter szintemelkedés előtt! De hát ma is letekertük negyven kilométert, meg az előző napokban is napi tizenöt kilométert sétálgattunk, szóval bízunk magunkban.
Vásárlás közben láttuk, hogy egy félőrült európai turista kioszt egy japán nénit, hogy ez az egész cirkusz a maoistákkal miattuk van. A néni csak nézett rá bután, és fogalma sem volt miről beszél. Nyilván a srác kínainak nézte.

 

Címkék: nepál katmandu

71479 km, Katmandu

2010.05.14. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggelire a maradék banánunkat ettük meg, mivel normál esetben sem nyit ki semmi tíz előtt, a szállodánk étterme meg aztán pláne nem, de eddig nem is voltunk rászorulva. Egyszer ugyan felmásztunk megnézni, de inkább nem eszünk ott, ha nem muszáj. Nemcsak azért, mert beláttunk a konyhába, és jellegzetesen fejlődő országbeli konyha nézett vissza ránk, hanem mert nincs forgalma, ami azt jelenti, hogy sokáig tárolnak mindent, az meg a fosás melegágya. Különösen itt, ahol ugyan nagyon kellemesnek érezzük a klímát, de mégiscsak harminc fok van, áram viszont ritkán van.

Gondosan előkészültünk a napi kirándulásunkra, például a készpénzkészletünk nagy részét elrejtettük a szobában. Nem tudom eldönteni, hogy ha én lennék besurranó tolvaj, akkor vajon tényleg benéznék-e a tévé alá, vagy csak azért gondolom, hogy igen, mert oda tettük a pénzt. Az egész csak azért volt, mert este alaposan beparáztattuk magunkat, hogy a maoisták majd tőlünk is adományt gyűjtenek egy sarkon.
Ehhez képest úgy tűnt, hogy kevesebb tüntető van az utcákon és határozottan visszaesett a lelkesedésük. Semmi zászlólengetés, masírozás, jelmondat kiabálás nem volt. Inkább csak üldögéltek a kereszteződésben, és újságpapírra nagy halom chipset raktak ki közös reggelinek. Úgy tűnik, nekik fogy el először a kajájuk.
A belvárosban egy helyen voltak csak maoisták az útvonalunkon, utána letértünk a kisebb utcákra, ahol nem nagyon erőltetik a tüntetést. A média először háromszázezer tüntető érkezéséről regélt, aztán visszavették százötvenezerre, de szerintem jó, ha a tizede van. Abból is a kemény mag nagyon kicsi, talán ha pár százan lehetnek. Őket arról lehet megismerni, hogy fekete melegítőruhában vannak, és általában céltudatosan csinálnak valamit. Például ők állják körül a rögtönzött színpadok hátulját, nehogy valaki felmenjen, vagy egyszerűen kihúzza a mikrofont.
Volt még két ilyen tüntetős góc a katmandui körgyűrűn, amerre mentünk, és az egyik helyen nagyon szerettem volna kihúzni a mikrofont, mert valami lelkes forradalmár énekelni kezdett. Sikerült még hamisabban énekelnie, mint nekem egy üveg bor után. Mondjuk, egy üveg bor kell is ahhoz, hogy énekelni kezdjek, mert a hallásom azért nem rossz és normál esetben engem is zavar a saját éneklésem.
A mellékutcákban egyébként a lazulás jelei mutatkoztak, nyitott boltokat láttunk, köztük egy egész európai kinézetű és felszereltségű üzletet, ahol rögtön vettünk is néhány halkonzervet meg kekszet, hátha éhezésre kerül a sor. A halhoz nincs kenyér, de éhínség idején nem lehet finnyás az ember, és a konzerv önvédelemre is alkalmas. Erről jut eszembe, hogy szert tettem egy khukrira, úgyhogy tényleg jobban teszik a maoisták, ha visszafogják magukat. A khukri hagyományos nepáli fegyver, bár azt hiszem, hogy a ghurkák tették híressé a brit hadseregen keresztül. Alapvetően embertársaink darabolására fejlesztett görbe kés, jó nehéz pengével, hogy húzása legyen. Érdekessége, hogy nem felfelé hajlik a pengéje, hanem lefelé. A friss beszerzés igazi munkaeszköz, semmi csicsa, fa tok, fa nyél, meg durván kovácsolt és köszörült penge. Nem kell aggódni, nem hordom magammal, mert ki kard által él, kard által vész el, és amúgy is van vagy fél méter és nehéz. Minden háztartásba elkell az ilyesmi.
Meglepően egyenes vonalat húzva, alig több, mint egy óra alatt elértük Bodhnathot, ami nem rossz teljesítmény a hat és fél kilométeres távon.
Itt áll Katmandu egyik szimbóluma, egy szép nagy sztúpa. A völgyre jellemző fehér félgömb, aminek a tetején a tornyot természetesen Buddha szeme díszíti. Alapvetően a sztúpához tartoznak a négyzet alaprajzú teraszok is, de valahogy az ember azt mindig csak valami alapnak tekinti. Igazából mindennek jelenése van, és minden szimbolizál valamit, amit mi általában nem veszünk észre. Például a torony tizenhárom lépcsővel keskenyedik el a csúcsa felé, ami a nirvána eléréséhez vezető tizenhárom lépcsőt jelenti.
Rögtön a bejáratnál lekapcsolt minket egy kissrác, azt hiszem, hogy csak beszélgetni akart, mivel nem tért rá semmilyen üzletre. Értelmes gyerek volt, azt mondta, hogy bármelyik Európai ország fővárosát meg tudja mondani, és tényleg csak Máltával sikerült rajta kifognunk, olyan alattomos csapdáknak nem dőlt be, mint Törökország, amire azért elég sokan rávágnák Isztambult. Ázsiára áttérve csak Myanmar fővárosát nem tudta, de szerintem azt jelenleg a Föld lakosságának igen kis hányada tudja. Aki most rávágta, hogy Yangon, az olvasson vissza.
Tettünk néhány kört a sztúpa körül, természetesen szigorúan úgy, hogy jobb kéz felől essen. Megpörgettünk jó néhány imamalmot is, bár nem tudom mekkora hatása van ennek a politikai helyzetre. Az imamalom mindenesetre hatékony megoldás az imádkozásra. Persze senki ne gondolja azt, hogy egy igazi hívő csak úgy tekergeti őket, és közben a napi politikát vitatja meg valakivel. Pörgetés közben is mormolja, hogy „Om mani mani”. Néhányan a mantrák közben végignyúlnak a földön, és az igazi kőkemény zarándokok az egész utat így teszik meg egy szent helyre. Itt azért ilyennel nem találkoztunk, de el lehet képzelni, hogy milyen lehet, az embernek saját teste hosszával kimérni mondjuk a Kailash hegy körüli korát, ami normál gyaloglással is megerőltető három nap, ötezer méteres hágóval az útvonalon. És természetesen a napi hason csúszás után mindig vissza is kell menni a csomagért.
A buddhistáktól elvonultunk a hindukhoz, akikben megint nem tudtunk csalódni. A Pashupatinath templom ugyan a világörökség része, de ez nem jelenti azt, hogy meg is osztanák a világgal. Belépőjegyet csak a nem hinduknak kell venni, ők viszont nem mehetnek be. Az 500 rúpiás jegy csak arra jogosít, hogy a kapuig elmenjen az ember, és ott bekukkantson. Ez azért is pofátlan, mert út közben 100 rúpiáért ittunk fejenként egy teát és ettünk egy tál sült tésztát. De ennyi pénzért kétágyas szobát lehet kapni még Katmanduban is. Szóval közöltük, hogy megnyalhatják, ennyit nem fizetünk azért, hogy a kapun keresztül lássuk egy aranyozott bika seggét. (Nagyjából ennyit lehet látni a beszámolók alapján.)
Visszakutyagoltunk a belvárosba, elhaladva egy újabb tüntető csoport mellett. Nagy hepajra nem kell gondolni, a legfontosabb kereszteződésekben általában száz tüntető unatkozik, vagy éppen énekel és táncol, a helyiek meg nézik, jobb dolgukat ugyanis nem végezhetik, pedig lenne.
Vacsora közben megint ránéztünk a leveleinkre. Az internet sebessége olyan lassú, hogy éppen csak használható, a blogot nem tudjuk feltölteni. Közben az egyetlen tiszta ingemet leszarta egy madár. Hozhatna szerencsét!
Este hatkor aztán kinyitottak a boltok, azt mondták, hattól két órára kinyithatnak. Ennek ellenére nagyjából az üzletek a fele nem nyitott ki, és járőröző fekete melegítős maoistákat is láttunk. Úgy tűnt, hogy éppen bezáratják az egyik üzletet, míg az összes többit hagyják. Erős a gyanúm, hogy arról van szó, hogy aki fizet, az este kinyithat, aki nem, az nem. Nálunk ezt védelmi pénznek nevezik, és általában a szervezett bűnözés kifejezéssel szokott egy szövegkörnyezetben szerepelni.
Sok remény nem mutatkozik arra, hogy tényleg három nap alatt vége legyen a sztrájknak, és ha nem lesz, akkor ki kell valamit találnunk, mert két hétre nem tud lekötni egy üzemelő város sem, nemhogy egy olyan, ami zárva van.

 

Címkék: nepál katmandu

71476 km, Katmandu

2010.05.13. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Ma egy éve indultunk, ennek örömére Nepált kihúzták a konnektorból. Minden üzlet zárva van, teljes gőzzel beindult a sztrájk. Hogy miért hívják sztrájknak, arról fogalmam sincs, mert baromira nem önkéntes, két választása van a bolttulajdonosoknak, hogy bezárnak, vagy felgyújtják az üzletüket. Persze mielőtt bezárnának, még megkeresik őket az aktivisták és adományt gyűjtenek. Kis üzlettől ötezret, nagytól ötvenet, vagy amennyit kinéznek belőle. Ez is annyira önkénes, mint a bezárás. Alapvetően én ezt gazdasági terrorizmusnak hívnám. Régen csak kicsit volt rosszabb a helyzet, akkor buszokat is megállítottak adományt gyűjteni. Ott sem volt opció, de adtak róla számlát. Hát mit mondjak, remek!

Azért egy-két dolgot lehet még venni. Például úgy látszik, hogy a biciklin fél tonna gyümölcsöt toló árusok nem befolyásolják a sztrájk hatékonyságát, ahogy a bétel árusok sem. Aztán lehet, hogy utóbbiakra egyszerűen szüksége van a forradalomnak. Ja, és lehet hegedűt is kapni. Nagyjából ennyi. Pár bolt nyitva tart, de úgy, hogy csak be kell csapni az ajtót, ha jön valami vörös zászlós különítmény.
Mivel a szállodánk úgynevezett éttermében még nem voltak hajlandóak foglalkozni velünk, vettünk egy kiló banánt, és elindultunk a tüntetés, illetve a turista iroda irányába. Úgy tűnt, hogy a nagy tömeg szétszóródott a városban, lehet, hogy előre egyeztetett stratégia szerint telepedtek le a nagy kereszteződésekben, de az is lehet, hogy a demonstrációnak helyt adó park vált alkalmatlanná a lázadásra, miután éjjel egy kiadós zuhé feláztatta.
Zavartalanul eljutottunk az irodáig, ahol zavartalanul legomboltak rólunk fejenként húsz dollárt az engedélyért, majd az optimista jóslatot adták a sztrájk végére.
Úgy döntöttünk, hogy Patanba megyünk kicsit körülnézni. Régen ez egy független város volt, ma már összeér Katmanduval, és egy városrészt alkot. Persze ettől még itt is van Durbar tér, még szebb is, mint Katmanduban.
A forgalom teljes hiánya ugyan jót tesz a gyaloglásnak, de a gyaloglás nem tesz jót az embernek. Őszintén szólva elviselném a forgalom hátrányait, ha vége lenne ennek a marhaságnak.
Útközben láttunk egy kifőzdét, ami nyitva volt, be is tértünk egy teára meg némi vegetáriánus curryre, de csak miután sikerült elzavarniuk az ajtó előtt őrt álló sánta bikát. Bent egy csomó rendőr pihengetett, ez megmagyarázza, hogy miért volt nyitva.
Patanban aztán megint jött a „szkuzmi, szkuzmi”, de mondtam nekik, hogy sztrájk van, nem veszünk, és megállás nélkül továbbmentünk. Nem vitatkoztak a döntésünkkel.
Természetesen minden zárva volt, de azért az utcán itt is elég nagy élet folyt. Nagy kanyarokkal közelítettük meg a Durbar teret, útba ejve néhány teret és templomot. Nepálban a buddhizmus és a hinduizmus elég szépen összefolyt, úgyhogy jól meg kell nézni egy-egy templomot, hogy az ember rájöjjön, melyik vallás szentélyéhez van éppen szerencséje. Egy buddhista templomban is simán bele lehet futni Ganésa szobrába például. A hinduk meg Vishnu kilencedik inkarnációjának tartják Buddhát, amivel ugyan a buddhisták nem értenek egyet, de az az ő problémájuk.
A Durbarra kiérve aztán meglehetősen elámultunk. Egy hatalmas téglával kirakott téren találtuk magunkat, ahol teljes rendezetlenségben, de egymással mégis párhuzamosan templomok álltak. Egy önjelölt idegenvezető azonnal beterelt az egyikbe és már magyarázott is, de érezhetően ez csak a trial period volt, öt perccel később biztos bankkártyaszámot kért volna. Finoman leráztuk. A templom egyébként nagyon jó volt, de ha kicsit letörölgetnénk, még jobb lenne.
Ahogy tegnap, ma is letelepedtünk egy templom tövébe nézelődni. A templomok ezen a Durbaron is egy lépcsős piramison állnak, amire fel lehet menni, és fent leülni a körbefutó verandán. A kilátás jó, és árusok sem zargatják az embert, bár ez éppen nem volt probléma, mert senki nem akart eladni semmit. Nem is nagyon volt kinek, mert ugyan a tér tele volt lófráló emberekkel, fizetőképes külföldi turistából egész Patanban nem láttunk többet tíznél, és ebbe magunkat is beleszámoltuk.
A térről kifelé menet megint jegyet akartak vetetni velünk, de mi megint nem vettünk. Mondtam, hogy sztrájk van, ma nem vagyunk turisták. Egy arra járó megjegyezte, hogy a szemünk bezzeg nem sztrájkol. Mondjuk nyilván ő sem csukott szemmel sétált tök ingyen, úgyhogy a szava sokat nem nyomott a latban.
Visszafelé más útvonalat választottunk, mert akármennyire is erőszakmentes a dolog, egyáltalán nem jó érzés több száz értelemtől egyáltalán nem tündöklő, sarló-kalapácsos kendővel bekötött fej közt sétálni.
Rövidesen elértük a katmandui Durbar teret, ahol úgy tűnt feladták a turisták megsarcolását, vagy ők is sztrájkolnak, mert nem volt senki a bódékban.
A szállodánkban magunkhoz vettük a laptopot, és átvonultunk ismerőseink szállodájának éttermébe, ahol csirke ugyan már egyáltalán nem volt, de ingyen wifi még igen, és utánanéztünk néhány fontos dolognak. Például annak, hogy Magyarországnak egy tiszteletbeli konzulja van csak Katmanduban, ami sokat nem ér, valamint a Qatar Airways telefonszámának, hogy majd megerősítsük utazási szándékunkat, ha eljön az ideje. Reméljük, hogy azért sikerül elmenni túrázni még hazaindulás előtt. Kevésbé nagyvonalú vágyaink közt az szerepel, hogy ne fogyjon ki Katmandu az élelmiszerből a sztrájk végéig. Ami eléggé reális veszély, tekintve, hogy áram vagy van, vagy nincs, ami nem kedvez az élelmiszerek tárolásának.

 

Címkék: nepál katmandu

71472 km, Katmandu

2010.05.12. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel kinéztem az utcára, és úgy tűnt, hogy minden rendben, úgyhogy elindultunk kicsit körülnézni a városban. Korán volt még, úgyhogy a boltok még csak most nyitottak. Informátoraink a recepción úgy tűnik nem nagyon voltak tisztában a helyzettel. Még csak ma indult a buli, ha lemond a kormány vagy a miniszterelnök, akkor vége a sztrájknak, pontosabban el sem kezdődik. Hogy igazából melyiknek kell lemondania, azt nem sikerült kiderítenünk, úgy tűnik senkinek nincs fogalma arról, hogy mit is akarnak a tüntetők, talán még nekik sem, lényeg az, hogy „takaroggy”!

Egyenesen a Durbar térre mentünk, ahova pofátlan módon belépőt szednek a turistáktól. Hogy ránézésre hogyan állapítják meg, hogy valaki mondjuk indiai vagy nepáli, azt nem tudom, de nekik amúgy is csak 20 rúpiát kell fizetni, csak tőlünk követelnek 200-at. Nehezen behajtható követelés, mert a Durbar tér elég kiterjedt, sok utca vezet oda. Ugyan minden bejáratnál van egy bódé, ahonnan fiatal lánykák csiripelnek az emberek után, hogy „Szkuzmííí, szkuzmííí, tikit!”, de csak a lúzerek mennek oda lepengetni a pénzt, pláne sztrájk idején. A dolog egyébként nagyjából olyan, mintha Pesten kitalálná valaki, hogy a Vörösmarty térre külföldiek csak jeggyel mehetnek be.
Leültünk egy templom teraszán, ahonnan jól be lehetett látni a teret és onnan nézelődtünk, kiolvastuk az útikönyvet, közben próbáltuk beazonosítani az épületeket, valamint a fejünk feletti gerendákra faragott erotikus faragványokon a végtagokat. Egyik sem ment könnyen.
A téren körbemászkáltunk egy kicsit, közben felhívták a figyelmünket, hogy az élő isten most fog megjelenni, fáradjunk gyorsan a Kumari Bahalhoz. Nem fáradtunk, mert ezek a szent dolgok, áldások az embernek mindig sokba kerülnek a végén.
Néhány professzionális sadhu is dolgozott a téren, szép élénk színekkel csíkosra, pöttyösre kifestve várták, hogy valaki fényképezővel a közelükbe érjen. Aztán nekiálltak pózolni és fotózásra bátorították a frissen érkezett balekokat, hogy aztán jelezzék, hogy jó lenne ám fizetni. Persze engem is megtalált az egyikük, mondtam is, hogy 10 rúpia egy fotó. Egyből kihúzta magát és nem értette, hogy miért nyújtom a kezem. Mondtam, hogy adja a pénzt, csak úgy csinálok fényképet. Végül elröhögte magát, és előtúrt 50 rúpiát, hogy akkor kér ötöt. Sajnos nem gondolta komolyan, pedig elkezdhettem volna professzionális fotós karrieremet.
Végül csak betaláltunk a Kumari Bahalba is, ahol éppen kitekintett az erkélyről a Kumari Devi, az élő isten. Konkrétan egy kislány. Mindig kislány, így van kitalálva. Ő Durga inkarnációja, de csak addig, míg a pubertáskorba nem lép, vagy más úton nem veszít sok vért, akkor keresnek helyette másikat. A kiválasztási procedúra nem egyszerű. A sok négyéves kislány közül többek között azzal választják ki a valódi inkarnációt, hogy bezárják őket egy sötét szobába, és maszkos emberek riogatják őket, valamint 108 darab levágott bivalyfej. Nyilván ettől csak Durga – aki Parvati (Shiva neje) háborús inkarnációja - nem fossa össze magát azonnal. Persze ez csak az előválogatáson átjutottak privilégiuma, akinek nem felelt meg a szeme színe, a fogai alakja vagy a hangja, az megússza ezt a kis szellemvasutat. Hogy a kieső versenyzők pszichiátriai kezelését ki finanszírozza, arról nem tudunk.
Az első menstruáció után a lányka aztán halandóként folytatja pályafutását, de nem szerencsés feleségül venni egy exkumarit. A rossznyelvek szerint nem az a baj, hogy szerencsétlenséget hoz, hanem az, hogy baromira el van kényeztetve. Mondjuk istenből halandóvá válni nem lehet kellemes. Kompenzálandó a nagy presztízsveszteséget jelentős hozományt kapnak a munkaviszony megszűntekor.
Elhagyva a Durbar teret a Maju Devalhoz indultunk. A térképen úgy tűnt, hogy messze van, de elég gyorsan odaértünk. Legalábbis a lépcsőhöz, ami parabolaszerűen közelítette meg a hegy tetején álló sztúpát.
Az út mellett kisebb sztúpák, Buddha szobrok és biszbaszárusok sorakoztak. Az utóbbiak mindenféle tibeti vagy buddhista kegytárgyat akartak az emberekre sózni, mani kövektől kezdve a Buddha hologramig.
A turisták között a hely csak Majom templom néven ismert, az itt portyázó majmok miatt, bár éppen nem volt nagy kedvük útonállni, úgyhogy simán felmászhattunk, eltekintve az egyre meredekebb lépcsőtől.
A domb tetején áll egy hatalmas félgömb alakú fehér sztúpa, a tetején kis négyzet alaprajzú toronnyal, ami szépen le van aranyozva és két szem van ráfestve. Ez Buddha szeme, és nagyon jellemző a Katmandu völgyre. Hogy a köztük lévő kunkori, kérdőjelszerű szimbólum az orra-e, nem tudom. Vannak természetesen imamalmok, meg a hindu befolyás miatt nagy mocsok, meg festékkenegetés, rizsszórás áldozatként. A sztúpa egyik oldalfülkéjébe benézve meg is lepődtünk, mert a Buddha szobor helyett egy majmot találtunk bent, aki éppen a beszórt áldozati rizst nyalogatta fel, miközben az áldozati vajmécses fertelmesen büdösre perzselte a seggén a szőrt.
Megtekergettük az imamalmokat a sztúpa körül, hátha jó sztrájk ellen, bár azt hiszem az ellen csak kormánytagok nyakának tekergetése használna.
A sztúpától visszaballagtunk a városközpontba ugyanazon az úton, amelyiken jöttünk, és ha már ott voltunk, egy kicsit tovább a turista irodába, hogy túraengedélyt szerezzünk a hegyekbe. Továbbra is optimisták vagyunk a sztrájk végével kapcsolatban, bár nem tudom miért. Az utunk a nagy politikai gyűlés mellett vezetett, az ilyen helyek gondos és alapos elkerülésére bíztat az útikönyvünk. De ha egyszer ott vannak, ahova nekünk menni kell!
Átvágva a sok vörös zászlós maoista véglény között megérkeztünk, és láttuk, hogy nagyjából zárva van. Mondták, hogy semmi gond, másnap nyitva vannak. Logikát nem találtunk a nyitva tartásban, de tippeket begyűjtöttünk a sztrájk végével kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy Katmandu lakossága szerint vagy három napig fog tartani, vagy a végtelenségig.
Egyébként a maoistákra jellemző, hogy a plakátjaikon kiegészítették a jól ismert Marx, Engels, Lenin sort (a jól ismert profilokat) Sztálinnal meg Maóval. Hogy ezek hogy jönnek össze, azt nem tudom elképzelni, de tudták még fokozni. A fotón egy ember szónokol nagy lelkesedéssel, homlokán a piros tikka és nyakában a virágfüzér arra utal, hogy mélyen hívő hindu. Mellette még rajz is van amin Beaves és Butthead jellegű alakok rázzák az öklüket egy tüntetésen. A tömeg egyébként jól fel van szerelve, érdekes módon mindenkinek van zászlója, aminek a nyele pont olyan jó verekedős egyhuszas bambuszrúd. A rendőröknek is ilyen van, csak nekik van plexipajzsuk is. Szerencsére senki nem használta még a hozott eszközeit.

 

Címkék: nepál katmandu

71465 km, Katmandu

2010.05.11. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggelinél összefutottunk az ausztrál-kanadai párossal, rögtön meg is beszéltük, hogy közös terepjáróval megyünk le Dumréba, ahol buszra lehet szállni Katmandu felé. Természetesen az árat kicsit felnyomták, látva, hogy nincs sok utas, tehát nem várjuk meg, amíg megtelik a terepjáró. A táj gyönyörű volt, a völgyek helyenként megteltek felhővel, amit mi felülről láttunk. Meglepve tapasztaltuk, hogy a hely, ahol tegnap elértük az aszfaltutat, jó messze van Bandipurtól. Gyorsan leértünk, bár felesleges volt rohanni. Egy útszéli teázó előtt ültünk le, és egy tea mellett elbeszélgettünk. Nekik volt jegyük, csak a buszt várták, mi meg a tetthelyen vettünk egy túlárazottat. Igazából az az érzésem, hogy eladnak ugyan jegyeket – jóval a normál ár felett – azt ígérve, hogy frankó busz lesz, aztán az első arra járót leintik a turistának, ami kb. megfelel az ígéreteknek.

Mi is így jártunk, de még mindig hamarabb kerültünk buszra, mint a másik páros. Elég jól haladtunk, a csomagok természetesen a tetőre kerültek, hiába ígérték, hogy a csomagtartóban lesz.
Az idő nem volt rossz, de gyanús volt, hogy bármikor elkezdhet esni, ahogy el is kezdett. Mondjuk korrekt módon behozták a cuccunkat, mikor szóltam, mivel a miénk nem volt a ponyva alatt. Természetesen ettől azonnal elállt az eső, de legalább szem előtt volt a cucc.
Tartottunk egy ebédszünetet, ami jól jött, mert nem sokkal később belefutottunk egy masszív dugóba. Hogy mi okozta, az sose derült ki, de órákig csak araszolt a sor mindkét irányba. Közben megtekintettünk jópár árokba borult, házba futott teherautót. Nagy nehezen bevánszorogtunk Katmanduba, ahol kiraktak az út szélén, közel a Thamel turistanegyedhez. Kis kevergés után leszólítottak szobát ajánlgatva, és mivel nem volt teljesen gáz, kivettük. Később kiderült, hogy egész közel vagyunk a városközponthoz.
Először is természetesen enni akartunk, amit ezen a környéken tehet meg leginkább az ember. Befizettünk egy jó marhasültre megint, és nem bántuk meg. Utána egy boltba is benéztünk, hogy vegyünk ezt-azt, mert holnapra már sztrájkot ígértek, ami Nepál teljes lekapcsolásával jár. Ránéztünk a leveleinkre is, aztán visszavonultunk aprócska szobánkba.

 

Címkék: nepál katmandu

71322 km, Bandipur

2010.05.10. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggeli közben belénk botlott a holland páros, akiknek a terepjárójával feljöttünk. Kiderült, hogy ugyanarra tervezzük a kirándulást aznap, de ők azonnal indultak, mi még egy fél órát vártunk a reggelinkre.

A főutcáról láttuk hol másznak a hegyen a Thani Mai szentély felé, ami a falu szélén álló hegytetőn van. Mi is megkezdtük a kapaszkodást felfelé. Azt gondoltunk az egész kirándulásról, hogy olyan ösvényen vezet, mint a tegnapi a barlanghoz, így nem kell bakancs, valamint hogy az egész séta belefér pár órába, így biztos megússzuk az esőt. Ezzel eleget mondtam ahhoz, hogy mindenki kitalálja hogyan is alakult a nap.
A szentélyig egész jó út vezetett, bár meredek volt, egyáltalán nem okozott gondot. Még mindig nagyon párás volt az idő, ennek ellenére jó kilátás nyílt az alattunk elterülő völgyre. Minden lehetséges és kevésbé lehetséges területet művelés alá vontak, ami azt jelenti, hogy igen meredek hegyoldalakon is teraszokat alakítottak ki. Ahol nem lehetett teraszokat építeni, ott teheneket legeltetnek, ahol meg már a tehenek sem tudnak megállni, ott kecskéket. Mindez fentről nézve még meghökkentőbb. Olyan, mintha egy szintvonalas térkép alapján építették volna az egészet.
A szentély eléggé ramaty állapotban volt, hiányzott a teteje, de a szobor még megvolt benne, illetve a rengeteg harang is, ami minden nepáli templom fontos tartozéka. A szobor is az, arra kenik az áldozati ajándékokat, ami lehet festék, vaj, tej, virágok, meg a fene tudja mi még. Ennek hatására a legtöbb szoborról nem is nagyon lehet megállapítani, hogy mi is lehetett eredetileg, mert a sok kenegetéstől teljesen kimennek a formájukból.
A hegy túloldalán már sokkal kevésbé volt kényelmes az ösvény, amin lassan leereszkedtünk a Ramkot-Bandipur főútvonalra. A legnagyobb jármű, ami el tud menni egy ilyen ösvényen, az a tehén. A séta elég kellemes volt, csak az ég dörgött kitartóan valahol a távolban, ahol egyébként sötét is volt.
Majdnem utolértük a hollandokat, de ők úgy döntöttek, hogy a másik irányból kerülik meg a hegyet, úgy közelítik meg Ramkotot. Mi maradtunk azon az úton, amire a helyiek mutogattak. Nem árt a helyiekre figyelni, ha az ember gyalog akar eljutni valahova, gyorsan, kényelmesen, meg akkor is, ha baromira el akar tévedni. Hogy mikor melyik történik, azt nem lehet előre tudni.
A mi ösvényünk céltudatosan, szélesen, ráadásul a szintvonalat követve tört a cél felé. Talán ezért is akartunk letérni róla, meg azért is, mert érdekesnek hangzott egy másik szent hely, amiről az útikönyvünk regélt, a Mukundeswari. A hívők itt háromágú szigonyokat, késeket, és kardokat hagynak áldozati ajándékként egy hegy tetején. Egy vizeskorsót cipelő nénit megkérdeztünk egy gyanús nepáli feliratú tábla mellett, ami a hegy felé mutatott. Mutatta, hogy menjünk csak szépen felfelé, és hogy helyismeretét bizonyítsa, mutatta, hogy az út, amin haladunk, az meg Ramkotba visz. Ilyen földrajzi ismeretek birtokában gondoltuk, hogy csak jó irányt mutathat, így elindultunk a gyalogúton felfelé. Eleinte elég széles és járható volt ahhoz, egy szentélyhez vezessen, bár fokozatosan keskenyedett ösvénnyé, majd csapássá, aztán kecskék által a bokrok alatt kitaposott ösvényecskévé. Később az is eltűnt. G Crocsban törtetett utánam. Nem adtuk fel, és rövidesen elértük azt a pontot, ahonnan már hülyeség lett volna visszafordulni, mert egyrészt közel volt a csúcs, másrészt lefelé is ugyanolyan rossz lett volna mászni. Nem sokkal korábban az aljnövényzetet felégették, úgyhogy szép koromcsíkokat húztak ránk az elszenesedett faágak. Nagy nehezen csak felértünk. Semmi érdekeset nem találtunk a csúcson, úgyhogy elindultunk a hegygerincen, hátha egy kicsit arrébb van. Közben erősen nézegettünk jobbra-balra, hogy legalább a levezető ösvényt megtaláljuk, mivel abban a hitben éltünk, hogy van ilyen, csak mi mentünk rossz irányba. Nos, nem, se szentély, se kardok, se ösvény nem volt sehol, csak az ég dörgött folyamatosan. Feladtuk, és elkezdtünk lemászni. Szemét módon mindig úgy nézett ki, hogy lejjebb van ösvény, de odaérve kiderült, hogy nincs ott semmi, de kicsivel lejjebb mintha lenne. Aztán egyszer tényleg rátaláltunk egy csapásra, ami szépen szélesedett, ahogy mentünk rajta lefelé. Ilyenek azért vannak, mert a helyiek feljárnak friss leveles ágakat vágni a teheneiknek, de ők se hülyék, hogy feleslegesen másszanak, úgyhogy az ösvény lent széles, fent meg csak egy csapás.
Pontosan ott értünk vissza a ramkoti csapásra, ahol letértünk róla. Úgy néztünk ki, mint valami mélységi felderítő csapat, összekenve fekete csíkokkal.
Az első árnyékos helyen, ahol le lehetett ülni megálltunk pihenni. Pont volt ott egy forrás is, abban kicsit lemosakodtunk. Miközben a hegyen Rambosat játszottunk, végig azt vártam, hogy valahol egy kígyóra lépünk, de megúsztuk. Itt viszont sikerült egyet felzavarnunk, de úgy eliszkolt, hogy nem tudtuk megnézni. Csak annyit láttunk belőle, hogy nagy volt és szürke.
Mielőtt Ramkotba értünk volna, összefutottunk a hollandokkal, akik szembe jöttek. Megtudtuk, hogy várakozásainkkal ellentétben Ramkotban nincs bolt, és nincs innivaló sem, viszont nagyon szép kis falu.
Tényleg az volt, pár perccel később oda is értünk. Körbesétáltunk a házak között, alighanem jó néhány udvaron átvágtunk, utcák ugyanis nem nagyon voltak. A falu érdekessége a néhány kerek ház, ami nevéhez méltóan kör alaprajzú, de mint minden házhoz ehhez is tartozik egy veranda, ami meg nyilván íves.
Túl sokáig nem maradtunk, mert vizünk már egy csepp sem volt. Úgy döntöttünk, hogy arra megyünk vissza, amerre a hollandok jöttek. Ezzel alapvetően csak az volt a probléma – mint utólag kiderült -, mint az Amazonas forrásának megtalálásával. Az ösvények Bandipurból jövet összeolvadtak, Ramkotból indulva elágaztak. A táj egyébként gyönyörű volt, még szebb, mint a hegy másik oldalán.
A gázosabb helyeken azért megkérdeztünk valakit, hogy mégis merre menjünk, egy helyen viszont rossz utat választottunk az ezer lehetőség közül, de mikor egyértelművé vált, hogy nem egészen oda vezet, ahova mi szeretnénk, akkor már mindegy volt. Leereszkedtünk a völgy legaljába, hogy a másik oldalon felmásszunk az aszfaltútra. Onnan már legalább nem lehetett eltévedni. Felérve aztán boldogan láttuk a táblát, hogy már csak négy kilométert kell lenyomni (hegynek felfelé), és ott is vagyunk. Az ég közben újra dörögni kezdett, de úgy tűnt, hogy a reggeli vihar nyugatra került el minket, ez meg keletre fog. Nos, nem került el, ami azért különösen kellemes, mert reggel ugyan eszünkbe jutott az esőkabát, de megegyeztünk, nem fog esni.
Mikor csöpögni kezdett, G megjegyezte, hogy tulajdonképpen nem is esik rosszul. Na, akkor elkezdett esni, ami rövidesen felhőszakadásba váltott át, majd néhány perccel később igazán rákezdett, hogy aztán tovább fokozódjon az intenzitása. Mikor már tényleg nem eshetett volna jobban, akkor a szél is elkezdett fújni. Eddigre egyébként nagyjából annyira voltunk vizesek, mintha éppen egy tóból másztunk volna ki.
Bandipurba már úgy érkeztem meg, hogy a bakancsom tele volt vízzel, annak ellenére, hogy nem ázott be, csak annyi víz jutott bele, amennyi a vizes nadrágomból belefolyt. Konkrétan annyi, hogy miután levettem ki lehetett önteni belőle egy adagot. Figyelembe véve, hogy a súlya alapján a bélésben és a zoknimban volt még vagy két liter lábanként, azt hiszem, elég komoly vízmennyiség zúdult le az alatt a fél óra alatt, amit az esőben töltöttünk.
Mindenünk ronggyá ázott, az útikönyv alja hirtelen másfélszer vastagabb lett, mint a teteje. A fotóscuccot nagyjából megvédte az esővédő huzat, de még egy fél óra kint és abból is önteni lehetett volna a vizet.
Miután mindent kicsavartunk és kiakasztottunk, el is állt az eső, újra beindult az élet a faluban, ami azt jelentette, hogy nem halunk éhen mégse. A tervek szerint ebédre visszaértünk volna, ehhez képest négy után úsztunk be a szállásunk ajtaján.
A vacsora viszont jól telt, előkerültek a hollandok, egy ausztrál srác, akivel napközben találkoztunk egyszer, meg még egy pár. Kicsit söröztünk meg elbeszélgettünk, aztán elvonultunk a szobánkba. Úgy tűnt, hogy holnapra semmi nem fog szállítható mértékig sem megszáradni, pedig menni kell, mert jön a sztrájk, mikor Nepál abbahagyja még a légzést is határozatlan időre.

 

Címkék: nepál bandipur

süti beállítások módosítása