Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

71320 km, Bandipur

2010.05.09. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A rengeteg áramszünet miatt egészen hozzászoktunk, hogy korán fekszünk, a sötétben sok mindent nem lehet csinálni, de ha van is áram az egy szál 40 wattos villanykörte nem ad vakító fényt. Ennek megfelelően aztán korán ébredünk, amire Pokharában rásegített a péksüteményt áruló fiú is, aki hat-fél hét felé járja az utcát áruját kínálgatva. Úgy tűnt, mintha azt kántálná vontatott hangon, hogy „meghaloook, úgy meghalook, nem haloook meg”.

Ha már felkeltünk, össze is pakoltunk, és a sarkon fogtunk egy taxit, hogy kimenjünk a buszállomásra. Van turista és helyi buszállomás. A turista buszállomáson egyszer sem láttunk buszt, csak bivalyokat vagy teheneket, egyébként is jobban hasonlít egy focipályára, mint buszállomásra, a helyi meg nem is létezik, csak egy utcaszakasz, ahonnan a buszok indulnak.
Az egyik felhajtója azonnal lecsapott ránk. A roncs még üres volt, de állította, hogy nyolckor indulnak. Nyolcig pont egy perc volt, úgyhogy bezsákoltuk a hátizsákokat, feladtuk a tetőre és elmentem teáért. A szomszédos mobil standnál príma masala teát kaptunk, ráadásul jó forrót. Nem nagyon aggódtunk, hogy nem sikerül meginni indulásig, hiszen olyan még nem volt, hogy egy busz üresen induljon el. Mikor visszavittem a poharakat, csak intettek, hogy tegyem a mosogató mellé. Ez egy lavór volt a járda szélén, tele mocskos lével. Ezt nem kellett volna látnom. Tudom, hogy komoly gondok vannak itt a tisztasággal, de amíg nem látom, addig kevésbé zavar. Mindegy, gondoljuk azt, hogy elég forró volt a tea!
Nagyjából egy órát vártunk, mire annyira megtelt a busz, hogy gazdaságosnak ítélték az indulást. Természetesen a város határáig még jónéhány helyen megálltunk, hogy tényleg tele legyen a busz. Ehhez előkotorták a kisszékeket, amit a folyosóra raktak ki azoknak az utasoknak, akik az extraprofitot hozzák.
Az út szép helyeken vitt, bár a helyiek nem igazán értékelték a zöldellő rizsteraszokat, inkább végigokádták az utat. Nepál ebben is lényegesen kulturáltabb Indiánál, itt osztanak zacskót, nem a busz oldalát hányják le. Ha mégis ez történne, valószínűleg lemossák, mert nincs minden busz oldala kidekorálva.
Mielőtt célhoz értünk volna, még tartottunk egy ebédszünetet, de egy szokatlanul „puccos” helyen, így a nagytöbbség le sem szállt.
Egyszer csak véletlenül kiszúrtuk a Bandipurt jelző táblát, a busz nem állt volna meg, ha nem szólunk. Abban a pillanatban, ahogy a busz elment, éreztük, hogy nem azon a helyen vagyunk, ahonnan a terepjárók indulnak, valószínűleg ott akartak kirakni. Jobb híján a kereszteződésnél elindultunk felfelé, bár egy pillanatig sem gondoltuk, hogy az összes cuccal nyolc kilométert fogunk gyalogolni, hegynek fel. Mint majdnem minden út elején, itt is volt egy sorompó, őrrel. Ezeknek a funkciója valószínűleg az, hogy útdíjat szedjenek be bizonyos járművektől. Arra viszont nekünk tökéletesen megfelelt, hogy megvárjuk az első arra járó terepjárót, mivel a sorompónál mindenképpen meg kellett állnia. Egy percet se kellett várni, már jött is egy, két holland turistával. Intettek, hogy pattanjunk csak fel. Ők a fülkében ültek, mi a platón. Persze vettünk még fel utasokat, akiktől beszedték a viteldíjat, és a pénzszedő kissrác minket is meg akart sarcolni. Először 2000 rúpiát kért, amit az arckifejezésünket látva azonnal javított 200-ra, majd lement 150-re. Ha nem ilyen árat mond, akkor lehet, hogy fizettünk is volna, de olyan pofátlan volt az összeg, hogy elgondolkodtunk. Meg aztán aprónk sem volt, tehát mindenképpen várni kellett a leszállásig, hogy felváltsuk valahol. Leszállásnál aztán megkérdeztem, a hollandokat, hogy kibérelték-e a kocsit (igen) és mennyivel tartozunk. Csak legyintettek. Amíg pakolásztunk, a sofőr is beszállt a pénzkövetelésbe, segített neki egy helyi, aki tolmácsolt. Mondtuk neki, hogy a kocsit a hollandok kibérelték, velük megegyeztünk. Azt hiszem, a helyiek sem csíphetik a sofőrök lehúzós stílusát, mert azonnal mondta, hogy akkor természetesen rendben van, és menjünk csak, ő majd elmagyarázza a sofőrnek.
Bandipur nem egy világváros, inkább csak falu, de határozottan megérte megállni itt. A főutca házai szinte egytől egyig hagyományos épületek, autók nincsenek, a környék meg még ilyen párás időben is gyönyörű.
Túl sok turistát nem láttunk, de csúcsidőben nagy lehet itt a nyüzsgés, mert majd minden házon kint lógott a tábla, hogy van kiadó szobájuk. Az első helyen egy egész pofás szobát ajánlgattak, de mióta bekerültek az útikönyvbe, elszálltak az áraik, így ötven méterrel arrébb vettünk ki szobát. Ez is egy hagyományos épület, ami többek között azt jelenti, hogy padláslépcsőkön kell felkapaszkodni a másodikra, és a belmagasság csak a gerendák között elég ahhoz, hogy felegyenesedjek. Az ágyon kívül van egy kis asztal, meg egy villanykörte és néha áram. Mi kell még? A fürdőszoba és a panoráma a teraszról nyílik.
Elindultunk egy könnyed sétára a falu körül, ami hamarosan átcsapott a Siddha barlang meglátogatásába. Az odavezető ösvény ereszkedik háromszáz métert, elég meredeken. Az út hosszú szakaszon lépcsőn vezet, ami igen fárasztó, folyt is rólunk a víz rendesen. Amikor azt mondom, hogy folyt rólunk a víz, akkor azt úgy is értem. Egyikünk sem az a gyöngyöző homlokú típus, de most megint a fülünkről csepegett az izzadtság.
A barlang bejáratánál aztán lepihentünk. Nagyon jó volt, ahogy a hűvös levegő ömlött kifelé, és hogy fokozzuk az élvezeteket, még egy üdítőt is vettünk, úgy élveztük a kilátást. Az ugyanis, hogy háromszáz métert ereszkedtünk egyáltalán nem jelentette azt, hogy a bejárat a völgy aljában lett volna.
A kis pihegés után aztán be is mentünk. Kellett belépőjegyet venni, bár ezért sok szolgáltatás nem járt. A jegy mellé még béreltünk egy zseblámpát, ami jól jött, mert a sajátunkban már igen halovány a világosság. Először is egy sziklaomláson kell felmászni, ami nem tűnt nagy dolognak befelé, mert akkor még nem szokott hozzá a szemünk a sötéthez, és hát ugye a tudatlanság nyugalom.
Kicsit beljebb aztán kezdett barlangformát ölteni a dolog. Szép nagy termeken és alagutakon sétáltunk végig, gondosan figyelve, hogy hova lépünk, mert az barlangban sosem árt. Ugyan ez Nepál legnagyobb barlangja, de azért komoly dolgokat nem kell várni tőle. Amúgy is elég nehéz egy magyart barlanggal lenyűgözni. Ebben ugyanis jók vagyunk, csak a menedzselésükben nem.
A barlangból kimászva még nem csapott meg a meleg, csak pár méterre a kijárattól. Nem esett jól, ráadásul pont annyit kellett felfelé mászni, mint amennyit lefelé jöttünk. Kivételesen úgy gondolom, hogy felfelé kevésbé volt fárasztó az út, talán azért, mert lépcsőzni kellett, ami lefelé elég hajmeresztő tud lenni, ha meredek és egyenetlen a lépcső, meg amúgy is csak úgy össze van rakva billegős kövekből. Valamint visszafelé a nap sem sütött már, ami nem jelentette automatikusan azt, hogy kevésbé folyt rólunk a víz.
A faluba visszaérve aztán folytattuk luxusutazásunkat a kulináris élvezetek területén, és megint húst ettünk, azt hiszem bivalyt. Jó volt, de lehet, hogy egy bőrcipőt is örömmel rágcsálnék el ennyi vegetarianizmus után. Egyébként ez az úri életvitel tisztán tudományos alapokon nyugszik: kell az energia, túrázásra készülünk. Az étteremben összefutottunk a két hollanddal, akiktől megtudtuk, hogy május elsején országos sztrájk lesz, nem járnak a buszok, másodikától pedig a maoista lázadók kívánnak demonstrálni és mindent leállítani. Nagyszerű! Pont addigra érünk Katmanduba, és majd jól nem tudunk elindulni a tervezett túrára.

 

Címkék: nepál bandipur

71041 km, Pokhara

2010.05.08. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel tejföl borította az egész tájat. A tó partjáról sejteni lehetett ugyan a közelebbi hegyeket a túloldalon, a távolabbi hegyvonulatnak – a Himalája gyönyörű havas hegycsúcsainak, amit eddig csak a pokharai képeslapon láttunk- nyoma sem volt.

A kilátópontokra felmászni értelmetlen lett volna, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy az óvárosba megyünk. Gyalog indultunk, de a kacskaringós utcák minduntalan a rossz irányba vezettek. Végül kijutottunk a reptér mellé, ahol taxiba szálltunk. Nem könnyű kitalálni, hogy melyik autó taxi, mert semmi nem utal rá, bár esetenként van valahol egy kis taxi felirat a szélvédő egyik sarkában. Persze ha jobban odafigyel az ember, akkor rájön, hogy gyakorlatilag minden jármű, ami nem busz vagy teherautó, az taxi.
Az óváros közepén álló templomhoz vitettük magunkat, ahol aztán meglepve láttuk, hogy legendás Pokhara név mögött nem nagyon maradt semmi. A templom egy aprócska szentély volt, és bármennyire is jól nézett ki, mégiscsak egy kereszteződésben állt, körben modern házakkal meg rengeteg villanydróttal.
Elindultunk az úton, de csak nem akart előkerülni semmi régi vagy óváros jellegű, bár a házak közt azért akadt néhány régi téglaépület is.
Végül a Durga templomnál találtuk magunkat, ahol egy darabig elnézelődtünk. Ugyan a nepáliak nagytöbbsége hindu, mint az indiaiak, de mégis sokkal normálisabbak. Mondjuk az indiaiakkal nem raktam magasra a lécet, ők még a csakralátó, ayurvéda hívő eurogurukat is kiborítják egy idő után.
Visszafelé benézegettünk a boltokba, nem mintha bármire is szükségünk lett volna, de mi van, ha látunk valamit, amiről kiderül, hogy nélkülözhetetlen az életünkhöz. Például 2,5 méter hímzett anyagot egy shalwar khamizhoz. Sok helyen néztünk már ilyen hosszú inget meg bő nadrágot – tulajdonképpen India összes útba eső ruhaüzletében -, de mindenhol csak fércmunkának sem hívható minőséget láttunk. Most megvettük hozzá az anyagot, csak szabni és varrni kell, aztán ha nem tetszik a minőség, annak tudni fogjuk az okát.
Benéztünk még néhány boltba, ahol mindenféle kegytárgyat árultak. Feszület nyilván nincs, de szépen megférnek egymás mellett a Ganésák, Buddhák és egyéb ismeretlen célú rézöntvények. Azt reméltük, hogy lehet errefelé kapni valami pofás Buddha szobrot. Nem rendeltetésszerű használatra, csak úgy levélnehezéknek és/vagy porfogónak. Sajnos pont ugyanazokat a béna Buddhákat lehet kapni, mint Indiában, alighanem egy gyár állítja elő őket. Mindegyiknek olyan savanyú képe van, mintha azon fanyalogna, hogy Siddharta szülőföldjén így visszaszorult a buddhizmus.
Szóval színesfém Buddha helyett egy kiló mangót vettünk, és ezzel lezártuk a vásárlást, elindultunk vissza. Szépen lassan megint a reptérnél találtuk magunkat, ahol meglepett minket Pokhara légiforgalma. Míg végigcaplattunk a kifutópálya mellett, érkezett egy, és indult vagy négy gép. Persze csak kicsi, propelleres gépek, olyan úticélokkal, mint Jomsom, ami összesen húsz perc repülés, de csak azért, mert meg kell kerülni az Annapurnát. Busszal, illetve dzsippel ez 4+9 óra zötykölődés, de csak azért, mert már van út. Egyébként az átszállás miatt valószínűleg nem lehet az utat megtenni egy nap alatt.
A szállodánkban lepakoltuk a friss szerzeményeket, az egyiket újra megcsodáltuk, megvitatva, hogy mégis kivel kéne konzultálni szabás ügyben, a másikat meghámoztuk és megettük. Nos, azt kell mondanom, hogy kezdődik a mangószezon, de még nem az igazi a mangó. Ha már így belecsúsztunk a nem annyira kellemes időjárású szezonba, remélem, hogy a mangó érése sem kerül el minket.
Kis szieszta után még tettünk egy sétát, minek keretében megérdeklődtük a siklóernyőzést. Hogy úgy mondjam, a sorok között kellett hallani. Természetesen azt szerették volna, ha lepengetjük az összeget, aztán megyünk, de ha már siklóernyőzés, akkor az ember látni is akar valamit, nemcsak sejteni. Próbáltak meggyőzni, hogy menjünk, de azért nem Indiában vagyunk, tehát nem hazudták az arcunkba, hogy harminc méterrel feljebb már ragyogó kristálytiszta a levegő, csak próbáltak kicsit terelni. Például azzal, hogy az elmúlt három hét legszebb repülési napja volt ma. Nyilván minden relatív, gondolom az elmúlt három hét meg az évszázad legrosszabbja volt. Tulajdonképpen azzal sikerült lebeszélniük, mikor a pilóta azt mondta, hogy „ez egyébként is az élményről szól”. Úgyhogy nem repülünk, legalábbis nem itt és nem most. Száz euróért nem lógatjuk a lábunkat a tejfölbe, inkább felülünk egy hintára, és becsukjuk a szemünket. A biztosításunk úgysem fedez ilyesmit, valamint Nepál nem az egészségügyi ellátórendszeréről híres, árban meg nagyjából ugyanannyi, mint otthon, ahol, ha nem is a Himaláját, de valamit láthatunk. Tettünk még egy rövid sétát a tó partján, és meresztettük a szemünket a párába, hátha látunk mögötte valamit, de reménytelen volt, inkább ittunk egy sört. Tulajdonképpen csak azért hisszük el, hogy van Himalája, mert Sikkimben már láttuk.
Este pedig RENDES vacsorát ettünk, egy isteni marhasültet. Mondtam már, hogy a nepáli hinduk normálisabbak? Indiában az első McDonald’s nyitásakor zavargások törtek ki, azóta is csak csirkés hamburgert árulnak.

 

Címkék: nepál pokhara

71234 km, Pokhara

2010.05.07. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A taxi fél óra alatt beért velünk Bhairawába, ahonnan nem sokkal később el is indult az „expressz busz”. Pont annyira volt expressz, mint amennyire a deluxe buszok deluxe-ok Indiában. Az első egy órában utasokat gyűjtöttünk, ehhez percenként megálltunk. Többnyire jól öltözött emberek szálltak fel, főleg nők, de mindegyikük hozott magával minimum két zsák (100 kg) rizst. Kezdtük azt hinni, hogy ez a feltétele a buszra való felszállásnak, csak velünk tettek kivételt.

A zsákokat először a folyosón fektették le, ahol a magasabb emberek amúgy sem tudtak kiegyenesedni, aztán amikor már két rétegben voltak, akkor elkezdték a tetőcsomagtartót is megpakolni. Az ülések hamar megteltek, de minden megálláskor mindenki helyet cserélt mindenkivel, és a zsákokat is átrendezte, így teljes volt a káosz. A sofőr, mint Indiában, itt is egy leválasztott kasztniban ült, mellette még 3-4 ülőhely volt, de ezen az úton az derült ki, hogy mindig fér be még egy ember. Valószínűleg úgy nőtt, mint a mesében gomba az esőben, ami alatt az állatok menedéket kerestek. Tansent hamar elértük, innentől azonban ismét minden bokorban megálltunk, hogy leszálljon valaki a zsákjaival. A padlón való húzkodástól előszeretettel szakadtak ki a zsákok, tovább lassítva a folyamatot. Ilyenkor a sofőr előrelátóan kiszállt, és elsétált valamerre. Mire indulásra készen visszaült a helyére, általában az utasok fele hiányzott. Négy-öt perc alatt sikerült összeszedni az embereket, de nem sokon múlt, hogy néhányukat otthagyjuk valahol.
A busz személyzetét általában a sofőrön kívül még két fő alkotja: a jegyes és a csomagos. A csomagos elhelyezi a cuccot a tetőn, ezután a jegyes jegyet ad. Teljesen feleslegesen vannak ehhez ketten, egy írástudó személy is megtenné. Jelen esetben mindketten léhűtőnek néztek ki, de a csomagosunkról kiderült, hogy írástudatlan. Nem mintha ez általában gondot okozna, a cuccok pakolásához nem kell diploma, - bár jól láthatóan sok gombócot kell még megennie, mert nagyon küzdött a zsákokkal -, de ez a busz a postát is szállította. Így aztán a falvak előtt a jegyest megkérte, hogy mutassa meg melyik a megfelelő zsák (ehhez a rajta lévő címkét kellett elolvasni), amit aztán a nyitott ajtón keresztül, menet közben, teljes erővel kidobott a faluban. Kész szerencse, hogy nem talált el senkit!
A buszból láttuk, hogy a gyümölcsös standokon érett mangót árulnak, ami szép reményekkel töltött el minket.
Az utak melletti kutaknál sok helyen komplett családok fürödtek, mostak. Állati kellemes lehetett a jéghideg vízben. Ebből egyébként látszik, hogy nemcsak áramellátással vannak Nepálban problémák, a vezetékes víz is luxusnak számít. Sokszor az éttermek is a nyomós kutakat használják mosogatásra.
Pokhara előtt nem sokkal beborult az ég, a busz személyzete rendkívüli értelemről tett tanúbizonyságot, és még az eső eleredte előtt lepakolták a cuccokat a tetőről. Megnyugtató volt látni, hogy a buszban az ablaktörlő nem működik, de lehet, hogy be se kapcsolták. Nepálban egyébként is nagyon rosszak a baleseti statisztikák, az éjszakai utazás kimondottan ellenjavallt. Ennyi roncsot még egyik országban sem láttunk az utak mellett. Mondjuk máshol általában elvontatják őket, itt meg a használható részek leszerelése után a sorsára hagyják, ott, ahol összetört.
Összesen 9 óra alatt sikerült megtennünk az elvileg 7 órás utat, akár a másik útvonalon is mehettünk volna, ami megkerüli az egész hegységet, a párától úgysem látszott semmi. Ezalatt egyszer felkapaszkodtunk ezer méter felé, de azt kell, hogy mondjam, az a része még gyorsan ment a többihez képest.
Pokharába érve azonnal megrohantak a szállodai felhajtók, azzal az ígérettel, hogy csak akkor kell kifizetnünk a taxit a tópartra, ha nem tetszik a szoba. Hallottunk már jobb ajánlatot is életünkben, de itt ez számított jónak. Elfogadtuk az egyikük ajánlatát, és nem bántuk meg. Nagyon szép kis szobát kaptunk közel a tóhoz. A kilátás is jó lenne, ha nem futottunk volna bele az első esőkbe. Ha ilyen marad az időjárás, a hajunkra kenhetjük a Himaláját. Ha nem töketlenkedünk Thaiföldön annyit, és mondjuk héttel előbb jöttünk volna el, nem lett volna 40 fok Észak-Indiában, pára Sikkimben és eső itt.
Körbenéztünk a főutcán, hogy túrázás témakörben mit tudnak nyújtani. Az azonnal kiderült, hogy Mustangba, amit a legjobban szeretnénk megnézni, külön engedély kell, ami 500 dollár, de minden egyéb túrán is jól megsarcolják az embert. Mi leginkább ketten szeretnénk menni, vezető nélkül. Reméljük, hogy az időjárás ezt lehetővé teszi. Belekalkuláltuk a költségvetésünkbe egy siklóernyőzést is, de jelenleg 200 m-nél távolabbra nem lehet ellátni, semmi értelme nem lenne és valószínűleg nem is repülnek. Az este folyamán többször is eleredt az eső, ami sokat nem emelt a hangulatunkon.

 

Címkék: nepál pokhara

71022 km, Lumbini

2010.05.06. 10:00 | Ahmet | 1 komment

A személyzet itt is ötkor kezdte a csörömpölést, reméljük ez nem lesz minden nap így az út hátralevő részében. Ennek hatására 7-kor elindultunk megnézni a nevezetességeket, ami a hőség elkerülés szempontjából jó volt. A legenda szerint itt született Siddharta Gautama, a történelmi Buddha. Anyja, Maya Devi megpillantott itt egy szép tavat, amiben megmártózott. A tóból kimászva csak arra maradt ideje, hogy megkapaszkodjon egy bódhifában, mielőtt Buddha kicsusszant.

Ezen a helyen 1978-ban elkezdtek felhúzni egy egész komplexumot, rengeteg kolostorral, tavakkal, kertekkel. A hely fontossága a jegy árában azonnal érzékelhető volt, de ezen kívül más nem igazolta.
Először a kolostorokat néztük meg. Kilencven százalékuk még építés alatt áll, így be sem lehet menni. Épít itt kolostort Vietnám, Kína, Korea, Japán, Németország, Franciaország, Nepál, Myanmar, Thaiföld, India, Kambodzsa és még sok más „buddhista” ország is. De hogy minek, az nem derült ki számunkra. Ezt a rengeteg pénzt fordíthatták volna iskolák építésére is a falvakban, annak legalább lett volna értelme. Az egész hely kong az ürességtől.
Abba a néhány kolostorba bementünk, ami elkészült, de nagyon kiábrándítóak voltak. Például Németország kolostora már elkészült (nem is tudtuk, hogy Németország buddhista). Az udvarán thai stílusú szobrok, valamint különböző állatszobrok állnak, csak a kerti törpék hiányoznak. A templom belseje szintén teljesen kaotikus, mindenféle stílust ötvöz, a lehető legrosszabb módon. Maga az épület is egy gyalázat, a gondos építész a templom tetejére egy sztúpát helyezett, mondván, hogy az csúcsnak is megfelel. A szomszédos francia épület legalább némi ízlést tükröz, de jól láthatóan még évtizedekre van a befejezéstől. Ezenkívül a thai és a japán kolostor volt még látogatható, a thai messziről felismerhető volt. Szerzetest itt sem láttunk. Myanmar kitett magárért, több templomot és épületet is felhúztak. A kambodzsai épületegyüttesnek csak a kapuja készült el eddig, az indiainak még az sem. Kétségek merültek fel bennünk azzal kapcsolatban, hogy itt valaha is lesz élet.
Végül a Szent Kert közepén álló Maya Devi templomba mentünk. Itt a romok között egy formátlan kővel jelölték azt a helyet, ahol Siddharta Gautama megszületett. Kívülről kb. olyan szép az épület, mint egy trafóház, bent meg az őrök nem engedték a néhány hívőnek, hogy az áldást jelképező sálat elhelyezzék a köveken. Pedig kinézetük alapján nem a szomszédból jöttek, és kitettek magukért, drága sálat hoztak. Jól láthatóan valahol elveszett a lényeg.
A fejlesztési zóna másik végén van valahol egy Világbéke Pagoda is, amit a japánok építettek 1 millió USD-ért, oda már el sem mentünk.
Összességében borzasztó az egész, csúnyán megbüntetném azt, aki kigondolta, valamint azt az írót, aki az útikönyvben külön kiemelte ezt a helyet.
Este megérdeklődtük a Pokharába menő buszokat. Az derült ki, hogy hétkor megy expressz busz Bhairawából Pokharába Tansenen keresztül, de Lumbiniből Bhairawába csak 7.15-kor indul az első busz. Később is vannak ugyan buszok Pokharába, de azok a hosszabb útvonalon mennek. Kicsengettük a pénzt taxira, még úgyis tisztán emlékszünk rá, milyen keservesen tette meg a busz ezt az utolsó 22 kilométert.

 

Címkék: nepál lumbini

71012 km, Lumbini

2010.05.05. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Reggel ötkor kezdett a személyzet turházni, krákogni és csapkodni a sátrunk mellett, így a hat harmincas ébresztés ismét felesleges volt. Már előző este közöltük a tulajjal, hogy terveivel ellentétben nem kívánunk itt letelepedni, hanem reggel az első busszal távozunk. A kávéval, meg a két darab pirítós és főtt tojás becsomagolásával (amiből csak egy darabot csomagoltak be) így is elszöszöltek vagy fél órát. Elsétáltunk a faluba, a buszhoz. A földeken már javában dolgozott mindenki, ki kell használniuk azt a pár órát, amíg 40 fok alatt van a hőmérséklet. Egy darabig várnunk kellett a buszra, volt időnk elfogyasztani a bőséges reggelinket is, amiből a toastot kidobtuk, mert édesnek bizonyult. Jellemző módon az utolsó pillanatban kínáltak meg valami isteni gyömbéres teával, amit nem tudtunk meginni, mert jött a busz. A busz csomagtartójában valaki egy kiskecskét szállított, ami egész úton kétségbeesetten mekegett. Tegnap nem értettük, hogy tarthat két óráig az út Bharatpurba, de most rájöttünk. Először is nem volt aszfaltút, csak az utolsó 10-15 kilométeren, másrészt a sofőr minden faluban leszállt trécselni valakivel. Közben a bepréselt utazóközönség türelmesen várt. A jeggyel is megpróbáltak lehúzni minket, de szerencsére Maugli lealkudta az árat.

Bharatpurban egy fickó várt minket a csomagjainkkal, amik egy busz oldalának voltak támasztva. Mondta, hogy a busz Bhairawába megy, és azonnal indul, két percünk van. Mondtuk, hogy minimum öt kell, és nekiálltunk előásni a laptopot, áttenni a kishátizsákba. Ez a siettetés hatására még lassabban ment, mert minden összeakadt. A fickó látta, hogy komolyan gondoljuk az öt percet, és elkezdett érvelni, hogy ez a busz fél órája vár ránk, siessünk. G elmagyarázta neki, hogy mi nem kértük, hogy várjon és akár mehetünk a következővel is, de ezt nem tartotta szükségesnek. A nagy kapkodásban az útikönyvet elfelejtettük kivenni, így csak sejtettük, hogy mikor érünk Bhairawába.
Minthogy semmire nem maradt időnk, a szállásunkon meg nem akartunk még többet költeni, nem nagyon maradt vizünk, ami nélkül a maradék kekszet se lehetett megenni. Az egyik megállónál aztán felszállt egy kissrác, jéghideg ásványvizet ajánlgatva. Vettünk egy üveggel, de csak az üveg nyakát borító zárófólia lehámozása után derült ki, hogy csapvízzel utántöltött példányt kaptunk, mert a kupak egyszer már fel volt bontva. Egyszer jártunk már így Indiában is, tanulság az, hogy a zárófólia csak ront a helyzeten, mert nem látszik alatta hogy bontott, viszont könnyebb hamisítani.
Útitársaink között akadt két belga is, akik most tartottak India felé, mikor megérkeztünk, villámsebesen előtúrtuk az India útikönyvet és nekik adtuk. Legalább használja valaki, számunkra már csak súly, elcserélni meg nem igen lehetett volna, mivel a teljes széthullás előtti utolsó stádiumban volt.
Bhairawában percek alatt találtunk egy Lumbiniba menő buszt, itt is siettetek a cuccok berakásával, majd még jó 10 percig állt a busz, hogy utast gyűjtsön. A hátralevő 22km-t egy óra alatt sikerült megtenni, egyszer sem gyorsítottunk 35 km/h fölé, viszont megálltunk minden bokorban. Például a cél előtt 4 km-rel ismeretlen okból 10 percet álltunk az út szélén. Amikor a sofőr végre az indulás mellett döntött, az utasokat kellett összevárni, mert azok közben szétszaladtak.
A hőmérséklet elviselhetetlen volt, így úgy döntöttünk, a szobánkban maradunk késő délutánig. Itt aztán kiderült, hogy valami elszaródott az egyik szoftverrel, ami rendesen elrontotta kedvemet. Soha nem fogom megérteni, hogy két bekapcsolás között hogy tud valami elromlani. Néhány óra szentségelés után elment a maradék kedvem is a blogírástól, és az egész számítógépes macerától. Egyébként Nepálban áram sincs igazán, csak naponta 1-2 órára, ami kvázi lehetetlenné teszi az egészet.
Este beültünk egy nívósabb étterembe, az egyetlenbe, amit találtunk. Miután a desszert 45 perc után sem érkezett meg, kértük a számlát. Közölték, hogy már nem lehet törölni a rendelést, aztán hamar rájöttek, hogy mégis lehet.

 

Címkék: nepál lumbini

70887 km, Meghauli

2010.05.04. 10:00 | Ahmet | 4 komment

Reggel, úgy 5:20 körül, alighanem egy cibetmacska csapódott be a bádogtetőbe a fejünk felett, így 10 perccel később Jock, aki ébreszteni jött, már ébren talált minket. Reggelit a szálláshelyen ettünk, de az 5 liter vizet inkább a „boltban” szereztük be, mert a 100 méter sétáért, - ennyi volt ugyanis a táv a bolt és a szálláshely között -, szép illetéket rakott az italokra is a tulaj.

Újra átkeltünk a folyón. Jock hamarosan a magas fűben alvó rinocéroszra lett figyelmes. Szerencsére nem vette zokon, hogy felébresztettünk, csak bambán nézett minket.
Egy órával később elértük a krokodiltenyésztő központot, ahol krokodilok és ghariálok vannak minden méretben. Próbálnak tenni a kihalásuk ellen, gyűjtik a tojásukat a nemzeti park területén is, de szerencsére fogságban is szaporodnak. 1-2 méteres korukban általában szabadon engedik őket. Volt pár G-vel egykorú ghariál is, meg is állapítottuk, hogy G jobban kihasználta az elmúlt 30 évet a szépülésre. Ezek az állatok az emberre nem kimondottan veszélyesek, csőrszerű szájukkal halakra vadásznak. A hym egyedeknek egy gumó is van az orrán, amitől ha lehet, még bájosabbak. Éppen takarították a medencéket, az állatok egymás hátára másztak, hogy beférjenek az árnyékba.
A következő pár óra elég unalmasan telt, egy száraz avarral borított erdőben sétáltunk, ahol rengeteg szarvast láttunk eliszkolni, de igazán egyet sem sikerült megnéznünk. Dél körül aztán egy újabb tóhoz értünk, ami a kiszáradás határán állt. A medrében egy megtermett rinó és a borja legelészett. Egész közel jöttek hozzánk, vagy fél óráig néztük őket. Aztán sajnos az anya megérezte más orrszarvúk szagát, ami a túlpartról jött a bozótból, és leléptek.
Ismét tartottunk egy pihenőt egy másik kilátótoronyban, ahol most Jocknak nem sikerült elaludnia, ezért mindent megtett annak érdekében, hogy ez nekünk se sikerüljön. Fészkelődött, prüszkölt, mászkált, aztán, mikor látta, hogy nem ér célt, felkeltett minket, hogy induljunk. A nemzeti parkot ugyan jól ismerte, de mégsem bizonyult jó vezetőnek. A kérdéseinkre, hogy most innen hova megyünk, rendszeresen olyan válaszokat adott, hogy most elindulunk nyugatra. Ki voltunk segítve vele. Az is gondot okozott, hogy sosem tudtuk, melyik szemébe nézzünk.
Ez a kilátóhely egyébként közel volt ahhoz a helyhez, ahol született. A nemzeti park területén ugyanis 1973-ig voltak falvak, akkor telepítették ki az embereket.
A kilátó után egy checkpointnál Jock feltankolt hideg vízzel, a katonák minket is invitáltak befelé felfrissülni, de valahogy nem volt kedvünk hozzá, hogy húszan bámuljanak.
Ezután kb. 3 órát barangoltunk a tűző napon. A nap lezárásaképp egy újabb folyóhoz vagy inkább csak mederhez értünk. Itt majmok és szarvasok sokasága menekült előlünk. A háttérben egy rinó is legelészett, ami a szarvasok fejvesztett menekülését látva, zavartan kitotyogott a képből.
Ezzel tulajdonképpen a gyalogtúra végére értünk, sajnos medvét (sloth bear, ez nem tudom mi magyarul) nem sikerült látnunk. Nepáliul egyébként balunak hívják.
Ismét átkeltünk egy folyón, majd némi gyaloglás után elértük a helyet, ahol a szálláshelyünk küldöttei a motorokat leparkolták. Kb. tíz perc alatt a „szállodába” röpítettek minket. Néhány falun is áthaladtunk, ahol a gyerekek kiabálták utánunk, hogy „amerikani, amerikani!”.
Szálláshely címszó alatt egy sátortábor prezentálta magát. A megérkezés pillanatában tudtuk, hogy jól le leszünk húzva. Egy hangosan namasztézó őr nyitotta nekünk a sorompót, és welcome drinkkel fogadtak, amit a tulajjal folytatott kényszeredett beszélgetés követett. Az étlapból választhattunk magunknak pofátlanul túlárazott kaját vacsorára. Inni csak vizet kértünk, nem véletlenül. A sátor ugyan tiszta volt, és ágyak voltak benne, de azért mégiscsak egy sátor volt. Egy szoba árának dupláját kérték érte, és nagyvonalúan még a motoros szállításért is felszámoltak. A vacsora szinte ehetetlennek bizonyult, de legyűrtük, mert kellett az energia.

 

Címkék: nepál meghauli

70854 km, Khargauli

2010.05.03. 10:00 | Ahmet | 9 komment

Reggel kicsivel hat előtt elhagytuk a szállást, ahol a tulaj csúnyán nézett ránk. Megreggeliztünk, és átvettük az ebédcsomagunkat, amibe nem néztünk bele, nehogy még idejekorán felidegesítsük magunkat. Szép hosszú listát írtak arról, hogy mi lesz benne, túl szép volt, hogy igaz legyen.

A szomszédban már várt ránk a túravezetőnk, a teljesen bandzsa Jock, és egy tinédzserforma srác, akit bőrszíne és testalkata miatt magunk között csak Mauglinak hívtunk. Az igazi neve sosem derült ki.
Átkeltünk a folyón az egy fatörzsből faragott csónakokon, és nyakunkba vettük a nemzeti parkot. Hamarosan Maugli egy alvó orrszarvúra lett figyelmes. Szép nagy példány volt. Közeledtünkre felemelte busa fejét, kicsit nézelődött, majd úgy döntött, kipróbál még egy pózt.
Az út tele volt tigrislábnyomokkal, megtudtuk, hogy a tigrisek éjjel előszeretettel mászkálnak az utakon. Látni elég ritkán lehet őket, kerülik az embert, több túravezető is azt nyilatkozta, hogy évente egyszer-kétszer lát csak tigrist, akkor is csak néhány pillanatra.
Óránként megálltunk pihenni, erre az időjárás miatt szükség is volt. Tizenegy körül már a negyven fok környékén járt a hőmérő mutatója, szerencsére a fák némiképp árnyékoltak.
Egy tó partján újabb rinocéroszra lettünk figyelmesek. Jöttünkre feltápászkodott, megfordult, és úgy vett minket szemügyre. Jock azonnal startpozícióba helyezte magát, de kis idő elteltével a rinó visszafeküdt a vízbe. Elég közel voltunk hozzá, így jól szemügyre tudtuk venni. Mit mondjak, szép állat! Továbbra is vitatkozunk G-vel, hogy a Kinder tojásban hány darabból lenne.
Látni valószínűleg nem sokat látott belőlünk, de az autofókusz hangjára azonnal forgatni kezdte a fülét. Egyébként értelműen nem ebbe a korba való állat, valószínűleg azért nem halt ki, mert ezen a területen nagyon sokáig malária volt, így egyetlen nép élt csak itt, akik immunisak voltak rá. Aztán amikor az amcsik segítségével DDT-vel kiirtották a maláriaszúnyogot, rengetegen települtek ide mivel az országban ez az egyetlen lapos termőterület. Meg is csappant a rinók – valamint a krokodilok és tigrisek - száma, különösen abban az időben, amikor maoista lázadók lenyomásával voltak elfoglalva, és nem fordítottak gondot a terület őrzésére. Ma már nagyon vigyáznak rá, bár orvhalászokkal így is összefutottunk.
A tónál rengeteg madarat is lehetett látni, köztük például jégmadarakat. Úgy döntöttünk, itt fogyasztjuk el az ebédünket is. Nem is lepődtünk meg a csomag tartalmán. Banán címszó alatt egy 10 centis, ujjnyi vastag, zöld gilisztát találtunk benne, „real juice” címszó alatt pedig egy Real márkájú mangónektárt.
Nem sokkal ezután összefutottunk egy újabb rinóval, aki épp a borjával legelészett egy bokor tövében. Jock azonnal intett, és futásba kezdett, mi meg nyargaltunk utána. Őt már többször kergette meg rinó, így tudja, hogy mit csinál. A borjukat védelmező anyák a legveszélyesebbek. Szerencsére ez a példány inkább úgy döntött, hogy az ellenkező irányba elhagyja a terepet. Az orrszarvú ilyen találkozásokkor két opció közül választ, az egyik az, hogy ő fut el, a másik hogy mi. Sokszor előfordul, hogy senki nem fut, hanem nézzük egymást, de igazából ez nem harmadik lehetőség, hanem annak köszönhető, hogy az orrszarvú elfelejti, hogy mit is akart.
A következő tó partján aztán G megszólalt, hogy „na, hol vannak azok a krokodilok?”. Abban a pillanatban megpillantottunk egyet, ami a parton lapult. Csak a farka látszott, de abból kiderült, hogy szép méretes. Mivel nem mutatott semmilyen aktivitást, Jock egy fadarabbal próbálta motiválni, ennek hatására egy másodperc alatt eltűnt a vízben. Szerencsére a parton nem támadnak ezek a dögök. A folyó partján egy sakált is megpillantottunk, sajnos elég messziről.
A kilátótoronyban aztán Jock a meleg miatt pihenőt rendelt el, ezt nyomatékosítandó azonnal álomba is zuhant. Mi Mauglival elindultunk újra megnézni a krokodilt, de csak messziről láttuk, közeledtünkre víz alá merült. Mire visszaértünk, Jock úgy horkolt, hogy rengett a torony. Egy darabig vártuk, hogy felkeljen, egy idő után aztán Maugli megunta a dolgot, és felébresztette.
A nap végén megálltunk még egy kilátótoronynál egy másik tó partján. Itt egy szarvascsaládot láttunk legelészni. Egész közel voltak már, amikor megérkezett néhány csapat dzsipes turista, akik az ajtócsapkodáson kívül azonnal óbégatásba is kezdtek. Próbáltuk felhívni rá a figyelmüket, hogy ez nem túl célravezető viselkedés, de nem értették.
Valahol a távolban felbukkant két rinocérosz is, de olyan messze voltak, hogy akár kartonból is lehettek, azokat kezdték el figyelni. Örültünk is, hogy mi csak ketten vagyunk a csoportban, és nem dzsippel jöttünk.
Elmenőben újra láttunk néhány krokodilt, valamint mindenféle madarat. A szállásunk egy, a nemzeti park határán lévő faluban volt. Újra csónakkal keltünk át egy meglehetősen gyors sodrású, ámde sekély és büdös folyón, fejenként 25 rúpiáért. A faluban 4-5 szálláshely is volt, mi az elsőben letelepedtünk, mert tudtuk, hogy mindegyik gané és túlárazott lesz. A nemzeti parkos programok minden eleméhez lehúzás kapcsolódik, ezt már megtanultuk.
Ettünk egy erősen túlárazott vacsorát, és tisztáztuk a tulajjal, hogy ebédcsomagot nem kérünk másnapra, csak két főtt tojást. A 40 fokban nem csúszik a kaja ugyanis. Közben azt figyeltük, ahogy a helyi gyerekek vonalcicáznak, illetve fociznak a folyóparton. Nem volt szükségük játékokra, hogy elfoglalják magukat.
A szobánkban nem kellett csalódnunk, lefekvés után G arra lett figyelmes, hogy valami csorog a hátára. Mivel bádogtető volt, tudtuk, hogy be nem ázhatott, meg aztán az eső sem esett. Alighanem egy, a bádog- és a bambusztető között lakó patkány tisztelte le, ami aztán reggelre a moszkitóhálót is szépen leszarta.

 

Címkék: nepál khargauli

süti beállítások módosítása