Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

70829 km, Sauraha

2010.05.02. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Ma még korábban keltünk, ötkor csörgött a vekker. Felvertük a szerencsétlen portást, aki kiengedett minket a napkeltébe. Az utcán már volt némi élet, de nem láttunk egyetlen riksát sem. Gyalog is kiértünk volna, de a lustaság kényelmesebb. száz méteren belül akadt ajánlattevő, aki kirepített az Ananda chowkhoz, ahol azonnal átírták a busz indulási időpontját a jegyünkön, hatról hat harmincra. Nesze neked rohanás! Mindig feleslegesen kelünk korán, csak az a baj, hogy soha nem tudjuk, hogy mennyivel, különben egy életre befejeznénk.

A főútig tartó félkész szakasz most valahogy sokkal kevésbé tűnt gázosnak, mint idefelé. Gyorsan elértük a főutat, ahol jó tempóban haladhattunk, mivel forgalom nem nagyon volt még. Alapvetően traktorok, ökrös szekerek és teherautók képezik a forgalmat, és ezek ilyen korán még nem mászkálnak.
Az idő sem tűnt olyan pokoli forrónak, mert a nyitott ablakon zúdult be a szél, pedig éjjel vizes törölközővel takarózva aludtam. G szerint egyrészt undorító érzés volt hozzámérni, másrészt jobban tettem volna, ha a saját törölközőmet vizezem össze. Ebben igaza van, de elsőként neki csináltam borogatást, csak nem tartott rá igényt.
Tíz kilométerrel a leszállóhelyünk előtt megállt a busz egy fél órás ebédszünetre. Ha már megálltunk G ebédelt is, nekem nem nagyon volt hozzá kedvem, én ettem meg a keksz nagy részét, amit az útra vettünk.
A maradék tíz kilométer már tényleg nem tartott semeddig. Leszállás után megtalált egy sofőr, aki szívesen elvitt minket az elágazástól hét kilométerre lévő Saurahába. Természetesen nem ingyen, sőt, mikor már a kocsiban voltunk elkezdte ajánlgatni az egyik szállodát. Elfogadható szobát ajánlottak olcsón, kivettük. Kérdésünkre, hogy aznapra tudnak-e nekünk elefánttúrát szervezni, nemmel válaszoltak, úgyhogy inkább körülnéztünk a környéken. Ajánlat volt bőven. Még utánunk kiáltották, hogy nézzünk csak körül, úgyis nekik vannak a legjobb áraik. Később megtudtuk, hogy mindenki ugyanazokkal az árakkal dolgozik, mert egyfajta kartellba tömörültek a szervezők. Különbség azonban mégis mutatkozott, mert a szomszédban nem okozott gondot a túra, amire rögtön be is fizettünk.
Mivel volt időnk, és én még nem ettem, egy étteremben vártuk ki a fél négyet, ahol végre megfelelően hideg sört is kaptunk. Közben leszerveztük egy kétnapos gyalogtúrát is.
Az elefántokhoz kocsival vittek ki minket, meg még vagy hat másik embert. Egy elefántra négy utast zsúfoltak, úgyhogy két angollal kerültünk egy dobozba. Igazából az elefánt hátán nem is nyereg van, hanem egy kis platform, körbe korláttal, amiről aztán mindenki lógatja valamerre a lábát. Kényelmesnek a legkevésbé sem mondható, viszont mikor elindul a jószág, akkor határozottak kényelmetlenné válik, mivel a tér minden irányába dülöngél, aminek következtében az ember nem is nagyon tudja megjósolni, hogy melyik oldalról veri majd be a bordáját vagy a könyökét.
Ennek ellenére jó hangulatban imbolyogtuk végig az első két-háromszáz métert, mikor G kiszúrta, hogy a szomszédos réten két orrszarvú legelészik. A legkevésbé sem számítottunk arra, hogy látunk valamit, hiszen igazából még csak nem is a Chitwan Nemzeti Park területén jártunk.
Mérges voltam, hogy nem a teleobjektívet raktam fel, arra esély nem volt, hogy útközben cseréljek. Arra végképp nem számítottam, hogy elefántunk lefordul az ösvényről és egyszerűen odasétál a két orrszarvú mellé, alig tíz méterre tőlük. Rinóék egy kicsit sem izgatták magukat, békésen legelésztek tovább. Igaz, hogy a rinocérosz látása gyenge, szagunkat meg elnyomta az elefánt szaga, de ebben az esetben legalábbis vaknak kellett lennie mindkettőnek. Valószínűleg hozzá vannak már szokva a turisták jelenlétéhez, mert rövidesen tíz elefánt vette őket körül, és még akkor sem céloztak rá, hogy nem tetszik nekik a helyzet. Az elefántok szépen körbeforogtak, hogy az összes utas megnézhesse magának az állatokat. Nem tudom, mennyiben befolyásolja az ilyen mértékű látogatottság az életüket, de biztos, hogy kevésbé, mintha dzsipekkel hajkurásznák őket. Erre egyébként nem is nagyon lenne lehetőség ezen a terepen.
Le voltunk nyűgözve, és már egyáltalán nem érdekelt, hogy kényelmetlen az elefántos utazás. Később láttunk még egy szarvas, őt se különösebben zavarta a jelenlétünk, igaz csak két elefántnyi ember nézte, ahogy egy fa lombját rágcsálta. Közben a másik oldalon egy páva sétálgatott.
Nem sokkal arrébb még egy szarvascsordát láttunk, bár nekem ehhez teljesen ki kellett tekerednem, mert mind egy szálig a hátam mögött parádéztak.
Az egész túra nem volt két óra, de meggyőzött minket, hogy érdemes átlépni a park határait, és kicsit beljebb is körülnézni.
A szállodában fizettünk, és jeleztük, hogy holnap korán távozunk. Pár perc múlva bekopogott a tulaj, hogy akkor mi most általuk szervezett programra megyünk-e. Mert ha nem, akkor adjunk neki még 50 rúpiát, mert olcsón adott nekünk szobát és a dzsip árából is engedett. Feltettem neki a kérdést, hogy alkudtunk-e bármelyik árból is, és hogy ígértünk-e olyasmit, hogy velük túrázunk. Hagytam neki egy kis időt, hogy megtalálja a megfelelő választ, aztán becsuktam az ajtót. Érezte, hogy le lett érvelve.

 

Címkék: nepál sauraha

70604 km, Janakpur

2010.05.01. 11:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Nem sokat aludtunk éjjel, pokoli meleg volt. Amikor éppen működött a ventillátor, akkor se igazán tudta megmozgatni a levegőt a moszkitóhálók alatt, amik egyébként a szúnyogoknak csak egy részét szűrték ki, annyi mindig volt belül is, hogy ne hagyjon aludni.

Valahogy csak eljött a reggel hét, mikorra a felkelést terveztük. Bátrak voltunk, és egy koszos helyen megreggeliztünk, mivel minden más zárva volt még. Sétáltunk vagy egy kilométert, mire elértük azt a helyet, ahonnan a buszok szoktak menni. Még csak nyolc óra volt, de már folyt rólunk a víz. Két gyerek azzal fogadott, hogy ma nincs busz, mert sztrájk van. Marha boldogok voltunk, hogy egy szemétdombon ragadtunk, ahol eleve csak azért álltunk meg, mert nem akartunk tizenöt órát buszozni egyvégtében, és csak azért nem mentünk másnap reggel tovább, mert ha már itt voltunk, megnéztük, amit látni lehet.
Azzal bíztattak, hogy a távolabbi buszállomásról megy egy busz Bharatpurba, de újabb izzasztó gyaloglás után csak az derült ki, hogy nem. Katmanduba ugyan adtak volna jegyet, de oda is csak az éjszakai buszra. Úgy tűnt, hogy legalább nem hetekig tart a sztrájk, mert buszon kívül legfeljebb a stoppolás jöhetett volna számba, ami elnézve a buszok tömöttségét, még keményebb lehet. Általában a buszok annyi embert szállítanak a tetőn, amennyit az utastérben.
Visszagyalogoltunk az első helyre, hogy legalább másnapra vegyünk jegyet. Ott kiderült, hogy már este ötre is kaphatunk. Majdnem meg is vettük, mikor kibökték, hogy a sztrájk miatt nincs hely, csak kisszéken. Amúgy is éjfélre ért volna oda, és akkor még riksát kellett volna találnunk az utolsó hat kilométerre. Reggelre nem volt hely. A szomszédban azt mondták van hely a reggeli buszra, de nem innen, hanem egy másik helyről. G-t a cuccokkal otthagytam és elriksáztam a jelzett helyre. Az irodában nem volt senki, és nem is tűnt úgy, hogy előkerül. Szerencsére itt is több iroda volt, így a szomszédban sikerült beszerezni a jegyet a reggel hatos buszra. Felpakoltuk az összes göncünket, és az izzadó riksással megérkeztünk a kiindulási helyünkre. A szobánkat már nem kaptuk vissza, a fene tudja miért, helyette egy háromágyasat tukmáltak ránk, ahol el volt dugulva a vécé. Már éppen lepakoltunk, mikor kaptunk helyette egy kisebbet, elvileg franciaággyal, gyakorlatilag egy szélesebb ággyal.
Nagy városnézési ambícióink már nem voltak, inkább olvastunk, meg próbáltuk bepótolni az éjszakai alvást.
Megpróbáltunk máshol vacsorázni, de nem sikerült. Már közel sem köszöntöttek olyan lelkesen, mint első alkalommal, a szokásos étteremben. Fizetéskor aztán elfogyott náluk a cérna, és a pincér megmutatta, hogy a felszolgálási díj csak öt százalék, és legalább tízet kéne adnunk, úgyhogy adjak még vagy ötszázaléknyi borravalót. Mondtam, hogy az én álláspontom szerint ha felszolgálási díjat számolnak, akkor ne számítsanak borravalóra. Mivel nem igazán voltak alkupozícióban ennyiben is maradtunk.

 

Címkék: nepál janakpur

70594 km, Janakpur

2010.05.01. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Útba ejtve a város egyetlen normális lehetőségét reggelire, a Kuwa nevű faluba mentünk. Igazából nem lehet azt mondani, hogy egy másik település, inkább a város határa. Túlzottan nincs messze, alig két kilométerre a központtól. A döglesztő meleg ellenére gyalog mentünk, mert útba akartuk ejteni a bankot. Az ATM éppen nem működött, nem lehet tudni, hogy éppen áram nem volt, vagy valami más oka volt. Az áramellátás eléggé vagylagos, rendszert nem sikerült felfedezni se a szolgáltatásban, se abban, hogy mikor kapcsolják be a generátort. Úgy tűnik ugyanis, hogy szállodánkban van generátor, amikor arról megy az ellátás, akkor lassabban forog a ventillátor a plafonon, de ezt csak ritkán kapcsolják be.

Megtaláltuk a falut, nem volt egy tájékozódási futás, viszont úgy tűnik, hogy a nevezetessége, a házfalak festése, már nem divat. A vályogházakat gyakran újra kell tapasztani, és úgy látszik, már nem olyan lelkesek a helyi asszonyok, mint régen, nem festik ki őket. Egy-kettőn azért még felfedezhetőek voltak absztrakt mintákba rendezett pöttyök, meg néhány naiv stílusban felpingált elefánt is, de nem túl sok. Ennek ellenére tettünk egy kört, közben minduntalan gyerekek rohantak meg minket, hogy csináljak róluk fényképet. Legalább pénzt nem követeltek érte, bár a fotó után általában előkerült az igény a csokira vagy tollra.
A faluból visszafelé egy pénzváltónál megérdeklődtük az árfolyamot, de még bíztunk a szerencsénkben, és kerestünk másik ATM-et. Ennél még a redőny is le volt húzva, erősen úgy nézett ki, hogy készpénzre kell hagyatkoznunk. Közben a hőmérséklet a pokoléra kezdett hasonlítani, úgyhogy elvonultunk sziesztázni a néha leálló ventillátor alá, hogy elő se másszunk késő délutánig.
Akkor aztán elmentünk pénzt váltani, a bizonylatot jól eltettük, mert az útikönyv szerint csak ennek birtokában lehet a megmaradt rúpiát visszaváltani. Nem mintha ez nagyon fenyegetne minket. A bizonylatot egyébként az útlevél alapján szépen kitöltötték: „név: Magyar/Hungarian; country: Hungay; Home address: Gabriella”.
Ezután megnéztük Janakpur két leghíresebb templomát. Janakpurt emlegetik a Mahabharátában, úgyhogy fontos zarándokhely, Indiából is jönnek hívők. Számunkra annyira nem volt érdekes a templom, érdekesebb volt a hívőket látni. Egész jó forgalmat bonyolított a Janaki Mandir, leginkább színes szárikba öltözött nők látogatták, meg tehenek. Figyelni is kellett, hogy hova rakták le taposóaknáikat, illetve hol folyik egy-egy kis patak, amibe kellemetlen belelépni, pláne mezítláb.
A templom szomszédságában van még egy szentély, a Ram Sita Bibaha Mandir, ide már belépőt kellett fizetni, igaz csak jelképes összeget. Rama és Sita ezen a helyen házasodott össze, azt hiszem, ez is sokkal érdekesebb, ha az ember hívő hindu. Mivel elkezdett sötétedni, újabb látogatást tettünk az egyetlen helyen, ahol nem halna meg már a puszta látványtól egy ÁNTSZ ellenőr. Ez az étterem olyan típusú hely egyébként, ahol a felszolgálási díj megjelenik a számlán, de azért még borravalót is várnának.

 

 

Címkék: nepál janakpur

70592 km, Janakpur

2010.04.30. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel teljes harci díszben állítottunk be az étterembe, ahol vendég még nem volt, de három pincér bámult ránk, meg a söprögető ember. Szépen lepakoltunk, elhelyeztük a hátizsákokat, hogy ne legyenek útba, ne dőljenek fel, aztán leültünk. A pincér, miután végignézte az egész folyamatot, közölte, hogy csak egy óra múlva nyitnak. Mélységesen meg volt döbbenve, mikor idiótának neveztük.

Mivel a környéken nem láttunk egyetlen olyan helyet sem, ahol vállalható lett volna a higiénia (ezen a helyen is láttam tegnap egy patkányt, igaz ajtón kívül szaladt), inkább a buszállomásra mentünk. Ott aztán közölték, hogy a busz nem a buszállomásról megy Panitankiba, hanem valahonnan az út széléről. Logikus.
Kimentünk az út szélére, ahol a terepjárók parkoltak, de onnan azt mutogatták, hogy az út másik oldalán kell várnunk. Aztán megláttuk, hogy jön egy busz, amit le is intettünk. Felnyomultunk, de hely az nem volt. Szép lassan lepakoltunk, ami nem volt egyszerű a szűk helyen, miközben a busz haladt.
Rövidesen lett helyünk is. G-nek egy lelkes pasi intézte, aki aztán rögtön mellé is ült, és mellesleg bepróbálkozott a taperolással. Természetesen szigorúan véletlenül ért hozzá. Alapvetően nem értem az egésznek a lényegét. Mi jó van abban, hogy ujjheggyel sikerül megbökködnie egy nő mellét, ha úgysem lesz folytatása, legfeljebb egy tenyérnyom az arcán?
Panitankiba nagyjából egy óra múlva értünk. Leszállásnál azonnal megrohantak a biciklis riksák, de mi inkább reggelizni akartunk. Rendes kajáldát nem találtunk, úgyhogy kénytelenek voltunk beérni édességgel meg csipsszel. Egészséges reggelink után aztán kerítettünk egy riksát - ez nem okozott különösebb gondot-, hogy átvigyen a határon. Lustaságunk jól jött, mint utóbb kiderült, ugyanis a táv nem volt nagy, de igen könnyű lett volna elvéteni a határt.
Riksásunk először megállt egy bódénál és jelezte, hogy ez itt az indiai határ. Elballagtunk az építményig, kivártuk, míg előkerül az illetékes, aztán kitöltöttük a papírokat. Megkaptuk a pecsétet, és mehettünk. Újabb bringázás következett a hídon át, fel a dombra. Az utóbbinál megizzadt emberünk, tolnia kellett a gépet, amin rajtunk kívül még volt néhány hátizsák is. A nepáli oldal sem volt jobban felszerelt, mint indiai társa, magunktól nem találtunk volna rá. Őszintén szólva bárki jöhet-mehet, ahogy kedve tartja, aztán ha nagyon lelkes, akkor pecsételtet. Mi lelkesek vagyunk, meg néha törvénytisztelők is, így kitöltöttük itt is a papírokat. A vízum mellé még fizettettek velünk belépődíjat is, ami kb. két dollár volt. Kilépésnél is kell fizetni, csak akkor tízszer ennyit. Nem tudom, hogy mi lenne, ha az ember nem fizetne. Kiraknák az országból, mert lejárt a vízuma, de nem engednék ki, mert nem fizet? Egyensúlyozni kellene a vonalon két ország között?
A formaságok után megkerestük a buszállomást, ahol már várt ránk a busz, csak éppen nem indult még egy óráig. Legalábbis mi azt hittük, hogy egy órát kell várnunk, de háromnegyed óra múlva elindultunk. Nagyon boldogok voltunk, hogy tizenöt percet sikerült spórolni, aztán később rájöttünk, hogy a nepáli és az indiai idő között tizenöt perc a különbség. Fontos, hogy legyen eltérés, különben még összetévesztenék az országot, esetleg könnyebb lenne az élet.
Nem sokkal indulás után meg is álltunk. Először nem tudtuk, hogy mi történt, mert nem volt egyértelmű jele, de később valaki elmagyarázta, hogy valaki az út menti fára felakasztotta magát, és most ebből felfordulás van. Állítólag az eset éjjel történt, de még délben is állt a forgalom. Szerencsére nemcsak mi akartunk haladni, hanem a sofőr is, így lefordultunk egy kis útra, és szép nagy kerülőt tettünk, hogy kikerüljük a lezárt utat. A falvakban néztek is nagy szemekkel az emberek, a gyerekek meg lelkesen integettek. Nem hiszem, hogy nagyon járnának erre buszok.
Nepálnak ez a része meglehetősen lapos, ennek is köszönhető, hogy pár éve egy áradáskor szép károk keletkezetek, mikor egy meglehetősen nagy terület víz alá került. Még most sem állt igazán helyre az élet. Az út hosszú szakaszokra zötyögős makadámra váltott, ezek voltak azok a szakaszok, amit a folyó egyszerűen elmosott, mivel a töltésen haladó út pont keresztben volt. A táj is megváltozott, az eddigi zöldellő földeket fehér sivatag váltotta fel, ahol nagy felhőkben hordta a szél a port. Helyenként több méter vastagon takarta be a tájat az áradás hordaléka. Ahova csak kevesebb homok jutott, ott próbálkoznak a műveléssel, de így is inkább fehér homokot szántanak, mint földet.
Még egy kerülőt kellett tennünk, hogy átkeljünk a folyón. A hidat már szerencsére helyreállították, különben csónakkal kellett volna átkelni, és másik busszal folytatni az utat, ami legalább egy órát adott volna az úthoz, ami így is hét óra, annak ellenére, hogy sík vidéken vezet és annyira azért nem is hosszú.
Mikor napnyugtakor lefordultunk a Nepált hosszában átszelő útról, már csak húsz kilométer volt hátra, igaz a legrosszabb húsz kilométer. Ugyan építik az utat, de még csak az alapoknál tartanak, a forgalom ezen bonyolódik.
Mire megérkeztünk Janakpurba, már sötét volt. A csomagtartóból előkerült hátizsákjainkat liszt finomságú por borította, még szerencse, hogy beleraktuk őket a tokba. Sokat nem alkudoztunk, felkászálódtunk egy riksára, és elvitettük magunkat a város kevés szállodáinak egyikébe. Nem túl kényelmes ez a járgány, ha ketten ülünk rajta, meg még néhány koszos hátizsák is van az ölünkben. Főleg akkor rossz, mikor gödrökön zötyög át.
Kaptunk szobát, innentől már csak az érdekelt, hogy vacsorát is találjunk. Erre a célra a város egyetlen – túlárazott – éttermét javasolták. Szlogenje „The only choice for smart peope”, de bőven elég lenne az is, hogy „The only choice”.

 

Címkék: nepál janakpur

70277 km, Siliguri

2010.04.29. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel újra össze kellett pakolnunk, a nagy klímaváltozások mindig ezzel járnak. Eddig felül voltak a pulóverek, most mehettek alulra. Újra meg kell szokni, hogy tizenöt helyett harminc fok van.

A szálloda előtt leintettünk egy taxit, hogy a terepjárókhoz vigyen. Most láttuk csak, hogy mikor Darjeelingből jöttünk, milyen sokat gyalogoltunk, ráadásul felfelé. Nem is akármennyire, mert a szállodától végig leállított motorral gurult a taxink, csak az utolsó ötven méteren kellett beindítani, hogy felmenjen a bekötőúton.
Nem nagyon vannak buszok a környéken, terepjárók bonyolítják a forgalmat, mégis pont akkor érkeztünk, mikor indulni készült egy busz Siliguriba. Nem sokat tűnődtünk, azonnal a buszra szavaztunk, abban ugyanis akármilyen kényelmetlenek meg kicsik is az ülések, egy ülésen egy ember ül, a terepjárókba meg néha annyi embert zsúfolnak be, hogy jöhetne a Guinness bizottság. A sofőr mellett például általában még három utas ül. Ez azt jelenti, hogy az egyik ember a lába közé veszi a sebességváltót. Kicsit bizarr, mikor a sofőr ott kotorászik.
Hátizsákjaink mentek a tetőre, ami miatt megint aggódtunk egy keveset, mert az időjárás nem volt túl bíztató.
Könyvünk szerint a buszok csak öt óra alatt teljesítik a távot, amire a terepjáróknak négy óra is elég, de ez sem volt megfelelő érv a tömegnyomor mellett. Utólag egyébként kiderült, hogy mégcsak nem is volt igaz a hír, kereken négy óra alatt Siliguriba értünk.
Közben sokszor nem álltunk meg, csak Sikkim határánál, ahol nekünk le kellett adni a Sikkim engedélyünket – hivatalos nevén inner line permit – és beírták az útlevelünkbe, hogy kiléptünk.
Siliguri nem egy szép vagy érdekes város, aki itt megáll, az átszálló utas. Mi is azért jöttünk, mert ez az utolsó olyan város a nepáli határ előtt, ahol van szállás. Szokás szerint a buszállomás környékén néztünk körül. Az első hely kicsit drágábbnak bizonyult az ízlésünknél, de aztán találtuk egy megfelelően olcsó, de még nem teljesen mocskos szobát. Pénzváltó is volt a szomszédban, így megváltunk maradék indiai rúpiánk nagy részétől, helyette nepáli rúpiát vettünk. Érdekes módon az árfolyam is rendben volt.
Egy egész jó helyet találtunk a közelben, ahol normális áron normális kaját adtak. Régen volt már az, hogy csirke címszó alatt nem farhát került a tányérra. Indiai tartózkodásunk során eddig mindig egy szétbaltázott combízület, váll vagy farhát jutott nekünk, maga a comb vagy a mell soha.
Amíg ettünk, a ruháink egy vödörben áztak, igen felgyülemlett a koszos cucc. Evés után aztán G nekiállt kitaposni belőlük a mocskot. Mérhetetlenül dzsuvás lesz az ember ruhája akár egy nap alatt is, és gondolom senki nem él abban az illúzióban, hogy minden nap tisztát veszünk fel. Szobánk innentől be volt hálózva szárítókötéllel, és a ventillátor is teljes erővel forgott. A szabályozója amúgy is nagyon szofisztikált műszer volt, 0-4-ig állt, 5-ösön teljes fordulatra kapcsolt.
A száradó ruhák alatt én közben próbáltam behozni a lemaradást és megírtam, mi is történt az elmúlt napokban. Legalábbis amíg bírtam cérnával.
Közben elkezdett szakadni az eső. Alig vártuk, hogy kicsit alábbhagyjon, és elmehessünk enni. Vittük a laptopot is, hogy utána internetet keressünk, de nem nagyon reménykedtünk, mert vacsora közben az eső elkezdett újra ömleni, majd nem sokkal később még rá is kapcsolt. A vacsoránk végére aztán elállt.
A közelben találtunk internetet is, így nem kellett gyalogolni egy kilométert, mint ahogy a térképünk alapján eredetileg gondoltuk.
Este a kevéssé száradó ruhák alatt feküdtünk le, bízva benne, hogy reggel el lehet majd őket rakni. Természetesen a ventillátor továbbra is teljes fordulaton üzemelt, annak ellenére, hogy nekünk nem lett volna rá igényünk.

 

Címkék: india siliguri

70161 km, Gangtok

2010.04.28. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Egész jó kis reggelit kaptunk, így az út végére csak meggondolták magukat, és nem éheztettek halálra. Felpakoltuk újra a cuccokat a szép új kölcsönponyva alá és elindultunk visszafelé. Az idő természetesen gyönyörű tiszta volt, csak hogy incselkedjen velünk.

Menet közben csak az út szélét lehetett látni, esetleg néha lepillanthattunk a völgybe, valamint ha az ember a végletekig kihasználta gerince rugalmasságát, felsandíthatott a hegyekre. Egyszer aztán egy ilyen kisandításnál a Kanchendzonga sandított vissza ránk, úgyhogy meg is állítottuk a kocsit, hogy csináljunk pár képet, meg egyáltalán, hogy megnézzük kiegyenesedve is. Ez a hegycsúcs a harmadik legmagasabb a világon, a K2, illetve az Everest után. Idefelé is erre jöttünk, de vagy nem nézett pont senki arra, vagy a felhők takarták el.
Pár perc után továbbindultunk, de nem mentünk túl sokat, egy kávézónál megálltunk, ahonnan talán még jobb kilátás nyílt a csúcsra. Vezetőnk alapvetően nem állt a helyzet magaslatán, sőt erősen úgy tűnt, hogy szeretne minél előbb visszaérni. Fel is tette a kérdést, hogy útközben ebédeljünk, vagy majd Gangtokban, mivel úgyis visszaérünk délre.
A visszaérkezés időpontját nem tudom, hogy honnan találta ki, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy délig nem teljesíthető a táv, még akkor sem, ha nem állunk meg sehol. A megállás nélküli autózás meg eleve nem szerepelt a terveink között, így is leginkább folyamatos autózás volt az egész út.
Miután megszavaztuk, hogy együnk Gangtokban, mégis inkább megálltunk ebédelni ugyanazon a helyen, mint idefelé. A kaja is ugyanaz volt. Vezetőnk megint eljátszotta, hogy megkérdezte mit kérünk, de nem tudta, hogy mi van. Mint kiderült volt csirke curry, vagy zöldség. Az utóbbi ugyanaz volt, csak csirke nélkül.
Ezután letérve a főútról felkanyarodtunk egy kolostorhoz. Sajnos a nevét nem tudtuk meg, ahogy azt sem sikerült kideríteni, hogy melyik szektához tartoznak a tibeti buddhizmuson belül.
A kolostor ugyan nem volt nagy, vagy különösebben érdekes, legalábbis a tibeti társaihoz képest, de legalább volt benne élet. Szerzetesnövendékek hajkurászták egymást az udvaron, az idősebbek éppen fákat ültettek, vagy építettek valamit.
Feltűnt, hogy az egyik gyereknek hosszú haja van. Egész lányos arca volt, ami a hosszú hajjal együtt mindenkit összezavart. Kiderült aztán, hogy ő valamelyik rimpoche reinkarniációja. Ettől vezetőnk láthatóan megzavarodott, és valamit arról habogott, hogy lehet, hogy megáld minket. Láthatóan a srác éppen nem volt áldós kedvében, inkább céltalanul ténfergett. Szívesen csináltam volna róla is egy képet, de a többi szerzetesre való tekintettel mégse mentem utána. A novíciusok viszont örömmel álltak modellt, és nagyon jót kacarásztak rajta, hogy én köszöntem meg a képet.
Hogy több látványossággal töltsük meg a hazavezető utat, megálltunk egy történelmi emlékhelyen, ahol Sikkim ősi lakói a lepchák és a kevésbé ősi lakói, a bhutiák kötöttek vérszerződést, hogy onnantól kezdve ne egymást gyilkolják, hanem valamely harmadik felet. A szerződés a mai napig érvényben van, ugyanis határidejének többek között a Kanchendzonga létezésének végét határozták meg, és hát pár órával korábban láttuk, hogy a hegy jól van, és növekszik, ahogy az egész Himalája teszi. India meg egyszer szépen el fog tűnni alatta, bár ez még elég sokára lesz, tekintve, hogy a lemeztektonika nem egy kapkodós dolog.
A szövetségkötés helyén egy sziklát állítottak, bár pontosan nem lehet tudni, hogy melyiket, mert van egy egész kupac. Mellette áll valami betonasztal vagy oltár, először azt mutogatta a vezetőnk, de fel kellett rá hívnunk a figyelmét, hogy egyik érintett nép sem ismerte a vasbetont akkoriban.
Innen már tényleg nem volt más hátra, mint visszakocsikázni. A város határában még megálltunk a Tashi kilátónál, de addigra előkerült a pára, így sokat nem láthattunk a völgyekből, a hegygerinc egyik oldalán Gangtok városa terült el, a másikon meg az út, amin jöttünk északról.
A terepjáró a parkolóházban rakott le minket, ahonnan indultunk. Mielőtt kiszállhattunk volna, még gondosan megfordult a tök üres épületben. Ehhez bekanyarodott a legtávolabbi zugba, majd az oszlopok közt három-négy tolatással fordult meg. Lehet, hogy azért kellett bemenni a legszűkebb helyre, hogy senki ne lássa a bénázást.
A szállodában volt üres szoba, amit ki is vettünk. Nem egy palota, de egy éjszakára megfelelt.
Vacsorázni leballagtunk a közeli étterembe, ahol döbbenten tapasztaltuk, hogy a wifinek se híre, se hamva. Magyarázat nem nagyon volt, csak valami olyasmit makogott a pincér, hogy hát nem érte meg. Nagyon nem értem, mert amíg volt, addig volt vendég, most meg üres volt a hely. Nagyjából azért, mert a kiszolgálás eléggé átlagos, a kaja viszonylag gyenge, az árak viszont az átlag felettiek. Mi is csak net miatt jöttünk.

 

Címkék: india gangtok

70040 km, Lachung

2010.04.27. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Az időjárás meglehetősen gyanús volt reggel. A völgy túloldalát csak sejteni lehetett, és a hegycsúcsok is csak itt-ott álltak ki a felhőkből. Ennek ellenére nagy reménnyel indultunk el a Zero Pointhoz. Mégiscsak kilométerekkel magasabban van, reméltük, hogy ott más lesz az időjárás.

Hosszan zötyögtünk az egyre szarabb úton, kanyart kanyar után véve, hogy lassan megjelenjenek az első hófoltok a távolban. Mediterrán kollégáink kétkedve fogadták, hogy az hó lenne, de megnyugtattam őket, hogy ebben a kérdésben mindenképpen nagyobb tapasztalattal bírunk náluk. Újabb pár száz méter szintemelkedés után egy kanyarban előbukkant a Zero Point, ami azt hiszem tulajdonképpen egy hágó. Itt már nem volt kétséges, hogy mi fehérlik. Külföldi nem nagyon volt, indiai annál több. Eljöttek megnézni, hogy milyen is az a hó. Legtöbbjüknek elképzelése sem volt arról, hogy mi a hideg. Sokan olyan tájakról jöttek, ahol télen se megy harminc fok alá a hőmérséklet. Úgy gondolták, hogy a szandál zoknival már tökéletesen meg fog felelni, ruházatként meg nyilván itt is jó lesz a szári. Nem tudom, mit élhettek át, mert mi is majd megfagytunk. A plusz nyolc-kilenc fok, a szél dermesztő volt a már megszokott nyár után, pedig mi azért lényegesen jobban fel voltunk öltözve.
Hogy a hóba ugrálhasson az ember, át kellett vágni a völgy alján és átegyensúlyozni egy itt-ott befagyott patakon, ugyanis az innenső hegyoldal déli kitettségű volt, a hó már elolvadt rajta. A patakba gyakorlatilag az összes indiai belelépett. Aki szandálban volt, az ezekután levette a zoknit, akit meg valami felkészültebb cég hozott, az kiöntötte a vizet a kölcsön gumicsizmából. Harminc méterrel lejjebb egyébként könnyedén át lehetett sétálni. Mondjuk így kevesebb volt a kaland.
Kicsit felkaptattunk a hegyoldalba, ahol 4853 méteren hógolyóztunk egy kicsit, meg csúszkáltunk a hóban. Közben a felhők is megérkeztek, elborítva körülöttünk minden hegyet, majd elkezdett szemerkélni a hó.
Lassan elindultunk vissza a kocsihoz, de tényleg lassan, mert az egyik izraeli lány számára kevésnek bizonyult a rendelkezésre álló oxigén. A nagy hógolyózás után kis híján elájult. A férjével ketten támogattuk el az autóig. Nagyon nem volt megijedve, bár elég rosszul nézett ki. Az arca teljesen fehér volt, a szája meg lila. Azt mondta, simán le tudott volna feküdni a hóba aludni egy kicsit. Mikor pár száz méterrel már lejjebb jobban érezte magán, azért panaszkodott, hogy miért nem fényképeztük le. Na, mondom, valaki a saját maga katasztrófaturistája!
Ahogy mentünk lefelé lassan elfogyott a hóesés, de szerencsére nem úgy, hogy esőbe váltott volna. Folyamatosan jöttek a felhők, és látványosan buktak át a havas hegycsúcsokon, egyre lejjebb gomolyogva.
Napirendünkben szerepelt egy melegvizű forrás meglátogatása is, ennek megfelelően fürdőruhával, törölközővel felfegyverkezve érkeztünk, de útikönyvünket elolvasva sejtettük, hogy nem akarunk majd fürdeni. Igazunk lett. Egy lerobbant épületben egy enyhén kénes szagú, langyos vízzel teli kétszer két méteres medence jelentette a melegvizű forrást. Leszavaztuk a fürdést, ami a vezetőnknek nem fért a fejébe, és inkább a rododendronokat választottuk. Ebben a völgyben ugyanis rengeteg van belőlük és pont most virágoznak. Felfelé jövet láttunk is egy részt, ahol különösen sok volt belőlük, oda tartottunk. Közben a felhők nem hagytak fel terveikkel, és egyre lejjebb ereszkedtek.
Egy réten telepedtünk le, vezetőnk előszedte az ebédünket, és nekiálltunk falatozni. Elég hideg volt, de érdekes módon a földön ülve nem fáztunk. Talán azért sem, mert jó vastag moharéteg volt alattunk, meg benyomtunk néhány hangyákkal dúsított, meleg teát is.
Mire befejeztük az ebédünket, a felhők köddé váltak. Sajnos úgy, hogy leereszkedtek a földig. Mindenki meg akart fagyni, elment a kedvünk a sétától, pedig az úttal párhuzamosan egy gyönyörű, kiépített sétaút vezetett lefelé. Kicsivel később az eső is eleredt, így semmi esély nem maradt rá, hogy gyalogoljunk legalább egy keveset. Ugyan az idő nem volt szép, a táj mindenképpen érdekes és misztikus látvány volt a ködbe vesző jakokkal.
Lachungban még elmentünk megnézni egy tibeti kolostort. A kapun még bejutottunk, de a templom zárva volt. Vezetőnk nem tudott senkit előkeríteni, aki kinyitotta volna, így csak kintről néztük meg. Ekkor aztán előkerült két ember, de csak azért, hogy lebasszannak, hogy minek jöttünk be, mikor zárva volt a kapu. Hát, mondjuk az, hogy be volt retesztelve, sokat nem jelent, én is kinyitottam volna! Összességében nem voltak túl barátságosak, nem engedtek be, pedig biztos volt kulcsuk.
Szállodánkban az az öröm ért minket, hogy volt áram, így neki is álltam feltölteni minden akkumulátort.
Vacsoráig még volt bőven idő, ittunk egy teát, olvasgattunk, aztán még kaja előtt néhányan kocsival leugrottunk a faluba tongbát inni, ami a helyi szeszes ital. Egy magánház konyhájában találtuk magunkat, egy-egy nagy fakorsóval, amiből bambusz szívószál állt ki. A korsó színültig volt kölessel, amit felöntöttek forró vízzel. Hogy hogyan készült, az nem derült ki. A lé kiszívogatása után fel lehetett tölteni vízzel, és folytatni az ivászatot. Nem volt túl erős, de határozottan lehetett érezni, hogy van hatása. Ez azt hiszem köszönhető volt a tengerszint feletti magasságnak, és annak, hogy éhgyomorra ittuk.
Kifelé menet a sötétben aztán jól lefejeltem a kapufélfát, amit mindenki egyből a tongba rovására írt, én viszont a teremtőt tettem felelőssé. Különösen kellemes volt az eset, mert előző nap alaposan le is égtem. Minthogy hűvös volt, elfelejtettem, hogy ez nem jelenti azt, hogy árnyék is lenne.

 

Címkék: india lachung

süti beállítások módosítása