Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

67198 km, Agra

2010.04.11. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Még a Nap előtt keltünk, hogy hatra a Taj Mahal kapujánál lehessünk. A sorban kb. az ötödikek voltunk. A hátunk mögött pár perc múlva megjelent az úton a tömeg, azon emberek tömege, akik nem voltak annyira előrelátóak, és még jegyet kellett venniük.

A kapu még zárva volt, kipakolták az információs táblákat, kordonokat, bekapcsolták a fémkereső kaput, vakaróztak. Egy bő negyedóra elteltével aztán elkezdték beengedni a tömeget. Talán mondanom sem kell, hogy nem ment simán. Nem esküdnék meg, hogy ugyanaz a rendőr motozott-e meg, akitől este megkérdeztük, hogy mit lehet bevinni, de kitalálta, hogy a ledes lámpa az tilos, mert az és kész, a közeli boltban megőrzik nekem. Közben mögöttem már nyilván kilométeres sor állt. Elmentem hát a boltba, ahol félrerakták egy polcra a lámpát. A sort megkerülve visszamentem, újabb motozás során kitalálták, hogy a GPS-t sem vihetem be, mert „azzal bármit be lehet indítani”, és különben is, semmilyen elektromos eszközt nem lehet bevinni telefonon és fényképezőn kívül. Azt hittem felrobbanok, de nem tehettem semmit, mentem még egy körre a boltba. Nyilván tegnap még nem tudták, hogy ma már nem lehet bevinni elektromos eszközöket. Újabb motozás után végre beengedtek. Azért azt megjegyezném, hogy a két boltba rohangálás után nem néztek már újra a táskámba, és a fémdetektoron sem kellett átsétálnom. Szóval az extra biztonsági előírások direkt kedveznek a terrorizmusnak. Csak kell két egyforma hátizsák. Az eddig látott összes terrorellenes intézkedés lószart nem ér, csak az emberek életét keseríti meg. A reptereken már az ember seggébe is benéznek, de némi kp. ellenében bármelyik országban beszerezhető egy vállról indítható rakéta, aminek megvan az az előnye is, hogy akció után haza lehet menni az asszonyhoz, és nem egy kis vödörben foglalják össze a maradványait a végrehajtó személynek. Nem mintha tippeket szeretnék adni, ezekre a dolgokra egy óvodás is rájönne.
Kellőképpen felhúztam magam megint, pedig százszor elhatároztam már, hogy nem idegesítem fel magam az indiaiak hülyeségén. A kapun belépve elénk tárult a Taj Mahal, és ez azért elég sikeresen lenyugtatott.
Ezzel a kis fel-alá rohangálással elment kis idő, de még így is kevesen voltak, nem kellett tolakodni, hogy klasszikus vízben tükröződő Tajos képek készítéséhez. Lehet, hogy a téma már elcsépelt, de kit érdekel, szép! A nap éppen kelt, még épphogy csak megvilágította a kupolákat, amik ettől kaptak egy halvány rózsaszín árnyalatot.
Elindultunk a vízmedencék mellett, közben a Nap keményen jött felfelé. Minél közelebb van az ember az egyenlítőhöz, annál gyorsabb a napkelte, illetve a napnyugta. Északon elszöszöl, mire végre eltűnik a horizonton, de itt nem átlósan mászik ki a láthatár mögül, hanem szinte függőlegesen fellövik.
Félúton van egy kis emelvény, ahonnan kitűnő kilátás nyílik a Tajra, és a tükröződés is tökéletes. Legalábbis addig, amíg be nem kapcsolják a szökőkutakat, ami ha jól tudom, nyolckor történik. A hátunk mögött a kapunál már nagy volt a tolongás, mindenki próbálta kiharcolni a helyét, hogy elkészíthesse a maga fotóját. Eszembe is jutott, hogy egy lapos kaviccsal most nagyon sok embert lehetne feldühíteni.
Mire felmásztunk a platformra, amin az épület áll, már egészen aranyszínűnek látszott. Azt kell mondanom, hogy messziről látszik csak igazán. Közelről viszont előjönnek a részletek, mint például az aprólékos féldrágakő-berakások a fehér márványban.
Bent, a kupola alatt van Mumtaz Mahal sírja, és mellé meg benyomták férjét, Shah Jahant is. Ezzel ugyan kicsit felborult a szimmetria, de megspóroltak egy síremléket. A temetésről fia, Aurangzeb gondoskodott, akivel a viszonya nem volt felhőtlen. Konkrétan élete utolsó nyolc évét a saját várában bebörtönözve töltötte, mivel a fia úgy látta, hogy túl jó egészségnek örvend, így fennáll a veszélye annak, hogy ő soha nem jut hatalomra. Amúgy a sírkövek alatt nincs senki, a valódi sírok az alagsorban vannak.
A Taj Mahal mellett van egy vörös homokkőből épült mecset is, aminek a tükörképe megvan a másik oldalon is, csak a szimmetria kedvéért. Az nem mecset, mert egyszerre csak az egyik tud Mekka felé nézni, ami Agrától pontosan nyugatra van.
Üldögéltünk itt is, ott is, de aztán csak kiballagtunk. A cuccaimat épségben visszakaptam a boltban és furcsa mód nem kértek érte pénzt, de még csak azt se erőltették, hogy nézzem végig az árukészletet.
Elautoriksáztunk a buszállomásra, hogy a tíz kilométerre lévő Akbar mauzóleumához menjünk. Az információnál a fickónak fogalma nem volt, hogy miről beszélünk. Megmutattam az útikönyvet, el is olvasta a teljes bejegyzést, de csak ingatta a fejét. Furcsa, mert a könyvünk szerint erről az állomásról mennek a buszok, ami ha tévedés is, azt jelenti, hogy évente több tízezer megtévesztett ember keresi ugyanezt a buszt. Mellesleg Akbar legalább annyira ismert, mint Mátyás király Magyarországon.
Természetesen félóránként mennek buszok Delhibe, amik ott mennek el a mauzóleum előtt, mikor jöttünk láttuk, de azok nem voltak hajlandóak elvinni. Ha már a buszállomáson voltunk, elhatároztuk, hogy elmegyünk Fatephur Sikribe. Erről már tudott az öreg, de hogy busz mikor megy, azt nem tudta megmondani, csak hogy jön majd, várjunk csak, szólni fog. Persze nem szólt, csak azt láttuk, hogy mindenki megindul. Megkérdeztem, hogy az a busz az? Igen. Nem az volt. Na, ezért van az, hogy Enquiry-nek hívják, és nem Information-nek azokat a bódékat, ahol kérdezni lehet.
Fatehpur Sikri csak negyven kilométerre van Agrától, - bár egyik irányból negyven van kiírva, a másikból harminchat -, de egy óra mire odavergődik a busz. A város szokás szerint fővárosnak épült, csak nem lett az. Az indiai uralkodók szerettek ilyen nagyívű elbaszott projekteket futtatni. Mikor Akbar, - akiről a buszállomáson nem hallottak – Sikriben meglátogatott egy szentet, az fiút jósolt neki. Mikor aztán meglett a fiú, menten épített ide egy fővárost, palotakomplexummal, óriási mecsettel meg mindennel, ami kell. A vízellátás sajnos nem volt része a terveknek, úgyhogy mikor tizennégy évvel később Akbar meghalt, az udvartartás összecsomagolt, és elhúzott a fenébe.
A mecsetet látogattuk meg először. A hőmérséklet szépen felment ma is 40°C-ig, ami nem csak azt jelenti, hogy izzadtunk, hanem azt is, hogy a vörös homokkőből készült udvaron nem lehetett járni, olyan forró volt. Keskeny rongyszőnyegösvényen közelítettük meg a szent sírját, aki fiút jósolt Akbarnak. Ma is sok gyermektelen nő jön ide, hogy kis madzagot kössön a kőrácsos ablakokra, hátha attól majd jobb lesz.
Az árkádok alatt, az árnyékban körbejártuk a mecsetet. Közben megpróbáltak eladni nekünk párszáz kőtojást, amit aprólékos munkával üregesre, csipkésre faragtak. Nem is lenne nagyobb büntetés, mint egy ilyet cipelni az út hátralévő részén. Valószínűleg a hazaúton törne össze. Meg aztán szép is.
A palota nemcsak Akbar palotáját jelenti, rögtön felhúzott még hármat a három feleségének, akik közül egy muzulmán volt, egy hindu, egy meg keresztény. Utóbbit már akkor is be lehetett szerezni Goán, ahol viszonylag korán letelepedtek a portugálok, akik egészen 1961-ig ott is maradtak.
Érdekesek a paloták, teljesen más a stílusuk, mint az eddig látottaknak. Az egészet leginkább az határozta meg, hogy árnyékot adjanak és járjon a levegő. A tájolás is olyan, hogy az uralkodó szélirány átjárja. Nem is annyira paloták, inkább pavilonok.
A palotából leereszkedtünk a bazárba, ami nagyon is mai. A buszállomáson indulásra készen várakozott egy roncs. Ha beszáll az ember, akkor lesz normális helye, de meleg van, ha nem, akkor rambózni kell felszálláskor. Végül a beülés mellett döntöttünk, így volt alkalmunk megcsodálni a gépszörnyet. Valószínűleg egyszer már rommá tört, mert a motor beindítása után jól látható volt, hogy minden része külön életet él. Sofőrünk a kuplungot csak lábtartónak használta, a kényelemről meg a sarka alá rakott tégla gondoskodott. Meglepő, de visszavitt Agrába.
A buszállomásról gyalog indultunk el, de csak azért, hogy útközben együnk valamit. Ilyenkor persze az összes étterem elbújik. Kettőt láttunk ugyan, de nem vállaltuk. Abban a kajáldában lehet a legjobb ételmérgezéseket beszerezni, ami olcsónak néz ki, mégis üres.
Egy idő után feladtunk, és autoriksával az Agrai erődhöz vitettük magunkat. Ez is fut Vörös erőd néven is, mint a Delhiben található rokona, amit szintén a Mogulok építtettek.
Végigjártuk a palotákat, mecseteket, kibámultunk az erkélyen, ahonnan Shah Jahan nézte a Taj Mahalt palotafogsága idején, jobb dolga nem lévén. Azért nem kell azt gondolni, hogy egy vasláncra verve sínylődött egy tömlöc mélyén, csak igen limitált volt a mozgása.
Mellesleg nem a Taj Mahal volt élete legköltségesebb beruházása, vagy inkább hóbortja, hanem a híres Páva trón, ami becslések szerint kétszer annyiba került, mint a Taj. Sajnos ma már nincs meg, lenyúlták a perzsák, és szétszerelve, alkatrészként adták el.
A várból gyalog mentünk haza, mivel egy szép hosszú park húzódik gyakorlatilag a Taj Mahalig, aminek a közelében lakunk. Az út mellett arra lettünk figyelmesek, hogy a fákon baromi nagy gyümölcsevő denevérek lógnak. Hát, ha a denevér bőregér, akkor ez bőrkutya. Azt hiszem, nevezik is repülő kutyának, bár angolul flying fox, ami ugye róka. Mindegy, szőrös és repül. Kicsit közelebb mentem, hogy csináljak pár képet, amitől teljesen bepánikoltak, úgyhogy hagytam is őket békén. Jó szar képek lettek egyébként.
A szállodában alig vártuk, hogy kihozzák a vacsoránkat, amit a tetőteraszon fogyasztottunk, ahonnan a Taj Mahalra lehetett rálátni.
Azt gondolná az ember, hogy a világ legszebb épületének a környéke is méltó a címhez, de nem. Itt is nyílt csatornákban folyik a szennyvíz, tehenek és bivalyok kóborolnak az utcákon, és égő szemét bűze tölti meg a levegőt. Hihetetlen, hogy évente két és fél millió turista fordul itt meg (a város lakosságának duplája), mégsem sikerült kiganézni a környéket.

 

Címkék: india agra

67106 km, Agra

2010.04.10. 11:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel nyolcra értünk Delhibe. Hihetetlen, de sikerült valamennyit aludnom, nem úgy, mint G-nek. A magánbuszok természetesen nem a buszpályaudvarra érkeznek, hanem valami hátsóudvarban egy szemétdomb mellett pakolják ki az utasokat, de szó szerint. Ez a szemétdomb most kivételesen nem volt messze az állami buszpályaudvartól, történetesen attól, amelyikről múltkor megállapítottuk, hogy a világ legundorítóbb buszpályaudvara. Már céltudatosan mentünk, hogy egy kávé után megtudakoljuk mi a helyzet a buszokkal. Kiderült, hogy erről a pályaudvarról nem megy busz Agrába. Két helyről is megerősítették a tényt, ami már jelentett valamit. A másik buszállomásról csak annyit tudtak mondani, hogy messze van. Szerencsére informátorom elejtett valamit a prepaid autoriksákról is, így azok keresésére indultunk.

Ha külföldiként csak úgy megalkuszunk egy járgányra, az biztos, hogy legalább ötször annyi lesz, mint amennyit a hivatalos bódéban fizetnénk. Itt viszont ugye volt hivatalos bódé, és mivel nem egy turisták által gyakran látogatott hely, a sofőr sem próbálkozott mindenféle idegesítő és átlátszó trükkel, a teáját felhörpintve be is pattant, hogy a város másik végébe furikázzon minket. Pontosan az agrai busz mellett rakott ki. El se tudtuk volna véteni, a kalauz az ajtó mellett üvöltötte, hogy gragragragragra!
Indulás előtt még beszereztem egy kiló narancsot, más ehetőt nem találtam, ami ne lett volna határos egy öngyilkossággal. Vizet is vettünk, de gyanúsan olcsó volt. Mire visszamentem a buszhoz, G már felbontotta. Azt mondta, hogy reccsent, sőt a szokásos fólia is rajta volt. Ennek ellenére, gyanakodtam és az üvegbe nézve azt láttam, hogy apró fehér biszbaszok lebegnek benne. Legalább csapvízzel töltenék után, a tetvek! Eredetileg azt gondoltam, hogy biztos valahonnan lopták a vizet, azért adják a szokásosnál olcsóbban. Ezek szerint már az sem garancia, hogy a kupak le van fóliázva. Hihetetlen, hogy három rúpiáért hajlandóak megmérgezni. Ugyan csak a felét ittuk meg, de estére megvolt a hatása, szerencsére nem a tartós fajta.
Agra ugyan nincs túl messze, de egy egész éjszakás buszozás után még pár órát tölteni egy ordinary (Európában extraordinary) kategóriájú buszon, az kicsit fárasztó.
Természetesen most is valami teljesen ismeretlen helyen raktak ki, még véletlenül sem egy buszállomáson. Gyorsan találtunk autoriksát, egész normális áron, bár nem egészen oda vitt, ahova szerettük volna, így némi fel-alá mászkálás után inkább fogtunk egy másikat, ami a célhoz juttatott. Így már nem volt annyira olcsó, de hát itt a nyár, újra negyven fok van, ez pedig nem kedvez a gyaloglásnak.
Délután elmentünk jegyet venni a Taj Mahalba, hogy reggel ezzel már ne kelljen szórakozni. A kapu és a jegypénztár között ugyanis kb. egy kilométer van. Ráadásul hajlamosak a kapunál közölni, hogy ezt-azt nem lehet bevinni, sétálj vissza a jegypénztárhoz, ahol van csomagmegőrző. Ennek elkerülése érdekében megkérdeztük, hogy mit nem lehet bevinni. Felsorolták, hogy ételt, dohányt, fotóállványt, nagy táskát. A biztonság kedvéért a bejáratnál is megkérdeztük ugyanezt, mert mit tudhat egy irodakukac a való életről, azt csak a beléptető rendőrök ismerik. Meglepő módon szinte szóról szóra ugyanazt mondták. Egyre nem tudtak válaszolni, hogy mikor nyitnak. Hat és fél hét között valamikor.
A megszerzett információk birtokában reggel háromnegyed hatra állítottuk a vekkert.

 

Címkék: india agra

66488 km, Úton

2010.04.10. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A napi útvonal legtávolabbi pontjára vitettük magunkat, a Mata templomhoz. Ez egy hindu templom, amit a XX. századi női szentnek, Lal Devinek szenteltek. Kicsit agyament a dolog, mert ez egy barlangtemplom, amit egy emeletes házba zsúfoltak bele, mivel a sík vidéken nem akadt barlang.

Természetesen a cipőinket a megőrzőben hagytuk, és úgy caplattunk át az út túloldalán álló templomhoz. Hindu templomokba mindig öröm belépni, olyan mocskosak. Szent vagy sem, a templom szépen reprezentálja az egész országot. Ételmaradék széttaposva mindenhol, ahol esetleg nem, ott is ragad a padló, és általában látszik, hogy ha takarítanak is, az mindennek az egy darab ronggyal történő végignyalását jelenti.
Ahogy beléptünk, egyből integettek, hogy merre tartsunk, hol kezdődik a hosszú folyosó, ami néha erkély, néha szentély, néha meg szűk alagút, mintha tényleg barlang lenne. Aztán egyszer csak egy nyolcszögletű üvegfolyosóban találjuk magunkat, majd később megnézhetünk két sor lingamot üveg mögött. Kedvenc díszítési mód a templomban a tükörcsempe. Szürreális az egész! A végén még egy mesterséges patakon is végig kellett gázolni, hogy aztán újra a fő szentélyben lyukadjunk ki. Betépve nem ajánlom senkinek, egy hétig rémálmai lesznek, és azt se fogja tudni, hogy megtörtént-e a dolog, vagy csak álmodta!
Gyalog indultunk a Ram Bagh parkba, ahol a Maharaja Ranjit Singhnek szentelt panorámát, pontosabban egy egész sort diorámát lehet megnézni, de menet közben aztán megadtuk magunkat egy biciklis riksásnak, nem volt ugyanis annyira kellemes a séta az út szélén. Ranjit Singh úgy tűnik, hogy a szikhek Mátyás királya volt.
Jó pár jelenetet megörökítettek kicsiben, meg egy Feszty körkép jellegű is van, csak itt a kör mentén nem egy jelenet szerepel, hanem négy, de szépen összefolynak. A méretarányok nemigen stimmelnek, az egész olyan kis költségvetésű jelleget sugároz. Szóval inkább a vidámparkba való lenne, nem nemzeti büszkeségnek.
A parkból viszont már tényleg gyalog mentünk tovább a Sri Durgiana templomhoz, amit szerényen csak Ezüst templomnak hívnak a hívő hinduk. Valahogy pont olyanra sikerült, mint az Arany templom, csak hát ez hindu, Durga istennek szentelve. Itt is van tó a közepén templommal, ami egyébként aranyozott, csak az a név már foglalt. Hogy legyen valami ezüst is, a kapuk ezüstlemezzel vannak borítva, illetve szép domborművekkel.
Úgy terveztük, hogy megvárjuk az esti kántálást, de közel sem volt annyira kellemes a hely, mint amiről koppintották, és egy órát kellett volna várni. Inkább átgyalogoltunk az eredetihez, hogy ott várjuk meg a naplementét.
A bazáron keresztül mentünk, ami tájékozódási szempontból nem egy egyszerű dolog, még akkor sem, ha GPS van az embernél. A forgalom se sokkal jobb a keskeny utcácskákon, mint a nagy utcákban. Ugyan kevesebb az autó, de motorosok itt is vannak és áruval feltornyozott riksák is előkerülnek az ember háta mögül. Ha oldalt megjelenik egy izzadó riksás, azonnal félre kell ugrani, mert mögötte érkezik a tonnás teherrel megrakott tricikli hátulja, ami értelemszerűen szélesebb.
Az Arany templomban most is sokan voltak, sőt, még többen is, mint tegnap, lévén szombat este. Ezzel nagyjából el is dőlt, hogy látni fogjuk-e magát a templomot belülről. A tó partján üldögélve, néztük, ahogy a lemenő nap sugaraiban csillogó templom tükröződik a vízen. Meg néha a sorra is ránéztünk, és mivel nem látszott, hogy mozdulna, végleg letettünk a templombelső megtekintéséről
A nagy bámészkodásunk közepette leült mellénk egy férfi, akivel beszélgetni kezdtünk. Szimpatikus volt, egyáltalán nem nyomult, és nem tért semmilyen üzleti ajánlatra, ilyenre eddig csak egyszer volt példa Indiában. Többen is megerősítették már, hogy a szikhek valahogy sokkal normálisabbak, mint a hinduk.
Mesélte, hogy az ingyenkonyhán minden nap több ezer adag ételt készítenek, még chapatigép is van, ami percenként 100 chapatit süt. Rögtön el is vitt megmutatni. A konyhába simán beengedtek. Nem mondanám, hogy nagy tisztaság uralkodott, de még mindig sokkal jobb volt a helyzet, mint a legtöbb étteremben, ahol beláttunk a konyhába.
A chapatigép ontotta a lepényeket, az önkéntesek rakták halmokba őket, illetve a gép másik végén töltötték bele a tésztát. Egy másik konyhában irdatlan nagy üstökben főztek. Minden nap mást főznek, nem állandóan ugyanazt és mindenkit szívesen látnak itt is és a zarándokszálláson is, hiszen ez nem szikh templom, hanem isten háza.
Mikor indulnunk kellett, elkísért a kapuig, ott búcsúztunk el. Még elszaladtunk vacsorázni, aztán a visszamentünk a hátizsákjainkért, és átvonultunk a jegyirodához, ami egy asztal az utcasarkon.
Itt betuszkoltak két másik utassal együtt egy autoriksába a sofőrnek meg bemondták, hogy hova vigyen minket. Út közben majdnem elhagytuk a cuccainkat, mivel kinyílta a hátsó ajtó. Nem volt probléma, az út hátralévő részén tartottam kézzel.
A fél tizenegyre beharangozott busz megérkezett tízkor és miután beszálltunk el is indult. Messze volt a deluxe kategóriától, mondjuk úgy húsz év távolságra. Ráadásul a leghátsó ágyra kaptunk jegyet, az meg jó pattogós. A busz egyébként semi-sleeper kategóriába tartozott, amiben ugyanúgy ülések vannak, mint a normál buszokban, de az utasok feje felett még ágyak is be vannak szerelve. Mindenki választhat, hogy hova vesz jegyet.
Természetesen a korai indulást a város szélén való céltalan álldogálással gyorsan kompenzáltuk.

 

Címkék: india úton

66411 km, Amritsar

2010.04.09. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Tudtunk volna aludni, de áramszünetre ébredtünk. Arra úgy lehet ébredni, hogy beindítják a generátort az ajtó előtt. Mellesleg a generátor arra utal, hogy nem olyan ritka esemény az áramszünet.
Ha már így felébredtünk, összeszedtük magunkat, amúgy is érdemes volt lelépni, mert kezdett nagyon meleg lenni. A tegnapi reggeli 13 °C után ma 31 °C fogadott az utcára kilépve.
Első utunk Amritsar fő nevezetességéhez vezetett, az Arany templomhoz. Ez a szikhek legszentebb helye, ennek megfelelően sok a turbános ember az utcán.
Nem volt egy nagy túra, gyakorlatilag csak a szomszédba kellett átsétálni. Természetesen a cipőt le kellett adni, a táskát ellenőrizték, meg volt a lábmosás is, bár a kézmosóhelyet valahogy kihagytuk, nem tudom hol lehetett. A táskaellenőrzés elég vicces, hiszen a hívők legtöbbjénél hagyományosan van egy tőr, jobb esetben egy kard, amit bevihetnek.
A bejárat egy sor lépcső felfelé, aztán ugyanannyi lefelé. Így aztán kintről nem lehet látni, hogy mi van bent, csak a lépcső tetejére érve tárult a szemünk elé maga az Arany templom a Nektár tó közepén. Nem okozott csalódást. Maga a város is erről a tóról kapta a nevét.
A szent medence partján nem illik üldögélni, lábat belelógatni meg pláne nem, de még a gyerekekre is rászólnak az őrök, ha kicsit is úgy néz ki, hogy amit művelnek az nem szent alámerülés, hanem lubickolás.
Az emberek nem sokat teketóriáznak, alsógatyára vetkőznek és mennek fürdeni. Természetesen a turbán marad, a kést, - ami normálisan a vállukon átvetve lóg – a pántjánál fogva a turbánra tekerik. Nyilván fegyvertelenül fürdőzni balgaság. Tradicionális viseletükhöz tartozik még az acél karkötő is, amit az egyéb kellékekkel együtt a városban bárhol meg lehet venni. A fürdés utáni visszaöltözésből sem csinálnak nagy ügyet, egy törölközőt maguk köré kerítve száraz gatyát vesznek fel, A nők részére elkerített rész van, ahol a fene tudja mit csinálnak.
Sétáltunk két kört a tó körül, néha leülve. Néztük a vonuló hívőket, akik szintén a tó körül köröztek. A templom, ami nevéhez híven tényleg arannyal van borítva, a tó közepén áll, egy szigeten. Egy hídon át lehet bemenni, de erről átmenetileg letettünk, mivel több száz ember várt arra, hogy bejusson, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy gyorsan haladna a sor.
A szikhek egyébként szimpatikusak. Például egyáltalán nem köpködik össze bétellel a templomukat, igaz nem is rágnak bételt, meg nem is dohányoznak, sőt nem is isznak. Elvileg. enni azért esznek, sőt a templomban ingyenkonyha is működik, ahol naponta több ezer zarándokot szolgálnak ki, beleértve azokat is, akik a legkisebb mértékben sem szikhek, egyszerűen csak turisták, legyenek indiaiak vagy külföldiek. Ugyanígy van ingyen szállás is, bár mellőz minden luxust. Férfiak és nők elkülönítve aludhatnak hatalmas dormitóriumokban. Itt is szívesen látnak külföldieket is, bár azt hallottuk, hogy nem árt a holmira nagyon figyelni.
A templomban működik egy múzeum is, ahol festményeken mutatják be a szikhek üldöztetéseit. Mint minden kisebbség, ők is szívtak eleget, régen a vallásuk miatt, nem annyira régen meg azért, mert kitalálták, hogy kellene szikh állam. A mártírok válogatott kínzásait ábrázoló festmények sora után következtek azok, akiket már a britek mészároltak le, majd a végén azok, akiket az indiaiak. A képeken és a feliratokon lehetett némi túlzást érezni, de ez természetes.
Két ronda eset történt egyébként a huszadik században a szikhekkel. Az első még 1919-ben, mikor a britek hoztak egy törvényt, miszerint szükség esetén bírósági eljárás nélkül is be lehet börtönözni indiaiakat. Nem ez volt az igazán ronda dolog benne, hanem az, hogy mikor a szikhek egy parkban tüntettek ez ellen, akkor a britek – állítólag – figyelmeztetés nélkül a tömegbe lőttek. Ami igaz, az igaz, nem egy lövés volt, mivel a falakkal körülvett parkban 400-an haltak meg azonnal, és a halálos áldozatok végső számát 1500-ra becsülik. Szóval ronda vérfürdő volt. Ma is ég egy láng, az áldozatokra emlékezve. Mellesleg ez volt az az esemény, aminek hatására Mahatma Gandhi meghirdette polgári engedetlenségi mozgalmát, mondván, hogy egy ilyen kormánnyal bármilyen módon is együttműködni bűn. Ennek ugye az lett a vége, hogy a britek kénytelenek voltak lelépni.
A második is kapcsolódik a Gandhi névhez, csak Indira Gandhiéhoz. A ’80-as években is felmerült, hogy kellene az a szikh állam, és Mahatma erőszakmentességét kicsit felfüggesztve Indira tankokkal ment érvelni Amritsarba. Az Arany templom is megsérült elég rendesen akkoriban. A templom rongálását ugyan kijavították, de a szikhek annyira ki voltak bukva, hogy visszabontották, és inkább megcsinálták maguk. A templomot ért támadás utáni zavargásokban kb. 3000 ember halt meg, többségükben szikhek. Indira nem tanult a britek esetéből, pedig most is visszanyalt a fagyi, sőt, inkább keményen harapott. Nem számot ugyanis a drága asszony azzal, hogy a testőrei is szikhek. Isten nyugosztalja!
Még a parkban üldögélve meg szólítottak minket magyarul. Egy olvasónk talált ránk. Sokat nem tudtunk beszélgetni, mivel egy csoporttal jött, és bájos (szőkített, dauerolt, műkörmös, kicsi, formátlan és rosszul öltözött) idegenvezetője diktálta a tempót, mennie kellett. A hírek szerint a hölgyemény idegenvezetőnek pont annyira alkalmas, mint fotómodellnek.
A parkból átsétáltunk a bazárba, ami tulajdonképpen csak a sebesség miatt séta, mert a forgalom miatt olyan stresszes, mint valami gladiátor-kiképzőpálya.
Eredetileg fogkrémet meg sampont akartunk venni, de végül csak a ruhákat néztük végig. G kigondolt magának egy indiai szerelést, de sajnálatos módon konkrét elképzelései vannak, így nehéz a beszerzés.
Az eladókat nem nagyon zavarja, hogy mit akar a vevő, ha nincs olyan, akkor kipakolnak másmilyent. Kicsit fárasztó, hogy mikor kéket kérünk, pirosat adnak, majd mikor szólunk, hogy ez piros, akkor ingatja kicsit a fejét, majd diadalittasan előránt egy sárgát.
Amúgy érdemes odafigyelni, hogy mit vesz meg az ember. Nevetséges áron lehet ruhát kapni, de annak a minősége is nevetséges. Az öltések centi hosszúak, kanyarog a varrás, jó, ha az anyag széle vissza van hajtva, beszegve viszont soha nincs, úgyhogy mindenhol lógnak belőle a cérnák, szálak. Lehet viszont félkész ruhát kapni. A 2,5 méteres anyag szépen ki van hímezve, rávarrva a szegély, meg minden, ami kell, otthon csak ki kell vágni, és kicsit igényesebben összevarrni, mint egy gyárban. Ehhez viszont kellene valami szabásminta, és nem valószínű, hogy a Burdában lenne shalwar kamiz.
A bazárlátogatás után kis pihenőt tartottunk, de tényleg csak rövidet, mert befizettünk egy fuvarra a pakisztáni határig, hogy megnézzük a határzárási ceremóniát.
Érdekes, mert tavaly júniusban láttuk a másik oldalról, csak hát azóta megkerültük a Himaláját. Alig harminc kilométer megtétele után elértük a problémás vonalat. A pakisztáni oldallal ellentétben itt nem kértek pénzt, igaz Pakisztánban is csak valami nevetséges összeget kellett fizetni. Ezzel véget is ért az India javára írható dolgok listája.
Míg Pakisztánban VIP helyre ültettek minket, itt csak szivattak. Például nem lehet bevinni táskát, de csomagmegőrző nincs. Pontosabban két asztal van kirakva, az a csomagmegőrző, mögötte álldogál egy tróger, aki beszedi a pénzt. Végül találtunk egy helyet, ahol kicsit jobban voltak őrizve a cuccaink, ott lepengettük a pakisztáni belépőnek legalább a tízszeresét és bementünk. A bejáratnál még a pattogatott kukorica zacskóját sem engedik be, így aztán aki vett, az onnantól a kendőjében vihette. Van egyébként fémkereső kapu, de senkit nem érdekel, hogy mitől sípol, aztán van motozás, de ott se érdekel senkit, hogy az, ami a zsebemben van, mi lehet, vagy hogy a nyakamban mi lóg. Megcsipogtattak, megtapiztak, rendben, részükről letudva. Felmásztunk a tribünre, de egyáltalán nem volt hely, úgyhogy lejöttünk. Ekkor egy katona megmutatta, hogy merre menjünk. Egy sorompó alatt átbújhattunk az útleveleink bemutatása után, hogy egy titkos, üres lelátóhoz jussunk. Itt aztán újra megnézték az útlevelünket, utána felülhettünk a betonlépcsőre egy olyan helyre, ahonnan semmit nem látni. Persze a többi hely sem volt jobb, de mondom, Pakisztánban székekre ültették a külföldieket, ráadásul közel az eseményekhez.
Összességében sokat ültünk a betonon, aztán mikor végre elkezdődött a ceremónia abból meg szinte semmit nem láttunk. Szerencsére már tudtuk, hogy mit kellett volna látni. Az kiderült, hogy mindkét oldalon ugyanolyan nevetséges a műsor. A mellettünk ülő izraeliek viszont azt mondták, jobb lenne, ha náluk is ez lenne a palesztin határon, nem az, ami most folyik.

 

 

 

 

 

És akkor ugyanez Pakisztánból, ha valaki nem látta volna:

 

 

 

Címkék: india amritsar

66347 km, Amritsar

2010.04.08. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Már tegnap este elrendeztük az anyagiakat a háziakkal, és jeleztük, hogy korán lelépnénk, így nem botlottunk semmi akadályba, mikor negyed hatkor elhagytuk a házat. Elég kellemetlen, ha ilyenkor el kell kezdeni óbégatni, hogy nyissa ki valaki az ajtót. Itt amúgy is csak bereteszelték az ajtót, a csodálatos kert hullámbádog kapuja meg madzaggal volt bekötve. Szóval egyszerűen kijutottunk, remélem senki nem jutott be utána.

Dermesztő hideg volt, amit csak a hátizsákjaink cipelése kompenzált. Természetesen ilyenkor nem lehet autoriksát találni, de mást se nagyon, teljesen kihalt a város. A terepjárók indulási helyéhez gyalogolni kellett volna vagy másfél kilométert, de félúton ránk talált egy kisbusz, ami szintén a Srinagar-Jammu útvonalon közlekedett, és megalkudtunk a sofőrrel. Pontosan fele annyiért vitt vissza, mint amennyiért hoztak.
Mint első utasok, várnunk kellett, míg megtelik a busz. Először azonban fontos csevegnivalója volt a sofőrünknek, úgyhogy nem erre koncentráltunk. Később meg ádáz harc folyt minden arra járó gyalogosért. Ennek ellenére alig háromnegyed óra alatt meglett a létszám és elindultunk.
Továbbra is dermesztő hideg volt, egészen pontosan 13 °C. Az út annyival volt gyorsabb, mint idefelé, hogy a legtöbb emelkedőt letudtuk az elején, még mielőtt a teherautók elindultak volna, lefelé meg ők is tudnak haladni. Néha jobban is, mint szeretnék. Megint láttuk a rommá tört roncsot az egyik szakadékban, meg egy frissen az árokba borult példányt. Ez valószínűleg a körültekintő indiai előzésnek köszönhette sorsát, de még mindig jobban járt így, mintha az út másik oldalán megy le, mert ott a meredek hegyoldal volt.
Egyébként érdekes szokás, hogy miután belementek egy hülye és lehetetlen előzésbe, még ők villognak, dudálnak vadul a szabályosan szembejövőre.
A hegyek másodszorra is szépek voltak, de a kanyarok fárasztóbbak. A terepjáróban meglehetősen ki voltunk ékelve, most meg nagyon kellett kapaszkodni, hogy ne boruljunk le az ülésről, és hát kanyar van annyi, hogy megfájdult a derekunk, mire Jammuba értünk.
Minthogy a jóból soha nem elég, rögtön vettünk két jegyet Amritsarba. Úgy gondoltuk, hogy nyolc óra buszozás után még hat óra zötykölődés annyira azért nem jó, hogy a csirkés osztályon utazzunk, így áldoztunk a luxusra, drága jegyet vettünk A/C deluxe buszra.
Pont annyi időnk maradt, hogy megebédeljünk. Az étterem is flancos volt, kinyitották nekünk az ajtót, mikor érkeztünk. Bár túl sokat ez itt nem jelent, a McDonald’s-ban is kinyitják a vendég előtt az ajtót.
Mivel siettünk, a kiszolgálást nem kapkodták el. G úgy tömködte magába az utolsó falatokat, hogy háromra visszaérjünk. Persze a busz sehol sem volt. Negyed óra múlva elcipeltette velünk emberünk a cuccainkat egy buszhoz, hogy akkor „ne, az a buszotok, öt perc múlva megy”. Naná, hogy nem ment, de nem is hittük el. A busz körül lődörgő menedzser jellegű (értsd: voltak nála papírok) ember már tizenöt percet mondott, hogy aztán végül négy előtt tíz perccel elinduljunk, akkorra már a helyiek is lázadni kezdtek.
A busz A/C deluxe jellege nem volt túl erős. A levegő hűtéséről például az ablakok nyitásával lehetett gondoskodni, a kényelmet meg a hátradönthető üléstámlák jelentették. Azért azt hozzátenném, hogy amúgy az ülés úgy szét volt már menve, hogy tisztán érzékelhető volt a keresztvas a seggem alatt. Sajnos tisztán érzékeltem is.
Amritsarba fél tíz környékén értünk. Magánbusz lévén nem a buszállomáson raktak ki, hanem valahol, ahol ezer auto- és sima riksa tulajdonos rohant meg és állt körbe. Elindultunk arra, amerre a jó irányt sejtettük. Végül tényleg azt bizonyult a jó iránynak, csak nem ahhoz a célponthoz, amire eredetileg gondoltunk. Így aztán rendkívül hatékony módon nem az irányon változtattunk, hanem a célon.
Megadtuk magunkat, és autoriksával elmentünk az Arany templomhoz, ahol rögtön találtunk egy elfogadható szállást, ráadásul a menedzsment is rugalmas volt. Az árból ugyan nem akartak engedni, de lecserélték a koszos ágyneműt egy olyanra, amiben még nem aludt senki. Nem tisztára, mert olyan Indiában nem létezik.
A napot gyorsan lezártuk egy vacsorával meg hideg zuhannyal, minthogy meleg itt sincs. Ami egy ilyen buszozás után lejön az emberről, abból simán lehetne téglát vetni.

 

Címkék: india amritsar

65846 km, Srinagar

2010.04.07. 11:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Első dolgunk az volt, természetesen közvetlenül reggeli után, hogy megtudakoljuk a buszokat. Újabb indiai okossággal kellett szembesülnünk. Innen alvósbuszok csak reggel mennek, este nem. Zseniális! Úgy döntöttünk, hogy ha már nappal kell menni, és ezzel elvesztegetni egy napot, akkor biztos, hogy nem busszal megyünk, mert az már bizonyítást nyert, hogy busszal a teherautók sebessége a meghatározó, ami ugye éjjel mindegy, mert legalább nem hajnalban érkeznénk meg, de nappal nem pont így ideális.

Autoriksával elvitettük magunkat az óvárosba, annak is a legtávolabbi pontjához, hogy onnan szépen hazasétáljunk megnézve az érdekes helyeket. Az egyik, vagy talán egyetlen megmaradt városkapunál szálltunk ki. Innen felmásztunk egy muzulmán szentélyhez, de nem volt túl meggyőző, viszont jó kilátás nyílt a városra, ami meglehetősen ronda. Háttérben ugyan vannak szép nagy hósipkás hegyek, de nem igazán látszanak a portól. Lemászva a dombról a keskeny utcákon folytattuk a túrát. Természetesen ez folyamatos félreugrálást jelentett az autók elől. A város nem túl szép, bárki bármit is mond. Van néhány régi ház, amin látszik, hogy valaha szép volt, de mind az összedőlés különböző fázisaiban leledzik. Az utcákon mindenhol katonákba lehet botlani, szépen fel is vannak fegyverezve. Ráadásul plexi tár van a gépfegyvereikbe, hogy jól lehessen látni, tökig be vannak tárazva. A kereszteződésekben homokzsákokkal megerősített hulladékból tákolt bódék állnak, természetesen még több katonával meg sok szögesdróttal. Nem vagyok egy nagy hadászati szakértő, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy a hadsereg jobban aggódik a határ innenső oldalán élő muzulmánok miatt, mint a túloldalon lévők miatt. Idefelé jövet nem kevés laktanya mellett jöttünk el. Ezek egyébként a legszebben rendben tartott, épületek az egész országban. Hiába, tudják mire kell költeni, bár lehet, hogy nem ártana egy kicsit szánni a csatornázásra is, mert az ország finoman szólva is bűzlik, ahogy a folyó is, ami mellett mentünk. Helyenként nem látszott a víz a szeméttől. Lehet, hogy ezzel is kellene kezdeni valamit, mert a piacon látott eladó halakat nyilván ebből a vízből fogják, és nyilván valaki megeszi. Ezt lehet, hogy nem is bánják a hinduk, mert a katona, akivel még egy buszozás alkalmával beszéltünk, csak úgy nyilatkozott a pakisztániakról, hogy „stupid muslims”, de aztán látszott rajta, hogy megbánta a nagy őszinteséget. Úgy tűnik, a hazai muzulmánokat is ugyanoda sorolják ahova a pakikat. Ez elég érdekes. Kíváncsi lennék, hogy hány muzulmán szolgál a hadseregben és abból hányat vezényelnek Kasmírba időről-időre. Mert aki a hadseregben szolgál, annak minden évben bizonyos időt Kasmírban kell töltenie, nem a friss hegyi levegő miatt.
A városban elég szép számmal akadnak muzulmánok, erről tanúskodnak a mecsetek is, amik meglehetősen egyediek.
Először a Péntek mecsetet néztük meg. Mostanában nem lehet nagy a feszültség, mert lehetett fotózni, sőt táskát bevinni, ami a könyvünk szerint tilos. Fotózásért azért legomboltak némi pénzt.
Nagy tömeg nem volt a mecsetben, két turistát láttunk, meg két helyit egy fa alatt aludni, hívőt egyet se.
A következő mecsetben aztán meglettek, valami szent sírjánál imádkoztak serényen. Sokat nem is időztünk bent, inkább elindultunk a következő mecsethez, ami a város legszebb mecsete. Ehhez meg kellett kerülni egy tavat, meg kitalálni, hogy hogyan is jutunk oda az utcák labirintusán keresztül. A tó hamar meglett, azt nem nehéz megtalálni. Az a tó, amit otthon szennyvízszikkasztónak gondolnánk. Rövidesen a mecset is meglett. Belépnünk ugyan tilos volt, nem tudom miért, de miközben körbejártuk, kétszer is megtaláltak azzal a vágyukkal, hogy dobjunk pénzt az adománydobozba. Be nem engednek, de pénzt azt adjunk. Megkérdeztem, hogy mégis miért nem lehet bemenni, azt hazudták, hogy kormányrendelet. Ha a XIV. Benedek pápára hivatkoztak volna, azt is előbb vettem volna be.
Mivel teljesen kiábrándítónak találtuk a várost, már nem volt más tervünk, mint elmenni a városközpontba megkeresni, hogy honnan mennek reggel a terepjárók. Ennyi pont elég volt Srinagarból, meg Kasmírból.
Ladak felé nem lehet továbbutazni, mivel a hágók még legalább egy hónapig el lesznek torlaszolva a hó miatt, úgyhogy irány vissza Jammuba.
Eddig akárhányszor olvastam Kasmírról, mindenki el volt ájulva tőle. Nos, mi nem. A legidegesítőbb az, hogy folyamatosan azt hiszem, hogy Kasmír biztos szép, csak mi vagyunk rossz helyen. Sose fog kiderülni, mert amint lehet, elhúzunk innen. Nem lopta be magát a hely a szívünkbe, és az embereket se szerettük meg. Tapiznak, nyomulnak, bunkók, és nem utolsó sorban meg akarnak ölni minden kereszteződésben.

 

Címkék: india srinagar

65836 km, Srinagar

2010.04.07. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel ötkor csörgött a vekker. Persze este még teszteltem, mert kicsit megroggyant a bizalmunk vele szemben a jaisalmeri incidens óta.

Nos, reggel ötkor nem jó kelni. Egyetlen előnye van, nincs forgalom az utcákon, eltekintve a Tata terepjáróktól, amik Srinagarba tartanak és utasokra vadásznak. Elég gyorsan találtunk egyet, amiben pont egy hely volt még. Persze meg akartak győzni, hogy az kettő, de nem sikerült, úgyhogy csináltak belőle majdnem kettőt, így beszálltunk, mert nyilvánvalóan egy üres kocsiba beszállni balgaság, hiszen csak addig lesz kényelmesen hely benne, amíg nem talál utasokat, és hát azt ki kell várni. Reggel hatkor már a városon kívül jártunk, természetesen tök sötétben.
Sofőrünk abba a ritka fajtába tartozott, aki nem dudál ész nélkül. Sőt nem volt egyetlen olyan előzése sem, ami közben sikoltozni szerettem volna. Ebben azért nagy szerepe van annak is, hogy most már elég jelentős időt töltöttünk el Ázsiában, sőt most már elég hosszú ideje vagyunk Indiában is. Azok a helyzetek, amik közben csak ásítozunk, otthon kaszkadőr-bemutatókon láthatók csak, azokat a mutatványokat, amikben a helyiek villogni meg mutogatni kezdenek, már a kaszkadőrök sem vállalják.
Mire kivilágosodott, már a hegyekben jártunk. Az út szépen kanyargott, de elég jó állapotú volt, eltekintve néhány lyuktól, ahol egy-egy lehulló szikla átlyukasztotta az aszfaltot.
Azzal, hogy nem busszal mentünk, elég sok időt nyertünk, mert busszal nem sok teherautót előztünk volna meg ezeken az utakon. Természetesen Tata teherautókról van szó, amiknek úgy tűnik, hogy komoly tervezési problémáik vannak az erőátvitel területén. Legalább hármat láttunk az út szélén kiszerelt féltengelyekkel, egyet leszakadt kardántengellyel, kettőt szétszedett differenciálművel, valamint egyet, aminek az egész hátsó tengelye kiszakadt, de az az oldalán feküdt, úgyhogy nem lehet teljes mértékben a tervezőkre verni a balhét. Érdekessége az ügynek, hogy egy teljesen sík, egyenes szakaszon sikerült úgy nekimennie egy járdaszigetnek, hogy a vascsövekkel megrakott - kivételesen nem túlterhelt – teherautó egyszerűen felborult.
Nem ez volt az első felborult jármű, amit Indiában láttunk, volt még egy megmagyarázhatatlan eset korábban, ahol egy pótkocsis traktor borult fel, egy töltésen vezető út szélén. De nem ám úgy, hogy legurult a töltésen, hanem úgy, hogy felfelé jött az útra, és nem leborult a töltésről, hanem fel rá. Normál esetben ehhez a művelethez kellene két daru, de egy indiai egyedül is meg tudja csinálni. Egyre erősebb bennem a gyanú, hogy ha valamit százféleképpen lehet jól csinálni, akkor egy indiai talál egy százegyedik eljárást, hogy rosszul csinálja.
Az út nagyon szép hegyek közt vezetett. Szerencsénkre 1959-ben fúrtak egy szép hosszú alagutat az útvonalon, így azóta egész évben járható az út, mert nem kell felkapaszkodni egy magas hágóra, amit hosszú időre lezár a hó minden évben. Nyilván a hadseregnek volt erre az útra nagy szüksége, mivel Pakisztán felől nem okoz gondot Kasmír megközelítése, ami elég kellemetlen, ha éppen háborús utánpótlás-szállításról van szó. Jelenleg éppen vasútvonalat építenek az indiai oldalon, hogy még könnyebb legyen Srinagar megközelítése, de még küzdenek néhány mérnöki problémával, úgyhogy egy darabig még nem lesz vonatozás.
Még az alagút előtt meg kellett állnunk egy ellenőrzőpontnál, ahol minket, mint külföldieket, gondosan regisztráltak, felírták minden adatunkat. Ennek megint sok értelme volt, nyilván a kémek és terroristák a saját útlevelükkel utaznak. Amúgy is egy pakisztáni bármikor eladja magát kasmírinak, főleg hogy Pakisztáni oldalon is van egy Kasmír, amit hihetetlen módon Azad Kasmírnak hívják.
Ha most kicsit is rámennénk a bulvárstílusra, akkor írhatnék arról, hogy milyen frankó kis etnikai zavargások vannak errefelé, meg aztán Kasmírt India és Pakisztán is magáénak vallja, és hogy tovább bonyolódjon a helyzet, a kasmíriak egy része szeretne független Kasmírt. Egyik társaság hülyébb, mint a másik. A Pakisztániak soha nem fogják lenyomni Indiát, ez teljesen egyértelmű. India soha nem fogja elfoglalni Észak-Pakisztánt úgy, ahogy a térképeiken ábrázolják, mivel azon a területen halad át a kínaiak által épített Karakoram Highway, ami a Karachi mellett épült kínai kikötőt látja el. Nem hinném, hogy a kínaiak csak úgy belemennének, hogy az Indiaiak elvágják őket egy fontos kikötőjüktől. És hát míg a média arról lamentál, hogy Ázsiában Kína és India küzd a vezető szerepért, addig, aki járt mindkét országban, annak egyértelmű, hogy Indiának esélye nincs Kínával szemben. Semmilyen téren. Kína 1,6 milliárd jól szervezett, agymosott emberrel bír, Indiának meg 1,1 milliárd őőő, hogy is mondjam, képességekben nem annyira brillírozó lakosa van. Igen, persze, feltalálták a nullát meg a kasztrendszert, és nyilván ennyi ember közt a nagy számok törvénye alapján van okos, szép, bátor is, csak hát az arányok...
Az alagút túloldalán elénk terült a Kasmír völgy. Tény, hogy jól nézett ki a rengeteg repcemező. Az időjárás is más volt, mint mondjuk Jammuban. Olyan volt, mint egy otthoni május.
Srinagarban aztán elmúlt minden szépség. Alig értünk be a városba, máris nyomunkba szegődött valami felhajtó. Ahogy valaki kiszállt a kocsiból, már ott is volt és benyomakodott, folyamatosan nyomatva a szövegét, hogy milyen szállásokat tud ajánlani. A sofőrünket leállította valahol, és erősködött, hogy az ő kocsijával menjünk el megnézni a helyet, mert a mi autónk megy tovább vidékre.
Valamiért engedtünk neki, bár tudtuk, hogy az ilyesmi nem vezet semmi jóra. Keresztülautóztunk a városon, aztán végig egy iszonyatosan poros úton, ahol úgymond megérkeztünk. Felajánlotta, hogy a kocsiban hagyhatjuk a cuccokat, amíg megnézzük a helyet. Na ja, pin kódot, bankkártyát ne adjak? Meglepetésként a csónakosokkal alkudozni, majd integetett, hogy menjünk. Na, ebből nem kértünk. Nem akartunk olyan helyen megszállni, ahonnan csak csónakkal lehet kijönni. Az csak lehúzással végződhet (erről jó kis sztorik vannak az útikönyvben), szóval otthagytuk emberünket, aki kocsival utánunk jött, és közölte, hogy nem vagyunk számára egy „big deal”, úgyhogy szívesen megmutatja, hol vagyunk a térképen. Különösebben nem érdekelt minket, egyformán utáljuk a nyomulós, lehúzós embereket. Erre közölte, hogy seggfej vagyok és megbaszhatom.
Persze három percre nem maradtunk magunkra, azonnal voltak jelentkezők, hogy elvigyenek egy másik szállodába. A második helyen ki is vettünk egy szobát. A srác, aki odavitt, garantálta, hogy imádni fogjuk a gyönyörű kertet, meg az egész helyet. Hát, azt hiszem a gyönyörű kert nálunk többet jelent egy rozsdás oszlopokkal körülvett területnél, amit kiégett fű borít, de nem is ezért mentünk oda.
Lepakolás után elindultunk kaját felhajtani. Egész ehető indiait kaptunk, vagyis nem volt pokoli csípős.
Kicsit sétáltunk a városban, ami nem egyszerű, mert az autósok folyamatosan el akartak ütni. Eddig csak levegőnek néztek, de azt könnyű túlélni, mert a levegőre senki nem húzza rá a kormányt, csak hogy egy kicsit távolabbra ijessze el. Ahol aztán elértük a járdát, ami a Dal tó partján vezet végig, megrohantak a csónakosok, akik mindenáron csónakázni akartak vinni. Mivel volt belőlük néhány száz, folyamatos volt az utánpótlás, szóval váltott embereket kellett lerázni. A végén inkább csak a járdát bámultuk, mert egy csónakra ránézni az már gyakorlatilag kimeríti náluk a ráutaló magatartással kötött szerződés fogalmát. A remek séta után aztán mehettünk is haza, mert kezdett sötétedni.

 

Címkék: india srinagar

süti beállítások módosítása