Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

62620 km, Udaipur

2010.03.21. 10:02 | Ahmet | Szólj hozzá!

Egész emberszerű állapotban ébredtem, úgyhogy elmentünk végre megnézni a palotát, aminek gyakorlatilag a tövében lakunk. Ez Rajasthan legnagyobb palotája, és alighanem a legzsúfoltabb is. Hosszú évszázadok bővítgetése során lett ilyen szép nagy, de ez kívülről nem igazán látszik. Bentről viszont szembeötlő, hogy milyen kis nyomorult nyolcvan centi széles folyosók és lépcsők kötnek össze termeket. Gyakorlatilag az egész egy nagy labirintus, teletöltve látogatókkal, ez élvezhetetlenség szintjéig. Az indiaiak legalább annyira előzékenyek, mint a kínaiak, - ami alátámasztja a teóriámat a túlnépesedés és az embertársak ignorálása közti összefüggésről –, csak míg a kínaiak elfogadják, hogy a tolakodás mindenkinek alapvető joga, addig az indiaiak folyamatosan úgy tesznek, mintha előzékenyek lennének, és elvárják hogy mi is azok legyünk velük. Ehhez képest előfordult, hogy békésen álldogáltam, és nekem jött egy anya gyermekével, mert az ő elképzelt útvonalában álltam. Ez ugye még akár rendben is lehetne, de ne nézzen rám rosszallóan!

Végigverekedtük magunkat a palota szobáin, amikben sok mindent nem lehetett látni, leginkább csak vadász- és csatajeleneteket ábrázoló festményeket, pár berendezési tárgyat, bele-, illetve ráültetett életnagyságú fotóval.
Szerencsére fotójegyet nem vettünk, amúgy is kezdünk leszokni róla, a kutyát nem érdekli ugyanis, hogy van-e.
A palota után még benéztünk két véletlenszerűen kiválasztott templomba is, a sok közül, ami a városban van. Az egyik bejáratánál egy teljesen lila ember aludt az árnyékban, a másikban meg a legtöbb figyelmet egy mókusnak szenteltük, ami a templom faragványain rohangált.
Indiában rengeteg mókus van a városokban, de nem a felénk honos vörös, vagy az azt gonosz módón, Darwin elveinek megfelelően kiszorító szürke, hanem csíkosak.
Ahogy futnak, az kész közröhej. Nagyjából olyanok, mint a Jégkorszak című rajzfilm kardfogú mókusa, mínusz a fogak.
Innen átmentünk a város másik felébe, ami a tavon túl van. Igazából több tó is van, és csak monszunkor érnek össze. A híd a legkeskenyebb résznél vezet át, de ilyenkor csak szemétdomb, meg tehenek vannak alatta, esetleg egy kis sár. A partján meg éttermek. Nem egészen értem, hogy miért nem takarítják ki, ha évente ettől kettővel nőne a turisták száma, már nyereséges lenne a befektetés. Na, mindegy, mit várjak egy olyan néptől, amelyik leszálláskor tolakodik a buszon?
Megkerestük a Mango tree nevű éttermet, amit ajánlottak nekünk és megebédeltünk. Tényleg nem volt rossz, de azért kellett még némi erőszak, hogy egyek.
Hazafelé még felhajtottunk egy helyet, ahol internetezhetünk saját gépről, mert Indiában ez is hatalmas probléma tud lenni, mi meg valahogy nem szívesen netbankolunk egy sehonnai gépről, meg ugye a blog feltöltése sem megy másképp.
Este békésen lefeküdtünk, viszonylag korán, gondolva, hogy végre mindketten jól fogunk aludni. Este tízkor aztán nekiálltak építkezni a szomszédban. De nemcsak néhány lyukat fúrtak ám, hanem konkrétan egy új ház beton vázszerkezetét kezdték zsaluzni nagyjából húszan. Ment a körfűrész az ablakunk alatt, közvetlenül a mellett a hely mellett, ahova a betonvasakat hordták és dobálták le. Meg ugye szögeltek is néhányan. Az ablakon keresztül próbáltam megérdeklődni, hogy mégis meddig csinálják ezt, de csak vigyorogtak, persze rossz irányba, mert azt se látták, hogy melyik ablakból kérdezek.
Éjfélkor még mindig ugyanolyan zajjal folyt a munka, közben bömbölt a rádiójuk is, meg üvöltöztek egymásnak. Kevésbé voltam kedélyes, mint tíz körül. Gondoltam, kimegyek és elkobzom a rádiót, hogy legyen nekik is egy kicsit szarabb, de zárva volt a kapu, és mégse mehettem fel a háziakhoz, hogy ugyan engedjenek már ki, mert sürgős bosszúm van. Viszont az udvarról a hangok alapján úgy véltem, hogy az építkezés valójában a ház másik oldalán folyik, úgyhogy felmentem a tetőre, hogy onnan meginterjúvoljam a dolgozó népet, hogy ugyan mikor szándékoznak már elkussolni. Természetesen most is csak ostoba vigyorgást kaptam, aztán valaki kibökte, hogy „one hour”. Közben ment a nagy röhögés, nyilván nem három órát akartak összesen dolgozni, meg tisztában voltak azzal is, hogy nem tudok igazán mit tenni ellenük. Marha pipa lettem, az érveim elfogytak, úgyhogy lementem újabbakért, majd vissza a tetőre. Kipillantottam, lódítottam, ezt következően felgyorsultak az események. A pillanatnyi várakozásteli szünetet csobbanás, majd üvöltés követte, aztán döbbent csend. Én meg lesétáltam a lépcsőn az üres érvesvödörrel.
Vártam a lincselő tömeget, de csak nagy röhögést lehetett hallani, gondolom azok röhögtek, akik nem kaptak a vízből. Úgy látszik mégsem menthetetlenül hülyék, mert szó nélkül összepakoltak, és hazamentek.

 

 

 

Címkék: india udaipur

62617 km, Udaipur

2010.03.21. 10:01 | Ahmet | Szólj hozzá!

A fertőzés győzelemre állt, de nem sejtette, hogy lovagiatlan megoldásokkal is szolgálhatok. G előtúrta az antibiotikumot, és megkezdtem a kúrát, mert el kell velem számolnia otthon.

A reggeli bevásárlásból visszatérve, a „legközelebb te mész” felkiáltással nyitotta az ajtót és belépett tiszta festékesen.
Az antibiotikum nem hatott azonnal, szóval az egész napot fetrengéssel és budira rohangálással töltöttem. Közben az ablakból láttam, hogy néha megjelenik egy-egy csapat fiatal tökig színes porba csomagolva.
G azt mondta, hogy reggel még aranyos volt a fesztivál, mert akkor még családok, meg gyerekek festékeztek össze mindenkit, de később előkerültek a benyomott fiatalok, akik ilyenkor vidékről jönnek fel kimondottan azzal a céllal, hogy festékezés címszó alatt nyugati nőket tapizzanak leplezetlenül.
Egyébként Chennaiban létezik olyan busztársaság, amelyik goai bikinis nőket megtekintő túrákat szervez. Mikor Goán voltunk, láttunk is guvadt szemű, telefonnal fényképező embereket. Szánalmas!
Nincs út

 

 

Címkék: india udaipur

62617 km, Udaipur

2010.03.21. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A vacsora beváltotta a hozzá fűzött reményeket, egész éjjel szarul voltam, ami reggelre sem lett jobb. G-nek szerencsére semmi baja nem volt. A napot ágyban fetrengve töltöttem.

Este aztán erőt gyűjtöttem és elmentünk enni valamit. Mondjuk eleve a gondolattól kirázott a hideg, de az indiai egyáltalán szóba se jöhetett. Séta közben találtunk egy pékséget, ahol bevásároltunk csokis sütit, meg almás pitét, és azzal levonultunk a tópartra, hogy megegyük. Közben néztük a naplementét meg a kormoránokat, ahogy repkedtek a fejünk felett.
Az egyik legnagyobb hindu fesztivál, a Holi előestéje volt, úgyhogy nagy volt a készülődés a városban. Mindenfelé máglyákat építettek. Ágasfára kötöztek szalmát, benne jó sok petárdával, hogy zajos is legyen. Ezeket aztán felállították a legközelebbi utcasarkon, előszeretettel a vezetékek alatt. Nem nagyon tudom megmagyarázni, hogy miért nem égett még porig ez a város. A főtéren is készültek, színpad is volt, meg egy szép nagy máglya. Leültünk egy lépcsőre, hogy megvárjuk, amíg felgyújtják, de nem nagyon akart kibontakozni a dolog. A színpadon elindult a műsor, egy borzasztó eunuch rázta magát zenére, száriban. Azt hiszem, az ilyenkor hagyományos Shakira szólt a hangfalakból a névleges teljesítmény háromszorosával. Aztán egy másik eunuch táncikált, mondjuk ő tényleg valami hagyományos előadást tartott, a fején egyensúlyozott egy vízhordó edényt. Ez még nem lenne nagy szám, mindenhol látni ilyesmit, úgyhogy alárakott egy vizespoharat, majd szép lassan felpakoltak rá még vagy kilenc másik edényt is.
A máglya csak nem akart kigyulladni, viszont elkezdtek megérkezni a talajrészeg fiatalok, már tiszta festékesen. Ugyanis ez az a fesztivál, amikor mindenkit megdobálnak festékporral, illetve lespriccelnek festékkel. Valamint ez az a két nap, amikor lehet alkoholt fogyasztani, és hát ezt senki nem hagyja ki.
Szóval leléptünk még gyújtás előtt. Ez az éjszaka is hasonlóan telt, mint az előző.

 

 

Címkék: india udaipur

64480 km, Delhi

2010.03.21. 09:48 | Ahmet | Szólj hozzá!

 

Újfent későn keltünk, de hát mire az a nagy rohanás, nem? Kedvenc nepáli éttermünkben ettünk, az Everestben. Kezd úgy tűnni, hogy a világ összes nepáli éttermét így hívják. Lehetne egy kis fantáziájuk, legalább egyet nevezhetnének Csomolungmának. Érdekes, hogy a világ legmagasabb hegycsúcsát egy viszonylag jelentéktelen emberről nevezték el. Ok, azért annyira nem volt jelentéktelen, mint mondjuk én, de lássuk be, egy ekkora hegyet legalább egy uralkodóról kellene elnevezni. Még furcsább azonban, hogy ezt simán elfogadta nemcsak a világ, - ami érthető, ez volt a térképekre írva -, de a helyiek is. A múlt rendszerben persze volt egy kemény ellenállás a dekadens nyugattal szemben, így aztán ’89-ig Csomolungmaként hallottunk róla, de hát akkoriban még volt kardszárnyú delfin is volt, ami aztán gyilkos bálnára váltott, mert az jobban eladható volt a tévében. Ennek ellenére nekem jobban tetszik az a neve, amit a helyiek adtak neki. Egyébként mikor az Everest nevet kapta az indiai földrajzi felmérésekért felelős főfütyiről, akkor még nem volt a legmagasabb, pontosabban nem lehetett tudni. No mindegy, nem is tartozik ide.
Az volt a terv, hogy fogunk egy autoriksát és elvitetjük magunkat Humayun sírjához. Ez viszonylag egyszerűen hangzik, de gyakorlatilag megvalósítani nem könnyű, amennyiben az ember utálja, ha baleknak nézik. A vasútállomásnál és a környékén, ahol rengeteg a turista, jó esetben csak a dupláját kérik annak, amit ötszáz méterrel arrébb, és hát még az is két-háromszorosa annak, ami taxiórával lenne. Rávenni a riksásokat Delhiben, hogy kapcsolják be az órát, gyakorlatilag lehetetlen, ha nem itt született az ember. Inkább éhen döglenek, de nem engednek a tízszeres árból. Végül némi séta után találtunk egy riksást, aki elvitt alig kétszeres áron. Hurrá!
Humayun mogul uralkodó volt, perzsa születésű felesége építette neki a síremléket. Különlegessége, hogy ez volt az első, ami érthető módon perzsa behatásról tanúskodott, viszont helyi szokás szerint, vörös homokkőből és fehér márványból épült. Mindennek köszönhetően a világörökség része lett. Ez nemcsak azt jelenti, hogy kicsit jobban rendben van tartva a környéke, hanem azt is, hogy drága a belépő. Legalábbis nekünk, a helyiek továbbra is húsz forintért mennek be, és köpködnek tele minden sarkot bétellel, szórnak szemetet mindenhová. Talán ezért irritál a huszonötszörös ár, ami azért lássuk be, hazai mércével még mindig elfogadható.
A síremlék nagyjából későbbi rokona, a Taj Mahal vonalaira hajaz, persze csak vonalaiban.
A sírt körülvevő park fáin sasok üldögéltek, legalábbis mi sasoknak hívjuk őket, valószínűleg nem azok. Eddig minden indiai városban láttuk őket, nem is keveset. Itt most különösen sok volt. A környék termikjeit használva emelkedtek egyre magasabbra, a felszálló meleg levegőben körözve, hol itt, hol ott, attól függően hol találtak gyorsabb áramlatot. Jó darabig vadásztam rájuk teleobjektívvel, inkább kevesebb sikerrel, mint többel.
Újabb kemény autoriksás alkudozás után a Connaugh Place-re vitettük magunkat, ami Delhi központja. Érdekes módon ez, mint Delhi talán legfontosabb tere, V. György király nagybácsijáról kapta a nevét, aki egyszer ellátogatott Delhibe. Lehet, hogy nekünk is át kellene keresztelni a Hősök terét Sanyi sógor térre.
Valójában nem turisztikai céllal érkeztünk, G bakancsa már használhatatlan stádiumban van, és áll még előttünk néhány kilométer, amit nem lehet papucsban megtenni. Bár közismert, hogy ahol európai nem megy fel, ott a helyiek strandpapucsban, fejükön hatvan kilóval sétálnak fel, közben még pletykálnak is egy kicsit.
Felkerestük az egyik boltot, ahol ilyesmit lehet kapni Delhiben, legalábbis a hírek szerint. Vasárnap lévén zárva volt.
Hazaballagtunk a vasútállomás felé vezető kies úton. Ez az út is végig volt vizelve mindkét szélén. Eszméletlen, hogy egész India húgyszagú! Nem számít, hogy van egy vizelde pár méterre, akkor is a fal tövénél fognak megállni. Azt hiszem, túl sok teát isznak. Érdekes, hogy a nők kibírják, meg az is, hogy összeszarva annyira nincs az ország. De azért hangsúlyoznám, hogy csak relatíve nincs.
Az estét egy kis műtéttel töltöttük, amit ügyvédem javaslatára nagyon nem fejtenék ki, de mint már említettem az útlevelem megtelt, és kell még nepáli vízum.

 

Címkék: india delhi

62616 km, Udaipur

2010.03.20. 10:00 | Ahmet | 5 komment

Úgy döntöttünk reggel tovább is állunk. Kilenckor sikerült felkelnünk, következésképpen valamivel kilenc után jelentkeztünk ki a szállodából. A recepciós srác rögtön azzal fogadott, hogy lejárt az idő, fizetnünk kell, mert tegnap kilenckor jelentkeztünk be, és most meg már 9:25 is megvan (sok a szállodában 24 órás kijelentkezés van érvényben, ami a világ legnagyobb baromsága). Próbáltuk felhívni rá a figyelmét, hogy kb. 20 percről beszélünk, amiért szívesen fizetünk neki 5 rúpiát. Mivel ezzel nem értett vele egyet, egyszerűen otthagytuk. Jelentsen fel, ha gondolja, megvannak neki az adataink!
A buszállomáson kiderült, hogy fél órán belül van egy busz Udaipurba, de arra már nincs ülőhely, csak alvós. Mindegy, nem volt kedvünk várni, úgyhogy megvettük. A fickó átkísért minket a busztársaság irodájába (a kísért nem a helyes kifejezés, lógó nyelvvel rohantunk utána a cuccokkal), ahol aztán kiderült, hogy egy db. alvóshelyet adtak el kettőnknek, természetesen a kettő áráért. Próbáltuk leérvelni, hogy ez nem frankó, de reménytelen volt. A vonatra képtelenség jegyet kapni, az esti buszt meg nem akartuk megvárni. A buszon aztán kiderült, hogy a duplaágyas helyeken négyen ülnek, tehát még jól jártunk. Már induláskor csurig volt a busz, és folyamatosan szálltak fel rá az emberek. Azt kell, hogy mondjam, a mi helyünk még egész kényelmes volt. Leszámítva azt persze, hogy elfelejtettük rögtön az elején behúzni az ajtónkat, aminek az lett az eredménye, hogy a folyosón ülő emberek oda támasztották a fejüket, vállukat, az egyik még a cuccát is berakta. Amikor a talpamra támasztotta a fejét, lábujjmozgatással jeleztem, hogy ez nem OK, meglepődve nézett rám, hogy mi a gond. Az ebédszünetről visszatérve egy bácsi már bent is ült a helyünkön a motyójával, és láthatóan úgy gondolta, hogy betársul mellénk harmadiknak. Miután én is bemásztam, behúztam az ajtót, hogy egyértelműek legyenek a szándékaink.
Egyébként ahogy haladunk északra, úgy lesz egyre mocskosabb India. Az ebédlőhelyen volt ingyenes vécé, az emberek mégis körbeszarták az egész környéket, a szemét meg mindenfelé hegyekben állt. Valahogy a környezetükkel szemben teljesen igénytelenek, és ez nem pénz kérdése.
A busz 7 óra alatt tette meg az utat. Az egyik ellenőrzőpont előtt az összes olyan utast, akinek nem volt helye, leszállították, egy utánfutós traktoron utazva mentek át az ellenőrzőpontnál, aztán utána visszaszállhattak. Velünk is behúzatták a sötétített üveget, gondolom nem teljesen szabályos, hogy kettőnknek adták el az egy helyet.
Ezután már a tetőn is tömegek utaztak, ha akarnám se tudnám megmondani, hogy hány ember volt a buszon. Udaipurban valahol a nyomornegyed mellett raktak le, ahol azonnal megtaláltak az irdatlan mocskos kölykök tollat, kekszet, rágót követelve. A hátizsákjainkat ha lehet, akkor még dzsuvásabban kaptuk vissza. Valószínűleg útközben valamikor kirakták őket a sárba. Mindegy, sokat már nem lehetett rontani a helyzeten, a pakisztáni olajos pác óta így is-úgyis ocsmányul néznek ki, hiába mossuk őket. Az biztos, hogy Indiában nem lesz mosatás, mert az itteni dhobik úgy mosnak, hogy áztatás után kőhöz csapkodják a cuccot. Ha van rajta gomb vagy csat, ha nincs. Nem venném jó néven, ha eltörnének a csatok, mert a nélkül gyakorlatilag használhatatlan a hátizsák.
Azonnal jól látszott, hogy egy turistás városban járunk, mert a riksát nem sikerült kellőképpen lealkudnunk. Természetesen ez is bepróbálkozott, hogy az a szállás, amit kinéztünk, azt nem jó, ő tud egy jobbat. Már nagyon rutinosan álljuk a sarat, mondtuk neki, hogy azért csak vigyen oda. Egész olcsón kaptunk szobát, maga a ház is tök jól néz ki. Egyetlen hibája, hogy nincs konnektor a szobánkban.
A városnak egyébként teljesen mediterrán hangulata van, ez az első igazán jó hangulatú indiai város. Kis zegzugos utcácskái vannak, ezerszer lemeszelt házakkal, melyeknek alsó szintjében butikok vannak (történetesen ugyanazokat a dolgokat árulják, mint Hampiban), az épületek tetején meg éttermek kilátással a tóra meg a palotára. Ki is próbáltunk egyet, de azonnal meg is bántuk. A kaja, amit felszolgáltak nem volt friss, rögtön vacsora után kavarogni kezdett a gyomrom, rá is mentem azonnal Bolus Adstringenssel (Bónusz Absztinens).

 

Címkék: india udaipur

62353 km, Ahmedabad

2010.03.19. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Kényelmes alvósbuszunk volt, így még aludni is tudtunk, az útviszonyok is kegyesek voltak hozzánk. Szóval nem félhalottként szálltunk le a buszról, de így sem volt sok fogalmunk, hogy hol is lehetünk. A kalauz is csak annyit tudott kérdezni, hogy „This side, or that side?” Csak később jöttünk rá, hogy van egy folyó a városban, bizonyára az érdekelte, hogy melyik partján szeretnénk leszállni.

A város falait már rég lebontották, de a kapukat meghagyták. Pont egy ilyen mellett álltunk, így gyorsan sikerült beazonosítani, hogy hol is vagyunk. Az eredmény a szokásos volt: messze a belvárostól. Riksába vágtuk magunkat, és elmentünk a kinézett szállásunkra. Sofőrünk sokat erősködött, hogy a hely, ahova menni akarunk, az nem jó, de van a szomszédban ezer jobb hely. Nyilván jutalékért volt lelkes. Megnéztem az ajánlgatott szállásokat, amik közül az első tele volt, a második elfogadhatónak tűnt, úgyhogy kivettünk egy szobát. Persze mikor fizettem, akkor előjöttek azzal, hogy adjak tíz rúpiával többet, mert a riksásnak jár. Jeleztem, hogy nem kívánok belefolyni az üzleti ügyeikbe, oldják meg ők egymás között a jutalékrendszert.
Ezután megkerestük a városi buszok állomását, hogy elmenjünk a Dada Hari Wav kúthoz. Nem volt egyszerű kitalálni, hogy melyik busz megy oda, mert mindenki mást mondott. Mikor végre megegyeztek, és felszálltunk a buszra, akkor a kalauz rakott le minket, hogy ez a busz nekünk nem jó. Végül megállapodtak abban, hogy a 38-as, az tuti jó lesz. Türelmesen vártunk, a bódéból meg minden busznál integettek, hogy ez még nem az. Aztán egy nő akart elcipelni minket egy másik buszhoz, hogy azzal is odajutunk, csak még riksázni kell majd. Közben megjött a várva várt busz, így a kérdés eldőlt. Nagyon sokat nem mentünk vele, már meg is érkeztünk egy bájos környékre, ahol faszén-nagykereskedelemmel foglalkozó vállalkozások telephelyei voltak, szénporos emberekkel és némberekkel. Átvágva a felrakodásra várakozó teherautók között, párszáz méter után megtaláltuk a híres kutat. Európai fogalmak szerint a kút az egy lyuk a földben, aminek az aljából vödörrel meg kötéllel kell felhúzni a vizet. Nagy vonalakban ez is ilyesmi volt, csak vödör és kötél helyett egy lépcső vezet a kút aljához, amin le lehet ballagni vízért. Vagyis le lehetett, mikor még volt víz. A lépcső széles és egyenesen tart lefelé, mintha egy aluljáróba vezetne, csak nincs teteje. Keresztben szépen díszített kőboltívek támasztják meg a kétoldali falat, hogy be ne dőljön az egész.
Régen, mikor még valóban használták őket, a gazdagok presztízskérdésnek tekintették, hogy ilyen közkutakat építtessenek. Minél díszesebb volt a kút, annál menőbb az építtető. Ez a kút a legszebbek közül való. Víz nem volt benne, de szerencsére szemét és egyéb dolgok sem. Lent kellemes hűvös fogadott, legalábbis a kinti meleghez képest. Fénykorában ez sem csak szimpla vízforrás volt, hanem közösségi találkahely is.
A közelben van még egy hasonló, amit Mata Bhavani kútja néven ismernek. Kimászva a napfényre gondoltuk megkeressük, de csak annyi információnk volt róla, hogy kétszáz méterrel északabbra van. El is indultunk, de sok reményt nem láttunk a megtalálására. Az észak felé vezető utcának egyszer csak vége lett. Pontosabban mi gondoltuk úgy, hogy vége van, a gyerekek, akik megrohantak minket és egy ideje már tollat, kekszet és lufit követeltek, most hasznossá tették magukat, és átvezettek egy keskeny sikátoron, pontosan a kúthoz. Ebbe nem lehetett lemenni, és kevésbé volt mutatós, mint az előző, de megérte megkeresni.
Hogy visszajussunk a belvárosba, kiültünk az út mellé várni a buszt, ami persze nem jött. Előkerült helyette egy autóból hét MLM ügynök, akik a biztosítási bizniszben játszották piramisjátékukat. Mit lehet tudni alapon engem is megpróbáltak beszervezni, de nem jött be nekik, hiába mutogatták a prospektuson, hogy öt éven belül mennyit fogok keresni, nem haraptam rá.
Egy darabig még üldögéltünk, de aztán csak meguntuk és fogtunk egy riksát, hogy vigyen a Sidi Saiyad mecsethez. Pontosan a pénteki ima idejére értünk oda, ezért csak kívülről néztük meg. Az udvaron ment a bemosakodás, bent már gyűltek az emberek. Az itteni mecsetek eléggé nyitottak, nincs is igazából bejáratuk, hanem az oszlopos csarnok egyik oldala hiányzik, így jól be lehet látni, meg hallani is, hogy mi folyik bent. Mondjuk hallani akkor is lehetett volna, ha komoly hangszigetelést szerelnek fel, mert éppen egy „ein Volk, ein Stadt, ein Führer” hangnemű beszédet tartott valami békeaktivista turbános. Persze lehet, hogy tényleg éppen békét hirdetett, de a hangja nem erről árulkodott.
A közelben leültünk inni valamit, csak hogy húzzuk az időt, meg pihentessük G lábujját, majd elindultunk megkeresni a környék másik mecsetét, az Ahmed Shah mecsetet. Mire odaértünk, már vége volt a pénteki imának, jöttek kifelé az emberek. Nő nem volt, csak egy koldus, úgyhogy G jobbnak vélte az udvarban letelepedni egy padra, amíg én körülnézek. Különösen sok néznivaló nem volt, úgyhogy gyorsan visszaértem.
Ezzel le is zártuk a nap kulturális részét, visszamentünk a szállodánkba tévét nézni meg mosni, és hasonló hétköznapi tevékenységeket folytatni, majd este elsétáltunk a közeli US Pizza nevű intézménybe. Mit mondjak, megint egy csodálatos pizzához volt szerencsénk, de legalább nem tikka meg rizs volt!

 

 

Címkék: india ahmedabad

61979 km, Úton

2010.03.18. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Hétkor keltünk, csörgött a vekker. Cuccainkat összecsomagoltuk és levittük a portára, bár szívesebben hagytuk volna a buszállomás csomagmegőrzőjében, de olyan nem létezett. Valahogy nem volt szimpatikus a hely, de bíztunk benne, hogy még délután is meglesznek.

Akárcsak tegnap, ma is buszra szálltunk, hogy ma is barlangokat nézzünk, de ma nem Ajantába mentünk, hanem Ellorába. Alig egy óra alatt oda is értünk, sőt a bejárat előtt raktak le. Mivel ez is a Világörökség része, itt is izmos jegyárat kellett fizetni, bár még így is messze van a kínai belépők árfekvésétől.
A barlangok hasonlóak az előző nap látottakhoz, csak ezek fiatalabbak egy kicsit, valamint itt nemcsak buddhista, hanem hindu és jain szentélyeket is farigcsáltak a hegybe. A terep is más egy kicsit, kevésbé meredek a hegyoldal, így nemcsak egyszerű barlangokat faragtak bele, hanem díszes udvarokat, épületeket is.
Rögtön a bejárattal szemben van a legnagyobb, legszebb, leghíresebb szentély, a Kailasa templom. Az épület, – már ha lehet valamit épületnek hívni, amit nem építettek, hanem inkább bontással készült –, a Kailasa hegyet szimbolizálja, ami Shíva himalájai lakhelye.
A hegybe – nem a Kailasába, hanem ebbe itt – egy hatalmas árkot véstek, ami most körülveszi a templomot, amit egyszerűen csak meghagytak a hegyből. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy valami alaktalan szikladarab lenne. Gondosan díszített szentély, minden oldalon szobrokkal, domborművekkel, tornyokkal, híddal, fallal, ami elválasztja a külvilágtól. És mindez egyetlen kődarabból van. A templomot körülvevő sziklafal sincs üresen hagyva. Oszlopos árkádokat véstek alá, jelentekkel a Ramajanából és a Mahabharátából, valamint ahol akadt még egy kis hely, kialakítottak még néhány szentélyt, hátha van rá igény.
Gyönyörködés után aztán elmentünk a sor elejére, hogy szépen végignézzük mindet. Ezúttal cipőben. Egyrészt mert a barlangok sokkal hosszabb részen voltak szétszórva, másrészt a nagy részük látogatható volt cipőben is. És ugye tanultunk is valamit tegnap.
Ezután elgyalogoltunk a túlsó végére, ami a jain részleg Ezek a legszebb templomok az összes közül. Rengeteg aprólékos dombormű borítja őket, kívül-belül. Az első három templom folyosókkal és termekkel van összekötve, úgyhogy ki se kell jönni, hogy hármat végignézzen az ember. Kicsit feljebb a hegyoldalban van két félig elkészült templom is. Ott aztán teljesen magunk lehettünk, hiszen a turisták nem másznak fel a napon harminc-negyven lépcsőfokot.
A templom elején már az aprólékos díszítések is elkészültek, hátrébb meg még az oszlopok sem voltak készen.
Úgy látszik, a vallások nagyon csoportosulnak, mert egy kupacban vannak a hindu templomok is. Ezek nagy részét fentről lefelé vésték, így haladtak a domborművekkel is, így nem kellett állványzatot használni.
És ez az a hely is, ahol G kis híján eltörte a nagylábujját. Maga alá gyűrte a lépcsőn lefelé egészen pontosan. Egyelőre úgy tűnik nem komoly, csak fáj. Azon csodálkozik, hogy nem a másik lábát rúgta szét, mert mindig azt szokta.
Végigbicegve a maradék templomokon újra a Kalasánál találtuk magunkat, és újra be is mentünk, hogy megnézzük egy kicsit jobb megvilágításban is, reggel ugyanis még a hegy mögött volt a nap.
Ezután már tényleg mindent láttunk, úgyhogy kimentünk, hogy álldogáljunk az út szélén, amíg jön egy busz. Az idővel jól álltunk, úgyhogy elhatároztuk megnézzük az útba eső várat is Daulatabadban. Végül mégse vártunk buszra, mert kaptunk egy visszautasíthatatlan riksás ajánlatot. A várkapuban rakott le.
Ez a vár sem kevésbé grandiózus, mint a barlangtemplomok. Először is egy magányos gránitdombra épült, aminek a szélét kicsit megdolgozták, hogy függőleges legyen, így most messziről leginkább egy tortára emlékeztet. Ha már így megfaragták, kicsit még dolgoztak rajta, és a függőleges sziklafal aljába faragtak egy vizesárkot is. Széleset és mélyet, függőleges fallal. Tutira mentek, ezért elhelyeztek benne kellemetlen állatokat is, gondolom főszerepben a krokodil lehetett. Jelenleg békalencse és szemét van benne, ami szerintem legalább olyan hatékonyan riasztja el a fürdőzni vágyókat, mint pár krokodil. Bár Indiában a fene tudja.
Természetesen ahhoz, hogy valaki eljusson a várárokig, legalább öt kapun kell átmennie, mindegyik hatalmas szögekkel van kiverve, hogy elvegye a harci elefántok kedvét a döngetéstől. A fellegvárba csak egy úton lehet feljutni, a hegybe vésett feljárón, ami egyrészt sötét, mert a hegybe van vésve, másrészt fertelmesen büdös, mert tele van denevérekkel. Sűrűn borítják a mennyezetet.
Egyébként a várat a XII. században építették, de inkább 1328-as átkereszteléséről híres, mikor Mohammed Tughlaq szultán elnevezte a szerencse városának, és áthelyezte ide székhelyét Delhiből. Egy szultán költözése nemcsak annyi, hogy új lakcímkártyát kap, viszi az egész várost. Vagyis Delhi teljes lakosságát megkérte, hogy akkor méltóztassanak lesétálni Daulatabadba. Hogy ez cca. 1100 kilométert jelentett, az már részletkérdés. Igazából a város lakosai akkor döbbenhettek rá sorsuk nyomorúságára, mikor a szultán arra döbbent rá, hogy tulajdonképpen Daulatabad stratégiai szempontból leginkább szar helyen van, és elrendelte a visszasétálást az addigra szellemvárossá vált Delhibe.
Rengeteg indiai látogató volt, és természetesen fényképezkedni akartak. Volt nagy meglepetés, mikor közöltem, hogy akkor most én fényképezem őket. Muzulmán lányok voltak, persze férfi rokonokkal, de hát sok hindu között nem lehet olyan kemény muszlimnak lenni, úgyhogy nem bánták annyira, sőt.
A vár tetejére nem másztunk fel G megnyomorított lábujjával. Helyette kiálltunk megint az út szélére, hogy logikát találjunk abban, miért nem áll meg az egyik busz és miért áll meg a másik.
A szállodánk portáján hiánytalanul felvettük a cuccainkat, és elriksáztunk a magán busztársasághoz, és még egy vegburgerre is volt időnk, bár lehet, hogy jobb lett volna nélküle.
Este még tartottunk egy vacsoraszünetet, amire nagy szükség volt. Egy utastársunk figyelmeztetett, hogy ettől foshatunk is, jobb ha nem eszünk, és ha ezt egy indiai mondja arra érdemes odafigyelni. Mérlegeltük, hogy egy bizonytalan fosás vagy egy biztos éhezés a rosszabb, és befaltuk egy tál dhált.

 

 

· 1 trackback

Címkék: india úton

süti beállítások módosítása