Gondoltuk ráérünk, sokáig alszunk, a felettünk lakó meg úgy gondolta, hogy ráér, átrendezi a szobát. Reggel hétkor kezdte el húzkodni az ágyat, ami nem érintett kellemesen. Nyolcig még forgolódtunk, aztán fél kilenckor felkeltünk. Amúgy se lett volna nagy esély a sokáig alvásra, hiszen Indiában vagyunk, ahol akkor is dudálnak, ha csendre akarnak inteni.
Sorra vettük a város maradék nevezetességeit, amik azért kerültek bele az útikönyvbe, hogy jobban nézzen ki a Mysore fejezet. Benéztünk egy múzeumba, ami inkább kulturális központ volt, fő vonzereje az ingyenesség volt. Éppen valami festménykiállítás volt, abból is valami modern. Nem tartoznak a kedvenceim közé azok a stílusok, amikről úgy gondolom, hogy én is simán meg tudnám csinálni. Tudom, az a lényeg, hogy neki eszébe jutott, nekem meg nem. Kár, hogy ezt feltalálók csinálják, nem művészek. Volt néhány fotó is, de szerencsére éppen nem volt áram, mert teljes kivilágításban még rosszabbak lettek volna.
Éppen batikoltak az egyik teremben, valami foglalkozás keretében. A vezető rögtön megmutatta, hogy hogyan is csinálják, majd rátért a lényegre, vegyünk tőle valamit. Elköszöntünk.
Elsétáltunk a buszvégállomásra, és felszálltunk a 201-es buszra. A busz, amit keresünk, mindig a buszállomás legtávolabbi pontjáról indul. Arra gondoltam, hogy legközelebb egyenesen átvágok, de aztán eszembe jutott, hogy a megkérdezéstől számít, tehát akkor biztos azonnal vissza kéne menni.
Buszunk gyorsan felért a város melletti Chamundi dombra, amin természetesen egy templom áll. Szépen levettük a cipőnket, elhelyeztük a megőrzőben, ami egy elkerített terület volt, ahol a lelkes vállalkozó négyzethálósra festette a kövezetet, minden négyzetnek számot adva, a látogatónak papírfecnit ad a megfelelő számmal. Normál esetben vertikálisan oldják meg, polccal, de ez se rossz, csak ne essen az eső.
Belépve a templomba szinte azonnal zárták mögöttünk az ajtót, valamint figyelmeztettek, hogy bent tilos a fotózás. Nem volt egy nagy templom, gyorsan körülnéztünk, zárás előtt még arra is volt idő, hogy szantálfa pöttyöt kenjenek a homlokunkra áldásként, amiért természetesen adományt vártak el.
Kifelé már csak az oldalajtón tudtunk kimenni, ami azt jelentette, hogy a szent tehenek és szent lepényeik között kellett mezítláb elslattyogni a cipőinkért.
Sok érdekeset ezen kívül nem rejtett a domb. Le lehetett volna menni gyalog egy lépcsőn, hogy megcsodáljuk a félúton található Nandi szobrot, de annyira nem volt csábító a hőségben lépcsőzni.
Komoly gondban voltunk, hogy mégis mi a fenét csináljunk este nyolcig, a buszunk indulásáig. Futottunk még egy kört a bazárban, sétálgattunk a környéken, és megnéztünk a mozi ajánlatát. Délután fél négykor játszották a Farkasember című filmet, ami egyikünket se érdekelte, de azért úgy döntöttünk megnézzük. Ez most nem bolly-, vagy kollywoodi sikerfilm volt, hanem eredeti hollywoodi, Anthony Hopkins-szal. Nos, azt tudom mondani, hogy a 3 idiots jobb volt. Annyira lapos volt a sztori, hogy már a főcím alatt lehetett tudni az egész történetet. Tény, hogy látványos volt, de ha vért akarok látni, akkor kapcsolgatok a Reality és a Discovery Channel között, az legalább igazi és nem piros festék.
Mozi után még kerestünk valami vacsorázási lehetőséget, de megint csak vegát találtunk. Lehet, hogy rövidesen leölök egy utcán kószáló tehenet. Nem mintha akkora húsevő lennék, de szafttal leöntött rizsen nem lehet megélni.
Visszamentünk a szállodánkba a cuccainkért, ahol nagyon nagyvonalúan megvágtak egy tízesre, a csomagmegőrzésért.
Kimentünk a buszállomásra, ahol kiderítettük, hogy honnan is indul a járgányunk. Igen, a legtávolabbi pontról. Jó korán kiértünk, még a korábbi busz állt bent. Mikor nyolckor elindult, a zavart tekintetű várakozó külföldieknek mondták, hogy nem kell izgulni, ez a hét harmincas volt, nem a nyolcas. Kicsivel később egy másik is elhúzott, mondták, hogy ez se az, ez a tízórás lesz majd. Mikor a jegyet vettük nem említettek tízórás buszt, de kiderült, hogy csak azért, mert arra nem lehet elővételben jegyet venni. Miért?! Aztán megjött végre a miénk is. Természetesen mindenki rambózott fel. Próbálnak úgy tolakodni, mintha nem is tolakodnának, csak spontán úgy alakulna a helyzet, hogy a táskájuk és fél testük elénk sodródna. Mindezt persze teljes erőbevetéssel csinálják, hiszen kell kraft ahhoz, hogy eltoljanak valakit, akin még hátizsákok is lógnak. Ilyenkor az „Én is arra várok, kezit csókolom!” mondattal, valamint a nézéssel hozzátett „bazmeggel” kezeljük a kialakult szituációt, több-kevesebb sikerrel. Ilyenkor aztán heherézve kibújnak az ember hóna alól, hogy „Jaj mán, hát észre se vettem, hogy maga is oda menne.”
Buszunk – öröm, boldogság – 3+2 ülés elrendezésű volt, ami igen kellemes utazást biztosít minden testméret számára, illetve kövérség-szimulátorként működik. Fél kilenc előtt a lovak közé csaptunk, de egy méter után megtorpantunk, mert jött még egy utas. Kissé elégedetlen volt, hogy nem rakhatta a csomagtartóba a forgótárcsás mosógépét, de hát a csomagtartó valami rejtélyes funkciót szolgálhat, mert mi se rakhattuk oda a cuccainkat. Szerencsére az indiaiak nem utaznak sok motyóval, úgyhogy az első ülés előtt még a mosógépnek is akadt hely, gazdája egy madzaggal ki is kötötte, igaz a felső kapaszkodóhoz.
Kitűnő sofőrünk volt, dudálás nélkül is képes volt tekergetni a kormányt. A bal kanyarok különösen szórakoztatóak voltak, akkor ugyanis szépen kilendült a mosógép.
Utolsó kommentek