A turistanegyedek előnye, hogy lehet kapni olyan dolgokat, amit az ország más részein nem. És most nem arra gondolok, hogy méterenként valaki a fülünkbe suttogja, hogy „Hello, smoke something? Hashish?”, hanem például a pékségre, ami valamiért mindig német pékség néven fut, számunkra érthetetlen módon. Egy ilyenbe ültük be reggelizni, és a péksütemény mellé rendes kávét is kaptunk. Nepálban valamiért még annyira sincs kávé, mint Indiában, ami igazából nem nagy veszteség, mert ha van, akkor is egy fél kiskanálnyi Nescafét raknak egy pohár forró tejbe, ami végülis nem rossz, csak nem hívnám kávénak.
Hogy ne csak és kizárólag tengés-lengéssel töltsük az időnket, elhatároztuk, hogy meglátogatjuk Changu Narayant, ami a Katmandu völgy egy újabb világörökségi helyszíne. Megközelíteni nem egyszerű, először is el kell menni busszal Bhaktapurba, ahol már korábban jártunk, csak akkor a sztrájk miatt biciklivel.
A buszmegálló helyét szépen kinéztük a térképről, és elindultunk, de nem a teljesen nyilvánvaló és unalmas úton, hanem olyan utcákon, amiken eddig nem jártunk. Nos, egy kis kitérőt is tettünk ennek keretében, bár az nem volt betervezve. A térkép által jelzett sarkon éppen indulni készült a busz, aminek az ajtajában ott lógott a szokásos suhanc az úticélt kiabálva: Bakta-bakatbaka-tabak-tabak-ta.
Nem mondanám, hogy száguldottunk Bhaktapur felé. Először a forgalomban araszoltunk, hol indokoltan, hol meg indokolatlanul. Mire elértük a városhatárt, G gyomra már rég felfordult, pedig ez egyáltalán nem szokása. Azt hiszem, hogy a por és tömény kipufogófüst kicsit rásegített a fékezésekre.
Mikor bringával jöttünk akkor legalább nem volt forgalom, most viszont teljes volt a káosz. Ugyan rendelkezésre állt két szabad sáv az épülő úton, ennek ellenére dugó alakult ki, amiben csak métereket lehetett egyszerre haladni. Mivel az út még nincs kész – és szerintem nem is lesz soha-, iszonyatos a por is, és természetesen melegnek sem voltunk híján. A sztrájknak vége lett ugyan, de ennek az útépítést határozottan elfelejtették folytatni.
Nagy nehezen aztán csak elvergődtünk a városig, alig tartott tovább, mint biciklivel. Annyi előnye azért volt, hogy pont ott raktak ki, ahonnan a buszok Changu Narayanba mennek, ugyanis az még hat kilométer, vagyis busszal fél óra. Pokoli átlagsebességeket tudnak produkálni. Éppen indulásra készült egy busz, de nem nyomakodtunk fel, az ajtóban lógós utazás annyira nem kellemes, meg aztán kellett egy kis gyomorülepítés. Erre egy kólával is rásegítettünk, majd elindultunk gyalog a domb tetején álló templom irányába. Az út mellett mindenhol gőzerővel folyt a betakarítás, pontosabban már a cséplés. Jól látható volt, hogy ezek az emberek pillanatnyilag marhára nem érnek rá kormányt buktatni.
Néhány motoros elment mellettünk, de a busz csak nem akart jönni. Már elértük a dombot, sőt el is kezdtünk felmászni, mikor megérkezett, és természetesen intésünkre meg is állt. Errefelé nincsenek igazán buszmegállók, mindenki ott száll le és fel, ahol akar. Érdekes, hogy nem ez növeli meg a buszok menetidejét, viszont sokkal emberibb, hogy nem kell fél órát caplatni a buszmegállóig, ha egyszer úgyis a ház előtt húz el a busz.
Szóval a maradék távot - ami leginkább emelkedő volt– már busszal tettük meg. A sétával megspóroltunk nagyjából négy rúpiát, ami nagy érték, egy koldus valószínűleg sértődötten utánunk vágná.
A bejáratnál kértem jegyet, itt is kétfélevolt: a SAARC tagoknak szóló jegy, ami valamilyen véd- és dacszövetség, amiben Nepálon kívül talán csak India meg Pakisztán van benne, valamint az egyéb. Az előbbi ingyenes, az utóbbi száz rúpia. Rögtön megkérdezték, hogy honnan jöttünk. Szemrebbenés nélkül rávágtam, hogy Indiából, de nem hitte el a srác, csak vigyorgott, hogy mi európaiak vagyunk, mert fehér a bőrünk. Mondtam, hogy rasszista, de csak röhögött, és én is.
Végül megérkeztünk a templomba, ami tényleg nem rossz, de azért mégiscsak egy újabb hindu templom. Van sok szentélye és szobra, ami igen régi, de igazából ez csak a nagyon hozzáértőknek tűnik fel, azoknak is csak akkor, ha levakarják az istenszobrokról az áldozatként rákent matériát, ami leginkább sárga és piros festékpor, esetleg némi rizs. Becsületesen kiolvastuk az információs anyagot, amit a jegy mellé kaptunk, és körbejártuk néhányszor a templomot. Tényleg szép, bár erre is ráférne egy alapos takarítás. A gond az, hogy a hindu kasztrendszerben a takarítást, - mint igazi aljamelót –, az érinthetetlenek végzik, ők viszont nem léphetnek be a templomba, mert beszennyeznék azt. Mondhatnám sakk-matt.
Mielőtt visszaindultunk, még egy kicsit beszélgettünk egy kanadai fickóval, Simonnal, miközben a hátunk mögött lévő fán békésen aludt egy majom. Később felkelt, és lustán lemászott a szemétkupachoz, hogy szétrágjon néhány üdítősdobozt, hátha maradt bennük néhány csepp édes lé.
A bhaktapuri útból elegünk volt már, alternatív hazautat dolgoztunk ki. Egy gyalogösvényen lemásztunk Bramhakhelbe, úgy gondoltuk, onnan biztos megy busz Katmanduba. Azt biztosan tudtuk, hogy az út jó, mert ez ugyanaz az út, amin Bodhnath-ba és Sundarijalba mentünk.
Ahogy elértük az utat, és kiválasztottunk egy megfelelően árnyékos szakaszt a várakozásra, feltűnt egy autó, és ha már az ember egy út szélén áll, miért is ne stoppoljon. Amúgy is olyan egzotikus balkézzel stoppolni. Nemcsak hogy megállt, de kiderült, hogy a Thamelbe megy, ami Katmandu turistanegyede, ahol sokezer más külföldivel együtt mi is lakunk.
Egész gyorsan odaértünk, különösen, hogy sofőrünk ismerte azokat az utcákat, amin el lehet kerülni a dugót.
Utolsó kommentek