Egész jó kis reggelit kaptunk, így az út végére csak meggondolták magukat, és nem éheztettek halálra. Felpakoltuk újra a cuccokat a szép új kölcsönponyva alá és elindultunk visszafelé. Az idő természetesen gyönyörű tiszta volt, csak hogy incselkedjen velünk.
Menet közben csak az út szélét lehetett látni, esetleg néha lepillanthattunk a völgybe, valamint ha az ember a végletekig kihasználta gerince rugalmasságát, felsandíthatott a hegyekre. Egyszer aztán egy ilyen kisandításnál a Kanchendzonga sandított vissza ránk, úgyhogy meg is állítottuk a kocsit, hogy csináljunk pár képet, meg egyáltalán, hogy megnézzük kiegyenesedve is. Ez a hegycsúcs a harmadik legmagasabb a világon, a K2, illetve az Everest után. Idefelé is erre jöttünk, de vagy nem nézett pont senki arra, vagy a felhők takarták el.
Pár perc után továbbindultunk, de nem mentünk túl sokat, egy kávézónál megálltunk, ahonnan talán még jobb kilátás nyílt a csúcsra. Vezetőnk alapvetően nem állt a helyzet magaslatán, sőt erősen úgy tűnt, hogy szeretne minél előbb visszaérni. Fel is tette a kérdést, hogy útközben ebédeljünk, vagy majd Gangtokban, mivel úgyis visszaérünk délre.
A visszaérkezés időpontját nem tudom, hogy honnan találta ki, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy délig nem teljesíthető a táv, még akkor sem, ha nem állunk meg sehol. A megállás nélküli autózás meg eleve nem szerepelt a terveink között, így is leginkább folyamatos autózás volt az egész út.
Miután megszavaztuk, hogy együnk Gangtokban, mégis inkább megálltunk ebédelni ugyanazon a helyen, mint idefelé. A kaja is ugyanaz volt. Vezetőnk megint eljátszotta, hogy megkérdezte mit kérünk, de nem tudta, hogy mi van. Mint kiderült volt csirke curry, vagy zöldség. Az utóbbi ugyanaz volt, csak csirke nélkül.
Ezután letérve a főútról felkanyarodtunk egy kolostorhoz. Sajnos a nevét nem tudtuk meg, ahogy azt sem sikerült kideríteni, hogy melyik szektához tartoznak a tibeti buddhizmuson belül.
A kolostor ugyan nem volt nagy, vagy különösebben érdekes, legalábbis a tibeti társaihoz képest, de legalább volt benne élet. Szerzetesnövendékek hajkurászták egymást az udvaron, az idősebbek éppen fákat ültettek, vagy építettek valamit.
Feltűnt, hogy az egyik gyereknek hosszú haja van. Egész lányos arca volt, ami a hosszú hajjal együtt mindenkit összezavart. Kiderült aztán, hogy ő valamelyik rimpoche reinkarniációja. Ettől vezetőnk láthatóan megzavarodott, és valamit arról habogott, hogy lehet, hogy megáld minket. Láthatóan a srác éppen nem volt áldós kedvében, inkább céltalanul ténfergett. Szívesen csináltam volna róla is egy képet, de a többi szerzetesre való tekintettel mégse mentem utána. A novíciusok viszont örömmel álltak modellt, és nagyon jót kacarásztak rajta, hogy én köszöntem meg a képet.
Hogy több látványossággal töltsük meg a hazavezető utat, megálltunk egy történelmi emlékhelyen, ahol Sikkim ősi lakói a lepchák és a kevésbé ősi lakói, a bhutiák kötöttek vérszerződést, hogy onnantól kezdve ne egymást gyilkolják, hanem valamely harmadik felet. A szerződés a mai napig érvényben van, ugyanis határidejének többek között a Kanchendzonga létezésének végét határozták meg, és hát pár órával korábban láttuk, hogy a hegy jól van, és növekszik, ahogy az egész Himalája teszi. India meg egyszer szépen el fog tűnni alatta, bár ez még elég sokára lesz, tekintve, hogy a lemeztektonika nem egy kapkodós dolog.
A szövetségkötés helyén egy sziklát állítottak, bár pontosan nem lehet tudni, hogy melyiket, mert van egy egész kupac. Mellette áll valami betonasztal vagy oltár, először azt mutogatta a vezetőnk, de fel kellett rá hívnunk a figyelmét, hogy egyik érintett nép sem ismerte a vasbetont akkoriban.
Innen már tényleg nem volt más hátra, mint visszakocsikázni. A város határában még megálltunk a Tashi kilátónál, de addigra előkerült a pára, így sokat nem láthattunk a völgyekből, a hegygerinc egyik oldalán Gangtok városa terült el, a másikon meg az út, amin jöttünk északról.
A terepjáró a parkolóházban rakott le minket, ahonnan indultunk. Mielőtt kiszállhattunk volna, még gondosan megfordult a tök üres épületben. Ehhez bekanyarodott a legtávolabbi zugba, majd az oszlopok közt három-négy tolatással fordult meg. Lehet, hogy azért kellett bemenni a legszűkebb helyre, hogy senki ne lássa a bénázást.
A szállodában volt üres szoba, amit ki is vettünk. Nem egy palota, de egy éjszakára megfelelt.
Vacsorázni leballagtunk a közeli étterembe, ahol döbbenten tapasztaltuk, hogy a wifinek se híre, se hamva. Magyarázat nem nagyon volt, csak valami olyasmit makogott a pincér, hogy hát nem érte meg. Nagyon nem értem, mert amíg volt, addig volt vendég, most meg üres volt a hely. Nagyjából azért, mert a kiszolgálás eléggé átlagos, a kaja viszonylag gyenge, az árak viszont az átlag felettiek. Mi is csak net miatt jöttünk.
Utolsó kommentek