A reggel megint kavarással kezdődött. Kiderült, hogy mégsem öten vagyunk, hanem hatan, ami anyagi szempontból jobb, viszont féltünk, hogy a terepjáróban tömegnyomor lesz. Miközben békésen iszogattuk a kávénkat, befutott a német banyán kívül az izraeli páros, meg a hatodik csapattag, egy szintén izraeli lány.
Azzal kezdték, hogy ők nem akarnak előre dönteni arról, hogy fel akarnak-e majd autókázni a Zero Pointhoz. Mintha olyan sokat számítana a büdzsében plusz háromszáz rúpia! A hegyekben úgysem tudja az ember, hogy milyen idő van két kilométerrel magasabban, esetleg milyen lesz fél óra múlva. Mi is visszakaptuk az erre befizetett plusz pénzt, azzal, hogy bármikor dönthetünk úgy, hogy megyünk, a kocsi 1800-ért megy fel, ezt kell osztani a személyek számával.
A megbeszélt időpontban természetesen nem indultunk el, de ez meg sem lepett. Jó fél órás késéssel pakoltunk be a két taxiba, mivel a városba csak ezek jöhetnek be. Pár perc alatt kiröpítettek a terepjáró-állomásra, ahol vezetőnket követve mászkáltunk, hogy megtaláljuk a saját járgányunkat.
Mikor meglett, örömmel tapasztaltunk, hogy ugyan a csomagtartóban kell valakinek utaznia, de nem hosszanti padon, hanem rendes ülésen.
A cuccokat a tetőre pakolták, gondosan letakarva egy szitává lyuggatott ponyvával. Sok jót nem ígért a dolog, mivel az előző napokban esett az eső. Reméltük, hogy estig megússzuk.
Mint kiderült, a vezetőnk csak minket vezetett, külön sofőr is volt. Hogy minek ennyi ember, azt nem tudom, de nyilván megéri a cégnek. Az első ülésre, a sofőr mellé beült a túravezető, valamint a német banya. Ez jó volt így, mert a vénasszony folyamatosan hülyeségeket dumált, és valószínűleg a csoport bármely tagja öt perc után kilökte volna a szakadék szélén.
Középen ültünk mi és a hármas számú izraeli versenyző, hátul pedig a pár. Eleinte arról beszéltek, hogy majd cserélgetjük a helyet, de láthatóan jól megvoltak a csomagtartóban, ahol szét lehetett terpeszkedni, cserébe a zötyögés nagyobb amplitúdójáért.
Megkezdtük az északnak tartó száguldást. Az út természetesen egy sávból állt, de helyenként kiszélesedett a padka annyira, hogy elkerüljék egymást a járművek. A hindukkal ellentétben a sikkimi sofőrök kitűnően átlátták a helyzetet, és ha úgy adódott, már akkor félreálltak, mikor a szembejövő még egy kanyarral arrébb járt. Ennek köszönhetően aztán nem is alakult ki dugó sehol, eltekintve az előző napok esőinek eredményeként előállt hegyomlás helyszínétől.
Itt már serényen dolgozott egy bulldózer, hogy helyreállítsa az utat, hiszen a hadseregnek bármikor szüksége lehet rá. Úgy tűnik, hogy India folyamatos háborús parában él, mintha a hidegháború tért volna vissza. Főleg a vitatott területeken, mint Sikkim vagy Kashmir. Az utóbbit ugye a pakisztániak meg a kashmiriak akarják maguknak, Sikkimet pedig a kínaiak, akik Tibet részének tekintik, ami számukra alapértelmezetten Kína része. Kínával egyébként Kashmirnál is van vitájuk, csak ott az indiaiak követelnek területet. A térképeken ezeket a területeket következetesen India részeként ábrázolják, ami érthető, hiszen a nem lenne túl konzisztens a politika, ha a parlament és a kartográfia intézet véleménye nem egyezne.
Szóval a bulldózer keményen dolgozott, hogy át lehessen jutni az elmosott útszakaszon. Útitársaink már látták lelki szemeikkel, hogy órákat töltünk el a sárga gépet bámulva, én meg voltam győződve, hogy negyed óránál nem tart tovább. Általában ugyanis negyed órát egyengetnek, aztán a félkész alkotáson átengedik a feltorlódott autókat, majd újabb negyed óráig dózerolnak
Szerencsére nekem lett igazam, úgyhogy zötyöghettünk tovább. Átlagsebességünk nem volt egy halálos tempó, úgy 25 km/h körül alakult, nem számítva természetesen a megállásokat.
Közben sajnos eleredt az eső, és nem is akart nagyon elállni. A cuccaink ugyan bele voltak húzva a mocsokvédő huzatba, de azok a tokok nagyon régóta nem vízállóak már, talán még újkorukban sem voltak igazán azok. Ennek ellenére bíztunk benne, hogy a két réteg szita valamennyit véd.
Ebéd alatt vezetőnk a hangulatot feldobására, előszedte a telefonját és bekapcsolt valami zenét. Megkérdezte, hogy Michael Jackson jó lesz-e. Mikor aztán megszólalt a zene, valami Chipmonks feldolgozás gyilkolta a dobhártyánkat.
Az eső csak jóval később állt el, mikor a Hét nővér vízeséshez értünk. Alapvetően a hét nővér hét vízesést jelent, amik függőlegesen követik egymást, de lentről csak három látható, a többit el kellett hinnünk. A vízesések errefelé nem számítanak túl nagy kuriózumnak, a völgy mindkét oldalán lehet látni, ahogy a patakok vízesések során érnek le a pár száz méterrel lejjebb lévő folyóba.
Gyönyörű hegyek közt autóztunk, amiből sajnos túl sokat nem láttunk, mert az indiai ipar egyik remeke, a (szigorúan kétkerék-meghajtású) Mahindra terepjáró ablakai ilyesmit nem tesznek lehetővé, ugyanis valahol szemmagasságban van a tetejük.
Lachent már sötétben értük el, így nem sok fogalmunk volt, hogy hol is vagyunk. Az égen csillagokat láttunk, ami jót jelentett a másnapi időjárással kapcsolatban.
Mikor a cuccokat lepakoltuk, nem kellett csalódnunk, jó vizesek voltak. G hátizsákja, ami lassan tinédzser korba lép, teljesen átázott. A többiek büszkén feszítettek, hogy az övék nem. Persze mikor a szobában kipakoltak, akkor rájöttek, hogy az ő ruháik is nedvesek.
A szobában mindent szétpakoltunk, hogy száradjon, a hátizsákot meg a vezetőnk vitte el megszárítani. Felhívtam a figyelmét, hogy ha egy mód van rá, ne olvassza meg.
Mára már csak a vacsora maradt, meg az, hogy kiosszák a vödör melegvizeket fürdéshez, mert áram éppen nem volt. Szóval lefekvés után a gyertyát kellett elfújni.
Utolsó kommentek