Az ablaktalan szobáknak nemcsak az az előnyük, hogy dohosak, hanem az is, hogy reggel felébredve az embernek elképzelése nincs, hogy hány óra lehet. Ennek ellenére egész értelmes időben felkeltünk. Először is vonatjegyet intéztünk. Azt hiszem, sikerült a lehető legdrágábban beszereznünk, de már olyan régen verettük át magunkat, hogy szinte hiányzott.
Ezután a Sikkim House-ban átvettük az engedélyünket. Teljesen logikus módon most kellett kitölteni a formanyomtatványt, amihez már hozzá volt tűzve a fényképünk és az útlevélmásolatunk. A kész engedély már ott várt az asztalon. Igazi írógéppel megírt engedély. Hihetetlen, de ilyenek még léteznek, sőt Indiában sokkal ilyenebb dolgok is.
Például egy egyszerű kereszteződésnél legalább három rendőrre van szükség. Olyat már láttunk, hogy van lámpa, de állítanak mellé rendőrt is, hogy az autósok tényleg megálljanak a pirosnál, de itt kettő van, plusz egy ember üldögél a sarkon egy fülkében. Először nem is foglalkoztam a dologgal, csak az tűnt fel, hogy az irányító rendőr pontosan tudja, hogy mikor vált a lámpa, pontosabban másodpercekkel előre tudja, hogy váltani fog. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy hát a gyakorlat meg az évek, de jobban megnézve rájöttem, hogy a fülképen ülő rendőrnek is van munkája. Ő kapcsolgatja a lámpákat. Komolyan! Van előtte négy kapcsoló azzal irányítja a forgalmat. Nemcsak egy kereszteződésben, hanem mindenhol ilyen rendszer van a városban. Azt hiszem, valójában a fülkében ülő ember csak az irányító rendőrök jelzéseihez igazítja a lámpát. Szóval összehangolt zöldhullámra ne számítson senki Kolkatában.
Gyalog indultunk el a város északi részének felfedezésére. Könyvünk rengeteg koloniális épületről regélt, de az első három után rá kellett jönnünk, hogy ezek az épületek nemcsak hogy ma már nem szépek, de eredetileg sem voltak túlzottan érdekesek. Mostanra az összeomlás szélére jutottak, arról nem is beszélve, hogy helyenként ráépítettek néhány borzasztó emeletet, az ablakok fölé zöld műanyag napellenzőket fabrikáltak, amik már félig leszakadtak, kötegszámra lóg rajtuk a vezeték, esetleg néhány légkondicionáló is. Amúgy sem lehetne megcsodálni az épületeket, mert a légvezetékek mindenhol keresztül-kasul szelik az eget, és ha az ember egy pillanatra megáll, a tömeg letapossa, és ez még a jobbik lehetőség, mert megtehetnék ezt a buszok vagy a taxik is.
Benéztünk Tippu szultán mecsetébe is, bár nem volt egyszerű, úgy körbe van véve bazárral, hogy alig találtuk meg a bejáratot. Maga a mecset finoman szólva is visszafogottan érdekes.
Innen a kormányzói palotához mentünk, de nagy reményeket nem fűztünk hozzá, mivel használatban van, még a kertjébe se bemenni. Megpróbáltuk megtalálni a Burmai pagodát. Nem sikerült bejutni a parkba, ahol áll, mert tulajdonképpen két stadion van a parkban, meg mögöttük valahol ez a pagoda. Feladtunk, inkább elmentünk a virágpiacra. Hosszú séta volt. A piac a Howrah híd mellett van, a Hoogly folyó partján. Természetesen ez is egy nagy káosz és dzsuvatenger, de azért érdekes. Tonnaszámra áll a virág, illetve a virágfüzér, amit csak áldozati ajándékként használnak. Nemcsak templomokban, hanem házi oltárokra vagy szentképekre aggatva.
A szomszédos hidat, ami szép méretes, szigorúan tilos fotózni, nemzetvédelmi okokból. Kíváncsi lennék, hogy milyen hatékonysággal tudják megakadályozni, hogy fényképek készüljenek róla.
Hogy agyonüssük az időt, gondoltuk, beülünk egy moziba, de hiába néztünk végig vagy ötöt, egyik sem játszott angolul beszélő filmet, csak hindi volt, esetleg kínai.
Mozi helyett elmetróztunk a Khalighathoz, ahol Kolkata névadó Káli temploma áll. A britek ugyan Kalkuttának hívták, de ez valószínűleg soha nem tetszett az indiaiaknak, mivel így a város neve leginkább Káli kutyát jelent, szóval visszaváltoztatták Kolkatára. Érdekes, hogy a nagy visszanevezést Delhi megúszta, ami eredetileg Dilli volt (sokan még ma is így hívják), de McLeod Ganj se kapott új nevet.
Maga a Káli templom hosszú időre az utolsó meglátogatott hindu templom lesz számunkra. Ilyen mocskos templom nincs még egy, a vasúti vécékkel van holtversenyben. Nem értem, nem látják, hogy gáz? Közben azonnal ránkakaszkodott két ember, akik vadul mutogatták az igazolványukat, hogy ők nem guide-ok, hanem brahminok, de a funkciójuk ugyanaz volt: dumálni, aztán markot tartani. Hát mit mondjak, nem sok időt töltöttünk a templomban, mondjuk tizenöt másodpercet.
A templom mellett áll egyébként az a ház, ahol Teréz Anya meghalt. Kolkatában van a sírja is, és mellette egy kis múzeum, de az ma zárva volt. Az általa működtetett missziók még működnek, bár – mint mindennek – ennek is kétségbe vonják jóságát, vagy hasznosságát.
Visszametróztunk a szállásunkra, ahol a vonatjegy még mindig nem volt meg, úgyhogy elmentünk inni egy sört, hogy aztán két órával később még mindig ne legyen meg. Kis üvöltözés hatására persze meglett.
A söröző egyébként egy elég nívós hely volt, ennek ellenére a pincér úgy oldotta meg az asztal takarítását, hogy a morzsákat, a szalvétát ronggyal a padlóra seperte, majd a sarokba rugdosta. Két sör után nem álltuk meg, hogy megemlítsük neki, hogy ez talán nem a megfelelő megoldás, de ezzel nem értett egyet. Nyilvánvalóan ő nem abba a kasztba tartozik, aki takarít. Na, például ezért teljesen reménytelen ez az ország.
Kitaxiztunk a Howrah vasútállomásra. G büszke volt rá, hogy sok taxis megkérdezése után végül 150-ről lealkudta az árat 90-re. Sajnos nem néztük meg, hogy melyik állomásról megy a vonatunk, így rossz helyen kötöttünk ki, csak újabb taxizással jutottunk el a Sealdah vasútállomásra, ami eredeti kiindulási helyünkhöz sokkal közelebb lett volna. Szerencsére még így is volt elég időnk a vonat indulásáig.
Utolsó kommentek