A tervezett menetidő tizenkét óra volt, ami már eleve nevetségesen sok, de mikor felébredtünk, tisztán látható volt, hogy a betervezett 40 km/h-ás átlagsebesség is erősen túlbecsült volt. Igazából nem is a vonat sebességével volt a gond, inkább azzal, hogy félórákat álltunk itt-ott, teljesen értelmetlenül. Lehet, hogy elindítottak ezt az új járatot pár éve, csak még mindig nem szóltak a vasutasoknak, hogy nyomják be valahogy a többi vonat közé. Különösen idegesítő volt, hogy Varanasi előtt is álltunk egy háromnegyed órát, majd újabb negyvenöt percet vesztegeltünk, mint később kiderült a vasútállomástól fél kilométerre. Simán elsétálhattunk volna az állomásig, ha sejtettük volna, hogy csak ennyire van.
Alig tizenötórás út után céltudatosan az előre fizetett autoriksák felé vettük az irányt. Csak nevében volt az, mert ugyan volt egy bódé, aminek az oldalán fel voltak sorolva az úticélok, meg az árak, de nem ült benne senki, a sofőrnek kellett fizetni, aki el is vitt minket majdnem a célig. Az utolsó néhány száz métert gyalog kellett megtenni, mert a Gangesz partján már csak sikátorok vannak. Akadt vezetőnk is, az egyik autoriksasofőr, aki azt mondta, hogy neki vége a műszaknak, úgyis arra megy, megmutatja az utat. Nyilván leszedte komisszióra a szállodást, de egészen őszintén szükségünk volt rá.
Az utcák sehol nem szélesebbek két méternél, viszont kanyarognak, és semmilyen támpont nincs arra vonatkozólag, hogy hol is jár az ember. Van viszont rengeteg szemét, tehénszar és termelőik, meg szennyvíz.
Végül váratlanul megérkeztünk a szállodába, ahol csodálatos módon még szoba is volt. Az utánunk érkezőknek már azt mondták, hogy csak deluxe szoba van egy ezresért. Nem igazán értem, mert mi választhattunk ruppótlan és ruppótlanabb közül. Egyébként nem a legolcsóbbat választottuk, így van fürdőszobánk. Mondjuk ablakunk nincs, vagyis van, de a folyosóra néz. Viszont a szoba tiszta, sőt a lepedő is az. Takaró nincs, de nem is nagyon van rá szükség.
Első utunk a tetőn lévő étterembe vezetett, ahol halálra akartak éheztetni. Kiderült, hogy itt ez a normál kiszolgálás. Alig két óra alatt sikerült végezni az ebéddel, amiből kb. másfél óra volt a várakozás. Tisztára mint Bulgária a nyolcvanas években.
Kis pihenő után lementünk a Gangesz partjára. Varanasi az egyik legnépszerűbb fürdőhely a szent folyó partján. Nem tudom miért, gyakorlatilag mintha egy szennyvíztelepen fürdenének, de ez az ő bajuk. Egyre kevésbé hatnak meg az indiaiak problémái. Annyiszor ütköztünk már masszív ostobaságba ebben az országban, hogy kicsit úgy érzem, maguknak csinálják a problémákat, élvezzék gyümölcsét!
A szállodánk a legnagyobb halottégető ghat közelében áll, így ott értünk a folyópartra. Egész nap megy a hamvasztás. A környéken mindenhol hatalmas farakások állnak, mellettük nagy kétkarú mérlegek, mivel kilóra adják a tüzelőt. A szükséges mennyiséget rutinosan kiszámolják, a megrendelő pénztárcájának vastagságától függ, hogy milyen fát használnak. A legdrágább a szantálfa.
Elindultunk a folyóparton, hogy megnézzük az esti szertartást, amikor nemcsak imádkoznak, hanem mécseseket is vízre tesznek. Kicsit nagy volt a tömeg, közben méterenként megtaláltak a csónakosok „hellosirboat” mélységű nyelvtudásukkal. Egy idő után elég idegesítővé váltak, úgyhogy elkezdtem árajánlatokat kérni, hogy mennyiért vinnének el minket Haridwarba. Az indiaiak agyon kívül humorérzékkel sem rendelkeznek. Először mindegyik ostobán bámult, majd elkezdte magyarázni, hogy hát Haridwar az nagyon messze van. Mondtam, hogy nem probléma, mondjon egy árat. Ekkor felcsillant a fény a szemükben, na nem az értelemé, hanem a mohóságé, és rávágták a nagyon nagy összeget: 50.000 rúpia. Azonnal beleegyeztem, akkor jött, hogy fejenként annyi. Mondtam, hogy az is rendben. Na, erre már gyanakodni kezdtek. Egyébként Haridwar innen saccra ezer kilométer, ráadásul a folyón felfelé. A végén nem vittek el Haridwarba. Egyébként is jártunk már ott.
Közben teljes erővel ment a folyóparton a kántálás, meg némi gyertyaeregetés is, de az utóbbi csak módjával, kántálni ugyanis ingyen lehet, a gyertya meg pénzbe kerül.
Már sötét volt, mikor visszaindultunk a szállodához, és mégis visszataláltunk, ami komoly fegyvertény.
Felmásztunk megint a tetőre, és újabb kínkeserves rendelés után sört ittunk, mert ahhoz már régen volt szerencsénk. Itt is szerény, háromszoros áron adják. Közben egy magatehetetlen Dél-Afrikai nővel beszélgettünk, aki képtelen bármit is megfogni, amíg száradt a kezén a henna.
Utolsó kommentek