Tiny Little Big Thing

Nos, reggel ötkor nem jó kelni. Egyetlen előnye van, nincs forgalom az utcákon, eltekintve a Tata terepjáróktól, amik Srinagarba tartanak és utasokra vadásznak. Elég gyorsan találtunk egyet, amiben pont egy hely volt még. Persze meg akartak győzni, hogy az kettő, de nem sikerült, úgyhogy csináltak belőle majdnem kettőt, így beszálltunk, mert nyilvánvalóan egy üres kocsiba beszállni balgaság, hiszen csak addig lesz kényelmesen hely benne, amíg nem talál utasokat, és hát azt ki kell várni. Reggel hatkor már a városon kívül jártunk, természetesen tök sötétben.

Sofőrünk abba a ritka fajtába tartozott, aki nem dudál ész nélkül. Sőt nem volt egyetlen olyan előzése sem, ami közben sikoltozni szerettem volna. Ebben azért nagy szerepe van annak is, hogy most már elég jelentős időt töltöttünk el Ázsiában, sőt most már elég hosszú ideje vagyunk Indiában is. Azok a helyzetek, amik közben csak ásítozunk, otthon kaszkadőr-bemutatókon láthatók csak, azokat a mutatványokat, amikben a helyiek villogni meg mutogatni kezdenek, már a kaszkadőrök sem vállalják.

Mire kivilágosodott, már a hegyekben jártunk. Az út szépen kanyargott, de elég jó állapotú volt, eltekintve néhány lyuktól, ahol egy-egy lehulló szikla átlyukasztotta az aszfaltot.

Azzal, hogy nem busszal mentünk, elég sok időt nyertünk, mert busszal nem sok teherautót előztünk volna meg ezeken az utakon. Természetesen Tata teherautókról van szó, amiknek úgy tűnik, hogy komoly tervezési problémáik vannak az erőátvitel területén. Legalább hármat láttunk az út szélén kiszerelt féltengelyekkel, egyet leszakadt kardántengellyel, kettőt szétszedett differenciálművel, valamint egyet, aminek az egész hátsó tengelye kiszakadt, de az az oldalán feküdt, úgyhogy nem lehet teljes mértékben a tervezőkre verni a balhét. Érdekessége az ügynek, hogy egy teljesen sík, egyenes szakaszon sikerült úgy nekimennie egy járdaszigetnek, hogy a vascsövekkel megrakott - kivételesen nem túlterhelt – teherautó egyszerűen felborult.

Nem ez volt az első felborult jármű, amit Indiában láttunk, volt még egy megmagyarázhatatlan eset korábban, ahol egy pótkocsis traktor borult fel, egy töltésen vezető út szélén. De nem ám úgy, hogy legurult a töltésen, hanem úgy, hogy felfelé jött az útra, és nem leborult a töltésről, hanem fel rá. Normál esetben ehhez a művelethez kellene két daru, de egy indiai egyedül is meg tudja csinálni. Egyre erősebb bennem a gyanú, hogy ha valamit százféleképpen lehet jól csinálni, akkor egy indiai talál egy százegyedik eljárást, hogy rosszul csinálja.

Az út nagyon szép hegyek közt vezetett. Szerencsénkre 1959-ben fúrtak egy szép hosszú alagutat az útvonalon, így azóta egész évben járható az út, mert nem kell felkapaszkodni egy magas hágóra, amit hosszú időre lezár a hó minden évben. Nyilván a hadseregnek volt erre az útra nagy szüksége, mivel Pakisztán felől nem okoz gondot Kasmír megközelítése, ami elég kellemetlen, ha éppen háborús utánpótlás-szállításról van szó. Jelenleg éppen vasútvonalat építenek az indiai oldalon, hogy még könnyebb legyen Srinagar megközelítése, de még küzdenek néhány mérnöki problémával, úgyhogy egy darabig még nem lesz vonatozás.

Még az alagút előtt meg kellett állnunk egy ellenőrzőpontnál, ahol minket, mint külföldieket, gondosan regisztráltak, felírták minden adatunkat. Ennek megint sok értelme volt, nyilván a kémek és terroristák a saját útlevelükkel utaznak. Amúgy is egy pakisztáni bármikor eladja magát kasmírinak, főleg hogy Pakisztáni oldalon is van egy Kasmír, amit hihetetlen módon Azad Kasmírnak hívják.

Ha most kicsit is rámennénk a bulvárstílusra, akkor írhatnék arról, hogy milyen frankó kis etnikai zavargások vannak errefelé, meg aztán Kasmírt India és Pakisztán is magáénak vallja, és hogy tovább bonyolódjon a helyzet, a kasmíriak egy része szeretne független Kasmírt. Egyik társaság hülyébb, mint a másik. A Pakisztániak soha nem fogják lenyomni Indiát, ez teljesen egyértelmű. India soha nem fogja elfoglalni Észak-Pakisztánt úgy, ahogy a térképeiken ábrázolják, mivel azon a területen halad át a kínaiak által épített Karakoram Highway, ami a Karachi mellett épült kínai kikötőt látja el. Nem hinném, hogy a kínaiak csak úgy belemennének, hogy az Indiaiak elvágják őket egy fontos kikötőjüktől. És hát míg a média arról lamentál, hogy Ázsiában Kína és India küzd a vezető szerepért, addig, aki járt mindkét országban, annak egyértelmű, hogy Indiának esélye nincs Kínával szemben. Semmilyen téren. Kína 1,6 milliárd jól szervezett, agymosott emberrel bír, Indiának meg 1,1 milliárd őőő, hogy is mondjam, képességekben nem annyira brillírozó lakosa van. Igen, persze, feltalálták a nullát meg a kasztrendszert, és nyilván ennyi ember közt a nagy számok törvénye alapján van okos, szép, bátor is, csak hát az arányok...

Az alagút túloldalán elénk terült a Kasmír völgy. Tény, hogy jól nézett ki a rengeteg repcemező. Az időjárás is más volt, mint mondjuk Jammuban. Olyan volt, mint egy otthoni május.

Srinagarban aztán elmúlt minden szépség. Alig értünk be a városba, máris nyomunkba szegődött valami felhajtó. Ahogy valaki kiszállt a kocsiból, már ott is volt és benyomakodott, folyamatosan nyomatva a szövegét, hogy milyen szállásokat tud ajánlani. A sofőrünket leállította valahol, és erősködött, hogy az ő kocsijával menjünk el megnézni a helyet, mert a mi autónk megy tovább vidékre.

Valamiért engedtünk neki, bár tudtuk, hogy az ilyesmi nem vezet semmi jóra. Keresztülautóztunk a városon, aztán végig egy iszonyatosan poros úton, ahol úgymond megérkeztünk. Felajánlotta, hogy a kocsiban hagyhatjuk a cuccokat, amíg megnézzük a helyet. Na ja, pin kódot, bankkártyát ne adjak? Meglepetésként a csónakosokkal alkudozni, majd integetett, hogy menjünk. Na, ebből nem kértünk. Nem akartunk olyan helyen megszállni, ahonnan csak csónakkal lehet kijönni. Az csak lehúzással végződhet (erről jó kis sztorik vannak az útikönyvben), szóval otthagytuk emberünket, aki kocsival utánunk jött, és közölte, hogy nem vagyunk számára egy „big deal”, úgyhogy szívesen megmutatja, hol vagyunk a térképen. Különösebben nem érdekelt minket, egyformán utáljuk a nyomulós, lehúzós embereket. Erre közölte, hogy seggfej vagyok és megbaszhatom.

Persze három percre nem maradtunk magunkra, azonnal voltak jelentkezők, hogy elvigyenek egy másik szállodába. A második helyen ki is vettünk egy szobát. A srác, aki odavitt, garantálta, hogy imádni fogjuk a gyönyörű kertet, meg az egész helyet. Hát, azt hiszem a gyönyörű kert nálunk többet jelent egy rozsdás oszlopokkal körülvett területnél, amit kiégett fű borít, de nem is ezért mentünk oda.

Lepakolás után elindultunk kaját felhajtani. Egész ehető indiait kaptunk, vagyis nem volt pokoli csípős.

Kicsit sétáltunk a városban, ami nem egyszerű, mert az autósok folyamatosan el akartak ütni. Eddig csak levegőnek néztek, de azt könnyű túlélni, mert a levegőre senki nem húzza rá a kormányt, csak hogy egy kicsit távolabbra ijessze el. Ahol aztán elértük a járdát, ami a Dal tó partján vezet végig, megrohantak a csónakosok, akik mindenáron csónakázni akartak vinni. Mivel volt belőlük néhány száz, folyamatos volt az utánpótlás, szóval váltott embereket kellett lerázni. A végén inkább csak a járdát bámultuk, mert egy csónakra ránézni az már gyakorlatilag kimeríti náluk a ráutaló magatartással kötött szerződés fogalmát. A remek séta után aztán mehettünk is haza, mert kezdett sötétedni.