Mivel a térkép és a valóság valahogy nem passzolt össze tegnap, nagyon elfáradtunk, mire beértünk a városba. Ma urasan autoriksába vágtuk magunkat és a Hawa Mahalhoz mentünk. Egyrészt mert tegnap a palota homlokzata rondán árnyékban volt, és szerettük volna megnézni úgy is, hogy rásüt a nap, másrészt onnan indulnak a buszok Amberbe. Amber csak pár kilométerre van Jaipurtól, és innen költözött a nép a frissen felhúzott Jaipurba. Megnéztük érdemes volt-e.
A busz pont indult, persze nem könnyű eldönteni mikor is van az a pont, hogy elindult, és meddig tart az a fázis, amíg csak utasokat gyűjt. Alig értünk ki a városból, már fel is bukkant a maharadzsa palotája, a felette trónoló vár és a környező hegyek gerincén futó falak, amik a régi fővárost védték. Jobban megnézve kiderült, hogy minden hegy gerincén várfal húzódik, ameddig a szem ellát. Erősen emlékeztetett a kínai Nagy Falra, azzal a különbséggel, hogy itt a bástyák jellegzetesen indiaiak.
A busz kirakott valahol, de nem láttunk bejáratot. Valaki aztán megmutatta, hogy egy kis ajtón kell átbújni, és egy kis parkon keresztül elérhetjük a feljárót, már ha gyalog akarunk menni. A palota ugyan nincs túl magasan, de az igazán lusták számára van lehetőség rá, hogy autóval vitessék fel magukat, akik meg egy kicsit abban az Indiában szeretnék érezni magukat, amiről olyan sokan írtak, azok mehetnek elefánttal is.
A palota teljesen üres, nem úgy, mint az eddig látottak, ezen érezhető, hogy elköltöztek innen. Az épület azonban elég érdekes dolgokról tanúskodik, szerintem sokan már láttak róla filmet, ahogy én is, csak én sem jegyeztem meg, hogy hol is van ez a hely, most kellett rádöbbennem. Az elrendezés természetesen a klasszikus mintát követi. A kapun, - amiből csak egy van – belépve egy udvarra jutunk, ahonnan a nyilvános kihallgatások csarnokába vezet az út. Valójában nem egy csarnokról van szó, hanem egy oszlopos pavilonról, ahol a maharadzsa hallgatta meg az alattvalók problémáit. Persze volt egy magánkihallgatások csarnoka is, ahol a VIP vendégeket fogadta. Ez is hasonló pavilon, csak ha lehet, akkor még díszesebb. Az oszlopok között itt is mindenhol árnyékolók voltak felfüggesztve, amiket illatos vízbe áztattak a hűtés miatt. Eső nem sok van errefelé, meleg viszont van bőven. A palota mellett, a völgyben egy mesterséges tó van, vagyis a helye, mert momentán csontszáraz, és ez az állapot öt éve fennáll, akkor volt utoljára olyan eső, ami feltöltötte.
A palotában beljebb haladva a női részlegbe jutottunk. Tulajdonképpen nyugodtan nevezhetnénk börtönnek is, mert kijárás nem nagyon volt, bár a feleségeknek volt tulajdonuk és nemcsak az ékszerek. Komoly ingatlanokkal rendelkeztek, amik igazgatását innen irányították, miközben azzal is el voltak foglalva, hogy a palotán belüli pozíciójuk is rendben legyen. Erről tanúskodik az is, hogy a palota úgy volt megépítve, hogy a maharadzsa egy rejtett folyosón látogathatta meg feleségeit, senki nem láthatta kihez is ment aznap éjjel, beleértve a többi feleséget és ágyast is. Úgy összességében jó lehetett a légkör.
A palotában, hogy nekünk is legyen valami luxus, beültünk egy puccos kávézóba és ittunk egy jeges kávét, ami azért említésre méltó, mert Indiában pocsék a kávé. Általában egy jelzés mennyiségű cikóriakávét tesznek a pohárba, és az öntik fel forró tejjel. A tej legalább ad hozzá valami értéket.
A palotából még a várba is felmásztunk. A palotát és a várat titkos, vagy hát már annyira nem titkos földalatti folyosó köti össze, de ma már nem lehet végigmenni, de csak azért, mert a felső vége le van zárva.
Miközben a falakkal védett úton kutyagoltunk felfelé a hőségben, tudtuk volna értékelni a hűvös folyosót, bár biztos tele van denevérekkel, mint minden sötét hely Indiában. Nem tudom miért van errefelé sokkal több denevér. Alapvetően kedvelem a denevéreket, de az tagadhatatlan, hogy a legbüdösebb guánót termelik a világon.
Az úton rajtunk kívül nem volt senki, se nyomakodó tömeg, se dudáló autoriksák. Szinte nyomasztóan nagy volt a csend, vagy inkább csak elszoktunk tőle az elmúlt hónapban.
A palota sárga, mint egy homokvár, a vár meg vörös. Szép nagy, és kellemesen jár benne a levegő is. Nem is értem, hogy miért nem itt fent laktak. Azt, hogy miért költöztek el Jaipurba, végképp nem értem. Talán a völgy bizonyult túl szűknek egy idő után a város számára.
Alaposan körbejártuk a várat, megnézve a világ legnagyobb (kerekekre szerelt) ágyúját. Minek kell egy várba egy olyan ágyú, ami elhord harminc kilométerre?. El sem lehet látni innen harminc kilométerre, mert hegyek vannak körben. Azt pedig végképp nem értem, hogy minek kellett kerekekre szerelni, ha egyszer a vár egyik bástyáján áll, ahonnan falbontás nélkül le sem lehetne vinni. Persze kerekek nélkül nem lett volna világrekord.
Visszaereszkedtünk a palota melletti úton, kerülgetve az elefántok által elszórt aknákat, hogy aztán felpattanjunk a buszra. Ezekkel a felpattanásokkal óvatosnak kell lenni, nem tudhatja az ember, mikor szakad át a padló. Ennek a példánynak egész szépen ki lehetett látni az alján.
A városba visszaérve nem terveztünk már semmit, legfeljebb egy hazasétálást. Ugye, haza ott van, ahol a hátizsák.
Útközben nézegettük a boltok kínálatát, és végül be is vásároltunk. Először egy ananászos shake-et, aztán rögtön ráküldtünk egy papaya lassit. Könnyű volt megérteni miért is áll annyi ember az üzlet előtt.
Hazafelé menet még egy bűnös elhajlásunk volt, bementünk a McDonald’s-ba. Néha kell valami, ami nem indiai, nem rizs, nem csíp.
Utolsó kommentek