Tiny Little Big Thing

Az első dolgunk az volt, hogy kerestünk egy csendesebb helyet. A buszállomások környékén mindig rengeteg olcsó szálloda van, így nem volt megerőltető a feladat. Percek alatt találtunk is egy helyet, ahol hangyányit tisztább az ágynemű és jelentősen tisztább a fürdőszoba. Az utóbbival nem tettük magasra a lécet, az előző helyen minden tiszta bételcsula volt. A bejelentkezés kicsit tartott csak tovább, mint az új hely megtalálása.

Az indiai szállodai bejelentkezés legalább olyan bonyolult feladat, mint otthon mondjuk bankszámlát nyitni. Hárman töltöttük a nyomtatványokat, így tartott negyed óráig a folyamat. Először is ki kell tölteni a nagykönyvet, aztán egy ugyanolyat, amiben csak a külföldi vendégeket tartják nyilván. Olyan kérdések vannak, hogy seggre esik az ember. Név; apa neve; Indiába való belépés dátuma; honnan érkeztünk és mivel; hova megyünk innen és mivel; foglalkozásunk; nemünk; az útlevél kiállításának helye, dátuma, érvényessége; vízum száma, kiállításának helye, dátuma, lejárat dátuma; bejelentkezés dátuma; meddig maradunk Indiában; szobaszám. Aztán külön ki kell tölteni indigóval egy lapot, amin ugyanezeket megkérdezik. Ebből személyenként két példányt kell, mert egyet küldenek a rendőrségre. Kell fénymásolat az útlevélről és a vízumról is. Ilyet már tartunk magunknál, mert különben valami írástudatlan lótifutira bízzák az útlevelet, hogy vigye el fénymásoltatni. Egyszer belebotlottunk az egyikbe, aki a fénymásolásból jött éppen, ingzsebéből meg félig lógtak ki az útleveleink. Az írástudatlant nem lekicsinylő jelzőként írom, hanem tényként. Ötször megmutatják nekik, hogy melyik két oldalról kell másolat, mert nem tudja elolvasni, hogy India, meg hogy visa, még akkor sem, ha mellette ott van hindiül.

Áthurcoltuk a cuccainkat, az ablakot gondosan becsuktuk, mivel a házirend szerint csukva kell tartani a majmok miatt. Van rács is, a rács még be is van drótozva, de jobb a békesség, igaz behajtani lehet csak, zár nincs rajta.

Egy pocsék reggeli után elindultunk puccos kávézót keresni, mert azt nem kaptunk, a könyvük szerint meg volt egy jó hely nem messze. Mondjuk annyira nem volt közel, de nem is ez volt a baj, hanem az, hogy a hely bezárt. Innen szép hosszú sétával megcéloztuk a belvárost.

Jaipur a híres rózsaszín város, mivel a maharadzsa a Walesi herceg érkezésének örömére rózsaszínre festtette a várost, ami hagyományosan a vendégszeretet színe. Ebből a színből eddig semmit nem láttunk, csak miután végre elértük a városkaput, és beléptünk az óvárosba. Kissé csalódnunk kellett, mert Jaipur közel sem annyira szép, mint ahányan meglátogatják. A turizmust leginkább annak köszönheti, hogy a Delhi-Agra-Jaipur egy szép háromszög, pont belefér egy tíz napos körutazásba. Senki ne gondolja, hogy ha látta Jaipurt, akkor látta India legszebb városát.

Az óvárost az akárhanyadik maharadzsa tervei alapján építették, mikor kitalálta, hogy Amberből átteszi székhelyét az alig tíz kilométerre lévő Jaipurba. Mondjuk az ilyen pár kilométeres költözések értelmetlennek tűnnek, de még mindig jobbak, mint a Tughlaq szultán által elrendelt Delhi-Daulatabad 1100 km-es séta. De erről ugye korábban már írtam.

A tervezett városnak megfelelően csupa egyenes utca keresztezi egymást derékszögben. Mit mondjak, izgalmas! Kellemes fejlesztés, hogy a járdák fölé tetőt építettek, így árnyéban lehet gyalogolni, bár jobb lett volna egy kicsit szélesebb járda, hogy el is lehessen férni rajta. Igaz, hogy a kereskedők itt nem foglalják el az egészet pofátlanul, mint más városokban, de így is két ember épphogy csak elfér egymás mellett. A házak egységes színűek, bár nem igazán rózsaszínek, inkább terrakotta. (Megjegyzem a terrakotta hadsereg tök fekete. Kíváncsi lennék, hogy a fekete sereg milyen színű volt. Terrakotta?)

Céltalan bóklászásunk során egyszer csak a Hawa Mahal előtt találtuk magunkat. A bejárat alaposan el volt dugva, de útbaigazítottak, így elég gyorsan meglett. A palota neve lefordítva a Szél Palotája, és elég találó ez a név. Nem is igazi palota, inkább valami lelátó, ahol a borzasztóan unatkozó feleségek, ágyasok, udvarhölgyek bámulhatták az utca forgatagát, anélkül, hogy ki kellett volna menniük, vagy őket megláthatták volna. Ez a kőrácsos ablakoknak volt köszönhető, amiken még apró nyitható kémlelőnyílások is voltak, a jobb kilátás kedvéért. A szobák teljesen dísztelenek, és kicsik. Az egész palota nem más, mint egy ötemeletes homlokzat. A szél teljesen átjárja, így nagyon kellemes a klímája az utcához képest. Innen ered a neve is. Az emeletek között egy lépcsőház biztosítja az átjárást, valamint nyitott lépcsők, jó alacsony korláttal. Bizonyára soha senkit nem löktek ki véletlenül sem, hiszen a háremek élete maga volt az idill és a szeretet. És persze ott volt a verseny, hogy ki szül előbb fiút az uralkodónak. Aztán hogy ki tudja életben tartani az uralkodó haláláig.

Ha már így belekezdtünk a nevezetességek meglátogatásába, átsétáltunk a Jantar Mantarba, a maharadzsa személyes csillagvizsgálójába. Hatalmas napórák mutatták nagy pontossággal az időt, illetve jelezték előre a csillagászati dolgokat. Becsülettel végigolvastuk a táblákat, de a napóránál többet nem sikerült megértenünk. Mindegy, a lényeg az, hogy baromi nagy napórák, és sok vonallal meg rovátkával ellátott márvány számlapok voltak mindenfelé. Bérelhettünk volna idegenvezetőt, de belehallgatva az egyik magyarázatába, kidobott pénz lett volna.

A Jantar Mantar szomszédjában áll a városi palota, vagyis a maharadzsa palotája. Az eddig meglátogatott hasonló intézmények közül ez a legfiatalabb és a legérdektelenebb is, viszont itt kérnek a legtöbbet a belépőért, és itt a leguncsibb az audiogiude. Természetesen itt is megtudhattuk, hogy a maharadzsa (bármelyik a sorban, de főleg a jelenlegi) egy polihisztor, és amihez nyúl, abban kimagaslót alkot. Sosem árt benyalni a főnöknek! Természetesen a jelenlegi maharadzsa, mint mindegyik, katonai pályára lépett, ahol meglepő módon meredeken ívelt felfelé a karrierje, ennek ellenére korán nyugdíjba vonult, talán azért, mert nem volt több hely a kitüntetéseknek. De nyugdíjból visszahívták, és hát megint döbbenetes módon magas pozíciókat vívott ki hihetetlen rátermettségével. Itt is meghallgathattuk, hogy a maharadzsa vezettette be az áramot Jaipurba, iskolákat, kórházakat építetett, meg mindent, ami jó. Mondjuk mégis kinek kellett volna ezt megtennie, ha nem az államot irányító maharadzsának? Meg aztán arról is hallgatnak az audioguidok, hogy mikor ezek az úttörő fejlesztések végbementek, akkor a világ másik oldalán már száz éve természetesek voltak. Mindeközben azért a maharadzsáknak akadt pénzük az extrémitásokra. Például jelen város maharadzsája nem volt hajlandó úgy Londonba utazni, hogy nem visz magával vizet a Gangeszból, hiszen anélkül beszennyeződne és ezt egy mélyen vallásos ember nem engedheti meg magának. Szóval azonnal legyártatott pár baromi nagy ezüst víztartályt, hogy legyen miben vinni a vizet. A szöveg szerint négyezer liter víz fért egy tartályba, ránézésre nem saccolom többnek ezer literesnél, ami azt jelenti, hogy fürdéssel, főzéssel, ivással el is fogyott egy tartálynyi egy hét alatt, és hát nyilván nem egy hétre ment. Szóval az egész csak műsor volt a nagyérdemű elkápráztatására. A másik, ami erre utal, az az, hogy a Gangesz légvonalban is durván 300 km-re van Jaipurtól, tehát otthon sem a Gangesz vizével mosta a seggét. A másik ilyen nagy műsorszáma az volt, mikor véleménye szerint a Rolls Royce szalonban nem szolgálták ki elég gyorsan, ezen úgy megsértődött, hogy a szolgáival vetetett kettőt, hogy azzal hordják ki a szemetet a palotából. Ahh!

Az út