A „mit együnk” mindig egy sarkalatos kérdés, de általában fel se tesszük, mert leginkább az határozza meg, hogy mit találtunk. Nomád őseinknél is így volt ez. Most is elindultunk a vár felé, hogy majd eszünk valamit útközben. Persze nem ettünk semmit, mert nem olyan környéken haladtunk át. Végül belefutottunk a szokásos indiai jószándékba. Nem akarják megsérteni a kedves vendéget a rideg nemmel vagy ninccsel, így azt mondják inkább, hogy igen, van kaja, mert az jobban hangzik. Leültünk, de aztán a rendelésnél mindjárt kiderült, hogy mégsincs kaja, csak gyümölcslé. Nem tudom, hogy ilyenkor mit gondolnak! Valószínűleg, azt hiszik, hogy ha már leültünk, akkor fogyasztani fogunk, esetleg meggondoljuk magunkat és mégis inkább szomjasak leszünk éhes helyett. A buszon is mindig ez van. Megállunk és az árusok vért izzadnak, hogy kinyissák az ablakunkat, és bedugják rajta a literes ásványvizet, mintha az ablak kinyitása egyenértékű lenne a pénztárca kinyitásával. Azt hogy nem, egyszerűen nem értik, addig ismételgetik a baromságukat, míg le nem üvöltöd a hajukat, olyankor aztán vérig sértődnek és odébbállnak.
Végül valami jellegzetes indiai reggelit találtunk. Mit mondjak, csodálatos volt! Ezzel a kis táplálékkereséssel el is ment az idő, kinyitott a palota, mehettünk megnézni. Ez nem hegyre épült, de csak azért, mert nem volt hegy a környéken. A város nevét is adó Bika dinasztia építette, hosszú századokon keresztül. Természetesen itt is volt audioguide, de itt már csak mp3 lejátszón, és a lelkünkre kötötték, hogy a felvétel gombot ne nyomjuk meg. A palota nem volt annyira érdekes, mint az eddigiek, és a szöveg se volt olyan jó, de azért becsülettel végighallgattuk, hogy a Bika nemzetség micsoda csodálatos emberekből állt, akik rettenetesen lelkükön viselték a nép sorsát. Ez eddig az összes palotában kiderült a tulajdonosokról.
A jólétüket egyébként annak is köszönhették, hogy jóban voltak a Mogul uralkodókkal, aztán mikor a Moguloknak leáldozott, akkor a Bikáknak is egy kicsit rosszabb lett, de sikerült megnyerniük a brit hadsereg tevetenderét. A britek Afganisztánban ügyködtek éppen és kellett nekik a teve, mint egy falat kenyér.
A szállodánkba visszabaktatva megebédeltünk és a recepciós instrukciói alapján elindultunk megkeresni a buszt Jaipurba. Persze nem találtunk semmit, akit meg kérdeztünk, az mind elirányított a buszállomásra, úgyhogy végül ott kötöttünk ki. Fél órán belül indult egy szokásos lerohadt busz a végeláthatatlan útra. Kettő előtt indultunk el, este fél tízig zötykölődtünk. Út közben semmi érdekes nem történt, eltekintve attól, hogy a mögöttünk ülő tett egy kísérletet arra, hogy kiraboljon. Az egyik megállóban, mikor felálltam kinyújtóztatni a lábamat, az ülés alatt megpróbálta kinyitni a hátizsákomat, de G-nek feltűnt, hogy magától mozog a cucc. Mikor megnéztem, láttam, hogy tíz centire nyitva van a zipzár. Magyarul ugyan, de elmagyaráztam, neki, hogy ki lesz tépve a szíve, ha még egyszer hozzáér. Valamilyen csodálatos oknál fogva azért megértette, hogy mit mondok, mert arról kezdett magyarázni, hogy ő csak a cipőjét vette le, de becsszóra tényleg. A továbbiakban tartózkodott a cipője buzerálásától, úgyhogy békében maradtunk.
Este aztán tíz felé megérkeztünk Jaipurba, ahol nem sokat bonyolítottuk az életünket, kivettük a legközelebbi szálloda egyik szobáját. Nem lett volna nagyon gázos szoba, de mégis az volt, mert a tulajdonos úgy döntött, hogy nem akar pénzt keresni, inkább hagyja dzsuvásan az egészet. A mocskon kívül súlyos problémája még az ingatlannak, hogy előtte fut egy nagy út, aminek a túloldalán egy buszállomás van. A buszsofőrök meg olyan intelligens emberek itt is, hogy ha téglafal van előttük, akkor is dudálnak, hátha attól eltűnik. Szóval jól aludtunk.
Utolsó kommentek