Isteni reggelit ettünk, nem volt benne rizs. Aztán a maharadzsa palotája felé vettük az irányt. Természetesen a várban van a palota, a kapuk során kaptattunk felfelé az úton. Nem először jöttünk erre, de most jobb irányból kapta a fényt, ami nagyon sokat számít. A homokkő eleve változtatja a színét, attól függően, hogy honnan esik rá a fény, de itt a faragott kő mintáját is kiemeli.
A vár utolsó kapuján belépve tulajdonképpen a palota alatt haladtunk át, egészen pontosan a maharadzsa és a maharani palotaszárnyai között.
Úgy látszik, hogy a maharadzsák leszármazottai lelkesen másolják egymás megoldásait, nem csak palotaépítés, hanem a palota-üzemeltetés területén is. Most is kaptunk audiogiude-ot, ami teljesen ugyanabban a stílusban mondta el a hely történetét, mint a jodhpuri. Nem mintha ez baj lenne, mert mindkettő nagyon jó volt. Jó megoldás egyébként, mert a saját tempónkban járhatjuk végig a helyet, halljuk mit mond és látjuk, hogy miről beszél, mert nem áll előttünk egy csapat unott turista.
A palota itt is udvarok és szobák sora, labirintusszerűen elrendezve, vagy inkább rendezetlenül. Minden uralkodó hozzáépített egy kicsit a palotához, gyanítom, hogy nem kevés gondot okozva ezzel az építészeinek. A stílus ennek ellenére egységes, sokat nem változott az idők során. Ami egyszer már alkalmazkodott a klímához, azt nem érdemes változtatni. Annak ellenére, hogy kint már perzselt a nap, bent a palotában nagyon kellemes volt az idő. A kőrácsos ablakokon jár a levegő, de nem lehet belátni, az udvarok pedig árnyékosak. Ennek ellenére sehol nincs sötét, mert a homokkő jól visszaveri a fényt, vagy egyszerűen azért, mert kint vakít a fény, van belőle bőven és nem kell tartani tőle, hogy beborul. Akár hét év is eltelhet eső nélkül, ennek ellenére a palota tejére és udvaraira hulló eső minden egyes cseppjének elvezetése megoldott volt. Természetesen tározóba vezették a vizet, nem egy árokba, ahogy mi szoktuk. A víz nagy kincs volt errefelé mindig. A város mellett van egy mesterséges tó, onnan hordták régen a vizet. Ez éppen ki volt száradva. Ma már egyszerűbb az élet, nem kell korsókban hordani.
Az említett tó partján egyébként áll egy kapu, amit a legenda szerint egy híres prostituált építetett. A történet szerint a maharadzsa megtagadta az engedélyt a kapu megépítésére, mert nem akart egy kurva kapuja alatt áthaladni a tóhoz menet. Aztán mikor egyszer nem volt a városban, akkor a nő gyorsan megépítette a kaput, és még egy Shíva szentélyt is rakatott a tetejére, mert egy szentélyt nem lehet csak úgy elbontatni. A kapu azóta is áll, de ha én maharadzsa lettem volna, és így szórakozott volna velem egy kurva, biztos lecsapattam volna a fejét, ha már a kapunak maradnia kellett.
Könnyen hullottak a nők errefelé, vagyis inkább könnyen a férjük sorsára jutottak. Közismert a szokás, miszerint a férj halotti máglyáján a feleséget is elégetik. Nos, a sztori nem ennyire egyszerű. Egyrészt a feleségek gyakran önként követték a férjüket a halálba, ami az odaadás végső jele volt, másrészt nem biztos, hogy volt jobb lehetőségük. Az indiaiak ugyanis kialakítottak egy olyan társadalmat, ami tökéletesen szar minden egyes benne élőnek. Az érinthetetlenekről nyilván mindenki hallott és könnyen el tudja képzelni, hogy nem jó úgy élni, hogy mindenki tisztátalannak tartja az embert, és gyakorlatilag semmilyen joga nincs.
Az viszont meglepő, hogy mondjuk a brahminok, a legmagasabb kaszt tagjai is csak szívtak az előírásokkal. Például a brahmin özvegyek nem házasodhattak újra, de nem is dolgozhattak, férjük halála esetén a férj családjának gondjaira voltak bízva. Nyilván öröm anyós kegyelmében bízni. A főzőtanfolyamot, amire G elment Udaipurban, egy brahmin özvegy tartotta, és mesélt néhány vad dolgot. Szóval hihető, hogy sokan tényleg önként választották a halált.
Másrészt a maharadzsa feleségei sem kerülhették el sorsukat. A rajasthani uralkodók híresek voltak a harcban mutatott bátorságukról, és vereség helyett gyakran inkább a biztos halált választották. Ilyenkor jauhart követtek el, azaz először megölték a nőket, vagyis inkább a nők ölték meg magukat. A feleségek és lányok a legjobb ruhájukba öltözve egyesével léptek a máglyára. Ezután a férfiak kilovagoltak a várból, hogy annyi ellenséget öljenek meg, amennyit csak tudnak, mielőtt ők maguk meghalnak. Jaisalmerben három ilyen eset volt, bár az utolsót csak fél jauharnak ismerik el, mivel annyira nem volt idő, hogy nem végezték el a megfelelő szertartásokat, csak elvagdosták mindenkinek a torkát, aztán mentek meghalni. Szóval a maharadzsák élete sem volt egy merő kéjhömpöly, legalábbis ha komolyan vették az állásukat.
A palotából kilépve a szomszédos étterembe mentünk, hogy igyunk valamit. Remek teát kaptunk, gyömbérrel, mézzel, citrommal.
A teától felfrissülve tettünk egy kísérletet, hogy megnézzük a várban lévő jain templomot, de zárva volt, akárcsak tegnap, úgyhogy a következő napirendi pontra tértünk, elindultunk megkeresni a tökéletes táskát. Női álom az ilyesmi, és tudjuk, hogy nem létezik, de tettünk rá egy kísérletet.
G egyet már kinézett magának, de tegnap nem vettük meg, mára meg árat emelt az eladó, úgyhogy úgy döntöttünk, kenje a hajára. És jól tettük, mert volt másik ezer bolt, ahol hasonlókat árultak. Végig is néztük mindet, és meg is találtuk a legjobbat. Otthon majd kiderül, mennyire van közel a tökéleteshez. Semmi divatos, egyszerű bőr, ami elvileg örökké tart.
Ha már kijöttünk a várból, akkor a város híres házai közül is szerettünk volna megnézni párat. A város eredetileg sem csak a várból állt, sőt nagy része azon kívül épült, de még a városfalakon belül.
Házépítésben a város lakói sem akartak lemaradni a maharadzsához képest, úgyhogy bőven mérték az aprólékosan faragott díszítéseket, amik általában a ház teljes homlokzatát beborították, és az ablakokat is kőrács takarta.
Elsőként a Nathmal-ki Havelihez mentünk. Nem volt egyszerű megtalálni, gyakrabban kellett volna nézni a térképet, de nem volt felesleges a séta, legalább láttuk a várost.
A házat, ami hatalmas, csak kívülről lehet megnézni, illetve csak az első udvarba lehet bemenni, mivel még most is lakják. Eredetileg egy miniszterelnök építtette és a méretén kívül másban nem igazán maradt el az uralkodói palotához képest. Az egyik emeleti falfestményhez állítólag másfél kiló aranyat használtak el.
Innen átsétáltunk a Patwa-ki Havelihez, ami talán még nagyobb, és be is lehet menni, habár ennek megkérik az árát, és még feliratik se nagyon vannak, nemhogy idegenvezetés. Ez a ház egy gazdag kereskedőé volt. Érdekes, hogy a sivatagban, ahol azt gondolná az ember, hogy éhen- és szomjanhalni a legegyszerűbb, mindig gazdag városokat lehet találni, gazdag kereskedőkkel.
Utolsó kommentek