Egyszer a vonaton egy pasi teljesen le volt nyűgözve a GPS-től, amiről még soha nem is hallott. Azonnal hívta valami haverját, hogy tudjon meg mindent, leginkább azt, hogy hol lehet ilyet kapni, mert neki is kell. Szerinte India 50 évvel van lemaradva a nyugati technológia mögött. Én inkább valahova 150 körülire taksálnám, hiszen az is jó, ha van víz, a melegvíz meg tényleg luxus. Bár nehéz ezt így megmondani, hogyan is lehetne, ha egyszer egy olyan országról beszélünk, ahol előbb lesz mindenkinek mobiltelefonja, mint vécéje, és nagyobb az internet-, mint a szennyvízhálózat.

A buszállomás igazán csodálatos hely volt, általános húgyszaggal. Ez utóbbi elég jellemző az egész országra. Valahogy akárhol áll meg az ember, ha körbenéz biztos, hogy látni fog valakit az út szélén vizelni. Egyéb melléktermékek is találhatók, de azok elhelyezését azért diszkrétebben végzik.

A busz indulásáig még volt pár perc, egy kávéra pont elég. Enni nem tudtunk, csak kekszet vásároltunk be útravalónak, amire szükség is volt, mivel a Jodhpur-Jaisalmer távot a busz hat óra alatt gyűri le, annak ellenére, hogy elég jó az út. Jaisalmer momentán a világ végén fekszik, de nem volt ez mindig így. Nem a várost költöztették el, csak a fontos kereskedelmi útvonalon keresztbehúzott egy vonalat egy brit úriember, és azóta a túloldal Pakisztán. A jó út is ennek köszönhető, kellett a hadseregnek, hátha Pakisztán megpróbál beszerezni még egy kis sivatagot délen. Láttunk is jó néhány gyakorlatozó tankot. A sivatag tele van szélerőművekkel, amik nemcsak Jaisalmernek adnak elektromosságot, hanem a reflektoroknak is a határon, merthogy azt ki kell világítani, nehogy a sötétben valaki átszökjön. Más országokban ezt éjjellátó készülékekkel oldják meg, de tény, hogy ez sokkal impresszívebb, meg aztán az indiaiak imádják a nem hatékony megoldásokat. Lapát helyett kapát használnak, aminek csak húszcentis nyele van, vödör helyett tálban viszik a homokot, a seprűnek nincs nyele, de ami a kedvencem, az a „felmosás”. Egy bot végére egy nagy nedves rongy van rögzítve egy arasznyi madzag végén. Az égvilágon semmire nem alkalmas, de ezzel mosnak fel. Igazából valami balett táncot lejtenek, aminek hatására a huzat többé-kevésbé egy irányba csapja a szemetet, és némileg sikerül vele szétmaszatolniuk a koszt is. Őrület! Miért nem próbálják mondjuk böfögéssel összefújni az eldobált zacskókat. Lehet, hogy az hatékonyabb lenne, mert a környéken mindenki böfög. Ez valami helyi sajátosság lehet, mert még nem találkoztunk vele eddig.

Jaisalmerbe megérkezve azonnal megrohantak az ajánlatokkal. Sőt, már korábban bepróbálkozott egy fickó egy megállónál, de úgy le lett zavarva a buszról, hogy füstölt. Leült mellém, elkezdett beszélgetni, én meg mondtam G-nek, hogy mindjárt el akar adni valamit, majd hozzátettem, hogy milyen szar, hogy mindenkiről ezt gondolom már. És akkor megkérdezte, hogy hol fogunk aludni. Az elmúlt hónapban kb. két ember szólított meg úgy, hogy három-négy mondat után ne jött volna elő azzal, hogy vegyük valamit.

A riksások közül kiválasztottunk egyet, amelyik normális árat mondott, arról meg kiderült, hogy nem is riksás, hanem szállodája van, oda akar vinni terepjáróval. Sőt el is vitt, de mondtam, hogy akkor most vigyen oda, ahova én akarok menni. Ragaszkodott hozzá, hogy nézzem meg a szobát, aztán menjek el az ő szállodájába is, ahol sokkal jobbat kapok 80 rúpiáért. Nem mentünk, mert ha egy szállodában négyszáz forintért lehet aludni, akkor valahol bevasalják a költségeket, mert ennyiből még Indiában sem lehet fenntartani egy helyet. Ha valamit ki kell fizetni, akkor jobban szeretem, ha tudom mennyi lesz az, és hol kell fizetni.

Egész pofás kis szobát kaptunk, tévével, ami ritka öröm. Úgy tűnik, mindenhol van legalább hatvan csatorna, köztük néhány angol nyelvűvel. Most azonban elindultunk a városba, mert Jaisalmer egy meseváros, ami nem várhat.

A várost eredetileg fal vette körül, de ennek nyomait nem nagyon fedeztük fel, eltekintve néhány magányos városkaputól. A vár viszont többé-kevésbé érintetlen. A város közepén, egy nem túl magas domb tetején áll, és ellentétben Jodhpurral, ez nemcsak a királyi palotát foglalja magában, hanem a város egy részét is. A falak még állnak, bár kongatják a vészharangot, miszerint össze fog omlani, ugyanis nem arra tervezték, hogy a benne élő emberek maguk alá vizelnek. Régen korsókban hordták fel a vizet, nem nagyon ment pocsékba semmi, ma csak ki kell nyitni a csapot, és folyik a víz. Csatorna viszont itt sincs, szóval elszivárog a földbe és szétáztatja.

A falon 99 bástya van és csak egy bejárat. Természetesen itt is egy sor kapun lehet csak bejutni, amiken egy kanyargós út vezet át. Egyrészt a hegyre kanyarogva könnyebb feljutni, másrészt a kanyarokban elhelyezett kapuknál nem lehet faltörő kosokkal operálni, de még elefánttal is nehezen. Az utóbbiak ellen természetesen itt is szép nagy szegekkel van kiverve mindkét kapuszárny, úgy elefánthomlok magasságban.

Az elefánt nagyon fontos volt az indiai hadseregben, bár azt hallottam, hogy az elefántok nem voltak túl lelkesek a csatározásban, vagy csak túl intelligensek ahhoz, hogy ostoba emberi nézeteltérések miatt haljanak meg, így gyakran megvadultak és nagyobb kárt okoztak a saját hadseregükben, mint az ellenségében. Aztán lehet, hogy ez csak rosszindulatú, pakisztániak által terjesztett pletyka.

A vár és a házak a várban gyönyörűek. Itt is homokkőből építkeztek, de errefelé nem vörös, hanem sárga követ bányásznak, innen kapta a nevét az Arany város. Természetesen aprólékos faragványok díszítenek minden négyzetcentimétert, nemcsak a palotán, hanem a többi házon is. Olyan hihetetlen finom mintákat faragtak ki, hogy az ember csak meresztgeti a szemét.

És érdemes meresztgetni minden irányba, mert a helyenként csak másfél méter széles utcákon járnak tehenek is, szóval el van aknásítva minden. Ezenkívül össze lehet futni a termelőkkel is, akik nem túl barátságosak, különösen, ha borjaik vannak. Először nem sokat foglalkoztunk velük, de mikor az egyik váratlanul felém öklelt, miközben békésen fényképeztem valami döbbenetes kőfaragást, akkor meglepődtünk. A szűk utcák miatt, ha a borjú elmegy az ember mellett, akkor akarva-akaratlanul mi választjuk el az anyát gyermekétől, és ettől az előbbi kicsit ideges lesz. Az érdekes az, hogy ez nemcsak nyafka turista beszariság, a helyiek se mernek elmenni a borjas tehenek mellett. Az egyik éppen G felé tartott ballagott, gondoltam oldalba bököm, hogy tudja merre kell menni, de a jelzett irány helyett egyből felém indult, leszegett fejjel, én meg menekültem be valakinek az ajtaján. Úgy tűnik, csak az segít, ha leöntik őket vízzel, azt nem szeretik. Akihez bemenekültem, az is ehhez a megoldáshoz folyamodott.

A vár utcáinak bejárásával el is telt az a fél délután, ami megmaradt a hosszú buszozás után. A lemenő nap fényében aztán igazán előjöttek a város színei. Este meg még ki is világították, lehet, hogy itt is számítani lehet pakisztáni határsértőkre.