Alvásról szó sem eshetett, az utat éberkómában töltöttük. Ezt az utazást a KGB alvásmegvonásos kínzásához lehetne hasonlítani. Az út minősége a pocsék és a pokoli között váltakozott, néha megszakítva pár kilométer viszonylag sima szakasszal, amin viszonylag kis távolságokban fekvőrendőröket helyeztek el, hogy azért mégse lehessen haladni. Ezek nem olyan kis amatőr vackok, mint amiket otthon lehet látni, hanem komoly magassággal rendelkező egyedek, amik előtt a teherautók is szinte megállnak, a buszoknak meg néha az aljuk is leér.
Ez természetesen csak az egyik fele a dolognak, a másik a KRESZ „látni és látszani” alapelve, amit Indiában a „jobban látni és jobban látszani” elvre cseréltek, úgyhogy mindenki reflektorral közlekedik, aki meg tényleg jobban akar látszani, az felszerel ködlámpát is, majd mindet gondosan be is állítja úgy, hogy laposan, de azért felfelé világítson. Ha jön szembe egy kocsisor, ki van zárva, hogy a sofőr lássa, hogy mit csinál. Kicsit balra tart a lámpáktól, aztán jól van.
Reggel hatra értünk Hospetbe. (kukorinyek, tette hozzá G)
A kalauz meg akart győzni, hogy maradjunk a buszon, és plusz egy húszasért elvisznek még egy darabon, ahonnan már csak hat kilométer Hampi. Elsőre jó ajánlatnak tűnt, talán azért is, mert reggel hat volt, közvetlenül egy egész éjszakás buszozás után, de megnézve az útikönyvet, már nem volt olyan csábító az ajánlat. Eleve alig voltunk tizenkét kilométerre, az útikönyv szerint a buszok fejenként tíz rúpiáért teszik meg a Hospet-Hampi utat, szóval húszért megtenni a fele távot nem tűnt versenyképes ajánlatnak, másrészt ahol kiraktak volna, onnan aztán nem megy semmi a végcélhoz. Leszálltunk, azonnal autoriksások rohantak meg, hogy Hampiba vinnének. Természetesen azzal jöttek, hogy nyolckor jön az első busz, és különben sem sokkal drágább, ha velük megyünk. Ők is el lettek hajtva az ajánlatukkal együtt. Természetesen fél órán belül indult busz, ahogy meg van írva, tíz rúpiáért, nem pedig húszért, ahogy állították. De ez már csak így szokott lenni, a taxisok valahogy mindig másképp tudják a menetrendet, meg a távolságok sem lineárisak náluk.
Hospet elhagyása után szinte azonnal elkezdtek feltünedezni a romok az út mellett és ígéretesen néztek ki. Ennek ellenére megérkezés után kivettünk egy szobát, és eldőltünk, mint egy homokzsák. Délig aludtunk. Igazából aludtam volna tovább is, de G felpiszkált, hogy éhes. Benéztünk egy étterembe, de az étlap lehangoló volt, vega minden, még a mexikói ételek is. Egyébként sem érdemes mást enni, mint indiait, mert csak csalódás lesz a vége. Ezt figyelmen kívül hagyva pizzát rendeltünk, igaz már egy másik helyen. Persze ez is vegetáriánus étterem volt, mint kiderült Hampiban csak olyan van, és az alkoholt is száműzték, mivel szent hely.
Miután egy dzsuvás öregember felvette a rendelésünket, egy órácskát üldögéltünk az úgynevezett pizza megérkezéséig, ami valami paradicsomdarabokkal töltött lepény volt. Nem volt se finom, se tápláló, de legalább kicsi. Nem rendeltünk mást, mert még most is ott ülnénk, inkább beértük ezzel és mentünk megnézni a falu templomát.
Kicsit nyűgös voltam a kialvatlanság meg az ebéd miatt. Itt is belépőt kellett venni, persze csak nekünk, meg fényképezőjegyet. Le is tagadtam, hogy valaha is lett volna fényképezőm, mert kicsit már unalmas, hogy ezért pénzeket gombolnak le, hogy aztán bent az ember egy táblával szembesüljön, miszerint fotózni tilos. Egyébként a templom szép volt, de egyáltalán nem fotogén. Minden szegletén lógott valami drót vagy tábla, az udvaron funkciótlan betonoszlopok meredeztek, meg a szokásos bádog hozzáépítések az alig ötszáz éves épület mellett. Kiborít, mikor igénytelen falakat építenek a gyönyörűen faragott kőoszlopok közé, hogy aztán vasrácsos ablakokat helyezzenek el bennük. Levágnám a kezét annak, aki csinálta. És mindez a világörökség része.
A templom megtekintése után a mellette álló dombra másztunk fel. Az út két széle tele volt hordva szeméttel, és jól láthatóan ide jár a fél falu is szarni. Mindezt a templom mellett, egy olyan dombon, ami tele van régi szentélyek romjaival. Kezdtem azt gondolni, hogy Indiát vissza kéne csak adni a briteknek, mielőtt teljesen szétrohad, vagy ami nem tud elrohadni, azt elborítja a szenny.
Innen az Achyutaraya templomhoz mentünk, ami egy kicsit távolabb van a falutól, úgyhogy nincs már szemét, és egyéb bűzös termék a környéken. Mindjárt jobban is nézett ki és a kedvem is jobb lett. Hampi környékén nemcsak a templomok érdekesek, hanem a táj is, amit hatalmas kerek sziklák borítanak, illetve hasonlóan lekerekített hegyek, amiken itt-ott látható egy-egy szentély vagy templom, vagy ami megmaradt belőlük. Hampi virágzó és gazdag város volt, ennek megfelelően híres is. Annyira híres, hogy valakinek bökni kezdte a csőrét, így aztán 1565-ben el lett törölve, természetesen egy alapos fosztogatás után. Ami megmaradt az még így is lenyűgöző.
A templomtól a folyó felé sétáltunk az egykori bazáron keresztül. Persze nem ez volt a város egyetlen bazárja. A folyónál találtunk még néhány noname templomromot, azok között bóklásztunk, aztán elindultunk a falu felé, mert kezdett esteledni.
Utolsó kommentek