Rendkívül rosszul aludtunk éjjel. Ennek több oka is volt. Egyrészt ki kellett kapcsolni a ventillátorunkat, mivel a legkisebb áramingadozásra is iszonyú zajt csapott. Másrészt zabáltak minket a szúnyogok, amiket minden igyekezetünk ellenére nem lehetett kizárni a szobából, mivel a falon téglányi szellőzőnyílások voltak. Harmadrészt a szomszédok késő estig, illetve kora reggeltől üvöltöztek. Negyedrészt korán beindult a forgalom az utcán. Arról nem is beszélve, hogy az ágy minden irányban kicsi volt.
Mivel nem lettünk szerelmesek Maduraiba (a templomot leszámítva), egy büdös, forgalmas városnak bizonyult, úgy döntöttünk, hogy a többi látnivalót kihagyjuk, és azonnal továbbállunk.
Ezt meg is tettünk a 11-es vonattal, ami lenyűgözően pontosan érkezett, hogy aztán az állomást már fél óra késéssel hagyja el. A legolcsóbb – szakszóval csirkés - jegyet vettük, úgyhogy nem számítottunk rá, hogy lesz ülőhelyünk, de lett. Hat indiaival osztottuk meg a „fülkét”. Az állomásokon mindig iszonyú zűrzavar keletkezett, különböző árusok érkeztek ebédet, teát, gyümölcsöt kínálva. Vettünk is ezt-azt, hogy ne vesszünk éhen.
Trichybe kora délután érkeztünk meg. A város eredeti neve egyébként Tiruchchirappalli volt, ezt rövidítették le Trichyre. Ez legalább egy értelmes névváltoztatás volt. Indiában egyébként mindennek legalább két neve van. Az istenségeket is helyenként máshogy hívják, például Shívát helyenként Sundareswararnak, Vishnut meg Sheshashayanának. Igen szép név mind.
A szálláskeresés nem ment flottul, minden hely tele volt. Az első kettő után mondtam G-nek, hogy várjon meg a cuccokkal, én meg elmentem végigjárni minden szálláslehetőséget, amit találok. Az első háromban még azt kérdeztem, hogy van-e kétágyas szoba, aztán áttértem arra, hogy tele vannak-e. Tele voltak. Egy helyen volt kétágyas (csak az és csak egy), de nem tudták megmutatni, mert valami ajtó be volt zárva. Mondtam, hogy jó lesz, mindjárt jövünk.
Mikor megérkeztünk acuccokkal, a recepciós ragaszkodott hozzá, hogy nézzük meg, hogy jó lesz-e. Mintha lett volna választásunk. A szobát valószínűleg eredetileg konyhának tervezték, mert egy hatalmas tetőteraszon áll, mint egy kis ház. Ilyen jó szállásunk még nem volt Indiában, miénk az egész szint, nem tudom, mit aggódott a fickó. Talán az nyomasztotta, hogy nincs tévé a szobában.
Miután a bendőnket is megtöltöttük, elindultunk vonatjegyet venni holnaputánra, mert azt már megtanultuk, hogy itt előre kell intézkedni. A jegyfoglaló irodában mindenki serényen töltögetett mindenféle papírokat, állt különböző monitorok előtt, illetve különböző sorokban. Nem értettük a rendszert. Átmentünk az állomáson levő jegyirodába, ahol kb. 3 percig beszélt hozzánk angolul a fickó, anélkül, hogy bármit is értettünk volna belőle. Mindenesetre a jegyfoglalás felé mutogatott, úgyhogy visszamentünk oda, és kiálltuk a sort. A helyiséget éppen felújították, a legjobb pillanatokban kezdtek el légkalapáccsal dolgozni. Így aztán még annyira sem értettük, hogy mit mond a nő. Csak annyi jött le belőle, hogy várólista van, meg az emergency kvótát emlegette. Erről már tudtuk, hogy az állomásfőnöknél lehet kérni, így lehet jegyet szerezni az utolsó pillanatban, de alapesetben kérvényt kell írni hozzá. Az állomásfőnök pont annyira mutatkozott segítőkésznek, mint a két jegyárus, de legalább értettük, hogy mit darál. Felhívta a jegyirodát, majd közölte velünk, hogy feliratkozhatunk várólistára. Remek! A 250. és a 251. hely lehetett volna a miénk. Ezzel nem éltünk, úgyhogy inkább busz után néztünk.
Ez hasonlóan zajlott, mint a vonatjegykeresés. Az állomáson egy fogatlan bácsi ült a jegyirodában, de nehéz volt megmondani, hogy ez javított vagy rontott az angolján. Elindultunk abba az irányba, amerre mutogatott, de ott nem volt semmi, pedig szemlátomást jó helyen jártunk. Végül úgy döntöttünk, hogy keresünk valami ügynökséget, mert úgy tűnt, ebben a városban kell leélnünk életünk hátralevő részét, ha nem így teszünk. Találtunk is egyet, ahol közölték, hogy ők aztán nem tudnak jegyet adni, bár ez állt a cégérükön. Aztán találtunk egy másikat, ahol először nem akartak foglalkozni velünk, majd közölték, hogy nyomtatványt kell kitölteni a jegyvásárláshoz, ami egy rúpia. A nyomtatvány rendkívül fontos volt, mivel az ott feltüntetett adatokat aztán beírták a gépbe. Komolyan mondom, nem lehetne tovább bonyolítani a rendszert. És természetesen Mysore-ba nem volt jegy, csak Bengaluruba (Bangalore), oda is csak a reggeli buszra, tehát nemcsak az éjszakai utazás ugrott, hanem a következő napunk is rámegy az innen való eljutásra. Remélem, holnap kiderül, hogy olyan csodálatos a hely, hogy minden fáradságot megér!
Utolsó kommentek