Vekkerre keltünk – csak, hogy sajnáltassam magunkat egy kicsit – és kivonultunk a buszállomásra. A helyi klímára jellemző, hogy a buszoknak nincs ablaka. Minek is, ha télen is harminc fok van. Helyette van redőny, amit le lehet engedni, ha esik az eső, vagy nagyon tűz a nap. Ha meg nem kell leengedni, akkor ki lehet könyökölni, de közben erősen figyelni kell a forgalmat, mert az útfelületet maximálisan kihasználják. A sofőrök nem egyénben gondolkodnak, hanem közlekedő közösségben. Felmérik az előttük haladó, illetve a szembejövő járművek szélességét, sebességét, gyorsan megbecsülik, hogy az előzéshez szükséges távon összejön-e olyan szituáció, mikor nem fér el mindenki. Ha ez a szakasz nem hosszabb pár méternél, akkor megkezdik az előzést. Természetesen útszélességgel kalkulálnak, nem sávokkal. Ha az egymás mellett haladó, illetve szembejövő járművek szélességének összege kisebb vagy egyenlő az aszfaltcsík szélességével, akkor minden OK. Hogy mégse szikrázzanak a tükrök, le lehet húzódni a padkára is. Egyébként, ha előzni akarnak, akkor dudálnak. Elég agyatlanul, mert akkor is nyomják, ha jól láthatóan az előttük haladó nem tud lehúzódni, vagy szublimálni, esetleg a két sávos úton már így is hármat elfoglalnak a szembejövő kamionok, amik éppen motort előznek. Az alapszabály, hogy a motorosok szélességét nullának számolják, a autoriksáét (tuk-tuk) meg elhanyagolhatóan kicsinek. Tehát az előzések a gondos felmérés ellenére is érdekesen alakulnak, pláne, hogy a saját sávba való visszatérés idejét sem kalkulálják, az is az egyszerűsítés áldozata lesz. Szóval klassz a forgalom, jók az idegeik! Mikor az európai utas mély levegőt vesz a halálsikolyhoz, akkor ők még meghozzák a döntést, hogy ebbe az előzésbe belefér még egy autó.
Alappuzhába megérkezve nem tárgyaltunk senkivel, hanem egyenesen a legközelebbi kajáldába mentünk, mert a reggeli kimaradt, az út meg kicsit hosszabb volt a vártnál. Tele hassal aztán kisétáltunk az étteremből, és vártuk az ajánlatokat sétacsónakázásra. Sokat nem kellett álldogálni, talán ha öt másodperc eltelt, mire megjelent az első ajánlattevő, Megtekintettük a teknőt és megegyeztünk, hogy elvisz egy négyórás csónakázásra. Úgy terveztük, hogy utána még komppal elmegyünk a szomszédos városkáig, ahonnan visszabuszozunk. Előrebocsátom, hogy nem így történt. Ezért is felesleges több órára előre tervezni.
Csónakunk kicsi volt és evezős, ami sokkal hangulatosabb, mint valami pöfögő motorcsónak. Ha még az ülés is kényelmes lett volna, akkor nem is tudom mit kívánhattunk volna még. Nyugodt tempóban elindultunk a keralai csatornákon, nyilván nem kapkodott az ürge, elvégre óra- és nem teljesítménybért fizettünk.
A környék tele van kisebb-nagyobb csatornákkal, illetve tavakkal, amik között rizsföldek vannak, meg pálmafák, valamint kis falvak. Hihetetlen, de kelet Velencéjének nevezik a környéket. Már nagyon várom hogy melyik város lesz kelet Párizsa itt Indiában. (Ugye kelet Rómája már megvolt Goában).
Nagyon nyüzsgő élet nem folyt a vízen, de néha elhaladt egy-egy csónak, aminek evezőse nagy hangon jelezte, hogy halat vagy kagylót kínál eladásra. Néhány csónak építőanyagot szállított. Ezeket mindig a maximális terhelhetőség határát bátran túllépve rakják meg. A csónak pereme talán ha öt centire emelkedik a vízszint fölé. Egzotikus országok őrültségének gondolhatnánk az ilyesmit, de a Tisza-tavon is láttam már ladikkal költöző családot, az sem volt kevésbé megrakva, csak az nem kővel, hanem mosógéppel, hűtővel, kanapéval.
A forgalom másik részét a lakóhajók adták, amik elég népszerűek a turisták között, ezért aztán elárasztották a környéket, úgyhogy már korlátozásokat akarnak bevezetni, meg környezetvédelmi előírásokat. Egyébként nagyon ízlésesek, a hajó teste hagyományos alakú, és fából készül, a felépítmény már modern, de a burkolata bambusz- illetve nádfonat, ami nagyon jól illik a tájba. Persze mindegyiken hatalmas üvegablakok vannak, hogy kényelmesen lehessen szemlélni a tájat akár az ágyból is, élvezve a légkondi pillanatnyi előnyét.
A parton leginkább asszonyokat lehetett látni. Minden ház előtt kis lépcső vezetett a vízbe, ezeken állva mostak vagy mosogattak, esetleg halat pucoltak, fürödtek, de volt, aki a száját öblögette. Hát, az azért már lehet, hogy egy kicsit sok, mert például a csatornákon közlekedő komp hátulján van egy leválasztott rész ami wc-ként funkcionál, és hát úgymond vízöblítéses.
A sok víz, meg a sok mezőgazdasági terület persze vonzza a madarakat. A földeken gémeket lehetett látni, néha egész nagy csapatokban, néha meg a bivalyok mellett lépkedve, várva, hogy valamit felzavarnak.
A vízben kacsák - bár csak házikacsák - úszkáltak, a biztonság kedvéért egy hosszú madzaggal a lábukon, hogy túl messzire azért ne menjenek. Kormoránok is voltak szép számmal, néha előbukkantak a semmiből, csak a fejüket dugták ki a vízből, mint valami mini Loch Ness-i szörny. Sok jégmadarat is láttunk, volt, hogy két különböző faj képviselője üldögélt egymás mellett a dróton, valamint fakopáncsokat is láttunk egy odvas pálmafán.
A csónakázás folyamán hiába vittek el egy étterembe, nem voltunk éhesek, így aztán nagyon lassan kellett visszafelé eveznie emberünknek, hogy ne érjünk nagyon korán vissza. Közben változtattunk a terven, és letettünk a helyi komphajóval való közlekedésről. Nem kényelmi, vagy biztonsági megfontolásból, egyszerűen csak rájöttünk, hogy arról se látnánk többet, viszont nagyon későn érnénk vissza Ernakulamba.
Miután visszaérkeztünk felszálltunk az első buszra visszafelé. Csak egy apróbb incidens lassította haladásunkat: magabiztos sofőrünk nagy lendülettel tekerte balra a kormányt, csak azzal nem számolt, hogy a busz fara jobbra kilendül, mert az egész szakramentum méterekkel túlnyúlik a hátsó tengelyen. A szembejövő busz oldalának csikorgása megállásra kényszerített minket. Nem tudom, mi lett a kárfelmérés vége, de már azon meglepődtem, hogy megálltak megnézni. A buszok mindegyike meg van húzva, de nemcsak egy helyen, hanem körben mindenhol. Lehet, hogy vesztettünk egy lámpabúrát, ami funkcionális elem, nemcsak dekoráció, mint az a fémdarab, ami a másik buszról esett le.
Mivel lemondtunk a hajókázásról, lehetőségünk nyílt egy kathakali előadás megtekintésére. G már előző nap is meg akart nézni egyet, de ostoba módon elszalasztottuk. Csak este fedeztük fel, hogy a kalarippayat bemutató után közvetlenül az következett volna, csak mi nem vártuk meg. Most egy másik helyre mentünk, ami közelebb volt. Persze ez nem jelentette azt, hogy gyorsan odaértünk, mivel valami apró mellékutcában volt, amit az Istennek se találtunk. Miután meglett a hely, meg a kezdési időpont visszamentünk a szállodánkba mindenféle technikai dolgot elrendezni. Például G kilögybölte a reggel beáztatott cuccokat, mert az én törölközőmben még a tenger sója illetve partjának homokja volt.
Közben figyeltük a fürdőszobában tevékenykedő hangyák működését is. Megtalálták ugyanis annak a csótánynak a tetemét, amelyik nem futott elég gyorsan. Nehéz megölni egy csótányt, legalábbis kulturált módon. Nyilván a páros lábbal ráugrást nem éli túl egyik se, de ocsmány módon szétkenődnek mindenen, tehát úgy kell megválasztani a taposás erejét, hogy már halálos legyen, de még ne szétnyomós. Ez a példány is túlélte az első támadásomat, és métereken át vonszolta megrokkant testét, mikor újra rátaláltam és megadtam a kegyelemlépést. A halál és pusztulás együtt jár az élettel és az újjászületéssel, nem véletlen, hogy mindkét jellemző elfér Shívában is. A tetemre bejelentkeztek a hangyák, akik komoly problémával találták szembe magukat. A padlón nem vihették, mert ott víz volt, vagy legalábbis gyakori volt az áradás. Így aztán a csempén függőlegesen kezdték felvonszolni a tetemet. Megjegyezném, hogy ez olyan délvidéki csótány, nem az az apró panelházi kis vacak. Sokak szenvedtek vele, és nem tudjuk végül mi lett a végeredmény. Azt hiszem, csak leejtették, hogy aztán a fürdővíz vigye el helyettük, mindenesetre estére eltűnt a tetem.
Korábban mentünk az előadásra, hogy lássuk a színész kifestését is. Tulajdonképpen ez szerves része volt az előadásnak, mert végig kommentálta az eseményeket a rendező. Igazából az egész nem is igazán magáról a táncról magáról szólt, hanem arról, hogy hogyan alakult ki a kathakali és mit jelent az egész. A legnagyobb különbség az európai tánchoz képest, hogy míg nálunk a zenéből indult ki az egész, amihez igazodott a tánc, addig itt a vallásos történetek előadása volt az alap. Kezdetben elmesélték, aztán el is játszották, végül a szöveg teljesen kihalt az előadásból, csak egy sor szimbolikus mozdulat maradt, amivel elmutogatják az eseményeket. Nekünk ezek semmit nem mondanak, de aki ismeri a mozdulatokat, az érti, hogy mi folyik a színpadon. A mozdulatok egy része arra emlékeztet, mint mikor magyarok külföldön vásárolni szeretnének valamit és nyelvtudás nélkül magyaráznak az eladónak, más részük meg annyira elvont, mint a süket-néma jelbeszéd. A zene igazából csak egy dobot meg egy cintányért jelent, hogy ne legyen csönd. Ritmus helyett a mozdulatokat hangsúlyozzák velük.
Összességében érdekes volt, pláne így magyarázattal, de hogy nem szeretném végignézni a teljes Ramayana vagy Mahabharata előadását, az biztos.
Utolsó kommentek