Alig telt el az évből két hét, és már másodszorra keltünk hajnali háromkor. Komoly gondok lesznek így! A busz természetesen csak négykor indult, de fél négykor vettek fel a szállodától. Egy antik kisbusz érkezett, hátizsákjainkat feldobálták a tetőcsomagtartóra. Mondták, hogy majd a buszállomáson lekötözik. Próbáltunk helyet találni, de nem volt sok. A két személynek szánt ülések legfeljebb másfél embernek voltak megfelelőek, ahol meg nem volt cucc préselve az ülések alá, ott a kerékdob volt. Gondoltuk a buszállomásig ki lehet bírni, ott majd átpakolunk a nagy buszba. Meglepetésként nem volt nagy busz, csak nekiálltak még pár batyut felpakolni, mielőtt leponyvázták a gönceinket és lekötözték. Fájdalmas felismerés volt ez a tizenkét órás út elején. Négy tízkor végül elindultuk, majd négy tizenötkor megálltunk, hogy újra összerakják a busz váltóját. A művelek meglehetősen gyorsan ment, fél órával később már száguldottunk is a kátyúktól hemzsegő úton. Sebességünk néha még az ötvenötöt is elérte.
Egyik lábamat sikerült benyomni az előttünk lévő ülés támlája mögé, a másik már nem ment be, bár amikor kipakolták a műanyag pótszékeket, akkor a kocsikísérő szeretett volna meggyőzni, hogy be lehet azt oda nyomni. Hiába mutattam neki, hogy egyáltalán nem, mert ha a másik irányba fordulva ülök ferdén, hogy elférjenek teljesen szabvány méretű combcsontjaim, akkor leesek az ülésről, amin pillanatnyilag is csak fél seggel ülök. Azért ő finoman elkezdte nyomni a térdemet, miközben mondta, hogy slowly-slowly. Hát, mondom bmeg, ez fizika, se gyorsan, se lassan nem fér be, vettél volna nagyobb buszt! Lemondott az én nyomorgatásomról, helyette megtette ezt azokkal az utasokkal, akiket a pótszékekre szánt, ugyanis kisebb helyen rendezte el őket. És ne gondolja senki, hogy befértem volna. Tényleg nem!
A félsegges ülés, a szűk hely, a zötyögős út és a por mellé még jött az is, hogy a sofőr nem akart megállni. Délelőtt talán kétszer állt meg pihenni, akkor is csak muszájból, aztán megálltunk ebédelni. Ez már nagyon hiányzott mindenkinek. Egy sörrel gyorsan leöblítettük a por nagyját a torkunkból. A busz padlója ugyanis fából volt és a deszkák közti résen ömlött befelé a por.
Fél ötre végül befutottunk a célba. Igazán nagy öröm volt kiszállni és kinyújtózkodni. Innen már csak egy fél óra pickupút volt Nyaungshwe az Inle tó mellett. Öten fértünk fel a platóra a cuccokkal együtt, hogy szívjunk még egy kevés port, de ez már tényleg csak a nap levezetése volt.
Mire szállást találtunk, lezuhanyoztunk, létrehoztuk a szobánkat általában uraló kuplerájt, addigra be is sötétedett, úgyhogy a homályban botladozva indultunk kajáldát keresni. Egy nem túl étteremnek látszó helyen két külföldi evett, úgyhogy bementünk. Mint kiderült tényleg nem étterem a hely, de előzetes megrendelésre főznek. Ugyan nem volt ilyenünk, de azért összeütöttek egy csirke curryt nekünk, mert volt alapanyag hozzá. Azt hiszem, ez volt a legjobb kaja, amit eddig ettünk.
A két másik külföldi egy francia házaspár volt, akik elmondták, hogy másnap lesz a környék legjobb piaca. A piac minden nap máshol van a tó körül, és csak ötnaponta tartják ugyanott. Ezzel el is dőlt, hogy nem fogjuk kialudni magunkat. Megbeszéltük, hogy másnap reggel közös csónakkal megyünk, találka reggel hét előtt öt perccel.
Utolsó kommentek