Úgy tűnik, korán kelős korszak van megint. Ötkor csörgött a vekker. Tulajdonképpen pár perccel korábban ébredtem, de gondoltam élvezzék csak a szomszédok is, akiket egész este hallgatnunk kellett a papírvékony falon keresztül. A pasi helyében már rég agyonvertem volna a nőt, az biztos. Egész este nyávogott, ami még úgy is idegesítő, ha az ember nem érti.
Kicaplattunk a buszhoz, ami csak hatkor indult, de szokás szerint mindenkit odarendeltek fél órával korábbra. Hideg volt, de nem annyira, mint a piaclátogatós hajnalon, csak hát elszoktunk már a 15°C-tól.
A busz egy lerobbant, ötször újra összehegesztett roncs volt. Az ülések jó szorosan álltak egymás mögött, és ráadásul egy hosszanti szögvassal egymáshoz is rögzítették őket, hogy stabilan álljanak. Így hát először a vason kellett átmászni ahhoz, hogy behajtogassam magam az ülések közti résbe.
Sok utas nem volt, de a buszt amúgy is átalakították már a helyi igényeknek megfelelően. A hátsó egyharmadban nem is voltak ülések, ott árut szállítanak, ahogy a lenti csomagtartókban is.
Meglepően pontosan indultunk, de az ajtót nem csuktuk be. Rettentően fáztam, és öt perc kellett csak hozzá, hogy elgémberedjen mindenem. Remek útnak ígérkezett ez a buszozás. Minden nyomor ellenére sikerült egy keveset aludnom, bár a tudomány ma is csak vakarja a fejét, hogy mégis hogyan. Valószínűleg valami ázsiai gének léptek működésbe. Ugyan még mindig a kínaiak az alvás rekorderei, a környékbeli országok lakosai sem bénáznak sokat, ha el kell aludni valami lehetetlen helyen vagy pózban.
Alig hét óra alatt legyűrtük a távot. A buszállomáson már rohamoztak a személyszállításban érdekelt vállalkozók, de kiderült, hogy töredékáron elvisz az a teherautó, amelyik a hátsó traktusban szállított áru egy részéért jött. Nem volt kérdés, hogy mivel megyünk.
Rövidesen már ott is álltunk a Royal Guesthouse recepcióján, ahol megkaptuk ugyanazt a szobát, amelyikben korábban aludtunk. Meglepő, mert arra számítottunk, hogy egyáltalán nem lesz hely.
Kis tollászkodás után elsétáltunk ebédelni egy étterembe, amiről hallottuk, hogy jó. Persze az első sarkon találtunk egy kifőzdét, ahol alaposan bekajáltunk, aztán az út túloldalán meg is kávéztunk.
Egy ebédledolgozó séta keretében elballagtunk az alig több mint egy kilométerre lévő aranyfüstlemez műhelybe. Mire észbe kaptunk, már magyarázták is a technológiát, és vezettek körbe. A hengerek közt kilapított aranyat kis négyzetekre vágják, bambuszpapírlapok közé rakják, majd elkezdik kalapálni. Egyszerre egy egész paklit ütlegelnek, mikor már elég lapos, akkor kisebb darabokra vágják a lemezeket, majd tovább kalapálják. Összesen talán hat órát püfölnek egy adagot, mire kész lesz. Napi 36 gramm aranyat használnak fel, amiből 5600 aranylemez lesz. Na igen, vékony, ezért hívják aranyfüstnek.
Az aranylemezek közti papírt is ők állítják elő. Bambuszt áztatnak be meszes vízbe, majd három év után kiszedik, és addig kevergetik, míg rostjaira esik, ekkor papírt merítenek belőle, amit négyzetekre vágnak. Ekkor még egészen papírszerű, de utána egy bronzlapon fadarabokkal fél órán át püfölik - úgy tűnik, szeretnek kalapálni -, a végére egészen pergamenszerű lesz.
A technológia vége persze a lemezek felvágása, csomagolása. Helyben rá is dolgozzák szobrokra, de szerintem a legtöbbet eladják Buddha-dekorálás céljára. A repikeretből mi is kaptunk egy-egy négyzetcentiméter aranyozást a kezünkre. Ezután már igazán venni kellett valamit, bár eleve úgy gondoltuk, hogy Buddha-aranyozás nélkül nem mehetünk haza, szóval megvettük a legkisebb csomagot.
Trishaw-val elvitettük magunkat a Mahamuni payához. Itt már jártunk korábban, itt van a gumósra aranyozott Buddha. Nők nem aranyozhatnak, de én felmásztam a sráchoz, és nyomtam rá egy lemezkét, remélem, teljesíti a kívánságomat. A többi aranyunkat majd valahol máshol használjuk el. Ezernyi aranyozási lehetőség lesz még, ebben biztos vagyok.
A paya mögötti környéken dúl a vallási ipar, és ezeket a műhelyeket sem szerettük volna kihagyni, ez volt az egyik fő vonzerő, ami miatt újra idejöttünk. Korábban autóból elsuhanva láttuk a kőfaragókat, ahogy félkész márvány Buddhákat vésnek, csiszolnak, políroznak, de akkor nem tudtuk alaposabban megnézni.
Érdekes módon a szobroknak legutoljára a fejét készítik el. A teste már viszonylag közel van a véglegeshez, mikor a feje még mindig csak egy kocka. Vésővel nagyjából kialakítják a formát, aztán különböző csiszológépekkel esnek neki. Ez nem egy túl egészséges munka amúgy sem, de ez a fázis különösen kegyetlen. A melósok, de az egész környék is fehér porral van borítva. Munkavédelem keretében hunyorognak és orron át lélegeznek. Az az érzésem, hogy korán halnak a kőfaragók, de előtte azért van még idejük hosszan köhögni.
A finom részeket megint vésővel alakítják, ami után az asszonyok kapják meg a szobrok, akik kézzel simára csiszolják az egészet. Ez legalább nem porzik, mert vizesen csinálják. Utolsó lépésként kifestik a szobrot, de lehet, hogy ez már csak megrendelői igény esetén történik. Nekem jobban tetszettek a natúr Buddhák, mint azok, amik már kaptak szemöldököt meg hasonlókat.
Innen gyalog indultunk el a Shwe In Bin névre hallgató fatemplom felé. Úgy gondoltuk, hogy esetleg valahol trishaw-ra pattanunk, de a rettenetesen poros utcák és az előző napokban lefárasztott lábaink ellenére jó volt sétálni. Ez már nem a belváros, itt élnek is emberek, ráadásul leginkább az utcán. Turista erre nem nagyon járhat, mert igencsak nagy szemekkel néztek ránk. Minden ház előtt dolgozott valaki, igazi műhely nincs is, minden a ház előtt történik. A házak is mások, mint a belvárosban. A legtöbb faház, de sok csak bambuszfonatból van, ami a legolcsóbb kategória. Néhány olyan állapotban van, hogy bármikor összeomolhat, ennek ellenére laknak benne, bár az emelet azért üresnek tűnt.
A templom felé fordulva a jádepiacon találtuk magunkat. A kapura ugyan ki volt írva, hogy külföldieknek egy dollár a belépő, de nem foglalkoztunk vele, az illetékes meg velünk.
A piacon a bételen kívül csak jádét lehet venni, amit a helyszínen vágnak, csiszolnak. Mindenki spéci zseblámpával a kezében rohangál, amivel jól át lehet világítani a köveket az alaposabb vizsgálat érdekében. Későre járt már, kezdtek zárni, és amúgy is láttuk, amit látni lehetett, bár biztos sokkal több időt el lehetne itt tölteni, ha valaki elmagyarázná a jádeipar rejtelmeit.
Rövidesen megtaláltuk a templomot is, ami egy nagyon csendes kertben állt. Látogató egy sem volt, csak néhány szerzetes imádkozott bent. Nagyon hangulatos volt, és pont jókor érkeztünk, hogy ne csak egy épületet lássunk. Valószínűleg máskor sincsenek látogatók, se turisták, se hívők, mert az oltár nincs felcsicsázva, csak egy aranyozott Buddha van rajta, meg pár virág.
A kántálás végeztével mi is leléptünk, és újra gyalogosan folytattuk az utunkat, megint lemondva a trishaw-ról. Szép hosszú séta kerekedett a délutáni programból, annak ellenére, hogy már induláskor fáradtak voltunk.
Utolsó kommentek