Ittunk egy jeges kávét, ahogy szoktuk, és rendeltünk egy taxit. Szóval egy csónakot. A környéken az úgynevezett „long tail boat” a divat. Magyarra fordítva elég hülyén néz ki a neve, nem is próbálkoznék inkább ilyesmivel. A csónak egyébként klasszikus csónak alakú, mint amilyet a gyerekek rajzolnak. A nevét már a modern kor hozta el, ugyanis a propeller az, ami a hosszú farok végén van. Ez is szép példája a szegényember találékonyságának. A tradicionális csónakra ugyanis úgy szereltek motort, hogy a tatra gömbcsuklóval felraktak egy bármilyen elérhető motort, a propellert meg egy jó három méter hosszú rúd végére helyezték. A hosszú rúd sem divat, így lehetett egyszerűen megoldani, hogy a propeller tengelye közel vízszintes legyen és előre tolja a hajót, ne felfelé. Nyilván a motoron kívül mindent otthon barkácsolnak, így lehet olcsó. A nálunk megszokott csónakmotort fel sem lehetne szerelni, mert a csónak vége hegyes meg magas is.
Szóval egy ilyen csónak jött értünk. Csak úgy kalózosan belegázoltunk térdig a vízbe és bemásztunk. Költséghatékonyság keretében egy olyan csónakba pakoltak, ami két utast már vitt snorkelezni, minket meg csak kiraktak a szomszéd szigeten, Ko Adangon.
A parton rögtön látható volt, hogy ennek a nemzeti parknak is percei vannak csak hátra. Eddig megúszták a szigetek, hogy „fejlesszék” őket, csak Ko Lipén folyt építkezés, mivel nem volt a nemzeti park része. Most már az, és ezzel úgy tűnik, hogy az a fura helyzet állt elő, hogy ha Ko Lipe a nemzeti park része és lehet rajta építkezni, akkor a többi szigeten is meg kell engedni. Legalábbis ez a gyanúm, mert eddig a nemzeti park státuszra hivatkozva csak a parkőrállomásokon volt néhány bungaló, amit a nemzeti park üzemeltetett. Most ahol partot értünk, egy befejezés előtt álló szállodát találtunk, az ösvényt meg nem. Szerencsére ténfergett arra pár munkás, akik útbaigazítottak.
A szálloda vízellátásáért felelős nagy fekete műanyagcső mentén kaptattunk felfelé, az erdőn át, a Kalóz vízeséshez. A legenda szerint ezt a vízesést használták édesvízforrásként a környék kalózai. Tényleg voltak itt kalózok. A nemzeti park nevét is adó Ko Tarutao volt régen Thaiföld Szibériája, ahol a politikai foglyokat tartották. Elsőre úgy tűnik, hogy azért a hely lényegesen kellemesebb, mint Szibéria volt, de igazából nem lehetett egy leányálom. Sokan meghaltak maláriában, meg egyéb kellemes betegségben, amit trópusokon el lehet kapni. Az ellátmány meg hol megérkezett a börtönbe, hol nem. A helyzet annyira nem volt kellemes, hogy még az őrök sem élvezték. Olyannyira nem, hogy egy szép napon összeálltak a fogvatartottakkal és közös vállalkozás keretében kalózkodni kezdtek. Azért kíváncsi lennék, hogyan zajlott le az átmenet.
A dzsungel nem volt rossz, pedig egyetlen állatot sem láttunk. A vízesés, ahogy azért elvárható volt egy kis sziget vízesésétől, maga is meglehetősen kicsi volt. Pihengettünk egy keveset, aztán elindultunk a parkőrállomás felé. Az ösvény az erdőben vezetett, párhuzamosan a parttal. A vadvilág itt sem akart rajtunk ütni, csak egy gyíkot láttunk, meg valami varánuszszerűséget, amint elrohant a fák között a víz felé.
Nagy túra nem volt ez sem, összesen talán három kilométer, viszont a strandra vezetett. Lehet, hogy nem mondok újat, de a nap sütött, a tenger botrányos kék árnyalatú volt, a homok meg fehér. Tulajdonképpen nem más, mint porrá tört korall és kagylók egyvelege. A homok finomsága attól függ, hogy a sziget melyik oldalán áll az ember. A jellemző szélirány felőli oldalon egészen durva, a túloldalon meg egész finom.
Intenzív ejtőzésbe kezdtünk, amit délután ötig folytattunk, akkora jött értünk a csónak, hogy visszaszállítson.
Este még kisétáltunk Ko Lipe nyugati oldalára megnézni a naplementét. Ez a sziget védett oldala, ráadásul egy öböl, úgyhogy a part olyan, mintha nullás liszt borítaná. A naplemente mérsékelten volt giccses, de majd megnézünk egy másikat.
Utolsó kommentek