A nap azzal kezdődött, hogy úgy hajnali kettő körül végre elaludtunk, majd úgy folytatódott, hogy fél hatkor felébredtünk. Vonatunk meglepő módon pontosan érkezett Hat Yaiba, reggel fél hétkor. Kilépve a vonatból azonnal ránk talált egy felhajtó, aki utasokat keresett Pak Barába. Mivel mi is arrafelé tartottunk, meghallgattuk az ajánlatát és el is fogadtuk. Megvettük jegyet a minibuszra Pak Barába, majd onnan speed boatra Ko Lipére. Az út teljesen eseménytelen volt, de az is lehet, hogy csak átaludtam. Nem értem, hogy miért tudok egy minibuszban ülve aludni, ha a vonaton fekve nem sikerül.
Kipakolva a cuccainkat megkezdődött a szokásos thai kavarás, amiben szerintem semmi logika nincs. Ha az ember meg akarja érteni, hogy mit csinálnak, akkor garantáltan elbukik és csak ideges lesz, meg aggódni kezd. Jobb hagyni, játsszanak csak!
Először is beszedték a jegyeket, majd bilétákat osztottak helyettük. Persze villámgyorsan belekeveredtek, hogy kitől szedték be a papírt, és kinek adtak már bilétát. Aztán matricát is adtak, hogy ragasszuk magunkra, így jól látható, hogy hova tartozunk. Utána a csomagokra raktak különféle címkéket, aztán egyetlen oldalkocsis motorral átszállították őket a kikötőbe, ami nem volt messzebb ötven méternél. Itt először is jegyet kellett venni a nemzeti parkba, mivel úgy néz ki, Ko Lipét is bevonták a területbe. Gondolom, ezzel a lépéssel megnégyszereződött a látogatók száma. Aztán ellenőrizni kellett, hogy a csomagjainkat tényleg áthozták-e és meg kellett mondani hova megyünk, hogy a cuccot úgy rakják be. Felmerül a kérdés, hogy mire szolgáltak a matricák?!
A hajó, vagyis speed boat gyakorlatilag egy nagy motorcsónak, vagy ötven üléssel, meg négy baromnagy motorral. A hátizsákjainkat szépen beadogatták, azokkal a flegma mozdulatokkal, amivel dolgozni szoktak az emberek. Folyamatosan azt vártam, hogy valamelyiket beleejtik a vízbe, csak abban bíztam, hogy ez kivételesen nem a miénk lesz. Sikerrel vették a bepakolás akadályát, jöhettek az emberek. Szigorúan a biléta sorszáma szerint beszállhattunk, hogy aztán oda üljünk, ahova szeretnénk.
Az út elvileg másfél óra, gyakorlatilag kettő, ami bruttó kettő és fél. A kikötő elhagyása után a playboynak öltözött „kapitány” rátolta a gázkarokat, és innentől 55 km/h sebességgel hasítottunk a szigetünk felé. Közben megálltunk még Ko Tarutaon, de nagy fel- és leszállás nem volt.
Ko Lipe partja mellett egy úszó stéghez kötöttünk ki, kb. száz méterre a parttól. Itt nagy transzparens hirdette, hogy a helyi hajósok támogatása végett innen helyi hajóval kell menni, ami bárhova elvisz a szigeten, viszont plusz 50 baht, avagy lehet partra úszni. Ezt mondjuk az elején marhára nem mondták. Az összeg ugyan nem nagy, de kulturált országokban ilyet azért nem csinálnak. A stéget egyébként jól láthatóan nem annyi ember és cucc számára alakították ki, mint amennyi a hajókból általában kiszáll, úgyhogy hegyén-hátán álltak a csomagok meg az emberek, míg mindenkinek sikerült beszállnia egy csónakba. Mindez fájdalmasan lassan zajlott.
Végre partot értünk a botrányosan fehér homokon, a pofátlanul kék víz szélén, amin hajók lebegtek, mintha nem is a vízben volnának, hanem felette.
Az információs iroda tanácsára átsétáltunk a sziget túloldalára, ahol találtunk is egy kellemes bungalót, helyi viszonyok szerint olcsón, ázsiai viszonyok szerint drágán. Viszont a tenger csak egy lépés, úgyhogy ki is mentünk a partjára.
Úsztunk egy kicsit, de tényleg csak módjával, aztán építettünk egy csodálatos homokvárat, ha már ilyen sok homok van. Meg kell, hogy mondjam, várépítéshez nem a legjobb alapanyag, de tényleg szép. A várunk udvarát beültettük korallfákkal, aztán ledőltünk olvasni, ami nálam elég gyorsan átcsapott alvásba. Figyelmetlenségemet kihasználva a környék kutyái porig rombolták a várat. De tényleg, csak azon ugráltak! Nem mintha nagy csapás lett volna az öt perc alatt felhúzott palota elvesztése. Azt tervezzük, hogy az elkövetkező napokról még ennyit sem tudunk majd írni.
Utolsó kommentek