Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

45988 km, Phimai

2009.12.27. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel felkerekedtünk, hogy a legközelebbi khmer templomhoz utazzunk. Vannak ugyan híresebbek, meg nagyobbak, de maradtunk ennél, mert ez viszonylag közel volt és sok szépet meg jót hallottunk róla.

Persze az, hogy közel van, meg egyszerű odajutni, még nem jelenti azt, hogy nem kellett átszállni. Szállodánk tulajdonosa befuvarozott minket a buszhoz. Ez benne van az üzletpolitikájukban, mivel a szálloda messze van mindentől, kivéve a Tescot, így aztán nem nagyon lenne vendég, ha nem fuvaroznák őket ingyen ide-oda.
Gyakran megy busz Khoratba, úgyhogy nem kellett sokat várni, és az átszállás is simán ment. A második busz a ruppótlan fajta volt. Nem a légkondit hiányoltam, mert az ablak kinyitásával tökéletesen elégedett lettem volna, de az ülések száma egy kicsit több volt, a megszokottnál, mivel 3+2 elrendezésben sorakoztak a szabvány szélességű buszban. Úgy éreztem magam, mint az a kétszáz kilós hölgy, aki egyszer G mellé (inkább rá) ült, majd megjegyezte, hogy milyen passzentosak az ülések.
Phimaiba érve abban a ritka szerencsében volt részünk, hogy tudtuk merre jár a busz, így nem mentünk el a végállomásig, hanem leszálltunk a kinézett szállodához legközelebbi ponton. Később persze kiderült, hogy a végállomás pont ugyanannyira lett volna messze, csak másik irányba kellett volna sétálni. Mindegy, lényeg az élmény.
Kicsit túlárazott szobát kaptunk csak, légkondival, amire semmi szükségünk nem volt, és nem is kapcsoltuk be.
A templomnál örömmel állapíthattuk meg, hogy szépen megemelték a belépődíjat. Ilyenkor mindig azzal nyugtatjuk magunkat, hogy Kínában sokkal drágább lenne.
Az útikönyv szerint az „Art Department” szépen helyreállította a templomot. Tény, hogy messziről látszott, hogy össze van rakva, és az is, hogy golfpálya minőségű gyep veszi körül. Az ilyenekkel ki lehet borítani engem. Nem érzik, hogy a lézerrel szélezett tökéletes gyep nem megy a templomromhoz? Ahogy a formára nyírt bokrok sem?
Közelebbről aztán kiderült, hogy jobb lett volna, hogy ha nem az Art, hanem az Archeology Departmentet bízzák meg, mert amit itt csináltak, azért szerintem illendő lenne egy-két kézlevágást kiosztani. Jobban megnézve úgy tűnik, hogy a helyszínen rendelkezésre álló anyagokból, - ami nyilván a néhai templom volt – újra felépítettek falakat. Nyilván ezt csinálná mindenki, csak hát ezek a drága emberek nem újra összerakták a falakat, hanem a köveket szétvágva, megfaragva építettek valamit. Ez már önmagában fájdalmas, de mindezt elég igénytelenül csinálták. Jól látszik, hogy a köveket vágókoronggal körbevágták, majd eltörték, hogy megfelelő méretűek legyenek. És ez a félig vágott, félig tört oldal áll ki a falból. Javasolnám nekik az Angkorban megismert lelkes kőfaragó meginterjúvolását, tanulhatnának tőle. Talán rájönnének, hogy egy rom helyreállításakor nem a szokásos építőipari időráfordítással kell számolni. Persze lehet, hogy kicsit többe került volna, ha itt is hónapokig farigcsált volna valaki egy-egy oszlopot. Betonból tényleg hamarabb megvolt.
A templomban összefutottunk néhány thai turistával. Vagy egy család, vagy a helyi fogyiklub tagjai lehettek, mert egytől egyig kövérek voltak. Egyébként már korábban megállapítottuk, hogy Thaiföldön rengeteg kövér ember van, úgyhogy nyugodtan el lehet felejteni az ázsiai étrend jótékony hatásait, meg a géneket, meg a többi okoskodást. Szóval nem kellene tévé előtt ülve zabálni egész nap. Ennyi.
Láttunk még három szép narancssárga szerzetest, meg egy rémült kígyót, ami megpróbált elmenekülni mindezek elől. Szerencsétlenségére egy normális rést sem talált, amibe meg behúzódott, az kicsit kicsi volt neki. Egy fél órával később is ott lapított, nem mert kijönni. Nem tudom, hogy méregfoga volt-e, de az biztos, hogy nagyon mérges kígyó volt.
A templomtól „Thaiföld legnagyobb és legöregebb banyan fájához” mentünk. Jó két kilométeres séta volt, amit jégkrémmel próbáltunk egy kicsit feldobni. Séta közben az út szélén egy karámban megláttunk egy hatalmas bikát. Gyönyörű, fehér jószág volt, igazi púpos, pizzatésztás. Békésen feküdt, mi meg néztük, aztán angolul megkértem, hogy ugyan álljon már fel egy fotóhoz. Magyarul biztos nem értette volna, de így feltápászkodott, pózolt, hagyta, hogy megtapizzuk a bőrlebenyt a nyakán (abszolút pizzatészta érzés), körbesétált, hogy lefényképezhessem, majd nagy fújtatások közepette visszafeküdt a helyére.
A banyanfa inkább Thaiföld egyik legnagyobb átverésének bizonyult. Nem tudom, hogy ki az, aki annyira ostoba, hogy elhiszi, hogy egy liget egy fából áll, csak azért, mert az ágak össze vannak gabalyodva, illetve helyenként egymásba oltva.
A roppantul szent helyen lehet állatokat venni, hogy aztán jócselekedetként szabadon engedje őket a vásárló. Ezzel már Laoszban is találkoztunk. Ott a verebeket ajánlgató nőre jól rá is ijesztettem, mikor ajánlatát azzal utasítottam vissza, hogy a madarakat befogni viszont gonoszság volt. Komolyan láttam a szemén a karmájáért való aggodalmat, ahogy bizonygatta, hogy nem ő fogta őket.
Az itteni árusnak egész nagy készlete volt, kis táblával, hogy melyik állat szabadon engedése milyen szerencsét szabadít ránk. A teknős hosszú életet, arra emlékszem, de voltak madarak, különböző halak és kagylók is. Megkérdeztem az árust, hogy elefántja van-e, mire szolgálatkészen már pattant is, de csak az derült ki, hogy nem tud angolul. Mikor thaiul is rákérdeztem az elefántra, csak egy félmosolyba bugyolált „kurva anyád” tekintetet kaptam.
Mindegy milyen vallásról van szó, valahogy mindig eljut arra a szintre, hogy az emberek elhiszik, hogy ilyen kis jogászi szócsavarásokkal át lehet verni istent. Én például olyan keveset horgásztam életemben, hogy tuti nirvána vár a végén. Hiszen a ki nem fogott hal, az olyan, mint a visszaengedett, sőt talán még jobb is. Szóval én már nem aggódok, hogy Fityóként születek újjá, bár inkább lennék Fityó, mint bármelyik itteni kutya. Állítólag azért nem bántják a kutyákat, mert attól tartanak, hogy valamelyik ősük született újjá kutya formájában. Nem tudom, hogy ez a nagy aggodalom miért nem megy el odáig, hogy kezeljék korábbi embertársaikat. Ennyi rühes kutyát, mint amennyi Thaiföldön van, én még sehol nem láttam. A területegységre jutó rühes kutyák száma egyébként Ayutthayában volt a legmagasabb.
Este betévedtünk az éjszakai piacra. Végre ez egy normális piac volt, nem valami turistáknak szánt szar. Lehetett kapni egy csomó olyan dolgot, amit egy külföldi nem eszik meg. Például kaptunk kóstolónak sült lótetűt. Nem volt rossz. Volt kisütve még valami rózsabogár is, na az nem volt szimpatikus, szerintem a szárnyát nem lehet elrágni, bár nem próbáltam.
Kicsit kevésbé egzotikus kajákból be is vásároltunk, és visszavonultunk a szállásunkra, ahol sikerült szert tenni némi ingyen netkapcsolatra, úgyhogy az esti program meg is volt.

 

 

Címkék: thaiföld phimai

45828 km, Pak Chong

2009.12.26. 10:00 | Ahmet | 2 komment

Délután egy félnapos túrára mentünk, feltéve, hogy túrának lehet hívni azt, aminek során az ember éppen, hogy csak kiszáll néha a kocsiból. Ugyanazt a magasan kvalifikáld guide-ot kaptuk, akit előző nap, de most mintha piás is lett volna, szóval végképp nem lehetett érteni, hogy mit beszél. Mikor lehetett, akkor is jobb lett volna, ha nem értjük. Egy darabig azt hittük, hogy összesen ketten leszünk, de előkerült a holland okostojás, akivel előző este beszélgettem, aztán a kanadai páros, meg egy francia házaspár is. Utóbbiak természetesen nem vegyültek a pórnéppel, lehet, hogy nem is beszéltek angolul. Sokat már nem sikerült rontaniuk a bennünk kialakult sztereotípián.

Elsőként egy forrást látogattunk meg, ahova a helyiek járnak strandolni. Ugyan csak egy félóránk volt, azért fürödtünk egyet. Gyönyörű szép tiszta víz volt, amit kis tavakká duzzasztottak. Pár országgal északabbra nem lenne nagy hangulatom forrásvízben fürdeni, de itt egészen kellemes uszodai hőmérséklete volt.
A helyiek persze nemcsak rekreációs célokra hasznosították a kialakított medencéket, hanem néhányan itt mosták a hajukat. Persze lehet, hogy ez nem jelenti azt, hogy otthon nincs fürdőszobájuk, de azt biztos, hogy nem sokat mond nekik a környezetvédelem, meg hasonlók. Amíg mi fürödtünk, a guide még elfogyasztott némi szeszesitalt, ami azért volt különösen jó, mert ő volt a sofőr is.
A gyors megmerítkezés után egy templomhoz mentünk, ami alatt egy barlang húzódik, természetesen szent barlang. Szép nagy szent kupleráj volt lent. Borzasztó, mikor egy ilyen helyet teleraknak igénytelen betonszobrokkal, amiket aztán a mindenféle drótdarabokkal felerősített neoncsövek világítanak meg. Aztán persze raknak a szobor fölé valami reklámnapernyőt, meg áldozati ajándékokat billegő műanyagasztalra. Persze mindenből szemét lesz egyszer, ami valahol a szobor környékén halmozódik fel.
Állítólag egy hatalmas piton is él a barlangban, de azt természetesen nem láttuk, csak egy pókot. Belefutottunk egy másik csoportba is, akiknek éppen magyarázott valamit a vezetőjük. Ilyen velünk nem fordulhatott elő.
A barlangból kimászva alig vártuk, hogy elinduljunk végre a denevérek barlangjához, ami a nap fénypontjának ígérkezett. Egészen pontosan ez érdekelt mindenkit, a többi csak azért volt, hogy mégis legyen valami a félnapos túrában. Guide-unk tökölt egy kicsit, pedig nagyon nem szerettük volna lekésni az eseményt, mikor napnyugtakor a denevérek kirepülnek, hogy keressenek pár figyelmetlen rovart.
Miután leszálltunk a pickupról, még tartott egy kis cukornádkóstolást, aztán siettünk a legjobb helyre, ahonnan látni lehet a dögöket, mert már elindultak.
Minden este megismétlődik az esemény, hárommillió denevér repül ki a barlangból tömött sorokban. Irgalmatlan mennyiség. Vezetőnk szerint egy óra alatt repülnek ki, nekünk inkább fél órának tűnt, de lényegtelen.
A barlang száját elhagyva először alacsonyan, közvetlenül a fák felett, a hegyoldal mentén repülnek, mivel ilyenkor azért megjelennek a tiszteletükre a ragadozó madarak is. Egy hosszú oszlopban kanyarognak, nagyjából pont úgy, mint a Macskafogóban a vámpírok. Kicsit vártam is, hogy majd hallok valami mexikói zenét, vagy látok gringó egérkét. Nem láttam, viszont volt szerencsém kiszúrni egy albínót, persze lehet, hogy az volt a gringó.
Ahogy sötétedett, egyre bátrabban repültek magasabban, és egyre inkább egyenesen a vadászterületük felé. A barlangtól távolabb persze szétszakadoztak kisebb csoportokra, de még így is több száz méteres folyamként özönlöttek. Hihetetlen látvány volt és egyben szédítő is nézni, ahogy húznak az ember feje felett. A hangjukat is hallatták néha, de leginkább csak a hatmillió szárny surrogását lehetett hallani, ami egyesek szerint olyan, mint valami hóvihar, szerintem inkább egy darázsfészekre hasonlít, mondjuk biztonságos távolságból.

 

Címkék: thaiföld pak chong

45761 km, Pak Chong

2009.12.25. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Olyan régen keltünk már korán, szinte már hiányzott. Na jó, egyáltalán nem hiányzott, de menni kellett a nemzeti parkba! Egy gyors reggelire még volt időnk szerencsére. Igazából lett volna idő hosszabb reggelire is, de a sonkás szendvics, amit rendeltünk, annyira kicsit volt, hogy pár másodpercnél tovább képtelenség lett volna nyammogni rajta.

Most nemcsak ketten alkottuk a csoportot, jött velünk egy kanadai pár, egy lány, akiről semmit nem tudtunk meg, meg egy házaspár, akik Angliában élnek ugyan, de a srác német, a lány meg Sri Lanka-i, és az öt hónapos gyerekük.
Elsőre egy kicsit vad dolognak tűnik egy ilyen kicsi gyerekkel utazni, még vadabbnak kirándulni a dzsungelben, de a gyakorlat azt mutatta, hogy a gyereket nem zaklatja fel különösebben az, hogy nem egy gyerekágyban fekszik egész nap.
Pickuppal vittek el a Khai Yai Nemzeti Park központjáig, ahol rögtön kaptunk fél órát, hogy megnézzük a látogatóközpontot a gyermeteg módon kitömött tigriseivel, meg a benne lévő szuvenírbolttal. Inkább elindultunk a gyermekes párossal (Holger és Natasha, plusz Sören apára felkötve) egy ösvényen, ami állítólag egy vízeséshez vezet. Komoly dzsungelharcra nem kell gondolni, lebetonozott út volt. Összesen tíz percet sétáltunk csak, addigra beláttuk, hogy nincs időnk elmenni a vízesésig meg vissza. Így csak addig a fáig mentünk el, ahonnan egy gibbont hallottunk dumálni. A távolból egy másik válaszolt neki. Lehet, hogy hülyén hangzik azt mondani erre, hogy beszélgettek, de nem tudom másképp értelmezni azt, amit csináltak. Először az egyik dumált, majd ahogy befejezte, jött a válasz, de soha nem vágtak egymás szavába.
Jópofa állatok a gibbonok. Ők azok, akiknek olyan borzasztó hosszú kezük van, hogy nem tudnának hazajönni bevásárlószatyorral. Persze elég ritkán szaladnak le a sarki boltba, a fákon való közlekedésnél viszont kimondottan előnyös. Valószínűleg a BKV-n sem lenne rossz az ilyesmi.
Túlzottan nem félnek az embertől, valószínűleg tisztában vannak vele, hogy ilyen kurta és nyeszlett karokkal az életben nem fogunk felmászni, hogy inzultáljuk őket, vagy kölykeiket.
Gibbonokon kívül makákók is élnek a parkban, ők viszont szívesen vesznek részt a talajgyakorlatokban is, nem csak a szertornán. Ők még kevésbé félnek az embertől, sőt egyáltalán nem is tisztelik. Leginkább talán úgy tekintenek ránk, mint valami nagydarab, ostoba, ártalmatlan fejőstehénre. A saját szemszögükből igazuk is van. Ha valamit meg akarnak szerezni, akkor egyszerűen jönnek és elveszik. Szerencsére leginkább a kaja érdekli őket, bár szívesen elvisznek bármit, ami szép fényes, vagy színes és fel tudnak vele mászni biztonságos helyre.
Így járt például egyszer L is még évekkel ezelőtt Lopburiban, mikor csúzlival kellett visszakérni a szemüvegét egy pofátlan egyedtől. Ha tudja az ember, hogy kell kérni, akkor lehet velük beszélni, de ehhez tényleg tudni kell célozni. Szóval kicsit rágottan visszapottyant az a szemüveg is.
Az itteni útszéli majmok is bizonyára nem napozni jöttek ki a padkára, hanem tudják, hogy az arra járó turisták gyakran dobnak valami tápláló Tesco gazdaságos kiflivéget nekik és hát ki az, aki csigák és bogarak után kutat, ha elég üldögélni, és megvárni, amíg felszolgálják a reggelit?
A központ után átfuvaroztak minket az egyik gyalogösvény végéhez, ahol végre bementünk az erdőbe. Hát lehet, hogy ez egy nagyon szuper nemzeti park, de egy kicsit már túl van használva. Az erdőt olyan sűrűn szőtték be a gyalogutak, hogy aljnövényzet már alig maradt. Turista is annyi volt, hogy állandóan egymásba futottak a csoportok. Ha véletlenül éppen nem volt ott senki, és az út forgalma sem hallatszott, akkor kiderült, hogy néma csend uralkodik az erdőben, ami nem túl lelkesítő. Úgy értem, néhány madarat legalább elvárna az ember, ők meg nyilván azt várnák el, hogy ne nyüzsögjenek emberek a fák alatt napi tizenkét órában.
Szóval sok állatot nem láttunk. Hallottunk egy szarvcsőrű madarat, valahol a fák tetején sejteni lehetett egy gibbont, és egyszer egy elefánt is trombitált a bozótban. Vezetőnk segítségével elkezdtük hajkurászni, de nyilván az elefánt sem hülye, hogy megvárjon, szóval néhány piócán kívül semmit nem találunk, utóbbiakat meg kinyírtuk.
Dél körül megérkeztünk a kilátóhoz, de a következő csoporton kívül semmit nem láttunk közeledni. Nyilván a déli hőségben az állatok is valahol pillednek az árnyékban, nem kint rohangálnak a mi örömünkre.
A túra gyaloglós részének ezzel gyakorlatilag vége is volt. Elmentünk ebédelni, közben az út szélén láttunk pár szarvast legelészni. Túlzottan nem félnek ők sem, úgyhogy ebéd után odasétáltam hozzájuk. Nagyjából tíz méterre engedtek közel, aztán visszavonultak az erdőbe.
A délutáni program nagy része a vízesés megtekintéséből állt. Szép hely volt és legalább nem kellett rohanni. A víz nagyjából huszonöt métert esik és egy szép kis tavacskában landol. Sajnos fürdeni nem lehetett, pedig lett volna rá igény. A vízesés felett megértem a tiltást, még valami marha lefolyik.
Innen felautókáztunk a park legmagasabb pontjára, ahonnan semmit nem lehetett látni a párás idő miatt, meg szerintem amúgy sem volt túl érdekes. Visszafelé megálltunk pár helyen, hátha látunk elefántokat, de nem volt egy sem a közelben. Végül az út mellett lelkesedő nagyobb csapatnál mi is megálltunk. A bozótban elefántok vacsoráztak. Látni semmit nem lehetett, csak azt, hogy helyenként mozognak a bokrok. Felmásztam egy fára, hátha látok valamit, de így is csak sejteni lehetett, hogy a húsz méterre rázkódó bozótban egy elefánt van. Pontosabban több elefánt is volt, mind láthatatlan.
A szállásunkon este nagy grillezés volt, jól tele is raktuk magunkat sült hússal, meg legurítottunk pár sört is beszélgetés közben. Legalább jól telt az este, ha már a túra nem volt egy nagy durranás.

 

Címkék: thaiföld pak chong

45589 km, Pak Chong

2009.12.24. 10:00 | Ahmet | 3 komment

Szállásunk ugyan egy nyugodt, tiszta hely volt, mégsem volt az álom. Például a recepción minden reggel úgy köszöntek, hogy „Kijelentkeznek?”, egyébként meg nem köszöntek egyáltalán, pedig jó néhány napot eltöltöttünk nálunk, igaz nem azért, mert annyira akartuk, csak így alakult. Ma reggel viszont végre igennel válaszolhattunk a köszönésre.

Kedvenc buszjáratunkhoz mentünk, és felszállás után kértünk egy jegyet a vasútállomásig. A kalauz srác meg akart győzni, hogy az a másik irányba van, de megnyugtattuk, hogy tegnap még erre volt, adjon csak jegyet.
A pályaudvaron azonnal lecsapott ránk egy lány és elsorolta, hogy mikor mennek vonatok Pak Chongba, valamint adott egy menetrendet is. A pénztárnál harmadosztályra kértünk jegyet, szerencsére idejében kiderült, hogy harmadosztály nincs a kinézett vonaton, csak egy sokkal későbbin, ami ráadásul három helyett öt óra alatt gyűri le a távot, úgyhogy mégiscsak a drágább másodosztályra vettünk jegyet, így csak egy fél órát kellett várni. Vonatunk, ami két motorkocsiból állt, indulás előtt öt perccel sántikált csak be a pályaudvar girbe-gurba sínein. Helyjegy birtokában nem kellett rambózni az ülőhelyért.
A másodosztály nemcsak ezzel a luxussal volt felszerelve, hanem légkondival is, amit a gazdaságosság jegyében maximális kihasználtsággal üzemeltettek, úgy lehűtve a kocsit, hogy párásodtak az ablakok. Az út nagy részét olvasással töltöttük, mivel kilátni nem nagyon lehetett. Sajnos a magasabb osztállyal nem kaptunk jobb vágányokat, így mikor Pak Chongban leszálltunk, még egy jó darabig lötyögött az agyunk jobbra-balra, ahogy a vonat rángatott órákon keresztül.
Már a peronon megrohant három szállodai felhajtó, akik közül hosszas tűnődés után kiválasztottuk a legolcsóbbat. Ingyen vittek a világvégén álló vendégházba, ami végülis nem bizonyult rossznak. Már a meleg víz miatt megérte, amit az elmúlt hetekben hiányolnunk kellett. A délutánt a teraszon töltöttük, sörözgetve, beszélgetve a többi vendéggel.

 

Címkék: thaiföld pak chong

45400 km, Bangkok

2009.12.23. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Az egyetlen általunk ismert buszra, az 53-asra szálltunk, hogy elbuszozzunk a vasútállomásig, ahol metróra szállhatunk. Valamilyen oknál fogva ma a busz ingyen vitt mindenkit. Úgy tűnt, hogy a kalauz leginkább utasokat számol csak. A buszok egyébként eléggé rozzantak, de cserébe olcsón viszik az embert és gyönyörű keményfa padlójuk van.

A metró az már más. A bejáratnál azonnal biztonsági ellenőrzésen esik át az ember, ami kimerült annyiban, hogy belenéztek a hátizsákba. Egyébként az egész szupermodern, fagyosra légkondicionált.
Leszállás után kissé elkeveredtünk, nem mélyedtem el eléggé a térkép tanulmányozásában. A tetthelyen ugyanis keresztezi egymást a metró és a skytrain. Melyiket jelöli S-sel a térkép? Igen, a metrót. Végül rátaláltunk a helyes irányra, de mielőtt elértük volna a követséget, egy szembe jövő nő megsejtve célunkat mondta, hogy éppen onnan jön, a követség elköltözött. Szerencsére nem messzire, egy irodaház tizenötödik emeletére. Minden nagyon tiszta, szervezett volt, pont nem olyan mint India, vagy pont nem olyan, mint a myanmari követség volt.
Szépen kitöltöttük a papírjainkat, összeállítottuk a dokumentációt, befizettük a vízumdíjat, amiről a honlapjuk azt állította, hogy magyaroknak grátisz, és kaptunk egy fecnit, hogy 15-én jöhetünk. Persze ki volt írva, hogy indoklás nélkül visszautasíthatják a kérelmet, vagy bármit is csinálhatnak, egy biztos: pénz vissza nem jár.
Ha már kipróbáltuk Bangkok egyik fejlesztését a dugók ellen, akkor felszálltunk a másikra is: skytrainnel mentünk tovább egy újabb királyi rezidencia felé, a Dusit parkba. Mivel a tömegközlekedés rejtelmeiben nem nagyon mélyedtünk el, a skytrain és a park közötti távot gyaloglással hidaltuk át.
Természetesen itt is látszottak az ünneplés nyomai, meg az is, hogy folytatni óhajtják a következő napokban is. Mint kiderült, összesen tíz napig tart a hacacáré.
Ahogy az előző napi palota, úgy ez sem királyi lakhely ma már. Tovább költöztek Ramáék. A jelenlegi király egyébként IX. Rama néven folytatja a tevékenységét, de haveroknak csak Bhumibol. Megrögzött fotós, az ezer bahtos bankjegyen is fényképezővel a nyakában szerepel, de nem is nagyon lehet róla találni olyan képet, amin nincs nála fényképező. Kivéve persze azokat, amelyeken hagyományos díszegyenruhában pompázik, karddal az oldalán. Ez igazából csak azért érdekes, mert a park egyik épületében megtekinthető néhány fotója. Ambivalens érzelmeket keltett bennem a galéria. Egyrészt azt gondolom, hogy marha gyorsan el kéne venni tőle a fényképezőt, másrészt sajnálom, mert nem tud egyetlen olyan képet sem csinálni, amin nincs rajta valaki, aki meg éppen őt fotózza. Amúgy sem lehet könnyű úgy fényképezni, hogy minden fotóalany azonnal térdre veti magát és lehajtja a fejét. Talán ezért is van, hogy a portrék kizárólag családtagokat ábrázolnak.
Megnéztünk még egy órakiállítást, aztán megérkeztünk a világ legnagyobb teakfa házához, a szerény hetvenkét szobás lakhoz. Tényleg marha nagy, ennek ellenére egyáltalán nem nyomasztó. A berendezés természetesen olyan, mint a kastélyoké szokott lenni. Nem tudom, hogy lehet élni egy olyan házban, ahol minden felbecsülhetetlen értékű és antik. Mindig azt képzelem, hogy valahol azért volt egy kis házikó, ahol titokban jól érezték magukat, ez meg csak azért volt, hogy ha jött valami vendég, akkor legyen királyhoz illő lak.
Megnéztünk még egy lakóépületet, ami leginkább iparművészeti kiállítás volt, meg egy tróntermet is, ami hasonló módon különböző országok ajándékaival volt tele, végül a legnagyobb trónteremhez mentünk, amiben művészeti kiállítás volt. Itt újabb öltözködési szabály volt érvényben. Nők nem mehettek be nadrágban, viszont lehetett sarongot venni. Biztos valakinek érdekeltsége van az üzletben.
A kiállítás egyébként tényleg szép volt, csupa pepecselős fafaragás, aranyműves munka, hímzés, miegyéb. Gyönyörű dolgok, egytől egyig olyanok, ami otthonra azért nem kéne. Egyedül néztem végig, aztán meggyőztem G-t, hogy vegyen egy sarongot, és nézze meg ő is.
Mire végeztünk, az elefánt kiállítás már bezárt. Pedig az érdekelt volna mindkettőnket. Így aztán mehettünk haza. Most is gyalog mentünk, ami fárasztó, de tekintve, hogy egy szirénázó mentővel legalább negyed órán keresztül sikerült lépést tartani, nem biztos, hogy rossz döntés volt. Másrészről viszont halláskárosodást szenvedtünk.
Este fél tízkor pedig menterend szerint megállt a szívünk, mikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül elkezdődött a napi tűzijáték, amit általában dózisokban engednek el. Éppen mire elfelejtjük hogy megijedtünk az előbb, jön a következő.

 

Címkék: bangkok thaiföld

45381 km, Bangkok

2009.12.22. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Az utca reggel még mindig nem úgy nézett ki, mintha be akarnák fejezni a király születésnapjának ünneplését. A járdát továbbra is elfoglalták a minisztériumok sátrai, amiben istenítették saját tevékenységük ünneplését, leginkább olyan fotókkal, amin a király éppen meglátogatja valamilyen projektjüket.

Az egyik soron, gondolom a Külügyminisztériumnál néhány külföldi képviselet sátra is állt. Magyarországé persze nem volt ott, hogy megérdeklődjük mi is a helyzet a betelt útlevelekkel, de mindegy is, közben kaptunk róla információt. Hazánk nagyjából leszarja állampolgárait, ha betelt nem adnak betétlapokat, mert azt a magyar jogszabályok nem teszik lehetővé, helyette bevonják a meglévőt és adnak ideiglenest egy évre. Persze mindezt nem ingyen, hanem összesen 56 euróért, 4-5 munkanap alatt, miközben az eredeti még érvényes lenne 2013-ig. Mellesleg az útlevél hátuljába gondosan belenyomtatták, hogy a követséghez kell fordulni a problémáinkkal. Köszönöm! Közben az járt a fejemben, hogy „Ne azt kérdezd, mit tesz érted a hazád, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazádért!” Hát, nálunk ez így került át a gyakorlatba.
A Királyi Palotához mentünk, bízva benne, hogy most nyitva lesz. A kapunál kívül belül marcona őrök álltak gépfegyverrel, rajta a rozsdás bajonettel, ami tényleg nagyon hasznos, ha nincs tár a fegyverhez. Milyen szép is az, ha már a saját őreinkben sem bízunk. Talán a bajonettet is le kellene cserélni olyan színházi fajtára, nehogy baleset legyen a vége.
A tömeggel együtt behömpölyögtünk a pénztárhoz, ahol automatikusan három jegyet kaptunk. Egyet ehhez a palotához, egyet egy másikhoz, ami jóval arrébb van, egyet meg a királyi relikviák és érmék múzeumához.
Természetesen itt is voltak kiaggatott ruházkodási tilalmak. Ezzel lehet őrületbe kergetni a kedves vendéget, aki kipengetett egy - thai szemmel mérve – jelentős összeget, miközben a thaiok ingyen mehetnek be. A térd felett végződő ruhadarab nem felel meg, úgyhogy lehet bérelni sarongot, ami tulajdonképpen egy négyzet alakú textildarab kötővel a két sarkán. Nyilván a jóléti országokból érkezett valagakat nem éri körbe. Egy nőt nem kicsit megalázó módon vizsgálgattak a kapuban, hogy az öt centis rés, ami megvillanni engedi térdnadrágját, vajon elfogadható lesz-e, vagy azonnal leolvad a jádéból készült Smaragd Buddha arany ruhája, ha meglátja. Láttunk olyan táblát is, ami tiltotta a papucsot, de azzal nem nagyon foglalkoztak, mert akkor ki kellett volna zárni az nagyjából az összes helyit. Az egész ország papucsban éli az életét. A szegények olcsó, a gazdagok drága papucsban. Egyébként a ruházkodási szabályok amúgy is az ember agyára mennek. Egy muzulmán országban lehet tudni, hogy mit várnak el, itt meg nem. Amilyen kedvük éppen van. Templomban a kalapot és cipőt le kell venni, de volt olyan trónterem, ahol csak a kalapot, a cipő maradhatott, viszont italt (üveg vizet) nem lehetett bevinni. Úgy tűnik, hogy csak egy fix pontja van az előírásoknak: fotózni tilos! A Smaragd Buddhát például nagyon tilos lefényképezni, de ha kint áll az ember és befényképez a nyitott ajtón az nem zavar senkit. Nekem is csak azért szóltak, hogy fejemen a sapka. Nyilván, valahova kellett rakni amíg fényképezek!
Körbekeringtük a színes tükröcskékkel bőven kirakott épületeket és chediket, próbálva megnézni őket a tömeget figyelmen kívül hagyva. Egyébként néha azt gondolom, hogy kellenek a tiltó táblák, mert a turisták ritka tahók tudnak lenni. Pózolnak mindennel egy fotó kedvéért. Megnézném a tisztelt társaságot, hogy mit szólnának, ha beállnék egy fotóhoz a feszület elé Krisztus a kereszten pózban.
Az épületek nagy része egyébként zárva volt, sokat nem láthattunk belőlük. A fő látványosság amúgy is a Smaragd Buddha, aminek teljesen más a története itt, mint Laoszban volt, pedig ugyanaz a kis zöld szobor. Nagy a felhajtás körülötte, például minden évszakban a király öltözteti át az adott szezon szerinti aranyruhába.
Láthattunk még egy fegyvergyűjteményt teljes kronológiai anarchiában kiállítva. Mintha az játszott volna szerepet az elrendezésben, hogy melyik hogy fér el. Coltok és Mauserek voltak egy tárlóban, közvetlen mellettük néhány muskéta.
Pillanatok alatt kint is találtuk magunkat a palotából, de még az érmegyűjteményt megnézhettük. Rejtélyes okokból a sapkát, kalapot itt is le kell venni. Végignéztünk rengeteg arany dobozkát és szelencét, amikről gyakorlatilag sokat nem tudhattunk meg, mert a feliratok nagyjából olyanok voltak, hogy „Arany doboz, amelynek stílusa és formája a kortól és a tulajdonos státuszától függően változott”.
A palotától gyalog indultunk el a Chinatown felé. Átküzdöttük magunkat egy virágpiacon, aztán elértünk egy bazárt. Sajnos nem volt túl élvezhető, mert az utcácskában másfél méter szélesség jutott a vásárlóknak, és még azt is elállta néha egy-egy gyümölcs- vagy kávéárus. Természetesen irdatlan nagy tömeg volt, amitől az egész egy nagy lökdösődés volt csak, amiben nem mi döntöttük el, hogy megyünk, vagy megállunk. Szóval az első keresztutcánál megléptünk, és elgyalogoltunk a legközelebbi hajóállomásig, ahol felpattantunk az első délnek tartó hajóra, hogy háromra a myanmari követségre érjünk.
Szép nagy sor fogadott a leharcolt váróteremben, amit jól láthatóan egyszer már kibővítettek, bár a festésre már nem nagyon fordítottak gondot. Volt időm megfigyelni a hely szépségét, mivel volt még negyed óra háromig, és addig nem kezdték el kiadni a kész vízumokat. Az ablakot például sikerült úgy megoldaniuk, hogy az üveget fixen beépítették, majd belülről felraktak egy jó sűrű rácsot. Háziasszonyokat biztos nem lepi meg, hogy mocskos volt az üveg.
Mindez túlzottan nem zavart, mert fél négyre már kezemben tartottam az útleveleinket, bennük a vízummal. Maradt egy oldal, holnap irány az indiai követség.
Este meg természetesen tűzijáték volt, hogy tíz körül meglegyen a napi infarktus.

 

 

Címkék: bangkok thaiföld

45360 km, Bangkok

2009.12.21. 10:00 | Ahmet | 1 komment

Hétre volt állítva a vekker, de megelőztem, és kettő perccel hét előtt lekapcsoltam. Kétmondatos konzultáció után aludtunk tovább nyolcig. Akkor aztán kipiszkáltam G-t az ágyból, bármennyire is nem tetszett ez neki, és kivonultunk az 53-as buszhoz. Várni se kellett, inkább futni, hogy elérjük. A reggeli csúcs nem tudom, hogy mikor van Bangkokban, de éppen nem volt dugó, úgyhogy elég gyorsan kiértünk. Persze a buszból valahol kiraktak. Kis séta után meglett a pályaudvar, pedig már kezdtem ideges lenni, hogy megint valaki mutogatott valamit, annak ellenére, hogy fogalma nincs hova is akartunk eljutni.

Megvettük a jegyet a következő ayutthayai vonatra, de mielőtt felszálltunk volna, még beszereztük a kávét, meg a reggelit. Kényelmes, harmadosztályú vagonban üldögéltünk. A thai vasút egyébként hozza a magyar színvonalat. Ez a vagon is majdnem olyan lerobbant, mint egy magyar, csak hát ez harmad-, az meg másodosztály, meg aztán ez csak lerobbant, az otthoni meg mocskos is. Nem baj, majd egyszer felzárkózunk a fejlődő világhoz, meg egyszer majd írok egy listát, hogy mi az, amiben jobbak vagyunk az általunk meglátogatott országoknál.
A jegyünk azt ígérte, hogy két óra alatt gyűrjük majd le a hetvenöt kilométeres távolságot, de már van tapasztalatunk a thai vasúttal, tehát tudtuk, hogy ez nem így lesz.
Rögtön az út elején sikerült átadnom a helyemet egy kismamának – ami a mosoly nemzetének nem ment -, úgyhogy negyedórás váltássokkal üldögéltünk G-vel. A kismama mellé rögtön benyomorgatta magát az anyja is, aminek a sarokban ülő lány biztos nagyon örült. Anyuka először telefonált, aztán hányt. Aztán hányt még. Hihetetlen, hogy egy nyílegyenes, teljesen sík terepen, nem túl jelentős sebességgel haladó vonaton, menetiránynak megfelelően ülve lehet hányni. Nem hinném, hogy érzéketlen lennék a témával kapcsolatban, gyerekkoromban én is minden hegyi autókázásnál megnéztem újra az ebédet, de azért amit itt művelni tudnak, az már nekem is egy kicsit túlzásnak tűnik.
Végül alig több, mint fél óra késéssel poroszkáltunk be Ayutthayába. Német utastársunk természetesen pont fél órája harcrakész volt. Segítettem neki leszállni, mert a kis sporttáskán kívül volt még egy gitárja (roppant hasznos útitárs), meg egy nagy hátizsákja, a vonatnak meg rengeteg létszám feletti utasa.
Ayutthaya a kettesszámú főváros, közvetlenül Sukothai után és Bangkok előtt. A sorrendből következően leginkább romokat lehet látni, akárcsak Sukothaiban. A különbség az, hogy a dolgok egy kicsit koncentráltabban vannak elhelyezve, és a modern város közepében.
Mivel ilyen szépen bejárható, nem is béreltünk se motort, se biciklit, hanem gyalog indultunk neki. Éppen dél volt, ahogy ez lenni szokott. Először is komppal át kellett jutni a szigetre, amin a város nagy része fekszik, aztán sétálni egy pár kilométert, és már meg is érkeztünk a Wat Mahathathoz, amit G magában csak What Matathatnak hív. Éppen valami ünnepség folyt, amin díszegyenruhás katonák és szerzetesek vettek részt. Valahogy a kettő nekem nem illik össze, de a buddhizmus is ki lett kalapálva annyira, hogy megfeleljen az államnak, üzletnek, meg mindennek, aminek kell. Így járnak a vallások. Szerencsétlen Sziddharta ha látná mi lett ebből az egészből, valószínűleg maradt volna a királyi palotában számtalan ágyasával.
A kapun besétálva megállapítottuk, hogy a királyi születésnap minden nyűgjével együtt hozott nekünk egy ingyen belépést a templomba. Később persze kiderült, hogy akaratlanul, de örömmel rohadt csalókká váltunk, mert kellett volna jegyet venni, csak mi rossz (jó) helyen mentünk be.
Körbejártuk a romos chediket, és egyebeket. Folyamatos gondban vagyok, ugyanis nem tudom eldönteni, hogy most akkor tudtak ezek a népek alapozni vagy sem. Egyrészt minden meg van süllyedve, minden ferde, ami arra utal, hogy nem tudtak, másrészt meg a legtöbb ősi építmény valami jó áradásos, sík terepen áll. És hát ugye áll, így több száz, esetenként ezer év után is, ami meg arra utal, hogy mégiscsak tudtak.
A szomszéd templomot is meglátogattuk, aminek az egyik legérdekesebb része a khmer stílusú torony. Szerencsétlen Thaiföld tele van khmer, vagy khmer stílusú dolgokkal, ami rendesen összezavarja őket. Például egyszer elfoglalták fél Kambodzsát, értelemszerűen Angkorral együtt, azóta mély meggyőződésük, hogy Angkor Thaiföldhöz tartozik. Biztos kellemetlen lehet azzal a tudattal élni, hogy a régió egyik legfejletlenebb országa volt egykor itt a góré, ráadásul nem is rövid ideig és nem is akármilyen emlékeket hátrahagyva. Tulajdonképpen ez megy Európában is, ami elég szánalmas. A legtöbb ember valahol általános iskola alsó tagozatában kinövi az „én apukám erősebb” szindrómát, komplett országok miért nem tudják túltenni ezen magukat?
Végignéztünk még néhány templomromot, meg chedit, köztük három szép termeteset egy sorban, körbeültetve kedvenc fáimmal.
Közvetlenül a szomszédban egy friss és működő wat áll, benne gigászi ülő Buddha szobor, szép fényesre aranyozva. A tábla szerint Thaiföld egyik legnagyobb Buddhája. Van még hasonló méretű egyébként, nem is túl messze. Ebéd után el is indultunk meglátogatni.
Az ebéd egyébként igazi thai menü volt. Ez nem azt jelenti, hogy felejthetetlen kulináris élményben lett volna részünk. Azt hiszem, hogy a thai konyha iránti rajongás leginkább abból eredeztethető, amiből a Thaiföld iránti lelkesedés: Azt kapod, amit vársz, nem azt, ami autentikus. Tulajdonképpen ez az elkurvulás a különbség Thaiföld és a környező országok között.
Nagyon finomakat lehet enni ott, ahol a turisták esznek, és egészen szarokat ott, ahol a helyiek. Persze lehet összehasonlításokat tenni az öt Michelin csillagos bangkoki étterem és a balatoni lángossütő között, de inkább maradjunk a fair play-nél.
Egy nem is olyan rövid sétácska után kitikkadva megtaláltuk a kompot, ami átvitt a következő működő wathoz, amiben Thaiföld egyik, vagy inkább egy újabb legnagyobb Buddhája üldögélt, szép fényesre aranyozva. Meglátva már meg sem lepődtünk, és nagyobb figyelmet fordítottunk a mellette játszó kislányra, aki éppen a kínai jóspálcikákat próbálta visszapakolni a dobozukba, miután kiszórta őket.
Újabb séta után megérkeztünk az eddigi legnagyobb chedihez. Szépen ültek körülötte a Buddhák, meg volt egy termetes fekvő példány is, jó néhány aranylemezkével az elérhető testrészein.
A vasúthoz visszakanyarodva megvettük a jegyünket a hétórás vonatra, amiről már akkor tudtuk, hogy fél nyolc előtt nem fog megérkezni, de amúgy is lett volna még egy óránk, szóval megvacsoráztunk.
A borúlátó jóslatnak megfelelő késéssel érkezett a vicinális, ami lenyomta a táv első hatvan kilométerét egy óra alatt, a maradék tizenötre ment a második óra. Közben a vonatablakból láthattuk, hogy a király még mindig születik, mert ment a tűzjáték megint.
A vonat egyébként addig tökölt, hogy leszállás után megtekinthettük, ahogy az utolsó 53-as busz elhúz. Nyilván akkor még nem tudtuk, hogy az volt az utolsó, de háromnegyed óra álldigálás után eléggé nyilvánvalóvá vált, így taxiba vágtuk magunkat. Már majdnem eljutottunk a cél közelébe, mikor a forgalom megállt, elértük a lezárásokat, úgyhogy búcsút vettünk sofőrünktől és a maradék távot gyalog tettük meg, nem mintha vágytunk volna még másfél kilométer sétára az Ayutthayában legyalogolt tizenhét után.

 

Címkék: bangkok thaiföld

süti beállítások módosítása