Reggeli után megérkeztek a tuk-tukjaink, vagyis a motorvontatású szekerek. Ketten-ketten beszálltunk, és elindultunk Angkor felé. Először persze jegyet kellett venni, ami nem olcsó, de mindenképpen megéri.
A koordináció nehézsége exponenciálisan nő a létszámmal, úgyhogy már az első öt perc sem ment egyszerűen. G és E kordéja szeretett volna tankolni, de a forgótőkekészlet nullán állt, ehhez előleget szeretett volna felvenni. Elvi akadálya nem volt a dolognak, gyakorlatilag viszont a pénz nálunk volt. Szerencsére még idejében sikerült megállítania a benzin öntését, és utánunk döcögnie a pénztárhoz. Egyébként benzinkút szinte mindenhol van. A kimért üzemanyag Johnny Walkeres üvegekben sorakozik, de lehet fél literes egységben is venni, ipari fogyasztók pedig húsz literes kannával is vásárolhatnak.
A jegy személyre szól, rákerül az ember fényképe, ehhez viszont oda kell fáradni fotózásra, amit E nem annyira értett, hiába magyarázta neki a sofőr, hogy fotó, fotó, gondolta, ha fotót akar, akkor majd megkér engem, hogy fényképezzem le. Végül annyira integettem, hogy csak megjelent mindenki a kisablaknál és belemosolygott a webkamerába.
Mehettünk volna tovább, de a lányok nem akartak a tuk-tukba visszaülni, mivel nem ismerték meg sofőrjüket, aki gyér angolsággal próbálta elmagyarázni, hogy eddig is ő hozta őket. Mondjuk nehéz is megismerni valakit, akit egy villanásra láttunk, akkor is sisakban, a továbbiakban meg csak a hátát mutatta. Végül csak rájöttek, hogy ez nem egy új ajánlkozó, így elindulhattunk.
Így első nap nem a legnyilvánvalóbb romokhoz mentünk, hanem egy hosszabb útra Banteay Srei felé. Jó hosszan mentünk a rizsföldek és a pálmafák között, mire a helyszínre értünk.
A bejáratot természetesen a bazáron keresztül lehetett csak megközelíteni, de hamar átvágtunk a „buy something” gyerekek közt, és meg is érkeztünk Angkor legkisebb templomához. Persze sokan szokták mondogatni, hogy nem a méret a lényeg, de azt hiszem, ők határozottan nem arra gondolnak, hogy helyette a dús faragásra kellene a figyelmet fordítani. Ezt a templomot elég gyakran szokták ékszerdobozhoz hasonlítgatni, és nem is ok nélkül. Az egész épületet olyan aprólékos és finom faragások díszítik, hogy jó ideig el lehet nézegetni a részleteket. Aztán ha kigyönyörködte magát az ember, akkor elkezd azon gondolkodni, hogy mégis hogyan bírta ki az elmúlt ezer évet ilyen állapotban. Persze azért elég nagy részét újra össze kellett rakni, de akkor is, mit tud Európa felmutatni az évezredes kategóriában? Legalább háromszor körüljártuk, megnézve közelről és távolabbról, a vizesárokban tükröződve, a kerítés fölött benézve. Tényleg meseszép.
Újra szekérre szállva tovább távolodtunk Siem Reaptől, Kbal Spean felé. Ez történetesen nem egy templom, hanem egy folyó és annak medre. A folyót leginkább az Ezer Linga folyójaként szokták emlegetni, ugyanis a mederbe fallikus szimbólumokat, azaz lingákat véstek, meg néhány egyéb vallási jelképet is.
Mielőtt megnéztük volna a folyót, ebédeltünk. Nem tudom, hogy jól tettük-e, mert a parkolótól még másfél kilométert kellett gyalogolni felfelé egy sziklás ösvényen. A folyócska már magában is megérte volna a mászást. Sűrű dzsungelben csordogált lefelé zúgókon és stilizált faszokon keresztül. Természetesen vízesés is volt, szóval minden megvolt, ami kell egy jó Indiana Jones filmhez. Szépen végigsétáltunk, illetve másztunk a parton. Az alkotó elképzelése szerint a lingák szabályos négyzetrácsban helyezkednek el, mintegy kötegelve, és ő ezeket ábrázolta felülnézetből. Szóval kicsit sem kell óriási dildókat vizionálni.
Az ezernyi pénisz után leóvakodtunk az ösvényen, és kis tanakodás után arra jutottunk, hogy a sofőrjeink ötlete szerint menjünk az úszó faluba. Persze már útközben rájöttünk, hogy ez egy hülye ötlet volt, mire odaértünk már javában ment le a nap, így bármennyire is unszoltak, nem fizettünk be egy méregdrága kétórás hajókázásra, helyette egy rizsföld szélén letelepedtünk, hozott anyagból piknikeztünk, és néztük ahogy a tehenek és bivalyok mögött lemegy a nap. Egyébként szép naplemente volt, lehet, hogy jobb lett volna, ha valamelyik templom mögött látjuk eltűnni, de így sem volt rossz.
A városba természetesen már tök sötétben értünk vissza. A tuk-tukok kivilágítása nem igazán volt tökéletes. A kettőnek összesen volt egy első lámpája, és slussz. Mivel egy forgalmas főúton mentünk, csak az nyugtatott, hogy sok másik sötétben bujkáló objektum is előfordult az aszfalton, gondoltam, számítanak az ilyesmire az autósok. Azért fortuna megsegítése végett a fejemre tettem a lámpámat, hátrafelé fordítva. Ugyan nem piros a fénye, de inkább zavarodjon össze a mögöttünk jövő, mint hogy elgyúrjon egy tíztonnás teherautóval.
Természetesen este nem maradhatott ki az éjszakai piac meglátogatása, ami egy turistabazár. Itt sok értelmeset nem szereztünk be, viszont egy közeli gyógyszertárban tíz hasznos dolgot vettünk: egy higanyos lázmérőt, meg még kilencet. Ugyanis radikális álláspontra helyezkedtünk a higanyos lázmérők betiltásáról szóló EU direktívával kapcsolatban. Nevezetesen leszarjuk. A ma kapható digitális lázmérők ugyanis teljesen szarok. Ez még nem lenne komoly baj, mert annyira nem drágák, csak mikor beszarnak, az nem jelenti azt, hogy nem működnek tovább, csak azt, hogy hülyeségeket mutatnak. Gondolom, ezzel senkinek nem mondtam semmi újat, és számítok néhány „hozzatok nekem is” jellegű levélre. Egyébként darabja egy dollár.
Utolsó kommentek