Ázsia, a Himalája körül

Hív az út, menni kell! Ezért aztán el is indulunk kettecskén, busszal, vonattal, vagy ami éppen jön, hogy elmenjünk Pekingig, meg vissza, körbejárva azt a nagy ráncot, amit India gyűrt az Eurázsiai kőzetlemezre. Mellesleg teszünk egy kísérletet arra, hogy mindarról, ami közben történik, itt közvetítsünk.

Utolsó kommentek

  • mcs: @Ahmet: óver the earth? (2011.11.16. 18:43) Beígért végszó
  • Ahmet: Holdra raknád az óvert? De nem lenne over, csak Holdon lenne. (2011.11.16. 08:30) Beígért végszó
  • mcs: holdi óvert! (2011.11.14. 20:19) Beígért végszó
  • Ahmet: @encián: Dolgozgatunk. Azért remélem, hogy lassan tényleg dolgozni is fogunk, aztán lesz miből világot látni. 20 órás? Hmmm, szerintem több volt, de nehéz ezt kiszámolni, mert közben van néhány átsz... (2011.11.13. 10:39) Beígért végszó
  • encián: Ez igen!:-) Mo.-tól a legtávolabbi pontok egyike, legalább 20 órás repülőút. Dolgoztok vagy "világjártok"? üdv.: encián (2011.11.06. 14:50) Beígért végszó
  • Utolsó 20

Címkék

agra (2) ahmedabad (1) amritsar (2) attapeu (1) aurangabad (2) bahrain (1) bangkok (14) batrik (3) bengaluru (1) bikaner (2) bodrum (2) buon ma thuot (1) cat ba (1) champasak (1) chengdu (5) cheung ipauk (1) chiang mai (2) chiang rai (2) chitral (1) cuc phuong (2) dalat (1) dali (1) darjeeling (1) dege (1) delhi (6) doğubayazıt (2) don det (2) dunhuang (2) előkészület (5) emei shan (2) ernakulam (2) esfahan (3) fenghuang (1) fethiye (2) ganzi (1) gilgit (4) göreme (3) guilin (2) halong öböl (1) hampi (2) hanoi (4) hoi an (2) hongsa (2) hsipaw (3) huaihua (1) hua hin (1) hue (3) hyderabad (1) ihlara (1) india (73) irán (26) isztambul (4) jaipur (2) jaisalmer (2) jammu (1) jodhpur (2) kalaw (1) kaluts (1) kambodzsa (11) kanchanaburi (3) kangding (1) karachi (1) karimabad (3) kashgar (2) kerman (2) khajuraho (1) kína (68) kinpun (1) kolkata (2) kompong chhnang (1) kong lo (1) konya (2) kon tum (1) ko lipe (5) krabi (4) kratie (1) kunming (3) lahore (6) laosz (27) lijiang (2) lopburi (1) luang nam tha (2) luang prabang (3) madurai (1) mandalay (5) manigango (1) mastuj (1) mcleod ganj (2) mumbai (3) munnar (1) myanmar (27) mysore (1) nanchang (1) nha trang (2) ninh binh (3) nyaungshwe (4) nyaung u (4) olympos (1) orchha (2) pakisztán (23) pakse (2) pak chong (3) palolem (3) panaji (2) passu (1) peking (4) phimai (1) phnom penh (3) phonsavan (3) phouvan (1) pingyao (2) qazvin (2) rasht (2) rayen (2) rishikesh (2) saigon (2) sapa (2) sen monorom (2) sershu (1) shin gompa (1) shiraz (7) siem reap (4) sost (1) srinagar (2) sukhothai (2) suzhou (2) tabriz (3) tangkou (2) tashkurgan (2) thaiföld (40) thansan (1) tha khaek (2) tidei (1) törökország (17) toudeshk (2) trichy (3) turpan (2) udaipur (4) udomxai (1) úton (35) vang vieng (3) varanasi (2) vientiane (3) vietnám (30) xian (1) xiao likeng (1) xining (1) xinjie (2) yangon (4) yangshuo (5) yazd (2) yushu (4) zhongdian (2) Címkefelhő

HTML

34661 km, Cuc Phuong

2009.10.11. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A napot költözéssel kezdtük, a nemzeti park bejáratától a központba mentünk. A közlekedést természetesen csak motorral lehetett megoldani, úgyhogy motoros taxira pattantunk, hogy megtegyük a 18 kilométeres utat. Nem egy nagy távolság, de ha az ember az összes cuccával ül a sofőr mögött, aki a térdével támasztja a fotóscuccát, akkor nagyon hosszúnak tűnik.

A központban egy, a tegnapihoz hasonló szobát vettünk ki, majd a lepakolás után ebédelni mentünk. Az egy szem kihalt kifőzdében természetesen nem volt étlap, de nem is kellett a háromféle kajához. Ebéd után mérsékelten tele hassal indultunk az erdő felfedezésére. Ugyan dzsungelben van a park, azért machetára nem volt szükség, kiépített ösvényen indultunk az erdőbe, ami nem is olyan nagy baj az elmúlt napok esőzései után. Ahogy a fák közé értünk tapasztaltuk, hogy milyen sötét is tud lenni egy erdő a napsütés ellenére. Túlzottan nem volt meleg, és még a levegő is járt, így szokásunktól eltérően nem izzadtunk csurom vizesre. Habár a motorozás közben elhaladtunk egy számunkra új kresztábla mellett, miszerint leopárd ugorhat ki az útra, ilyesmitől nem féltünk. Fekete medve is él valahol ezekben az erdőben. Természetesen a fák között túl messzire nem lehet látni, - ebbe buktak bele az amerikaiak is a háborúban – úgyhogy könnyen lehet, hogy nagyobb állatok is figyeltek minket, mint azok, akiket mi figyeltünk.
Különösen a pókokat tartottam szemmel, mert előszeretettel szőtték a hálójukat az ösvényen keresztbe és mivel a helyi lakosság jelentősen elmarad az én magasságomtól, ezek a hálók csak arra vártak, hogy beléjük gyalogoljak. Nyilván a pók nem rontott volna rám, mint zsákmányra, de elnézve a méreteiket inkább nem is kísérleteztem. Voltak pókok az ösvényen is, de rájuk inkább azért figyeltem, nehogy áldozattá váljanak. Kísértetiesen hasonlítottak a hazai kaszáspókra, csak nagyobbak voltak. Két lábukat a nyolcból leginkább tapogatózásra használták, ezek legalább tíz centisek voltak. A többi hat is csak kicsit rövidebb, nem is tudtak normálisan járni, leginkább csak imbolyogtak azokon a vékony izéken.
A fák szinte mindegyike nagy támasztógyökereket növesztett, amik rakétaszárnyakra emlékeztettek. Kell is a kitámasztás, nem csak a sekély talaj miatt, hanem azért is, mert a sok futónövény kúszik fel a törzseken, és azoknak is van súlya. Ha a kúszónövények sikerrel járnak, akkor annyira le tudják árnyékolni a fát, hogy az kipusztul, és rövidesen futónövényestől kidől. Némelyik ilyen kúszó gaznak erre az a megoldása, hogy olyan mértékben körülnövik a fát, hogy mire az elpusztul, a futónövény maga is megáll, mármint a saját lábán. Sőt, ha kikorhad az eredeti fa, megmarad a kúszónövény törzse, mint egy cső. Sok ilyet láttunk, különböző stádiumban.
A liánok helyenként úgy lógnak a fákról, mint a filmeken, egészen pontosan úgy, mint bármelyik Tarzan filmben és hát nehéz ellenállni az ilyesminek. Meglepően könnyű felmászni rajtuk, mivel érdesek, mint a kötél, de majdnem olyan merevek, mint egy rúd. Egy bajuk van, nincs rajtuk matrica a teherbírással. Elszakítani ugyan komoly meló lenne, de mindig az jár az ember eszében, hogy mi van, ha letörik az ág, amire felfutott ott fenn, ahova fel se lát az ember. Ennek ellenére azért kicsit hintáztunk.
Utunk nem messze vezetett egy barlangtól, abba is beugrottunk. Sajnos elég sok volt a szemét benne, és az egy szem zseblámpa nem igazán volt elég kettőnknek, de azért elég messzire bementünk. A talaj természetesen csúszós agyag volt, amin be is mutattunk egy-két impozáns talajgyakorlatot, mielőtt elhagytuk volna a helyet. Állatokat nem láttunk, még denevéreket sem, bár hallottuk őket.
A barlangtól lefelé jövet aztán az ösvényen belefutottunk minden pincebogarak ősanyjába, ami jövetelünkre helyes kis gömbbé formálta át magát, mert tisztában volt azzal, hogy pincebogárnak lehet, hogy nagy, azért még mindig az áldozat mérettartományba tartozik.
Ahhoz, hogy valami áldozattá váljon, nem kell feltétlenül kisebbnek lennie támadójánál. Több helyen is láttuk, ahogy hangyák húznak jó arasznyi gilisztákat. A sor elején a hangyák sorba álltak, és egymást húzták, mint a mesében. Egyébként a giliszták errefelé sokkal vehemensebbek, mint az otthoni hízott példányok. Meglepő tempóval haladnak, úgy tekeregve, mint egy kígyó.
Elhaladtunk az „Ezeréves fa” mellett is, ami nagynak nagy volt, de a korával kapcsolatban azért vannak kétségeim, és ráadásul nem is egy fa, inkább három. A törzsén meg felfedeztünk két arasznyi botsáskát.
Lassan kiértünk újra a központhoz, de előtte tettünk még egy sétát, aminek a nagy része egy réten vezetett át, ahol rengeteg lepke nyüzsgött, természetesen alig volt köztük egyforma. Azzal szórakoztak, hogy leszálltak, majd mikor szépen becserkésztem őket, élesre állítottam, elrepültek. A legtöbb képen csak a helyük van, vagy a szárnyuk vége, mert annyira az utolsó pillanatban léptek le a fotó elől, amennyire csak lehet.
A kis túránk után ledőltünk pihenni, hogy aztán este sötétedés után találkozzunk vezetőnkkel, akivel tettünk egy éjszakai sétát. Az út itt is végig ki volt építve, ami sötétben nem annyira rossz. A vezető nem is annyira az út miatt kellett, hanem hogy megtalálja nekünk a látnivalókat. Rögtön az elején láttunk egy repülőmókust, bár csak egy villanásra. Ezek a jószágok a mellső és hátsó lábaik közti bőrredővel siklanak egyik fáról a másikra. Az út során láttunk még néhányat, de nem voltak annyira repülős kedvükben. Minek is repülnének, ha mi lent töketlenkedünk a földön, ők meg húsz méter magasban biztonságosan eszegetnek. Legfeljebb köszönték szépen a lámpafényt. Másrészt, amikor a szemükbe világítanak, akkor hülyék lennének a sötétbe belevetni magukat. A dzsungelben könnyű bárminek nekirepülni, vagy éppen nem eltalálni a fát, ha a mókus fia vakon repül.
Nálunk is volt lámpa, úgyhogy magunk is találtunk látnivalót az út mellett. Láttunk egy egeret, mint egzotikus állatot, de volt alvó gekkó, kaméleon, randa nagy szőrös pók, és sáskák számolatlanul. Ezek iszonyat zajt csapnak éjjel, mégse könnyű meglátni őket. Voltak természetesen teszetosza botsáskák is, meg pókok ugyanúgy, mint nappal, néhányuk hálóját rendesen szét is fejeltem. Biztos nem voltak túl boldogok miatta, mindenesetre nem harapott egyik se fülön.
Szúnyoggal viszont nem találkoztunk. Nem lehet tudni, hogy a szúnyogriasztónk miatt, vagy csak úgy simán nincsenek. Engem otthon sem komálnak különösebben, ha van velem valaki, akkor azt csípik meg, de az itteniek végképp undorítónak találnak, mert míg G folyamatosan panaszkodik rájuk én talán egyet láttam. Továbbra sem azért mondom, mert hiányoznának.
Szúnyogmentes élményeink ellenére lefekvés előtt kifeszítettük a moszkitóhálót.

 

 

Címkék: vietnám cuc phuong

34635 km, Cuc Phuong

2009.10.10. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A mérsékelten korán kelés után mérlegelni kezdtük a lehetőségeinket, hogyan juthatnánk el a Cuc Phuong Nemzeti Parkba. A várostól nincs túlságosan messze, de nem megy busz, legalábbis a buszállomáson és a szállodában is ezt állították. Megkérdeztük, hogy kocsival mennyiért vinnének el, de kicsit soknak találtuk az árat, úgyhogy inkább saját szervezésbe kezdtünk.

Első gondolatunk az volt, hogy kimegyünk a buszállomásra, és keresünk valamit, ami legalább a park közelébe megy, bár nem egyszerű az ilyesmit elmagyarázni egy kisablak mögött ülő Mancinak, aki életében nem gondolt még arra a lehetőségre, hogy átszállás.
Az utcára kilépve szépen ott sorakoztak a taxik, megkérdeztük, mégis mennyiért vinnének el, megfeledkezve a taxisofőrök természetes viselkedésmintáiról.
Az első teljesen hülye volt, csak azt ismételgette, hogy kilométerenként 8000 đ, ami elégtelen információ, ha az ember nem tudja, milyen messze van a cél. A második már kimatekozta nekünk, hogy 30 km az hány dong, úgyhogy meg is egyeztünk, nem gondolva arra, hogy a taxisok más dimenzióban élnek, más fizikai törvények vonatkoznak rájuk. A saját világunkban vannak konstans dolgok, amik beleégtek az agyunkba, mint állandók, és ha arra gondolunk, hogy mely pontokon próbálnak majd átverni, eszünkbe sem jutnak. Mikor kis papírra felírta, hogy 30 km a távolság, 20 km-ig 8000 đ/km, 20 km felett 6500 đ/km, összesen 230.000 đ, akkor úgy éreztük, hogy itt minden tisztázott. De nem, mert mint mondtam, más dimenzióban élnek, az ő univerzumuk kicsit gyorsabban tágul, mint a miénk, mert kb. 10 km után elkezdett magyarázni valamit, majd megállt, ahol egy angolul beszélő kollégája közölte, hogy a távolság nem 30, hanem 60 km, majd a nyomaték kedvéért le is írta, hogy 65-70 km. Nyilvánvaló volt, hogy ha ilyen tempóban távolodik a cél, és a sebességünk nem lépi át az eddigi átlagot, akkor soha nem fogunk célba érni, ráadásul az út a vagyonunk végéig tart majd. Kiszálltunk a taxiból, fizettem, és otthagytuk őket.
Döntésünk helyességét megerősítette egy éppen megálló busz, amin nagy Cuc Phuong felirat virított. Gyorsan felszálltunk rá. A pénzszedő ember meg alaposan megvágott minket, de hogyan vitatkozzon az ember, ha nem ismeri a pontos távot, és még kevésbé a helyi nyelvet. Még így is jól állt az út büdzséje. Természetesen, ahogy fogytak az utasok, a sofőr bevette a Cuc Phuong táblát, és már ki is raktak egy városban, hogy innen motorral kell menni. Pont ezt akartuk elkerülni, de úgy néz ki, hogy itt a motoros taxi az egyetlen megoldás mindenre. Éppen egy szerviz előtt raktak le – gondolom nem véletlenül -, ahol egy motor hátsó kerekének csapágyait cserélték. A csapágy egy kicsit kisebb volt a szükségesnél, így a pontos illeszkedést szakszerűen kólásdobozból kivágott alumíniumcsíkkal oldották meg. Öt perc alatt meg is volt a munka, már szállhattunk is motorra. Elöl a sofőr, meg a kishátizsák a laptoppal, illetve a fotóscucc, hátul meg G, illetve én a nagy hátizsákokkal. Bíztam benne, hogy sofőrjeink tartják a szajrét a térdükkel, mert nem hinném, hogy bármelyik elektronikai motyó kibírta volna, ha leesik.
A park bejáratánál raktak le minket, ahol G rögtön azzal kezdett sértegetni, hogy biztonságban érezte magát a másfél méteres motorosa mögött.
Nekiálltunk kitalálni, hogy mi is legyen a program, ami úgy nézett ki, hogy valahol a „zs” tervnél tartottunk, mikorra fixáltuk. Nem egyszerű két nap eseményeit megtervezni úgy, hogy a tér és az idő kihasználtsága optimális legyen, meg hogy a végén könnyen felrúgható legyen. Mindezt ráadásul olcsón.
Először is becsekkoltunk a lábakon álló ház egyik szobájába, majd ebédeltünk. A konkurencia teljes hiányának hatása jól látható volt az étlap ároszlopában. Nyilvánvalóan tisztában voltak azzal, hogy senki nem érkezik háromnapi hidegélelemmel, és azzal is, hogy előbb-utóbb meg fog éhezni.
A szerény ebéd után a Veszélyeztetett Főemlősök Központjába mentünk. Ehhez kellett egy vezető, akire várni kellett egy keveset, bár nem tudom minek. A központban elkobzott majmokat tartanak, szaporítanak és engednek vissza a természetbe. Vannak gibbonok és makákók. Kb. ennyit tudtunk, mikor a kapun beléptünk és nagyjából ugyanennyit, mikor ki. Vezetőnk az a típus volt, aki mondandóját úgy próbálja hosszabbnak feltűntetni, hogy minden mondatot megismétel szótagolva, majd visszakérdez, hogy ismerjük-e mindegyik szót, de a választ meg sem várva az ismeretlennek vélt szót megmagyarázza ugyanazzal a szóval.
A központ nagy elismertségnek örvend szakmai körökben, és nyilván nem alaptalanul, de egy kívülálló számára nagyjából annyira érdekes, mint egy geek folyékony nitrogénnel hűtött processzorának órajele. Lehet, hogy ha egy kicsit mélyebb betekintést adnának, akkor nem csak azt látnánk, hogy itt bizony sok hosszú kezű majom van drótháló mögött.
Ezután megtekinthettük a szomszédos teknős központot is, ahol ugyanazt csinálják, mint a majmosok, csak teknőssel. Itt egyébként láttam egy olyan teknőst, amilyet korábban Kínában is, csak arra nem emlékszem, hogy még a piacon, vagy már valamelyik étterem előtt.
Gondoltuk, ha már itt vagyunk, akkor megnézzük a botanikus kertet is, de nem tudtak körbevinni minket, mert valaki elvitte a kulcsot, bement, aztán bezárta a kaput. Éljen a jól szervezettség!
Helyette felmásztam a közeli domb tetejére, aminek a csúcsán áll egy kilátó. Onnan aztán semmit nem lehet látni, csak zöldet. Én nem is tudom, hogy a dzsungel honnan látványos. Úgy benne lenni érdekes, de fentről tömör zöld, lentről meg sötét és sűrű.
Amíg még világos volt, kiültük a házunk tornácára áttanulmányozni az útikönyvet, meg megvarrni a hátizsákom pántját. Nem tudom használt-e valamit a tevékenységem, de remélem ártani nem ártott. Egyébként azért ültünk ki, mert a szobában tök sötét van és az áramot csak este kapcsolják be. A ház nagyon hangulatos, nagy facölöpökön áll, az ablakokon üveg nincs, csak rács, meg egy betolható fatábla. Ez a szúnyogok ellen gyenge védelem, de az ágy fölé kaptunk szúnyoghálót. Érdekes, hogy egy nyomorult kis háló alatt is milyen meleg tud lenni.

 

 

Címkék: vietnám cuc phuong

34589 km, Ninh Binh

2009.10.09. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Béreltünk egy motort, hogy egészen pontos legyek, egy robogót. Abból is automata váltósat, mert Vietnámban van fontosabb is, mint a sebességváltás, nevezetesen a túlélés.

A cuccokat szépen elosztottuk, G kapta a fotóscuccot, én meg a kishátizsákot a lábamhoz. Első utunk a benzinkútra vitt, mivel kiderült, hogy csak motort béreltünk, benzint nem.
A kútoszlop körül nagy összevisszaságban álltak a robogók, amik között körbejárt a benzinkutas és csepegtetett mindegyikbe. A miénket tele kértem, de később kiderült, hogy csak félig töltötte. Valószínűleg át lettünk verve, de se azt nem tudom hány literes a tank, se azt, hogy mennyi a benzin, úgyhogy nem volt annyira fájdalmas a dolog. A kútoszlopon ki volt írva ugyan, de két másodpercen belül nullázta és már a következő motort töltötte. A tankolásnak megvolt az a mellékes előnye, hogy az ülés alatt megtaláltuk a bukókat.
A főútra visszakanyarodva már robogtunk is Tam Coc felé. Az oda vezető út nem volt messze, így hamar megszabadultunk a hajókürttel szerelt kamionoktól és egy szinte üres, négy sávos úton haladtunk az első napirendi pont felé.
Lazán egy fa árnyékába húzódtunk, de már integettek is, hogy itt nincs ilyen liberalizmus, lehet szépen beállni az őrzött parkolóba, ami egy kis féltető volt parkolóőrrel, meg a társaival, akik nélkül nem tudott volna kártyázni. Kifizettem az őrzési díjat, és kaptam egy cetlit róla. Konkrétan egy füzetlapdarabot. Az őr szúros szemmel rám nézett és a lelkemre kötötte: „No ticket, no moto!” Aztán érezte, hogy egy kicsit komolyabbra sikerült a dolog, mint gondolta, és elröhögte magát. Én is nevettem, de jól elraktam a fecnit, mert ugye az nevet, aki utoljára nevet. Vietnámot egyébként úgy tűnik, hogy a Motorola szponzorálja. Akárhol szállunk le a buszról, vonatról, ott áll egy csapat motoros és kórusban köszöntenek: „Hello, moto!?” Ők a taxisok egy alfaját képezik, a motoros taxisokat, a helyi nevük: xe om. A xe taxit jelent, az om meg kapaszkodást. Hát, ilyen a forgalom!
G egyébként egészen jól viselte a bemelegítő szakaszt, egyszer se kapaszkodott a mellbimbómba, mint azt tette első motorozásunkkor, ezzel nagyban megkönnyítette az én dolgomat is.
Szóval jöhetett a csónakázás a Tam Coc barlangban. Természetesen jegyet kellett venni a folyóra, ami azért elég vicces, meg a csónakra is. Pontosabban csónakot kellett bérelnünk, de ki volt írva, hogy külföldiből csak kettőt vihet. Még szerencse, hogy ketten vagyunk csak! Vagy a külföldiek kövérebbek, vagy őket szeretnék kicsit jobban megvágni.
Elindultunk a lassú folyású folyón felfelé. Ugyan olvastunk róla, hogy lábbal eveznek, de azért a valóság kicsit más volt, mint ahogy elképzeltük. Teljesen hétköznapi csónakok voltak, egy pár teljesen hétköznapi evezővel. Az evezős nénink ült a padon és a lábával forgatta az evezőket, de nem pont úgy, mint ahogy kézzel csinálja az ember, hanem felváltva húzott egyet jobbal, egyet ballal.
Útközben a nénink elcsevegett a mellettünk haladó csónak evezősével. Aztán felvettünk egy kislányt is, feltehetőleg az evezősünk lányát. Nem volt túl lelkes kislány, búval bélelten üldögélt G mellett egy hatalmas rizsszedő kalapban.
A folyó szinte már szokásossá vált karsztkúpok közt folyt. Ahogy kanyarogtunk felfelé, elértük az első barlangot. A barlang tulajdonképpen a folyó által kialakított alagút, amit azért alakított ki, hogy ne kelljen megkerülnie a hegyet. Csónakunk egyenesen tartott egy sziklafal felé, ami pont úgy nézett ki, mint bármelyik a környéken, csak a víz szintjénél ki volt mosva. Mikor az előttünk haladó csónak egyenesen besiklott a hegy alá, akkor látszott csak, hogy barlang. A belmagassága nem túl nagy, konkrétan elég gyakran le kellett hajolni, hogy ne verjük be a fejünket. Persze a kislány csak ült, nem túlzottan hatotta meg a dolog.
Az út végéig még két másik barlangon csónakáztunk át, mindkettő hasonló volt az elsőhöz. Kint ugyan éppen nem esett az eső, de bent igen. Valószínűleg az elmúlt napok esői most értek át a hegyen és folytak a nyakunkba.
A csónakázás végén aztán elkezdődött a „Hello, buy something”. Az egyik trükk, hogy az üdítőárus tukmálja a portékáját, ha nem vesz a kiszemelt áldozat, akkor javasolja, hogy az evezősnek vegyen egyet. Ezt sokan kellemetlennek érzik visszautasítani, mert szegény asszony már egy órája evez. Vesznek neki egy doboz üdítőt, amit az féláron rögtön továbbértékesít az eladónak. Így az üdítő csak tesz egy kört, mégis mindketten kerestek rajta. Sajnos ez nálunk nem működött, egyrészt mert hallottunk a trükkről, másrészt mert szívtelen dögök vagyunk.
Hamar feladták a szekálásunkat, mert a szomszéd csónakban ülő sráccal kezdtünk beszélgetni, így egyáltalán nem figyeltünk arra, hogy éppen mit akarnak eladni.
Elkezdtünk lefelé csorogni a folyón, a barlangokon keresztül vissza, a kiindulási pontra. Közben a kislány eltűnt a csónakunkból, de úgy, hogy azt se tudjuk hol. Nyilván átszállt egy másik csónakba, mert ki nem kötöttünk, úszni meg nem hiszem, hogy kiúszott volna.
Evezősünk tett még egy kísérletet üzleti kapcsolat kiépítésére, egy helyen megállt, és előhúzott néhány hímzést egy ládából, de olyan érdektelenek voltunk, hogy hagyta a fenébe. Láttuk, hogy más csónakokban gyakorlatilag beterítették a turistákat a terítőkkel. Azt hiszem, ezzel a döntésével érdemelte ki a borravalót, amit azért maga is felvetett érkezés előtt, de viszonylag diszkréten.
Megvolt a fecni, kaptunk érte motort, úgyhogy robogtunk is a közeli Bich Đông pagoda felé, de már esőkabátba csomagolva, mert elkezdett szemerkélni az eső. A közelében aztán leintettek minket, hogy innen motorral nem lehet tovább menni. Elhittük, mert naivak vagyunk, de nem jártunk rosszul. Leparkoltuk a gépet az eresz alatt, és már szakadt is az eső, de úgy, ahogy otthon soha nem csinálja. Ha már esett az eső, megebédeltünk. Nyilván a leállításunknak is ez volt a célja. Mire bekanalaztuk a sült rizst, az eső is elállt, mi meg elsétáltunk a pagodáig, ami ugye nem pagoda a kínai értelemben.
Állt egy templom a hegy tövében is, de sokkal érdekesebb volt az, amelyiket a barlang szájába építettek. Kívülről úgy nézett ki, mintha a barlang lenne a templom maga, de egy folyosón be lehetett menni a barlangba, ahonnan látszott, hogy a barlangon belül egy épületet építettek, az a templom, avagy pagoda.
Ebben a barlangban tovább lehetett menni, hogy a másik kijáratnál megnézhessünk egy másik kis szentélyt. Innen még vezetett egy ösvény felfelé, de nem sokat másztam fel rajta, mert csúszós volt. G meg se próbálta, és mikor nyakig sárosan lemásztam, megmutatta a táblát is, ami tiltja a felmászást. Csak tudnám, hogy alakul ki egy olyan ösvény, amin tilos járni.
A motorunk parkoltatásáért szerettek volna felszámolni némi díjat, de egy mosollyal elintéztük, amit mosollyal viszonoztak. Ha beszéltünk volna közös nyelvet, valami olyasmi lett volna, hogy:
- Na, ne röhögtess!
- OK, csak megpróbáltam.
Falvakon keresztül zötyögtünk egy rossz úton észak felé, hogy Hoa Lu romjait elkerülve (amiről hallottuk, hogy teljesen érdektelen) megnézzük az úszó falut. Közben újra be kellett öltözni az eső miatt, de nem volt igazán veszélyes. Egy folyó töltésén haladtunk és egészen simán odataláltunk, csak egyszer kellett útbaigazítást kérni, pedig a rendelkezésünkre álló kézzel rajzolt fénymásolt térkép nem volt valami nagy segítség. Az út utolsó szakasza egy jó sáros úton vezetett, mindkét oldalon vízzel. Ahogy csúszkáltunk a sárban, már láttam lelki szemeimmel, ahogy nem bírom kirángatni a vízből a motort, de mielőtt még belecsúsztunk volna, megérkeztünk.
Az első ember, akivel találkoztunk, rögtön felajánlotta, hogy megcsónakáztat minket. Megalkudtunk az árra, és már mentünk is. A csónakunk nagyobb volt, mint az előző, de az asszony most is lábbal evezett. Ez már meg sem lepett, ellenben azzal, hogy a csónak betonból volt. Ahogy beértünk a faluba kiderült, hogy a legtöbb csónak betonból van, de még az uszályok is, amik úgy meg voltak rakva kővel, hogy alig egy arasznyira álltak ki a vízből.
A falu egyébként már nem annyira úszik, elég szépen partra vetődött. Ahogy hihetetlen lassúsággal haladtunk felfelé megnézhettük, ahogy a hálót kivetik a halászok, vagy éppen ahogy árammal halásznak a modern technológiák hívei. Két bambuszrudat tartott a kezében apuka, az egyik egy drótban, a másik kis hálóban végződött, mindkettőhöz vastag drót csatlakozott. Anyuka ült a csónak végében és lábbal evezett. Ha a rudak vízbemerítése után feljött valami a víz tetejére, a kis hálóval ki is emelték.
A jó másfél órás csónakázás után visszaindultunk, és nagyon bíztunk benne, hogy nem tévedünk el, és elsőre megtaláljuk a legrövidebb utat Ninh Binh-be, mert a benzinmutató alacsonyan állt, mint az esőfelhők.
Bevetettünk mindent a megérzéstől a GPS technológiáig (térkép nincs rajta) így sikeresen visszaértünk. Valószínűleg még lehetett volna a maradék benzinből körözni egy óráig, de mikor ismeretlen terepen tart hazafelé az ember nehéz hinne benne, hogy van benzin a piros zónán túl is.

 

 

Címkék: vietnám ninh binh

34523 km, Ninh Binh

2009.10.08. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

A várakozásoknak megfelelően egész éjjel ömlött az eső és reggel sem hagyta abba, szóval a szépen eltervezett programunkat úgy, ahogy volt kihajítottuk, és helyette esőkabátban kibaktattunk a buszállomásra, hogy Phat Diembe menjünk. A busz már ott várt a kapuban menetkészen, csak az utasok hiányoztak. Szerencsére nem kellett sokat várni, hamar megtelt, és máris indultunk. Kissé fura volt, hogy az útikönyv egy órát írt az útra, mert a táv alig volt 30 km. Aztán, mikor elhagytuk a várost kiderült, hogy az út annyira nem út, inkább csak két települést összekötő vonal, amin a forgalom bonyolódni szokott. Sofőrünket a körülmények nem nagyon hatották meg, nyomta neki, mi meg pattogtunk hátul. Nem sok hiányzott, hogy leszakadt szervekkel, belső vérzésben múljunk ki. Egyébként a gyilkos tempó nem lépte át a 35 km/h-s sebességet. Az eső közben változó intenzitással esett. Ilyenkor azért megritkulnak a motorosok, de fel nem adják. Minden robogóhoz szériatartozék az esőkabát, abból is a motorra fejlesztett változat, ami elől-hátul egyaránt hosszú, de az elején van egy átlátszó négyzet, hogy a motor lámpája kivilágíthasson rajta.

A biciklisek általában esernyővel próbálnak védekezni, hol az eső ellen, hol meg az autók által felvert sár ellen. Elnézve őket, azt kell mondanom, hogy az esernyő nem túl hatékony egyik ellen sem, ha kerékpáron használják. A legjobb egyébként, mikor széllel szemben tekernek, mert olyankor az ernyőt maguk elé tartják, és bíznak benne, hogy csak az esőcseppekkel ütköznek. A statisztikák azt mutatják, hogy a bizalomnak nincs semmi alapja. Hanoiban naponta négyen halnak meg közúti balesetben. Gondolom a halálos áldozatok elenyészően kis része lehet kamionsofőr.
Phat Diembe érve a számunkra megfelelő helyen intettek, hogy szálljunk le, és megmutatták, hogy merre menjünk. Nagyon nem kellett az útbaigazítás, mert a sarkon benézve azonnal feltűnt a katedrális, amiről a város híres.
Gondolom a katedrális szó a legtöbb emberben hasonló dolgokat idéz fel: harangzúgás, gótika, rózsaablakok, stb. Jelen esetben ezt mind el lehetett felejteni. A Phat Diem-i katedrális a keresztény és buddhista templomépítészet tiltott nászából született szerelemgyermek. Összességében jó lett. A templomhoz közeledve először a tavat kell megkerülni, aminek a közepén, egy kis szigeten áll egy Krisztus szobor. Mögötte áll a harangtorony, ami teljes mértékben olyan, mint bármelyik kínai harangtorony, de ki látott már harangtornyot dobtorony nélkül? Szóval a harang alatt a biztonság kedvéért van egy dob is, hátha szükség lesz rá. Mit lehet tudni, ha a déli harangszó mellé bevezetik az éjfeles dobolást és akkor a katedrális máris készen áll rá.
A torony mögött áll maga a katedrális, természetesen a tetősarkai kunkoriak, így nem tudnak a gonosz szellemek lecsusszanni rajta. A kapu sajnos zárva volt, de a falak közel sem annyira tömörek, mint mondjuk egy román stílusú templomnál, bőven lehet találni rácsos ablakot, ahol be lehet nézni. Hiába, alkalmazkodniuk kellett a helyi jellegzetességekhez, mert bármilyen csábítóak is Jézus tanai, senki nem tér át, ha csak fullasztó hőségben lehet őket meghallgatni.
A bejárat mellett, a falon angyalok domborműve tartja a szenteltvíztartót. Kicsit fényes feketére van kopva az arcuk, lehet, hogy az emberek megsimogatják, és aztán magukra dörzsölik az így szerzett áldást, mint ahogy a buddhista templomokban teszik a sárkányokkal?
A katedrális körül négy kisebb kápolna is van, ezek egyikében két hívő is volt, bár tábla figyelmeztetett, hogy mi, látogatók nem vagyunk kívánatosak odabent. Azért a nyitott ajtón át benéztünk, remélem nem sértettünk ezzel senkit.
A katedrális ablakain is próbáltunk bekukkantani, de nem volt egyszerű. A fényképező befért, úgyhogy legalább fényképen megnézhettük, hogy mi van bent.
Az eső újra rákezdett, úgyhogy a déli harangszót már esőköpenyben hallgattuk. Jellegzetes kínai stílusú harang lóg a toronyban, amit egy nagy felfüggesztett fakalapáccsal ütnek. A hangja egyébként nem valami jó.
A Ninh Binhbe való visszajutásról nem volt sok fogalmunk. Kimentünk a főutcára, de láthatóan nem volt semmi forgalom. Elindultunk a piac felé, mert az érdekes szokott lenni. Ez most kivételesen nem volt az. Eléggé kihalt volt, mivel senki nem szeret szakadó esőben vásárolni, ahogy egyébként mi sem, de azért most vettünk egy tubus fogkrémet, meg fogkefét.
A város felé sétáltunk vissza, abban a reményben, hogy arrafelé áll valami busz, mikor elkapott egy rendes felhőszakadás. Igazán remek érzés, mikor kívül az eső folyik, belül meg az izzadtság. Busz meg természetesen nem volt sehol. Egy fél órát ácsorogtunk az út szélén, mire jött.
A nap hátralevő részében tovább ömlött az eső, úgyhogy ismét szobai rekreációs programot tartottunk, csak enni merészkedtünk ki.

 

Címkék: vietnám ninh binh

34465 km, Ninh Binh

2009.10.07. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Komoly terveink nem voltak, csak hogy eljussunk a kies Ninh Binhbe, ahol semmi érdekes nincs, de a környék megéri a ronda városban való időzést.
Mivel a szálloda által ajánlott jegyárat nagyon magasnak találtuk, taxival kivitettük magunkat a buszállomásra, mert csak annyit tudtunk róla, hogy hét kilométerre van a központtól, és ez elég csekély információ az odajutáshoz. A taxis kivételesen egész normális volt, egyenesen a megfelelő helyre vitt, bekapcsolta az órát. Biztos csak átmenetileg taxizik.
A taxiból kiszállva megrohantak hárman, mindenki Ninh Binh-be akart vinni. Nehéz volt eldönteni, hogy melyik után menjünk, úgyhogy kiválasztottuk azt, amelyik a legkisebb árat mondta. Aztán persze a buszon kiderült, hogy kamu volt az ár, de nyilvánvalóan akármelyik buszra szállunk, ennyi lett volna. Így is – még a taxival együtt is – csak feleannyiba került, mint a szállodában. A gyors buszraszállással ugrott az a terv, hogy valamit reggelizünk az állomáson, mert a taxiból gyakorlatilag a buszba szálltunk át.
Szerencsére a közlekedési káosz már a buszállomás területén elkezdődött, így a sorompóig eljutni is beletelt némi időbe, amit kihasznált egy mozgóárus, a buszok ablakánál kínálgatva a kenyereit. Mi is vettünk kettőt, ne haljunk már éhen a két órás úton, míg legyűrjük az előttünk álló 90 km-t.
Útközben az idő egyre randább lett, esett az eső és egészen besötétedett, az ég helyét meg elfoglalta valami szürke massza. Szerencsére Ninh Binhben éppen nem esett mikor megérkeztünk, nem kellett esőben szállodát keresni. Tulajdonképpen a keresés is elmaradt, mert rém egyszerűen odataláltunk. Rögtön egy ebédre is befizettünk, mert a reggeli üres kenyér már rég felszívódott. A szállodai személyzet minden tagja pizsamában tevékenykedett. Nem azért, mert reggel nem volt idejük felöltözni, hanem mert a pizsama teljesen elfogadott nappali viselet Vietnámban és Kínában is. Férfiakat és nőket is lehet látni az utcán csíkos, pöttyös vagy macis pizsamában mászkálni. Azt hiszem, nem sikerült megérteni a ruhadarab igazi funkcióját. Tulajdonképpen igazuk van, ezen a klímán teljesen megfelel nappalra.
A délutánt a már jól begyakorolt semmittevéssel töltöttük, miközben kint leszakadt az ég. Reménykeltő volt.

 

 

Címkék: vietnám ninh binh

34371 km, Hanoi

2009.10.06. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Eredeti terveinkkel ellentétben nem maradtunk tovább a Cat Ba szigeten. Ez a jó abban, ha nem valami Jólrá Toursszal utazik az ember, bármikor fel lehet rúgni a programot. Szóval reggel hajóra szálltunk mi is, és a tenger habjai helyett tök sima vízen visszapöfögtünk Halong Citybe, ahol kikötöttünk a többi ezer tökugyanolyan dzsunka között, majd ebédeltünk. Csak annyit mondok, hogy volt tintahal.

Ebéd után busszal indultunk vissza Hanoiba, nem volt egy tevékeny nap. Mivel az utóbbi két napban a szállodai-, illetve szállítókapacitás maximális kihasználása miatt reggel hétkor kiugrasztottak az ágyból, és kipakoltattak a kabinból, illetve a szállodai szobából, hogy lehessen takarítani, és jöhessen a következő csapat tizenegykor, hazafelé a buszon mindenkinek lebillent a feje.
A Hanoiba érkezést a busz erős lassulása jelezte. Érdekes, hogy ha nem számítjuk a motorosokat, akkor Vietnámban alig van forgalom. Ami van, az is taxi, busz, teherautó. Ha viszont számítjuk a motorosokat, - mint ahogy kénytelenek vagyunk – akkor borzasztó nagy a forgalom. És teljesen agyatlan az egész. Mintha majmok motoroznának. Senki nem néz semerre, vagy éppen nagyon néz, de csak egy irányba, mondjuk csak balra, és telefonál. Ezek még a jobb esetek, mert amikor úgy motorozik valaki, hogy a hóna alatt, mint egy középkori lovag, egy kétméteres feszítővasat visz, az tényleg életveszélyes. De motoron mindent el lehet szállítani. Láttunk olyat, amin 120 liter vizet vittek, esetleg két utas között fejjel lefelé egy biciklit, hasonlóképpen egy tábla üveget. Az utóbbi volt talán a legmerészebb.
Végül beértünk a városba, ahol kiraktak azon a sarkon, amin három nappal korábban felvettek. Célba vettük a szállodánkat, de csak egy másik, állítólag sokkal jobb épületben volt hely, amit kivételesen megkaptunk a korábbi áron.
A recepcióslány elkísért a másik helyre, amit magunktól biztos nem találtunk volna meg. Egy kis ajtón kellett bemenni, végig egy hosszú, és nagyon keskeny folyosón, amin egy gyerek játszott, el valakinek a mindig nyitott lakásajtaja előtt, aztán balra már ott is volt a szálloda. Mikor a lány leakasztotta a kulcsot, mintha egy ötös számot láttam volna felvillanni, de reméltem, hogy nem kell az ötödikre mászni. De kellett, a legfelső szoba volt a miénk, mivel emeletenként csak egy volt.
Valamiért a vietnámiak imádják a keskeny, magas házakat. A falvakban is csupa ilyet látni. Az épület szélessége legfeljebb négy méter, de van rajta három emelet, nyilván emeletenként egy szoba. Hogy ez miért jó, arra sose fogok rájönni, ennyire nem lehet drága a telek.
A szobánk annyival volt jobb a réginél, hogy nagyobb volt. Na jó, itt működött a világítás a fürdőszobában, és a wc-tartályt sem kellett állandóan piszkálni, hogy ne folyjon. De ezek nyilvánvalóan mellékes dolgok, nem számítanak bele a szoba jóságába. Valami rejtélyes oknál fogva azonban itt a szoba elejéből választottak le egy darabot fürdőszobának, így természetes fény nem volt sok, az egy szem ablakból pedig a bádogtetőre lehetett kilátni. Nem mintha elégedetlenek lettünk volna, csak nem találtunk a nagy különbséget, ami miatt ez a hely több pénzt megért volna.
Ha már újra Hanoiban voltunk, elmentünk a sültkrumplis néninkhez, aki megismert és lelkesen mutogatta, hogy két adag. Meg is kaptuk a két adag húst, meg egy adag krumplit. Kértem még egyet. Nem megy ez neki.
A délutánt szobai rekreációs tevékenységgel töltöttük, az estére eltervezett sörivás meg természetesen elmaradt, mert mire rávettük volna magunkat, hogy elinduljunk, elaludtunk.

 

Címkék: vietnám hanoi

34183 km, Cat Ba

2009.10.05. 10:00 | Ahmet | Szólj hozzá!

Reggel hatkor a generátor brümmögése kiegészült valami böszme nagy dízel hörgésével, amiről kiderült, hogy a benzinkút. Telepumpálták a hajónkat naftával, hogy a reggeli kezdetével egyszerre meginduljunk a Cat Ba sziget felé, ugyanazon az útvonalon, amelyiken este jöttünk.

A szigeten aztán villámgyorsan ki kellett üríteni a kabinunkat, mert a hajó száz százalékos kihasználtsággal üzemel, épphogy csak nem szálltak már be a másik oldalon, mikor mi kiszálltunk. A busz elvitt a nemzeti park bejáratához, ahol megint újabb vezetőt kaptunk az egy órás túlélőtúrára. Én arra tippeltem, hogy vietnámi veterán, csak nem a US Army kötelékéből. Angolul ugyan nem tudott, de kedves öreg volt. Miközben harminc európai csorgatott összesen egy köbméter izzadtságot a talajra, ő egy fröccsöntött kínai műanyagpapucsban szaladgált a csapat eleje és vége között az éles sziklákon ugrálva, levágva néhány kanyart, esetleg egy liánon lógott és onnan legyezte az alatta elhaladókat a rongyos kis legyezőjével.
A hegy tetején aztán akinek maradt még kitartása, meg egy kis bátorsága, az felmászhatott a kilátóba. Megérte, mert igazán jó volt a kilátás az alattunk elterülő erdőre és a lehetetlen formájú dombokra. Az út lefelé sem volt sokkal jobb, mint felfelé. Az éles sziklák közt csúszós agyag borított mindent, szóval figyelni kellett.
A hatalmas túra után a bejáratnál mindenki lerogyott, miközben az asszonyok lelkesen ajánlgatták az itókáikat. Az üveg víz felmutatása mellé a standard mondat, a „Hello, tenthousand!” volt, majd mindezt lezárták az összetett kérdéssel: „OK?”.
Inkább hagytuk a vizet, de egy sört gyorsan magamba döntöttem, mert egészséges, tele van vitaminnal, meg viszonylag hideg is volt, továbbá finom.
Ezután újabb buszozás következett, a sziget túlsó végébe, ahol a szigettel azonos nevű városka áll, ami a szállodák nélkül csak falu lenne. Kicsit olyan volt, mint Siófok októberben, most éppen nincs szezon, meg a gazdasági válság miatt amúgy se nagyon volt idén. Sajnos ez nem azt eredményezte, hogy engednek az árból, hanem hogy kicsit jobban nyomulnak.
Megint kaptunk egy ebédet, megint csak úgy módjával. Ebből a néhány étkezésből arra kellett következtetnem, hogy a tintahal a legolcsóbb elérhető alapanyag, ami nem zöldség. Nem mintha rossz lenne, de azért az ilyen szárazföldi patkányoknak, mint mi, ez is csak egy rágós bizgentyű, ami jól néz ki, ha a fotón a vége kilóg a szánkból. Nem kell aggódni, nem csináltunk ilyen képet. Pedig tényleg cuki kis tapadókorongos csápocskák voltak.
A délutánt megkaptuk szabadprogramnak. Ez egy költségérzékeny megoldás, de mindegy, valamikor aludni is kell. G le is dőlt egy kis semmittevésre, én meg az angol srácokkal elmentem felderíteni a környéket. Konkrétan a strandot akartuk megnézni, de nem igazán jött össze. Először ugyan jó irányba indultunk, de az olyan nem strandra vezető útnak nézett ki, úgyhogy visszafordultunk, és megnéztünk még két másik teljesen rossz irányt is, közben azért bölcsen megpihenve egy bia hoi intézményben lenyelni egy csapolt sört.
Mire aztán találtunk valakit, aki nemcsak mosolyogni tudott angolul, addigra eltelt vagy másfél óra. A srácok az iránymutatásnak megfelelően elindultak a strandra, én meg felmentem a szobánkba, hogy G-vel együtt menjünk.
Utólag kiderült, hogy a mutatott irányba két strand is volt, mi a rosszabbikra mentünk, bár az sem volt rossz, csak ráfért volna már egy takarítás.
A legjobb az volt benne, hogy a tengerbe való belefutáshoz nem kellett pokoli lelki erő. Nincs az a jelenség, mint a legtöbb vízparton, hogy lelkesen fut az ember, és az első felfröccsenő vízcseppek hatására a belső szervek elkezdenek felfelé menekülni, a herék – már akinek van – kétségbeesetten bebocsátásért könyörögnek a hasüregbe. Na, szóval meleg a víz.. És nem relatív meleg, hogy melegebb, mint a bányatavak Délegyházánál, hanem frankón meleg. Lehet benne dagonyázni, feküdni félig a vízben, mint egy elégedett fóka. Meg is tettük, egy teljes óra strandolást kipréseltünk magunkból, ami nem kis teljesítmény, de még dolgozni fogunk rajta. Már csak azért is, mert még teljesíteni kell azt a kitűzést, hogy homokos tengerparton kókuszdióval a kézben egy pálmafa alatt henyélünk. Azt hiszem össze fog jönni.
Este a vacsora megerősített a hitemben a tintahal lokális piaci áráról. Hogy nagyon ki ne száradjon, el is mentünk inni egy sört, csapatunk két német tagjával. A brit srácok nem csatlakoztak, kikészítette őket, hogy az elmúlt két napban hétkor kellett kelniük.

 

 

Címkék: vietnám cat ba

süti beállítások módosítása