Tiny Little Big Thing

Az út tényleg remek volt, kocsi dugig volt utasokkal, az egész vonat szájtátva aludt. Mi is, bár elég gyakran felébredtem, hogy valamim elgémberedett. Az ülések elrendezésének természetesen itt is a kínai méreteket vették figyelembe. Másrészt meg a kínai nép nem az udvariasságáról híres. Ha az ember pillanatra behúzza a lábát, akkor a szemben ülő azonnal elterpeszkedik, és többé nem mozdul. Sorban állásnál is simán befurakodnak közénk, hiába nincs semmi értelme. Minket sem kell félteni, mert tudunk alkalmazkodni a helyi szokásokhoz.

Mikor megállt a vonat Pingyaoban, az összes cuccunkkal végig kellett rambózni a kocsin. Ahogy felemeltük a seggünket, már túrták félre a kishátizsákot, és ültek le a helyünkre. Ebben az volt a jó, hogy utána a fején kellett átrángatnom, hogy hozzájussak. Nevelő célzattal nem is tettem erőfeszítést, hogy ne vigyem magammal a haját.

Miután eljutottunk az ajtóig, ahol felszálltunk, kiderült, hogy most a vagon másik végén lévőt nyitották ki, úgyhogy teljes menetfelszerelésben újra végigcsörtettünk a kocsin, csak úgy kínaisan. Egyébként nem is sértődnek meg, ha az ember letapossa őket, szóval legalább ilyen szempontból fair a rendszer. Az anyák már rutinosan emelik gyermekeik arca elé óvón a kezüket, ha valaki sok csomaggal érkezik.

Alighogy végre talajt fogtunk, a vonat már indult is tovább. Az állomás előtt természetesen taxisok vártak áldozatra. Nem igazi taxikkal, hanem elektromos golfkocsikkal, mivel a belső égésű motorok ki vannak tiltva a belvárosból. Mivel az egyikük az általunk is kinézett guesthouse papírját lóbálta, elvitettük magunkat egy lehúzós összegért. Reggel nyolckor, tíz óra vonatozás után, lázasan az ember valahogy nem annyira alkudozós. Emberünk persze ennél is pofátlanabb volt, és egy másik helyre vitt. Túl sokat persze nem számított, minden ház hasonló, régi. Nem is értem, hogy Pingyao hogyan úszta meg a Vörös Gárdistákat, bár a városfalat elnézve el tudom képzelni, hogy mikor megérkeztek, akkor a város pont zárva volt, így kénytelenek voltak keresni valami más régi, éghető dolgot. A szobánk, ami korábban lakásként funkcionált, egy keskeny belső udvarról nyílik, benne egy hatalmas kanggal. A kang azt hiszem, egy olyan kínai találmány, ami nem jutott el sajnos Európába: fűthető ágy. Alapvetően az egész család ezen aludt, azért három méter széles. Most nagy igény nem volt a fűtésre, mert továbbra is harminc fok körül mozgott a hőmérséklet, azzal a könnyítéssel, hogy a páratartalom itt már elviselhetőre mérséklődött.

A délelőttöt ahogy volt átaludtam, G közben mosott, miután a szomszéd üres szobából is lenyúlta a lavórt. Ki kell használni a lehetőséget, mert itt teregetni is lehetett, meg esély is volt, hogy megszárad a ruha. Konkrétan két órával később már minden száraz volt, míg Chengduban három nap alatt sem száradt meg egy ing. A délelőtt átalvása azért nem volt zökkenőmentes, mert hiperaktív vekkerünkimmár tízre állítva, megint csörgött.

Délután kicsit sétáltunk a városban, ebédeltünk egy lehúzós helyen, aztán újra lepihentünk. A változatosság miatt most G aludt, én viszont nem mostam. Hiába alszik az ember a vonaton, az sokat nem jelent.

Este, mikor a klíma egész kellemesre váltott, megint tettünk egy sétát, meg ettünk egy sörrel kombinált vacsorát. Majd holnap tartunk egy alapos városnézést. A nap tanulsága egyébként az, hogy a taknyos zsebkendő röppályája megjósolhatatlan.

Az éjszaka kellemesen telt, belázasodtam és teleizzadtam az ágyat. Hajnalban aztán arra ébredtem, hogy ha azonnal nem megyek ki a vécére, akkor még nedvesebb lesz az ágyneműm. Egy órával később az ambiciózus vekker ébresztett megint. Gyorsan át is állítottam tízre, hogy ha legközelebb önállósítja magát, legalább ne hétkor keltsen. Utána még fetrengtem egy darabig, G meg fekete özvegyet játszott a számítógépen.

Tizenegykor aztán csak felkeltem, vettem egy forró zuhanyt, összepakoltunk, és kijelentkeztünk.

Az utcán aztán megállapítottam, hogy milyen enyhe az idő, nincs az a forróság. Friss beszerzésű hőmérőnk és G szerint azonban továbbra is harminc fok volt. Elindultunk valami kaját keresni, bár nekem nem volt túl sok kedvem enni. Végül szőlőt vettünk, amit a közeli parkban ettünk meg. Minden parkban van tó, amin lehet csónakázni. A modern kor kínaija viszont nem szeret evezni. ezért elektromos motorcsónakot lehet bérelni. Ezek aztán vannak minden formában. Úgy nézett ki, hogy itt történetesen a Hummer terepjáró alakúak voltak a favoritok, a tengeralattjáró formájú nem kellett senkinek, pedig nekem az a kedvencem. Az nem süllyed el, legfeljebb lemerül.

Közben elhatároztuk, hogy megkeressük a 610-es buszt, ami a Vadludak pagodájához visz. Nem olyan egyszerű a feladat, ha csak annyit tud az ember, hogy a vasútállomástól indul. Különösen nem az, ha maga a vasútállomás is akkora, mint egy kisebb falu. Végül rátaláltunk a helyre, ahonnan buszok indulnak, gyakorlatilag a fél utca csak buszmegálló volt. Még azt is kikerült kiszúrni, hogy a 610-es már 8-asnak hívják. Viszont hiába vártunk, csak nem jött. Elindultunk gyalog, hogy majd lesz valami, mikor elhúzott mellettünk a busz és ahogy volt el is tűnt. A további buszmegállókban már nem találtuk nyomát. Végül kisakkoztuk a térképünk alapján, hogy az 5-ös is jó lesz. Szépen ki is vártunk egyet, egy bolt lépcsőjén ülve, majd mikor megállt rástartoltunk. Éreztem, hogy az ilyen sportos dolgok nem nekem valók, különösen nem akkor, mikor a hőmérő 32°C-ot mutat, a karom meg libabőrt.

A buszon aztán jó nagy tömeg volt, a sofőr meg úgy vezetett, mintha egy gokartot hajtana. Három megálló után éreztem, hogy a vérnyomásom leszállt, úgyhogy szóltam G-nek, hogy jó lesz, ha mi is leszállunk gyorsan. Kis üldögéléssel sikerült visszatornásznom a vérnyomásomat olyan szintre, ami már nem összeegyeztethetetlen az élettel. Városnézés helyett inkább visszaindultunk a szállodánkba, hogy ott várjuk meg a vonat indulását. Xi’an is szép nagy város, - inkább nagy, mint szép -,még akkor is, ha csak az óvárosról beszélünk, mi meg kint voltunk a városfalon kívül. Legkevésbé arra vágytam, hogy buszozzunk, de a taxi se volt túl csábító, úgyhogy gyalog mentünk.

Alig kellett 7 órát eltöltenünk a szálloda halljában a vonat indulásáig. Én azonnal kerestem egy félreeső fotelt, - ami inkább valami császári trónszék volt – és a faragott sárkányok közt összegömbölyödtem és elaludtam. Szerencsére ez senkit nem zavart. G közben internetezett, mert mást nagyon nem lehetett csinálni. Hipp-hopp eltelt az idő háromtól tízig, úgyhogy felmálháztunk és kiimbolyogtunk a vasútra, ahol a szokásos röntgen után már alig kellett várni, hogy beszállhassunk. Mivel hálókocsira nem volt hely, így hard seatre vettünk jegyet, Ez a legolcsóbb osztály, szinte fapados, de még örülhettünk annak, hogy van helyjegyünk, sőt még a cuccunkat is sikerült felrakni a csomagtartóra. Tíz óra utazás várt ránk. Egyszerűen remek volt.

Reggel tíz körül begördültünk a Xi’an-i állomásra, ami nagyon célszerűen a városfal mellett van. Elsőre mégsem arra indultunk, hanem megkerestük a pénztárat, hogy másnapra beszerezzük a jegyeket Pingyaoba. 27 pénztár volt, mind a 27 nyitva, és mind a 27 előtt faltól-falig sor. Nagyon sokat nem kellett egyébként sorbaállni, de nyilvánvaló volt, hogy ez a sok ember mind utazni akar, és hát ugyan sűrű a vasút szövedéke Kína testén, de olyan sok lehetőség azért nincs irányokban, még egy ekkora városban sem. Szóval gyorsan fény derült rá, hogy hálókocsi nincs, csak hard seat. Egye kutya, legyen az, bár éjjel tíz órát utazni rajta, nem lesz egy öröm, főleg nekem nem, mert egyrészt a lábam hosszabb, mint a mértékadó kínai láb, másrészt alfelöli párnázottságom erősen hiányos. Konkrétan nem tudom megmondani, hogy mi akadályozza meg, hogy a seggemet kiszúrja a csont. Egyszer csak ki fog jönni, mint kopott fotelből a rugó.

Már leszállásnál a kezünkbe nyomtak egyébként egy prospektust valami közeli szállodáról. Az ár elfogadható volt, legalábbis ezen a környéken, meg gyalog sem volt messze, úgyhogy célba is vettük. Kivettünk egy szobát, megint kilátással egy falra, bár most nagyobbak a távlatok, van legalább egy méter. Némi pihenés után, ami konkrétan a dolgaink egyenletes eloszlatását jelentette a vízszintes felületeken, elindultunk a városba. A belváros körbe van falazva, de nem egy prágai óváros. Saccra olyan 4×6 km-t sikerült lekeríteniük szabályos téglalap formában. Ez azért jó, mert elfér benne a modern kori kínaiak szerelme is, a hatsávos sugárút.

Alapvetően a kínaiaknak van valami kisebbrendűségi komplexusuk, amit próbálnak kompenzálni. Egyszerűen nem képesek semmiből kicsit építeni. Kicsi alatt értem a megfelelő méretűt. A buszpályaudvarok mindig legalább akkorák, mint egy reptéri terminál, a repterek meg, hmm.... Szóval a pekingi pillanatnyilag a legnagyobb. Pillanatnyilag, mert képesek és építenek egy nagyobbat mondjuk Shanghaiban.

Elballagtunk a harangtoronyig, ahol annak idején harangozással jelezték, hogy felkelt a nap. Sok értelmét ennek mondjuk nem látom, de hát ők tudják. Mi elsőre inkább a szemközti McDonaldsba mentünk be, amire egyébként otthon sosem vállalkozunk, de most egyszerűen hiányzik a nyugati kaja. Lehet venni két hegyes követ, meg egy zacskó kavicsot, hogy hazaérve megdobálhassatok!

A harangtorony egyébként egy körforgalom közepén áll, körbevéve bevásárlóközpontokkal és szállodákkal. Az egész nem túl impresszív. Megközelíteni az aluljárón keresztül lehet, de nem közelítettük meg, mert a belépő ára arra utalt, hogy ez is csak egy lehúzás, meg aztán a toronyból ugye nem látni a tornyot, a kilátás viszont nem annyira érdekes, mint említettem.

Nem túl messze áll a dobtorony, nem hiszitek el, napnyugtakor meg doboltak. Jó, mert ha akkor is harangoztak volna, akkor nagy lett volna a kavarodás. A dobtorony is úgy járt, mint testvérkéje, kívülről lett megnézve. Inkább a muszlim negyed felé ballagtunk, közben olyan pórias dolgokkal foglalkozva, hogy hol lehet dezodort kapni. Imádom elmutogatni a kerekedő szemű eladóknak, hogy mit is keresünk. Találtunk dezodort, ráadásul egyet fizet kettőt kap akcióban, szóval G még visszament levenni a másodikat a polcról. Ez elég is volt, hogy baromi hosszú sor alakuljon mögöttem, mert a pénztáros nem volt hajlandó kétszer lehúzni ugyanazt a dezodort, várni kellett, míg G hozza a másikat. Rend a lelke mindennek!

Két sarokkal odébb a muszlim negyed helyett a város isteneinek templomába botlottunk. Taoista egyébként, és jól néz ki. Talán azért néz ki jól, mert eléggé le van robbanva ahhoz, hogy elhiggyük régi. A tetőn már fák nőnek, festék csak nyomokban van rajta.

Kicsit betévedtünk a város sűrűjébe is, keresve a mecsetet, de nem lett meg. Helyette kerülőúton hatoltunk be a muszlim városrészbe, ami nagyon sokban nem különbözött a többitől, csak keskenyebbek voltak az utcák, meg sok volt az utcai stand, ahol aztán lángostól biciklikerékig mindent lehetett kapni. Mi egy hőmérőt vettünk, ne kelljen már tippelgetni, hány fok van, Mutatta is, hogy 30°C, ami aztán a hátiszákra akasztva felment 32-re. Én meg ilyen időben megint taknyos vagyok, hála a légkondinak. Van a szobánkba is, központi. Mikor visszamentünk a szállásunkra élvezhettük áldásos hatását, immár egzakt mérésekkel megbizonyosodva róla, hogy 22°C-ra van belőve, meg szélviharra. Már majdnem megfagytunk, mikor végre felfedeztem, hogy tartozik hozzá egy kapcsoló. Gyorsan OFF-ra tekertem.

Reggel kiderült, hogy csodát tettek nekünk, és kaptunk jegyet mára Xi’anba, amit eredetileg lehetetlennek tartottak. Kapaszkodjon meg mindenki, nem terveztük, hogy Xi’anba megyünk, cseréphadsereg ide, köcsögkatonák oda. Viszont megnéztük, hogy mégis kb. mennyi idő alatt érne a vonat Pingyaoba Chengduból és úgy döntöttünk, hogy azért az egy kicsit sok, meg kell szakítani valahol.

A vonat csak háromnegyed ötkor indult, volt időnk még Chengduban bóklászni. Nagy mászkálást nem terveztünk, de elindulva a buszmegálló felé, éreztük, hogy a tervezettnél is rövidebb lesz. A hőmérséklet nem csökkent, de a páratartalom nőtt. Mintha a pálmaházban mászkáltunk volna. A busz természetesen tömve volt, bár csak emberi mértékkel. Célunk a Zöld Bak templom volt. Jó hülye neve van, taoista templom egyébként. A legenda szerint Lao-tze beszélt meg itt egy találkozót a barátjával, aki megérkezve csak egy fiút talált két kecskével. Egy logikai bakugrással megállapította, hogy a fiú Lao-tze kell, hogy legyen. Most vagy a logikai ugrásról, vagy a két kecskéről nevezték el a templomot, de az is lehet, hogy a két kecskeszoborról, ami ott található. Amúgy is zűrös nekem ez a taoizmus, leginkább lövésem nincs, hova is tegyem őket. Mindenesetre ha körülnéz az ember egy ilyen templomban, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a legtöbb kínai eredetű ezoterikus blablához közük kell, hogy legyen. Már a jin és jang szimbóluma elég ehhez szerintem. Elrendezésben nincs nagy különbség egyébként egy buddhista templomhoz képest. Pavilonok sora, csak nem buddhákkal meg arhatokkal, hanem halhatatlanokkal meg istenekkel. A szerzetesek meg nem kopaszok, hanem kis csinos kontyuk van a fejük tetején. Amelyiket jobban megnéztük magunknak, az meg úgy nézett ki, mint aki bármire képes, szóval nem piszkáltuk.

Extra szolgáltatás a jóslás. A kíváncsi hívő egy fadobozt rázogat, amiben egy köteg lapos fapálcika van felirattal. Addig rázza az oltár előtt térdelve, míg a sok közül egy ki nem emelkedik és le nem esik. Meglepő, de ha nem túl idegbeteg módon rázzák, tényleg csak egy fog kiesni. Ezt aztán elviszi a szakemberhez, aki ad egy papírdarabot, amin le van írva a tuti. Ezzel még nincs vége, mert egy szerzetes egy asztalkánál interpretálja is az írást. Kíváncsi lettem volna, hogy miket mondanak, de ahhoz ugye először meg kellene tanulni kínaiul.

A templomtól megpróbáltunk egy rövidebb úton eljutni a buszhoz, valószínűleg ebből már mindenkinek világos, hogy kétszer annyit sétáltunk ezáltal.

Végül csak meglett a buszmegálló és visszamentünk a szállodába. Az étteremben henyéltünk, meg interneteztünk, továbbá kínai kapcsolatunk jóvoltából újabb csapást mértünk a cenzúrára, és feltöltöttük a képeket, hiába adta fel a harcot a korábbi szoftver.

Mielőtt még elindultunk volna az állomásra, egy gyors ebédet vagy vacsorát még berámoltunk. Közben elkezdtünk beszélgetni a mellettünk ülő sráccal. Isztambul óta nem hallottunk senkit magyarul beszélni és megmondom őszintén, nem arra számítottam, hogy Chengduban egy amerikai, volt magyar cserediák fog először magyarul hozzánk szólni. Sokra hirtelen nem emlékezett, azt mondta, hogy a magyart kiszorította az agyából a spanyol, de már az is szorul ki a kínai miatt. Ez alátámasztja G teóriáját, arról, hogy csak egységnyi mennyiségű nyelvtudás fér el az ember agyában. Ha többet tuszkolnak bele, valami ki fog esni. Mondjuk én ettől még igen messze vagyok, egyelőre csak úgy maguktól esnek ki a dolgot. És nemcsak a nyelvtudás.

A vasútra jó időben értünk ki, már lehetett is felszállni. Egészen pontosan ez úgy zajlik, hogy a vasútállomásra már csak jeggyel lehet bemenni, aztán jön a csomagok röntgenezése. Innen a vonatszám alapján a megfelelő váróterembe kell fáradni, ahol aztán lehet várni. Most például nem kellett. A váróteremből mindig csak azokat az utasokat engedik a peronra, akiknek éppen jön a vonata. A jegyeket a váróterem kijáratánál ellenőrzik, a vonaton már nincs is igazi kalauz. Helyette van minden kocsiban valaki, aki a jegy alapján elirányítja az embert, majd indulás után megjelenik és begyűjti a jegyeket, ami helyett egy bilétát ad. A jegyet meg berakja a mappájába, az ágynak megfelelő helyre, így aztán megérkezés előtt tudja, hogy kit hol kell felébreszteni, vagy kinek hol kell szólni. Tetszik a megoldás.

A helyünk a lehető legjobb volt, középső ágy. Erre még nem kell nagyon mászni, de nem is ül rá mindenki, mint az alsóra. A vonatok egyébként nagyon tiszták. Van függöny, és nemcsak sötétítő. Az ágynemű is tiszta, meg folyamatosan takarítanak is, amire szükség is van, mert a kínaiak annyiban hasonlítanak a magyarokra, hogy ha utaznak, akkor esznek. Mondjuk nem rántott csirkecombot, meg fasírozottat, de folyamatosan zabálnak, ha éppen nem alszanak. Az asztali etikett meg nem pont olyan mint nálunk. Például teljesen elfogadott, hogy a csontot mondjuk az abroszra kiköpik. Szóval a vonaton is tudnak mocskot csinálni, bár a padlóra már nem annyira köpnek, ami fél siker.

A turházás egyébként nemzeti probléma. Az olimpia előtt kemény erőfeszítéseket tettek, hogy megnyitó előtt legalább Pekinget turhamentessé tegyék, 50 yuan büntetést szabtak ki arra, akit turházáson kaptak. Valamennyi eredményt értek el, de inkább csak a városokban. Úgy néz ki, mintha a vidék még mindig akut szilikózisban szenvedne. Volt egy buszsofőrünk, aki a 14 órás út folyamán ötpercenként elkezdett harákolni, amit aztán ablakeltolás és csula követett. A harákolás fázis nem túl diszkrét. Kicsit olyan ez, mint a territórium kijelölés. Annál sem értem, hogy egy kutya hogy képes egy fél várost körbehugyozni, meg ennél sem, hogy honnan jön belőlük. Már pusztán természettudományos érdeklődésből szeretném tudni, hogy egy fent említett típusú buszsofőrnek mennyi a súlyvesztesége egy ilyen úton. Ki lehetne mérni, egyszerű gravimetria. Súly induláskor, mínusz a súly érkezéskor, a különbség meg turha.

A vonatozás viszonylag eseménytelenül telt, eltekintve G bosszúságától, hogy a GPS ahányszor elvesztette a jelet, - vagyis alagútba értünk -, sípolt. Gyakorlatilag egész éjjel alagútba be, alagútból ki mentünk. Csak azt nem értem, hogy miért őt bosszantotta, mikor az én fejem mellett volt?

A vekker függetlenségi törekvéseit előre letörtem, így akkor keltünk, amikor a hólyagom akarta, mindenesetre nem túl későn. Kemény harcot vívtunk a hátizsákkal, hogy minden beférjen. Ideje lenne selejtezni, de azt hiszem, ezt majd a természetes kopás megteszi helyettünk, kár siettetni.

Szerencsénkre megint csak a szomszédos buszállomásra kellett menni, onnan is ment busz Leshanba, az óriás Buddha székhelyére. Az út összesen 40 perc, de az elég volt arra, hogy kiterveljük, hogy nem alszunk Leshanban, csak a csomagmegőrzőben lepakolunk és délután megyünk is vissza Chengduba.

Jól döntöttünk, mert a buszállomást már kitelepítették a város szélére, kár lett volna beküzdeni magunkat minden málhával. Kényelmesen lepakoltunk, megérdeklődtük a délutáni buszt és felültünk a 13-as buszra, ami egyenesen a Buddhához vitt. Mivel sok külföldi és kínai turista is volt, még nagyon figyelni se kellett, hogy hol tartunk.

A legtávolabbi kapunál raktak le, ahol vennünk kellett jegyet a Buddhakiállításra is, de végül nem bántuk meg.

Leshan látványossága a Buddha szobor, ami a folyóparton üldögél, a maga 71 méterével. Nagyobbat ennél nem fogunk látni, ez a legnagyobb a világon. Míg elértük Őkegyelmét, volt alkalmunk megtekinteni pár kollégáját is, a hegy túloldalán. Összegyűjtöttek pár szobrot a világból és egy barlangban kiállították őket, valamint másolatokat faragtak a híresebb hegyoldalba vésett szobrokról. Nem volt rossz, csak az a rész, mikor át kellett mászni a hegy túloldalára. A páratartalom versenyzett a hőmérséklettel, hogy mégis melyikük tud magasabb lenni. A végeredmény az lett, hogy ömlött rólunk a víz. Még a kevéssé izzadós helyiek is diszkréten gyöngyöztek.

A hatalmas szobor feje búbjánál bukkantunk ki. Lenézve a lábánál látni lehetett, ahogy az apró emberek szaladgálnak a pingpongasztalnyi lábkörmei mellett. Szépen beálltunk a sorba, hogy mi is lemászhassunk 71 métert. A sor korlátok közé volt szorítva, másképp nem lehet sorba állítani ennyi kínait. Szép hosszú is volt, még így kacskaringóba hajtogatva is, de legalább lassan haladt. Ezt aztán kihasználták a mozgóárusok és a kanyarok végén vizet, jégkrémet ajánlgattak. Elsőre ellenálltunk, de aztán be kellett látnunk, hogy venni kell egy üveggel, vagy sose látjuk meg a lábujjakat.

Az araszolás tovább folyt a hegyoldalban is, ahova a lépcsőket vágták annak idején. Nagy volt a tülekedés öt centi előnyért. Végül másfél óra alatt értünk le, hogy a folyó partjáról felfelé sandítva nézhessünk az óriás orrlyukaiba. Egyébként nincsenek orrlyukai, csak nagy háromszög orra.

A folyó sodrása láthatóan nagyon erős, ráadásul két folyó folyik itt össze, jól látható, hogy a vizük hosszan folyik egymás mellett, nem keveredik igazán a két szín.

Alapvetően az egész Buddha projekt emiatt kezdődött. A folyók találkozásánál nagy örvények voltak, sok csónakot elsüllyesztettek. Egyetlen megoldás maradt, faragni kellett egy baromi nagy szobrot, ami majd megvédi őket. Roppant hülye ötlet volt, de működött. Történetesen nem azért, mert Buddha megszánta őket, hanem mert a kitermelt irgalmatlan mennyiségű sziklát a folyóba szórták, ahol aztán a mederben lévő mélyedések feltöltődtek így megszűntek az örvények.

Buddha meglátogatása után ettünk egy fagyit, mert nagyon kellett a hűtés, majd egy kis rekreációs üldögélés után a másik kijáraton elhagytuk a helyszínt és leintettünk egy 13-as busz, ami rengeteg kitérővel ugyan, de elvitt a buszpályaudvarra.

Busz is indult rövidesen. Az út Chengduig két óra, pont elég, hogy valami borzasztó filmet levetítsenek. Le is vetítették.

Chengduban aztán egyenesen a megszokott szállodánkba mentünk, ahol kaptunk szobát is, meg vacsorát is. Már csak vonatjegy kéne Xianba, de azzal nem bíztatnak.

A vekkerünk megint önálló döntést hozott, és felkeltett minket hétkor. Tulajdonképpen annyira nem is nagy baj, mert a befalazott ablak miatt nem biztos, hogy magunktól is felébredtünk volna. Így is forgolódtunk még egy órát, mire rászántuk magunkat a felkelésre.

Az Emei Shan (shan kínaiul hegyet jelent) egy szent hegy, ennek megfelelően tele van kolostorokkal, valamint a hegy jellemzőnek megfelelően magas. A falu, ahol a szállodánk is volt, 500 méter magasan van, a csúcs meg 3077 méteren. Szerettünk volna felmenni a csúcsra, de olyasmi meg sem fordult a fejünkben, hogy végig gyalog. Úgyhogy kivonultunk a szomszédban lévő buszállomásra, és vettünk két jegyet a hegyre. Lehet, hogy ez nagyon kényelmes megoldásnak tűnik, de azért annyira nem az. Még a busznak is eltart majd két óráig, mire felküzdi magát a szerpentinen addig, ameddig az út megy. Innen az igazán lusták mehetnek tovább felvonóval, de nálunk a takarékosság és a lustaság harmóniában van, így gyalog folyattuk az utat. A csúcs igazából nincs messze, csak 600 méter függőlegesen, de ezt másfél- két óra alatt lehet megtenni. Eltévedni nem lehet, mivel kiépített út, vagyis 95%-ban lépcső vezet felfelé, meg aztán rengeteg a turista, csak menni kell a hordával. Menni, amíg menni bír az ember, aztán kezdheti vonszolni magát.

Ebben a magasságban már közel sem volt olyan meleg, mint a hegy lábánál, de a pulóver még mindig felesleges teher volt csak. Inkább levenni szeretne az ember ruhadarabokat, mint fel, mert az izzadás garantált. A nehéz mászás ellenére nagymamák is kaptattak fel becsülettel, soknak a nyakában zarándokigazolvány is lógott, Hasznos holmi, mert a belépőjegy nem olcsó. A legtöbben bambuszbotra támaszkodva araszoltak felfelé. Ezeket a bambuszbotokat mindenfelé árulták a környéken, azt hiszem, igazán jó üzletet csináltak vele. Nem tudom,

mennyi lehet egy méter bambusz önköltségi ára, de a környéket elnézve igazából csak ki kell menni az erdőbe, aztán vágni pár méteres darabot, máris lehet eladni. Az a nagy előnye megvan mászás közben, hogy még azt is cipelni kell, továbbá ha nem csomónál van levágva, akkor felhasad, és minden lépésnél pokoli hangot ad. Van egy olyan érzésem, hogy a legtöbben nem is támasz, hanem fegyver gyanánt vették.

Az Emei Shan híres vámszedői ugyanis a majmok. Nem, a majmok nem cukik, a majmok állatok, nagy fogakkal. Ráadásul a majmok még okosak is, így kipécézik maguknak azt, akinél kaja van, vagy kaja sejthető és kíméletlenül elveszik tőle. Mondjuk képzeljünk el egy kóbor kutyafalkát, csak nagyobb fogakkal, több elszántsággal, intelligenciával, meg kezekkel. Ugye, hogy nem édi?! Most egyébként éppen nem fosztogattak, valószínűleg nyáron találnak jobb kaját is az erdőben, mint a turisták ecetes csirkecombjai. Megjegyzem, tényleg létezik Kínában ecetes csirke, pokoli íze van, aminél csak a kinézete borzasztóbb, mert az ecetben a csirke homogén szürke színt vesz fel.

Az Arany hegycsúcsra felérve kicsit meglepődtem, mert nem olyan volt, mint régen. A csúcs egyébként onnan kapta a nevét, hogy egy bronz borítású templom állt rajta, ami akár lehetett volna arany is. Természetesen a templom, akár csak a hegyen lévő összes, szörnyű baleset okán leégett, érdekes módon mind a kulturális forradalom idején.

Most meg az történt, hogy az Arany templom helyett építettek egy újabbat mellette. Ez talán már eloxált alumínium, de nagyobb, csicsásabb. A régit meg átalakították ajándékbolttá, és lefestették fehérre, hogy ne legyen kavarodás. A templom előtt meg hasonló nemes anyagokból építettek egy valamit. Sztúpa alakja van, de nem is tudom minek nevezzem. Alul négy elefánt van összeolvadva, darabonként három pár agyarral, azon ül két összenőtt hátú buddha, fejük felett még néhány fejjel. Buddhizmusban járatosak biztos tudják, hogy az ilyesminek mi a neve és mi mit jelképez rajta, én ennyire nem mélyedtem el a dologban. Engem csak az zavar, hogy ha már ilyeneket építenek, akkor miért nem csinálnak inkább kisebbet, de igényesebb anyagokból. Mindamellett azért tetszik, hogy élőként kezelik a vallást és nem botránkoztat meg senkit, hogy mondjuk egy régi templomot, kolostort kibővítenek. Végülis Európában is a legtöbb katedrálist, templomot is százszor átépítették, kibővítették, csak akkor hagyták abba, mikor a vallás elmúlt meghatározónak lenni.

A hegy tetején azért jól esett a pulóver, mert még nem állunk olyan szinten, mint egy tibeti szerzetes, aki saját testének melegével szárítja meg a vizes lepedőt a fagyban. Mondjuk itt azért messze voltunk a fagytól. A hegy túloldalán megpróbáltunk lenézni, de nem nagy sikerrel. A felhők csak úgy jöttek felfelé a sziklafal mentén, hiába volt a másik oldalon ragyogó napsütés. Ha az aljáig nem is láttunk le, pillanatokra azért lehetett érzékelni, hogy komoly mélység van a korlát mögött.

Ahogy kifújtuk magunkat, gyakorlatilag el is indultunk lefelé. Sokkal nem volt jobb lefelé menni, mint felfelé. A lépcső hosszú és meredek, valamint egyáltalán nem követ semmilyen szabványt, vagy építési előírást, csak a hegyoldalt. Óvatosan lépkedtünk lefelé, másképp nem is lehet, ettől viszont szépen bedurrant a vádlink. Már menet közben megbeszéltük, hogy szépen lemegyünk busszal, ahogy jöttünk, ennyi lépcső elég lesz mára.

Egyszer már tettem próbát ezzel a heggyel, akkor félútig lemásztam a lépcsőkön, de azt kell hogy mondjam, nem volt élvezetes, még egy hét múlva is fájt a térdem.

Kiindulási pontunkra visszaérve még elsétáltunk a kilátópontig és nem kellett csalódnunk. Pont sikerült kifogni egy pillanatot, mikor a felhők elvonultak és látni lehetett a drámai hegyoldalt. Pár perccel később már csak a sűrű köd volt ott.

Lefelé mindent megtett a sofőr, hogy a lehető legtöbb ember hányjon. Már felfelé jövet is keményen próbálkoztak a meghánytatásunkkal, de lefelé mégiscsak gyorsabb a busz. Nálunk szerencsére nem jártak sikerrel, bár megfelelőképpen felfordult a gyomrom ahhoz, hogy kicsit későbbre halasszuk a vacsorát.

Gondoltuk reggel nem alszunk túl sokáig, de azért mégse kelünk hajnalban. Ebbe beleköpött a vekkerünk, ami a hátizsákban csendben aktiválta magát, majd hétkor elkezdett csipogni. Még fél nyolcig döglöttünk, de nem volt sok értelme, úgyhogy nekiálltunk összepakolni.

Nem ment egyszerűen, mert kicsit megszaporodott a cuccunk. Venni ugyan csak nekem vettünk egy nadrágot, de a szállodai turkálóból G még beszerzett ezt-azt. Azokat a cuccokat, amiket a vendégek otthagynak, áthelyezik a turkálóba. Na, nem ottfelejtett fényképezőkre kell gondolni, csak különböző mértékben leharcolt ruhadarabokra.

Az ablakon kihajolva úgy éreztük, hogy viszonylag hűvös van, de a teljes málhával lecaplatva tapasztaltuk, hogy nem, nagyon is meleg van és még döglesztően párás is. Elvonszoltuk magunkat a buszmegállóig, már messziről néztük a tömött buszokat, azon gondolkodva, hogy bizony itt taxizás lesz, kerül, amibe kerül. Végül nem így lett, mert két 28-as busz is beállt egyszerre, így a tömeg viszonylag elviselhető volt.

A buszozás mindig egy kaland, mert az ember legfeljebb sejti, hogy merre jár, Chengduban meg pláne, mert az egyik legnagyobb utat felújítják, így minden másfelé megy, mint a térképen. Szentségeltem megint, hogy fogalmam nincs hol vagyunk, de aztán rá kellett jönnöm, hogy csak egy ostoba arányszámítási hiba miatt egyszerűen még csak nagyon messze vagyunk. Nagy a város.

A buszállomáson nagyon szemfüles voltam, így mikor kinyitott egy újabb pénztár, már pattantam is ki a sorból és elsőként kaptam meg a jegyet. Aztán mikor ránéztünk, láttuk, hogy 19:20 az időpont rajta. Számba vettük a lehetőségeket, hogy mit is csináljunk. Csomagmegőrző volt, tehát akár még egy napot is elüthettünk volna Chengduban, de végül arra jutottunk, hogy megkérdezzük, hogy mégis nincs-e korábbi busz. A nő az üveg mögött, hogy integetett, hogy ne foglalkozzunk azzal, a busz mindjárt megy. Mégiscsak jól értettem, hogy kilencet mondott elsőre, bár azért a kínai tudásomra nem nagyon szeretek támaszkodni.

Gyorsan áttoltuk a cuccot a röntgenen, aminek szerintem semmi értelme, de oly boldoggá teszi a kínaiakat. A helyi buszokon is bemondják - angolul is -, hogy kérik, senki ne szálljon fel robbanószerrel.

Buszunk légkondis volt, ami felüdülés, csak ne járna az ember agyában folyamatosan az, hogy egyszer majd le kell szállni. Rövidesen, de véletlen sem kilenckor elindultunk. Az út az Emei Shanhoz meglepően rövid itteni viszonylatban. Elvileg két óra, de egy baleset miatt nekünk sikerült kicsit később odaérni. Emei város persze nem pont a hegynél van, de az élelmes buszsofőrök saját zsebre – legalábbis szerintünk – fejenként egy ötösért megteszik a maradék pár kilométert is. Nyilván nem szálltunk le, hogy két helyi járattal szenvedjük ki magunkat a célhoz.

Ahogy leszálltunk, le is csapott ránk a kinézett szállás tulajdonosa, és elirányított a szállodájába. A szoba nem rossz, eltekintve attól, hogy az ablakkal szemben egy téglafal van, mintegy huszonöt-harminc centiméter távolságban, melynek folyományaként kissé penészes a lak.

Egy gyors és igencsak zsíros ebéd után elindultunk, hogy megnézzük a két legközelebbi templomot a szent hegy lábánál. Először a Bao Guohoz mentünk, vagy inkább csúsztunk a saját nyálkánkon. Szépen kisütött a nap, aminek köszönhetően ömlött rólunk a víz. Azért túlzottan nem bántuk, mert reméltük, hogy a következő napon még kevesebb felhő lesz, így a hegyről talán a kilátást is élvezhetjük.

A templom a szokásos elrendezésű volt, kivéve, hogy egy hegyoldalba épült, így minden egyes pavilon mögött egy meredek lépcsőt kellett megmászni. Az utolsóban éppen valami szertartás folyt, ami kicsit meglepett, mert ilyet Kína kínai részén még nem láttam. Néha bele lehet futni egy-egy hívőbe, de füstölőt is inkább csak a turisták gyújtanak, csak hogy úgy érezzék, nemcsak nézni jöttek.

Még a templommal szemközti dombocskára is felmásztunk megnézni egy régi harangot. Egy taoista hosszú, ámde ritka szakállú bácsi azonnal ránk vetette magát, hogy jósolna nekünk. Egész gyorsan sikerült megértetni vele, hogy a verbális szolgáltatásokra Kínában érthető okokból nem vagyunk vevők. Jóslás helyett megbeszéltük, hogy honnan jöttünk, hány évesek vagyunk, valamint ezzel egyidejűleg a könyvében megmutattuk, hogy a kígyó, illetve a majom évében születtünk.

A jövő kifürkészésének kudarca után elindultunk a Fuhu templomhoz, mert mindegy volt, hogy az ember ült, vagy ment, lassan elolvadt.

A templomhoz egy szép meredek lépcsősor vezetett, amit még továbbiak követtek. Igazából a legérdekesebb az arhatok csarnoka volt. Számomra még mindig nem tiszta, hogy ki is azok az arhatok, de van belőlük sok. Úgy tűnik egyébként, hogy valamiféle buddhista szentek, és mindegyikükhöz kapcsolódnak bizonyos tulajdonságok. Ebben a csarnokban aztán mindenki megkeresheti azt, amelyik szimpatikus neki, aztán a szimpatikustól kezdve le kell számolni az életkort és aztán az a tuti. Én már egyszer leszámoltam, hogy ki az én szentem és egy elég jó jött ki, most nem akartam még hatot rászámolni, bár az a gyanúm, hogy egyikre se jönne ki egy iszákos tróger.

A templomnézésből gyakorlatilag egyenesen a szállodánkba mentünk, hogy kicsit lepihenjünk. G azt mondta, hogy azonnal el tudna aludni, minek az lett az eredménye, hogy én két órát aludtam, ő meg semennyit.

Vacsorát már inkább nem a szállodában ettünk, hanem kimentünk egy közeli helyre, ahol egy kupacban van rengeteg kifőzde és étterem. Sose értettem egyébként, hogy miért jó, ha egy szakma egy utcába települ, de ezt csinálják. Itt is jó szar kaját kaptunk, de azért vacsi után még szétnéztünk, hátha másnap is akarunk enni. Sok volt a friss hozzávaló, azt megállapítottuk. Legtöbbjük annyira friss, hogy ketrecben, vagy lavórban várja a sorsát. Lavórban főleg a halak, békák, csigák, rákok, ketrecben meg nyulak, fogoly (tudom, mind az), fácán, meg teljesen kommersz csirkék voltak.