Tiny Little Big Thing

Reggel nem keltünk fel, elhalasztottuk délelőttre. Kellenek ilyen napok is. Most, hogy ilyen egyszerűen hozzáférünk az internethez, az ágyon ülve, kicsit bepótoltuk a lemaradásunkat a világ dolgaiban. Rögtön utána rátértünk az ebédre.

Délutánra már terveztünk kultúrprogramot is. A Wuhou templomot vettük célba. Elsétáltunk a buszmegállóba, mert hát Chengdu azért nem olyan kicsi város, hogy csak úgy elsétáljunk bárhova, mintegy 4 millió lakosa van. Ha hozzászámoljuk a környező településeket, amiket közigazgatásilag hozzácsatoltak, akkor ez a szám rögtön 10 millióra rúg.

Úgy nézett ki, hogy ez a rengeteg ember mind arra a buszra akart felszállni, mint mi. Ez annyira nem meglepő, sokkal döbbenetesebb, hogy sikerült is nekik.

Alapvetően a buszokon csak elől lehet felszállni, ahol az elektronikus bérletet be kell pittyegtetni, vagy a jegyárat bedobni. Mivel a tömeg ezt nem igazán tette lehetővé, sokan hátul szálltak fel, aztán előre adtak egy marék bérletet meg pénzt, hogy valaki elől mindegyiket lehúzza, illetve bedobja. És ami még érdekesebb, a bérletek vissza is érkeztek. Azt hiszem, ebben a bekezdésben van néhány dolog, amit megtanulhatnánk a kínaiaktól.

A buszon sok levegő nem maradt, és a légkondi se tudott segíteni az utazás nyomorán. Kint a páratartalom csúcsokat döntögetett, mivel hajnalban szakadt az eső, de délelőttre kisütött a nap. Mikor aztán a városközpontban egy csomóan leszálltak, már csak tömeg volt a buszon. Mi még utaztunk egy darabon, hogy aztán körülbelül a célpontnál leszálljunk.

Leszállás után egy zöldségesbe botlottunk, ahol nem tudtunk ellenállni egy fürt szőlőnek. Két kiló volt és akkora szőlőszemek voltak rajta, hogy G mindegyiket két falatban ette meg.

A gigászi szőlőhöz tartozó hasonló magokat köpködve elsétáltunk a templomig, ahol tettünk egy próbát a panda kártyánkkal, annak ellenére, hogy a Wensu templomban nem jártunk sikerrel vele. Nagy örömünkre itt elfogadták, így egy jelentősebb összeget megspóroltunk.

A templom első udvarán rögtön leültünk, egyrészt hogy megegyük a maradék szőlőt, másrészt hátha akkor jön valami levegő is a ragacsos légkörből. Nem jött, ülve izzadtunk tovább helyette. Közben ránktalált egy angolt gyakorolni szándékozó lány a szégyenlősen vihogó barátnőjével. Miután végigmentünk a kötelező mondatokon, felírtak nekünk kínaiul valamit, hogy azt feltétlen látogassuk meg. Sajnos azt nem sikerült kideríteni, hogy mi is az, de még azt sem, hogy melyik városban van. Azt azért hozzátette, hogy ezt meg tudjuk mutatni bárkinek, és akkor segítenek. Remek, ezzel váltunk el tőlük.

A templom szokás szerint egy sor pavilon átjáróház jelleggel. Elől bemegy a hívő, leborul néhányszor az aktuális aranyozott Buddha, vagy szent előtt, majd az oltárt megkerülve hátul kimegy, hogy a következő előtt elhelyezhessen még egy csokor füstölőt, és megismételhesse a hajlongást. Egyébként hívő nem túl sok van, inkább csak turisták, abból is a kínai több. Rengeteg az európai turista is, ami engem meglepett. Mikor először jártam Chengduban, tél volt, tehát lehet, hogy emiatt volt kevés turista, de az is lehet, hogy hat év alatt ennyit fejlődött a turizmus.

Utóbbit az támasztja alá, hogy a templom mellett nagy igyekezettel építettek egy kínai jellegű turistabazárt sok étteremmel. Vicces, hogy építik ezeket mindenhol a városban, nem sokkal az után, hogy végeztek az eredeti kínai jellegű negyedek ledózerolásával. Most megint várhatnak vagy kétszáz évet, hogy a világ elismerje a város szépségét.

Kicsit körülnéztünk azért a kifőzdék során és meg kellett állapítanunk, hogy tényleg van minden, meg hogy Sichuanban tényleg tudnak főzni. Az egyik standnál hegyekben állt a nyárson sütött galamb. Legalábbis galambnak gondoltam, sütve nincs benne a madárhatározóban.

A templom után gyalogosan indultunk a nem botrányosan messze lévő Renmin, azaz Nép Parkba. Régi szép idők, mikor még otthon is sokminden volt népnek nevezve, mint mondjuk a Nagy Népbolt.

A parkban nagy élet folyt. Az irániakkal ellentétben a kínaiak nem piknikezni mennek a parkba, hanem énekelni, zenélni, vagy táncolni. Ez jópofa a park kapacitásáig, de mikor többen vannak a kelleténél, akkor nem az igazi. Rögtön a bejárat mellett egymástól nem messze két komplett zenekar húzta és mindkettőnek volt énekese mikrofonnal, és természetesen megfelelő méretű közönsége is.

Mi a zenei örömök helyett egy teaház felé vettük az irányt, sajnos azonban tapasztalnunk kellett, hogy a park belépőjének eltörlése óta a teaárral kísérlik meg a kiesett bevétel pótlását, így búcsút intettünk a helynek. Kis kóválygás után bekényszerültünk az egyik pavilonba, mert esni kezdett. Azt hiszem, a páratartalom eléggé lecsökkenhetett, kellett egy kis víz, hogy legyen elég gőz.

A pavilonban három zenész gyakorolt, sajnos nem ugyanazt. Mindhárman a számomra eddig ismeretlen nevű erhun játszottak. Ez az a hangszer, aminek két húrja van, a vonó lószőre meg be van fűzve a két húr közé. Akinek így nem ismerős, hát ez az, ami a vinnyogó hangot adja a kínai zenében.

Szerencsére az eső elállt, így próbát tettünk egy másik teaházzal, de láthatólag kartellba tömörültek, így kénytelenek voltunk üveges zöld teát venni.

Próbát tettük egy másik pavilonnal is az üldögélés területén, de hamarosan letelepedett mellém egy kínai bácsi, aki a világ nagy dolgait akarta megvitatni velem. Mikor látta, hogy nem megy, gondolta nagyobb hangerőn talán megértem. Az eredményt nem is ismertetném.

Aztán a világ nagy dolgairól elvonta a figyelmét, hogy szőrös a karom. Ezzel egyébként bármely kínai figyelmét le lehet kötni egy fél órára. Ha elkalandoznának, akkor meg elég felhúzni a nadrág szárát, hogy bizony ott is szőrös. Mikor másodszorra simogatta meg a karom, a kezére csaptam, hogy elég lesz a közeledésből. A szemben ülő párocska ezen jót röhögött, pláne, hogy valami nagyon hasonló zajlott le köztük. Mikor a srác megpróbálta átölelni a lányt, egy csapást kapott a legyezővel.

A bácsi kíváncsi lett volna a mellkasomra is, de be kellett érnie azzal, hogy mesélek róla. Közben persze folyamatosan magyarázott kínaiul, én meg válaszoltam magyarul. Utóbbira mindig a felháborodott „nem értem” volt a válasza.

Aztán rá szeretett volna beszélni minket, hogy menjünk el táncolni. Valóban láttunk táncoló öregeket, de egyáltalán nem éreztünk hajlandóságot a csatlakozásra. Végül aztán csak belátta, hogy nem vezet sehova a beszélgetés, és elköszönt.

Ezután elhatároztuk, hogy megkeressük az idegen nyelvű könyvesboltot, hátha sikerül beszerezni valami útikönyvet a Kína után következő országokról. Séta közben átvágtunk a puccos bevásárlónegyeden, ahol nagyon lassan haladtunk el a fotocellás ajtók előtt, élvezve, hogy árad ki a hideg.

A boltot is elég könnyen megtaláltuk, annak ellenére, hogy a kirakatot leginkább nagy Sony feliratok fedték. A második emeleten voltak az útikönyveket, de némileg csalódnunk kellett. Kínálat ugyan volt, de egyetlen környező országról sem volt semmi, az Antarktisz, illetve a Budapest könyvek meg nem igazán érdekeltek.

Inkább célba vettük a legközelebbi buszmegállót, hogy hazamenjünk. (Jelenleg ott a haza, ahol a hátizsákunk van.) A buszmegálló pont egy sportbolt előtt volt, ahova benéztünk, mert ugyan vettünk már egy nadrágot nekem, nem volt tökéletes a választás. Azon kívül, hogy hajlamos a szétfoszlásra, ha nagyon megerőltetem magam, fel tudom húzni mellig. Európában a szabásban azt az elvet követik, hogy ha hosszú, akkor legyen széles is, Kínában széltében ugyan nem növelik a nadrágokat, de ha a szára hosszú, akkor lehet számítani rá, hogy zipzár is félméteres lesz benne. Mindezek ellenére körülnéztünk és nemcsak hogy hosszban, de egyéb paraméterekben is megfelelő példányra leltünk, amit meg is vettünk. Gondolom ez az a nadrág, amit évek óta nem sikerült eladniuk. Női bakancs 38-asban már nem volt, mert azért yetiket mégsem szolgálnak ki.

Hazafelé sem volt kisebb a tömeg a buszon, pedig az egy emeletes busz volt. Ebben az a jó, hogy se lent, se fent nem férek el állva. Ezt látva, annyira megsajnáltak, hogy átadták a helyet.

Persze tömeg az volt, de még éppen elviselhető szintű. Szerencsénkre az eső nem esett, de olyan pára volt, hogy már pár méterre is minden kékes színűnek tűnt. Felhőréteg is volt felettünk bőven, mert az ég homogén fehér volt, és a fényképező könyörgött, hogy még, még tekerjem feljebb az érzékenységet.

Az első pandák, akiket láttunk fajtájuk díszpéldányai voltak. Éppen nem ettek, tehát aludtak. A pandák egyébként gyakorlatilag csak ezt a kettőt csinálják, ezért is állnak a kihalás szélén. Van egy kis problémájuk ugyanis a szex-szel. Egyrészt a hímnek kicsi, másrészt a nősténynek hosszú. Bár a fordított felállás sem az igazi, de ez így eléggé megnehezíti, a megtermékenyítést. Ehhez aztán még hozzáadódik az is, hogy az egésztől el is ment már a kedvük, úgyhogy mesterséges megtermékenyítést kell alkalmazni. Ezért épült ez az egész komplexum. A világon nem sok panda maradt, azok nagy része is fogságban sínylődik. Pontosabban annyira nem sínylődik, mert enni kapnak, aludni lehet nyugiban, csak néha a hímeknek el kell viselniük, hogy elektromosan stimulálják őket, a nőstényeket meg néha meglátogatja a „nyakkendős bika”, minek eredményeként roppantul meglepődnek, mikor megszületik a kispanda, mert nem tudnak az előzményekről.

Mindenesetre ennek az altatásban elkövetett szexnek az eredménye, hogy vannak kispandák, akik azért aktívabbak a szüleiknél, bár a kifutó szétrúgásától az ő esetükben sem kell tartani. Egy biztos, látványukra még a béközép is eldünnyögne egy „deédi-t”. Tény, hogy bármilyen mozdulatukat nagy felderülés követte a nézőközönség soraiban. Nézőből pedig volt bőven, mert mit nézzen az ember a panda központban, ha nem a pandákat, és ha lehet választani, egy nagy alvó szőrcsomó, és egy bukfencező plüssizé között, akkor mindenki a másodikat választja. Na, szó, mi szó, rém aranyosak.

És meg kell említenem, hogy vannak a parkban vörös pandák is, akiket igazságtalanul kihagynak mindenből, csak azért mert vörösök voltak már a szüleik is. Mint ahogy a bajai graffity is hirdeti „Jogot a békáknak!”, jogot a vörös pandáknak, akik sehol nincsenek megemlítve, csak egy félreeső sarokban majszolhatják a bambuszt. Azt kell mondanom, hogy a vörös pandák nem kevésbé jópofák, mint a klasszikus WWF embléma, viszont aktívabbak. Talán annak köszönhetően, hogy azért nem csak bambuszt esznek, így jut a szervezetükbe némi kalória is.

Nem is értem, hogy az óriáspanda miért lett hardcore vegeriánus. Meg azt se nagyon, hogy ha sikerült az évmilliók alatt kifejlesztenie egy „hatodik ujjat”, hogy meg tudja markolni a bambuszt, akkor miért nem tudott kifejleszteni egy olyan emésztést, ami megbirkózik a bambusszal. Az elfogyasztott bambusznak gyakorlatilag 2%-át tudja hasznosítani, ezért kell egyfolytában ennie, és ezért mozog keveset. Lehet, hogy nem gondolja véglegesnek ezt a nagy vegaságot? Valamint édi meg cuki, de felmerül a kérdés, hogy egy ilyen állatnak van-e létjogosultsága?

A párás szemű pandanézegetés után visszavittek a városba. Ebéd utánra azért még beterveztük a viszonylag közeli Wenshu templom megtekintését. Gyalog ballagtunk el az alig több, mint egy kilométerre lévő templomig, ahol rögtön nem fogadták el a kártyánkat, amivel elvileg ingyen lehet bemenni. Mindegy, már így is kitermelte az árát sokszorosan.

A templom gyakorlatilag az első kínai buddhista templom, amit az út során megnéztünk. Kicsit furcsa, tekintve, hogy három hete Kínában vagyunk, legalábbis papíron. Mondjuk Xinjiang nem igazán Kína, erre az ujgurok próbálnak minél gyakrabban rávilágítani, volt is valaha önálló államuk. Tibet sem igazán Kína, habár ez ellen próbálnak tenni a kínaiak, szóval igazából csak most érkeztünk meg Kína kínai részébe.

A templom egyébként nagyon kellemes, füstölőkkel, szerzetesekkel, hajlongó hívőkkel, meg a területén üzemelő teaházzal, ahol le is telepedtünk.

A tea természetesen mindig zöld tea, amiből most jázminosat ittunk. A kisablaknál az ember csak két csészét kap némi tealevéllel, meg a hozzá tartozó fedőket, csészealjakat.

Ha sikerül helyet találni, akkor pár percen belül megjelenik egy őrjáratozó kannás néni, vagy bácsi, és forró vízzel feltölti a csészéket, aztán csak várni kell, majd szürcsölni, illetve köpködni a rutintalanul benyelt tealeveleket.

A teát persze nem lehet meginni. Nem azért, mert rossz, hanem mert soha nem fogy el. Ugyanis ahányszor arra jár valaki kannával, utántölti a csészét. Összességében a fene tudja hány liter teát ittunk meg, mire feltápászkodtunk és elhagytuk a helyszínt.

Hazafelé át kellett vágnunk egy réginek álcázott, ámbár új negyeden, amit kizárólag a turistamicsodák eladásának szenteltek. Végignéztük a kínálatot, és hát éreztünk is erős kísértést haszontalan tárgyak beszerzésére, de mindig sikerült felidézni az érzést, mikor az ember a vállára veszi a hátizsákot, így nem vettünk semmit.

Na jó, G-nek születésnapja lesz tehát valamit azért mégis. Meglepetésbulit azt hiszem, idén sem fogok szervezni. Már csak azért sem, mert napi 24 órában együtt vagyunk.

Tiszta, szép szobában aludtunk, ami jó volt. Van a szobánkban ingyen wifi, ami meg kitűnő. Neki is álltunk pótolni az elmaradásainkat, csak az a kínai tiltás a Picasán, az bosszantott, mert nem lehetett elegánsan berakni a képeket. Jobb dolgunk amúgy se lett volna, mert egész délelőtt szakadt az eső.

Délben ettünk egy jót, aztán elmentünk Panda kártyát venni, amivel sok kedvezményt lehet kapni a környező nevezetességekre. Mivel a kártya egy yuan, és a Pandakutató Központba máris ingyen lehet vele bemenni hatvan helyett, mindenképpen megérte. Rögtön be is fizettünk, csak úgy turistásan egy pandanézésre, meg a sichuani operára, a szállodánkban. Ez ugyan némi pénzbe került, de megtakarítottunk vele egy fél nap utánajárást, és a közlekedés problémája is megoldottá vált. Meg különben is, nyaralást tartottunk az utazás közben.

Délután folytattuk. amit délelőtt megkezdtünk, nevezetesen a semmittevést, illetve az internet piszkálását, melynek során döntő csapást mértünk az elnyomókra, és átmásztunk a Nagy Kínai Tűzfalon, hogy behegesszük a képeket a helyükre, mert bosszantóak a félig megcsinált dolgok.

Este aztán feltápászkodtunk, hogy legyen még időnk vacsorázni az opera előtt. Senki ne gondoljon az Andrássy úti Operára, semmi köze nincs egymásnak a kettőhöz.

A sichuani opera inkább egy teaház műsorral. Szerencsére, mert finoman fogalmazva egyikünk sem egy operarajongó. Kevésbé finoman utáljuk a vinnyogást.

Rajtunk kívül még egy amerikai srác jött a szállodából. Hipp-hopp ott is voltunk. Leültettek a helyünkre és kaptunk egy teát. Az előadás még nem kezdődött el, a színészek még sminkeltek, amit meg lehetett tekinteni, már ha odafért az ember a sok fotózó turistától, akiknek én is része voltam.

Az előadás valami klasszikus darabbal kezdődött, amiből nyilvánvalóan nem értettünk semmit, de azért látványos volt a jelmezekkel. Rövidesen aztán rátértek a lényegre, amiről híres a sichuani opera. Először jött a bábos, ami így elmondva sokat nem jelent, különösen európai fejjel. Egyedül mozgatott rudakkal egy bábot, ami egyáltalán nem hatott bábnak, ha az ember pár percig nézte. Olyan dolgokat csinált a báb, amit én nem tudnék. Például úgy pörgetni egy zsebkendőt az ujjamon, hogy az szépen kisimuljon az ujjam hegyén. Nem, nem volt odarajzszögezve a kendő.

Kis zene után árnyjáték következett, eszközök nélkül. Kicsit olyan volt, mint amilyet mindenki játszott a falon, csak sokkal magasabb fokon. Sajnos fotón a mozgás nélkül sokat nem mutat, de nagyszerű volt.

A csúcs persze a maszkcserélő volt. Úgy cserélgette le az álarcokat, hogy a közönség között állt, és mégsem látta senki mikor cserélt, csak azt, hogy már megint más. Soha nem fogok rájönni, hogyan csinálják. Senki ne hagyja ki ezt az operát, ha erre jár!

Utána a szállodában ittunk egy sört Leevel, az amerikai sráccal, és elég sokáig beszélgettünk. jó fej, de annyira amerikai, hogy be kéne keretezni. Például hajlandó volt 1000 yuant (kb. 100 €) fizetni, hogy két percre az ölébe ültessenek egy pandát. Erre egyébként bárki befizethet, de csak orvosi köpenyben, gumikesztyűben lehet megtenni.

Jó későn feküdtünk le, és elalvás előtt az utolsó dolog még a vekker beállítása volt.

Végre nem kellett korán kelni. Chengduba viszonylag gyakran mennek buszok, így csak kimentünk a buszállomásra és vettünk két jegyet a tízórás buszra. Reggeli után nyugodtan üldögéltünk, szotyit rágcsálva, és vártuk a buszunkat. Akkor még nem sejtettük, hogy a tegnapi nap csak az első epizód volt.

Buszunk ugyan késés nélkül indult és szépen haladt, az immáron burkolt úton, de azért koránt sem kéjutazás az, amit busszal kell megtenni és nyolc órán át tart, legalábbis menetrend szerint.

Valahol félút közelében aztán belefutottunk egy dugóba. Az autók sorban álltak egy hídon, és láthatóan nem ment a forgalom. A később érkező autósok meg nyilván azt gondolták, hogy mindenki hülye, ők nem várnak itt, elhúznak a baloldali sávon. Nyilván ott sem sikerült nekik, nem véletlenül, viszont villámgyorsan teljes szélességében lezárult az út. Gondolom a túlsó oldalon is hasonló zsenialitással jártak el a közlekedő felek, mert három órán át teljesen mozdulatlan volt a sor. Cicerói körmondatok hagyták el ajkaim, amiért a középkorban ronda halált haltam volna, de ez se segített, meg az se, hogy a szemerkélő esőben több cigit is elszívtam. Csak azt élvezhettük, hogy a buszban egyre melegebb van, de kint se volt jobb a helyzet. Azzal, hogy lejöttünk a hegyekből, ráadásul a chengdui medencébe, belefutottunk valami szubtrópusi nyárba. A páratartalom az egekben volt, szerencsére a hőmérséklet azért annyira nem, csak finom 30°C körül maradt.

Két óra mozdulatlanság után a rendőrség valamit alkotott és araszolni kezdtünk. Mivel sofőrünknek is elfogyott a türelme egész gyorsan haladtunk a forgalom többi résztvevőjéhez képest, ami nem kis teljesítmény, ha azt nézzük, hogy ezt egy busszal produkáltuk.

Végül megláttuk a nagy problémát is, a hegyről egy ideiglenes vízesés zuhogott az út egyik felére a nagy esők miatt, így egy sávra szűkült a forgalom, ami után rögtön volt egy elágazás. Úgy tűnik két ilyen egyszerű dolog kombinálva halálos csapdává válik a kínai utakon.

Felszabadult száguldásunk néhány kilométeren át tartott, akkor ugyanis egy útfelújítás miatt kellett megállni egy órácskára.

Chengduba sötétedéskor érkeztünk, szárazon elgyalogolhattunk a Renmin sugárútig, ahol aztán nem találtunk buszmegállót, mert felbontották az út felét. Némi gyaloglás után azért csak lebukott a 16-os busz, megláttuk hol áll meg, és a következőre fel is szálltunk.

Nemsokára persze kiderült, hogy megváltoztatták az útvonalát. Még jó, hogy jártam már itt, mert soha nem jöttem volna rá, hogy hol járunk.

Mikor leszálltunk, vissza kellett kicsit sétálni az úton a kinézett szállásig, ami persze nem akart meglenni. G lepakolt, én meg futottam még néhány kört, míg valaki rá nem bökött a helyre, ahol egy plakát fogadott, hogy elköltöztek, de csöngessünk be a sofőr átvisz az új helyre, ingyen. Minket, ezen napon? Kizártnak tűnt. Visszaloholtam G-hez, és cuccokkal elmentünk becsöngetni. Bingó, csak egy cetlit kaptunk, amit odaadhattunk a taxisnak, hogy hova vigyen.

Minden szállás messze volt, így eldöntöttük, hogy tényleg taxit fogunk. Persze mind tele volt, ha világított a lámpája, ha nem. Azért egy végül megszánt, és meglévő utasai mellé minket is bezsúfolt, mert ő tudta, hogy csak pár sarokra megyünk.

A recepción az első kérdés az volt, hogy a van-e foglalásunk. Itt feladtam minden reményt, hiába mondták, hogy megnézik, hátha valaki nem jött meg.

Nagy meglepetésünkre mégis lett szobánk.

A buszjegyünk ugyan hatra szólt, de megint kirendeltek minket fél hatra, mintha lenne értelme, de legfeljebb annyi volt, hogy tudtam venni egy adag gombócot, ami egészséges, mert a kialvatlanság éhséggel párosítva undokká tesz. A gombóc egyébként vega volt és finom, de ez mindig csak az első harapás után derül ki. Igényesen nejlonzacskóból, eldobható pálcikával fogyasztottam a busz mellett állva. Volt időm rá bőven, mert még fél hétkor is ott álltunk. Induláskor kikanyarodtunk a buszállomásról, ahol aztán felvettünk még négy utast. (Ezeket a dolgokat soha nem értettem. Ott várják a buszt? Talán még bosszankodnak is, hogy késik.)

Ezzel megkezdődött utazásunk egy igen hosszú és fárasztó része, amit leginkább az „óbazmeg” kifejezés fémjelez. Természetesen volt azért ennél cizelláltabb önkifejezés is, ami elhagyta a számat, nem is kevés, de inkább nem írom le, mert máglyára küld a Katolikus Egyház. Ganziból a továbbra is igen rossz minőségű Tibet-Sichuan Highwayen távoztunk, és javulás nem állt be a burkolatban Kangdingig, amit csak tizennégy óra múlva értünk el. Közben egyszer tartottunk pihenőt, ebéd céljából, fél négykor, illetve egyszer lehetett a búzamezőn pisilni.

Útközben áthaladtunk Tagongon, amit lehet, hogy hiba volt kihagyni, mert azt hiszem szép hely, de lehet, hogy csak amiatt érzünk így, mert már nagyon szerettünk volna leszállni a buszról.

Az utazásban az volt az egyetlen lenyűgöző, hogy volt az utasok közt egy család, anya, lánya, két unoka, akik négyen csak két ülést foglaltak el. A két gyerek, - egy kb. másfél és egy három éves – a tizennégy óra masszív zötykölődés ellenére egyet sem nyikkant.

Kangdingba megérkezve sem lett sokkal jobb a kedvünk, esett az eső, a buszállomást kirakták valahova a város szélére, szóval azt se tudtuk hol vagyunk, és nem is jöttünk rá soha, mert végül csak meggyőzött egy felhajtó, hogy menjünk a szállodájába.

A szálloda egy társasház egyik emeletén volt, jó olcsón adták, viszont tiszta volt. Gyanítom, hogy nem fogadhatnának külföldieket, de kit érdekel?

Az idegeink megnyugtatására G beszerzett két sört, meg egy zacskó mogyorót. Ezek elfogyasztása közben eldöntöttük, hogy Kangding ronda, és nem fogunk szutyok időben hegynek felfelé mászni, hogy a modern betondzsungel közepén találjunk egy valamilyen kolostort. Helyette irány Chengdu.

A nap nagy része megint buszozással telt, ami úgy kezdődött, hogy reggel hatkor vekker, aztán rohanás a buszra. Ez már teljesen hétköznapi. A szállodai kijelentkezés nem ment valami flottul, ahogy az lenni szokott, ha az ember kora reggel lép le. Normál esetben nem szórakoznánk sokat, otthagynánk a kulcsot, aztán csókolom, de a legtöbb helyen letétbe kell helyezni némi pénzt, hátha szétverjük a berendezést, és akkor nem adják vissza, bár kétlem, hogy száz yuanból bármit is meg tudnának javítani. A probléma ott volt, hogy mi már mentünk volna, a recepción meg nem volt senki. Egyedül valami melóst találtunk, aki éppen az utat locsolta fel. Az felkeltette nekünk a szintfelelőst a másodikon, aki egy gyors pillantással ellenőrizte a szobánkat, és visszaadta a kauciót. Szerencsére nem volt valami alapos az ellenőrzés, mert reggel nem volt víz, pontosabban csak meleg volt, de az nem töltötte a vécétartályt.

A buszállomás nem volt messze, úgyhogy pár perc alatt ott is voltunk. Nagy tolongás még nem volt hétkor sem, így kezdtük érezni, hogy a hét óra, amit mondtak, az elég nagy ráhagyással értendő. Még vagy egy fél órát kellett várnunk az indulásra, ennyivel is többet aludhattunk volna.

Közben szépen megtelt a busz. Mi helyünk az utolsó előtti sorban volt. Már előre boldogok voltunk tőle, mivel ismertük az utat és a buszok mozgásának dinamikáját. Indulás után rövidesen megbizonyosodhattunk felőle, hogy igazunk volt. Szépen pattogtunk az ülésen. Gyanús, hogy az összes külföldi utas hátul ült. Valószínűleg ők azok, akik nem reklamálnak, vagy nem tudnak reklamálni, ha a hátsó sorba kapnak jegyet.

Ennek ellenére az út visszafelé is lenyűgöző volt. Az első szakasz ugyanis visszavitt Manigangóba, nyilván ugyanazon az úton, amelyiken jöttünk. Az egyetlen különbség az irányon kívül az volt, hogy míg tegnap rengeteg hörcsögöt láttunk az út szélén, ma szinte egyet sem. Lehet, hogy a szemerkélő esőt nem szeretik, vagy egyszerűen csak ma a mormoták voltak szolgálatban, mert őket viszont volt szerencsénk megfigyelni az út mellett. Itt nem ugyanaz a mormotafaj él, mint amit a Kunjerab-hágónál láttunk, de ezek is jópofák.

Manigangóban tartottunk egy órás ebédszünetet, ami alatt a város összes öregasszonya megtalált minket, hogy vagy egyszerűen adjunk pénzt, vagy vegyük meg valamelyik jellegzetesen tibeti ruházati kiegészítőjüket irreális áron. Inkább egy kiló almát vettünk, pont annyiért, mint amennyibe egy üveg sör kerül. Csak érdekes egybeesésként említem, normál esetben az ember egy másodpercig sem gondolkodik, hogy miért nem az almát vette.

A további út sem volt sokkal kevésbé zötyögős, csak a táj változott meg lassan, de azért nem drasztikusan. A völgyek sokkal szélesebbek lettek, a falvak pedig faluszerűbbek, nem csak néhány ház viszonylag közel egymáshoz. Persze kolostorok mellett is elhaladtunk, jó sok mellett, hogy aztán az egyik kanyarban hirtelen feltűnjön Ganzi és végre kiszállhassunk. Kiszállás után az agyunk tovább zötyögött a koponyánkban. A szálláskereséssel sokat nem tököltünk, a buszállomással szemben volt egy szálloda, amin a tábla büszkén hirdette, hogy „AUTHORIZED HOEL FOR FOREICNERS”, az LP is azt ajánlotta, úgyhogy kivettünk egy mérsékelten túlárazott egységet, amihez nem kaptunk kulcsot. Azt mondták, hogy ha be kell zárni vagy ki kell nyitni, akkor szóljunk a szintfelelősnek, aztán majd intézkedik.

Első utunk a szemközti kifőzdébe vezetett, ahol rábökéses módszerrel kiválasztottuk az alapanyagot, amiből aztán rittyentettek nekünk valamit.

Ebéd után jöhetett a helyi kolostor, abból is a nagyobbik. Menet közben nézegettük a boltokat, és az egyikben vásároltunk nekem egy szép új nadrágot, mert az egyik lassan atomjaira hullik. Nagyon csinos, márkás túranadrág, lehet, hogy bírni is fogja addig, amíg a másik végleg szétszakad. Este már G-nek meg kellett varrnia, mert az egyik varrás szétcsúszott. Egyébként mindenki The North Face dzsekiben rohangál a környéken, ahogy én is, csak annyi a különbség, hogy én angol fontban fizettem annyit, mint ők yuanban.

A séta közben végignéztük a Lámaellátó Vállalat üzleteit, de még mindig nem sikerült G-t meggyőznöm, hogy igenis szükségünk van imazászlókra (G: Otthon már egy garnitúra fogja a port néhány éve). Pedig tényleg bármikor jól jöhet, mint egy bicska, vagy egy bögre.

Végül csak elértük a tibeti negyedet, ahonnan aztán felmásztunk a kolostorhoz. A kolostorban a lakórész elég jól nézett ki, a sok kis vályogházzal, de a templomok nagy része vasbeton volt, ami még megbocsátható lenne, de a kék üveges alumínium ablakok és a fehér csempe a falon, az nem. A beltér is inkább csak érdekes volt, mint szép, úgyhogy amilyen gyorsan lehetett, a régi épület felé vettük az irányt, amiről kiderült, hogy egy 18 méteres Buddha szobrot rejt. A templom mellett éppen egy szerzetes borotválta egy másik fejét. Szerettem volna, ha az enyémet is megborotválja, de csak a szakállamat akarta, azt meg nem adtam.

A templom mellett felmásztunk egy lépcsőn, hogy feljussunk a galériára, ahonnan a hatalmas Buddha szemébe nézhetünk. Egy kis udvaron találtunk magunkat, ahonnan tényleg a galériára lehetett bemenni, de sokkal meglepőbb volt, hogy néhány szerzetes üldögélt a földön, egy pedig, aki láthatólag főnök volt, egy széken ült. Előtte állványon egy távcső volt, meg egy asztal tele gyümölccsel. Ilyenkor az ember nagyon szeretne tudni legalább kínaiul, ha nem tibetiül. Soha nem fogjuk megtudni, hogy mit is nézett. Mi viszont bementünk és a szobrot néztük meg újra, immár nem békaperspektívából.

A szerzetesek házai közt sétálva, az egyikük telefonálás közben erősen integetett, hogy menjünk be hozzá. Miközben a telefonba mondogatta, hogy hao, hao, azaz jó, jó, mutogatta, hogy menjünk be és üljünk le. Az öreg nagyon aranyos volt. Egy macskával él egy kis házban, valamint alaposan be van törve az orra, nem firtattuk, hogy miért, mert láthatóan tegnap történt. A ház tele van elektromos mécsesekkel, meg fényfüzérekkel, amelyek leginkább a házioltárt díszítik. Kaptunk egy tál mogyorót, meg a szokásos forró vizet, és csekély kínai tudással, valamint mutogatással beszélgettünk egy kicsit. Búcsúzáskor nekiajándékoztuk az egyik szent képet, amit még Sershuban kaptunk a másik szerzetestől. Láthatóan nagyon meglepődött, és örült neki.

Visszaérkezéskor a szállodában nem találtuk a szintfelelőst, aki mindent elintéz, így magunk felvételeztük a kulcsot és beengedtük magunkat a szobánkba.

A vekker hétre volt beállítva, a teherautó sofőrje meg ötre. Akkor könyökölt rá a dudára, és rajta is maradt jó sokáig. Hogy miért, azt nem nagyon értem, mert egy egy utcás faluban nem nagyon van dugó, pláne nem reggel ötkor. Az egyetlen forgalmi akadályt a kóbor kutyák jelentik, melyek roppant bátran alszanak az úgy közepén. Szóval ötkor a dudára felkelt a teljes kutyafalka és rendezett egy félórás ugatást. Vekker meg már nem is igen kellett.

A szálloda elől indulnak a minibuszok, arra, amerre éppen az utasok mennének. Mi Degébe mentünk volna, de nagyon úgy nézett ki, hogy más rajtunk kívül nem. Bíztattak, hogy várjunk egy vagy két órát, aztán biztos lesz utas, meg aztán tizenegykor jön egy busz is, lehet, hogy lesz rajta hely. Egyébként meg nagyon szívesen elvisznek, ha kifizetjük hat utas jegyét, ami már kedvezményes, mert igazából hét utas fér be. Nemet mondtunk a nagylelkű ajánlatra és inkább vártunk. Rövidesen előkerült az egyik sofőr, és rábólintott a fejenkénti normál árra. Gondoltuk, hogy talált még utast. Bepakoltunk és megvártuk, hogy reggelijüket befejezve előkerüljön az a két kínai turista, aki még Degébe jön. Ezek szerint négy utassal már nyereséges a járat.

Az utolsó pillanatban a belga srác is előkerült, aki becsatlakozott pár kilométerre, mert ő csak a Yihun Lathsoig ment, ami egy gyönyörű tó. Ha eddig arról beszéltünk, hogy az Isten háta mögötti helyen vagyunk, akkor most ez az út elvezetett az Isten háta mögötti hely hátsókertjének kiskapujához, amire rárohadt már a lakat is.

Manigangót elhagyva rövidesen megváltunk Denistől, és bevallom, kicsit irigykedtem, hogy körbesétálhatja a tavat. A tó körül magas hegyek állnak, mögötte egy hatalmas gleccser van, ami szinte a tóig lejön. A patak medrében álló kerek sziklákra meg tibeti nyelven imákat véstek a gondos hívők. Szóval remekül nézett ki a táj.

A tótól földúton haladtunk tovább, bár ez nem jelentett minőségcsökkenést a korábbi szakaszhoz képest. Folyamatosan haladtunk felfelé a völgyben, majd a völgy végénél egy hajtűkanyarral visszafordultunk, hogy a másik oldalon haladjunk tovább. Rövidesen az út, amin jöttünk csak egy csík volt, rajta apró teherautókkal. Előttünk meg a Chola hegy meredezett a maga hatezer egynéhányszáz méteres havas tetejével, ami valahol a felhőkben elveszett. Egyenesen a csúcs felé haladtunk, mintha fel akarnánk autózni, bár nem hiszem, hogy sikerülne, különösen, hogy először csak 1988-ban mászták meg.

Nemsokára elfogyott a hely az egyenes felfelé haladáshoz, így szerpentinen kanyarogtunk felfelé a közel 5000 méteres hágóhoz. Szerencsére útitársaink is el voltak látva fényképezőkkel, így lelkesen állították meg a sofőrünket minden szép helyen, ahol természetesen mi is kiszálltunk. Sofőrünket láthatóan nem zavarta, hogy minduntalan meg kell állni, inkább úgy tűnt, hogy büszkén mutogatja a legjobb helyeket az idegeneknek. A kilátóhelyeket nem nagyon kellett keresni, inkább csak a helyet, ahol meg lehet állni.

A hágó túloldalán teljesen más táj várt. Miután lekanyarogtunk majdnem egy kilométert függőlegesen, erdőben folytattuk az utunkat. Furcsa volt a hirtelen váltás, mert Xiningtől Manigangóig nemhogy erdőt, de még egy darab bokrot sem láttunk.

A házak is megváltoztak. Az eddigi döngölt vályogházak helyett kő- és faépületek sorakoztak mindenhol. A völgy, amiben haladtunk, hirtelen keskeny szakadékká változott, ahol éppen csak elfért az út a folyó mellett. Aztán kibukkantunk a másik oldalon, ahol előkerültek a tipikus bordóra festett templomok és a köréjük épült kolostorok.

Közben kaptunk egy defektet is, de senkit nem zavart különösebben. A szervizig még elgurultunk, és amíg kicserélték a szelepet, amíg mi a közeli mani falat fényképeztük.

Innen már tényleg nem volt messze Dege, ami tényleg csak egy köpésre van a tibeti határtól. Sajnos a tibeti belépés most megint elég lehetetlen. Engedély mindig is kellett, de volt időszak, mikor viszonylag egyszerű volt. Jelenleg elképzelhetetlen, hogy a pár kilométerre lévő határt átlépjük. Tibetbe csak úgy juthatnánk be, ha elmennénk valamelyik nagyvárosba, befizetnénk egy csoportos útra és repülővel, vagy vonattal vinnének Lhászába. Ráadásul a Tibeten belüli utazás is eléggé limitált.

Egy szálloda előtt tettek ki minket, ahol végülis kivettünk egy szobát, annak ellenére, hogy jó sokat kértek érte. Kínai útitársaink kerestek valami olcsóbbat, de nekik könnyű, nem kell olyan helyett találniuk, ami rendelkezik engedéllyel külföldiek fogadására. Merthogy ilyen is van.

Szobánknak megvolt az az előnye, hogy volt hozzá fürdőszoba, abban pedig melegvíz. Tiszta luxus. Azonnal be is terveztük az igencsak időszerű zuhanyzást, az utóbbi napokban nem sok zuhanyzót láttunk, melegvizeset meg még kevesebbet.

A kolostor, ami miatt tulajdonképpen jöttünk, a város közepén van, így simán oda lehetett sétálni. Kettőig zárva van és bár elmúlt már kettő, még várnunk kellett, hogy kinyissák az ajtót és megkezdődjön a munka. Addig a zarándokokat néztük, akik a kolostor körül keringőznek. A kör nem hosszú, de ezret kell belőle megtenni.

A kolostor különlegessége egyébként az, hogy több száz éve nyomtatnak itt szent szövegeket. A technológia semmit sem változott a századok alatt, csak a raktáron levő nyomólemezek száma nőtt meg jelentősen, úgy 270.000 darabra. Becslések szerint az írott tibeti kultúra 70%-a van meg nekik raktáron, gyakorlatilag az összes tibeti buddhista irányzat szent szövegei.

Az épület nagy része raktár, ahol plafonig érő polcokon sorakoznak a keskeny fatáblákra vésett szövegek.

A nyomtatás természetesen kézzel történik. Ketten ülnek egymással szemben, az egyik keni a tintát a negatívra, a másik rakja rá a papírt és végignyomja egy görgővel. Miután megcsináltak egy sorozatot, a következő oldal negatívját veszik elő és a lapok másik oldalára is rányomtatják a szöveget. Mindezt hihetetlen összhangban és tempóban csinálják.

Aztán egy másik csapat összerendezi a lapokat és kötegekbe köti. Mivel hidraulikus vágó nem áll rendelkezésre, a papírkötegeket egymás mellé rendezve egy nagy szorítóba teszik és egy reszelővel a lapok élét egyforma méretűre reszelik. A könyvkötést nem viszik túlzásba, a papír élét szép pirosra festik, aztán lehet is becsomagolni a köteget és két deszka közé szorítani.

Vannak persze, akik nem könyveket nyomtatnak, hanem szentképeket vagy imazászlókat. Aztán egy sor ember foglalkozik azzal, hogy használat után a nyomómintákat kiskefével megtisztítsa, aztán megszárítsa.

Kifelé menet még beszedték tőlünk a belépőjegy árát, mivel befelé menet még nem voltak ott a jegyszedők.

A nyomdakolostor mellett nem messze áll egy másik, sokkal régebbi is, ide is elsétáltunk. Sajnos bemenni nem lehetett, mert éppen felújítják, és bővítik. Szerencsére nem betonszörnyet ragasztanak hozzá, hanem a hagyományos technikával döngölt földből építkeznek. Végülis ha a régi épület ezer évig bírta, akkor jó lesz az új is vályogból. Már jó magasak voltak a falak, amin végig álltak az emberek és munkadalt énekelve ritmusra döngölték a földet, amit az asszonyok zsákokban hordtak fel. Mikor a zsalut a teljes magasságáig feltöltik, eggyel feljebb emelik, és úgy folytatják. A kész fal betonkeménységű.

Ahogy egyre közelebb mentem fényképezni, meginvitáltak egy kis döngölésre is.

A templom mellett már készen álltak az ablakkeretek, szerencsére ezek sem a mostanában megszokott alumínium vackok voltak, hanem hagyományos fa nyílászárók.

A városban is szerencsére sok hagyományos tibeti ház áll még. Ezeknek az ablakaiban nem üveg van, hanem egy fa rácsra feszített vászon. Kilátni nem annyira lehet, de némileg kint tartja a hideget, és egy kevés fényt is beenged.

Az óváros és egyben a kolostor feletti hegyek természetesen itt is imazászlókkal voltak tele.