Tiny Little Big Thing

Reggel hatkor keltünk, hogy biztosan legyen helyünk a hétkor induló buszon. Már este megkerestem, hogy hol a buszállomás, hogy reggel ezzel se legyen gond. Napkeltekor már a buszállomás leláncolt kapujánál álltunk, meglehetősen szkeptikusan, és néztük, ahogy a jakok átvonulnak a városon, valamint hallgattuk, ahogy ettől a város kóbor kutyái megvadulnak. Most először volt igazán értelme, hogy kabátot is hoztunk, sőt, annak is lett volna értelme, ha előtúrjuk a sapkát, meg a kesztyűt. Július ide vagy oda, bizony fagyott hajnalban. Nem durván, de az autók zúzmarásak voltak.

Hét előtt úgy döntöttünk, hogy nem érdemes tovább várni, úgyhogy visszamentünk a kereszteződéshez, ahonnan a minibuszok indultak. Szerencsére a város kutyáinak inkább csak a hangja nagy, nem túl agresszívek, viszont most már értjük, hogy miért van olyan vastag bundájuk nekik is, mint a jakoknak.

Hamar találtunk egy sofőrt, aki Manigangoba ment, így bepakoltuk a cuccunkat, majd élve a javaslatával elmentünk enni. Igazából G nem találta túl vonzónak az ötletet, hogy gőzgombócot reggelizzen, de én bezsúfolódtam a helyi korán kelő melósok közé és ettem egy adaggal.

A minibuszok körül közben látványosan gyűlni kezdtek az emberek, így megérdeklődtem, hogy melyik hova megy. Viszonylag gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy az, amelyikben a mi cuccunk van, az életben nem fog összeszedni másik öt utast, míg egy másiknak csak kettő hiányzik a teljes létszámhoz, tehát érdemes lenne átülni. Nem meglepő módon így is lett. A zsákjainkat felkötözték a tetőre, még tököltünk pár percet aztán elindultunk a Tibet-Sichuan Highwayen. A nap sütött ugyan, amit már régóta hiányoltunk, de a derült égbolt miatt hideg is volt. A városon kívül deres volt a fű. Aztán amikor behajtottunk egy felhőbe, ami kicsit alacsonyabb magasságon talán a köd nevet viselte volna, a táj olyan fehérre váltott, mintha tél lett volna.

Ha most tanulnék angolul, biztos, hogy fixen rögzülne bennem, hogy a highway földutat jelent, vagy valami hasonlót. Ahol volt burkolat az úton, ott sem volt benne sok köszönet, olyan hepehupás volt. A sofőrünket ez kevéssé zavarta, és a sebességünket a burkolat által megengedett lehetséges kétszeresében állapította meg. Az első ülésen ülőket ez különösebben nem zavarta, a második sor néha huppant egyet, mi a harmadik sorban pedig néha húsz centire emelkedtünk el az üléstől. Ez még a jobbik része volt, mert emelkedés után jött a becsapódás. Azt hiszem egy hasi ultrahang mindkettőnknél bizonyítaná, hogy az út után belső szerveink a hasüreg aljában állnak kupacban.

Manigangóba megérkezve már az is öröm volt, hogy kiszállhattunk a bádogdobozból, ami iderázott minket. A téren, ahol kiraktak, várt néhány mikrobusz, azzal bíztatva, hogy még aznap elvisznek Degébe, ahová tulajdonképpen igyekeztünk. Ebéd után aztán nyilvánvalóvá vált, hogy az ő és a mi üzleti modellünk az utazással kapcsolatban jelentősen eltér. Szerintük ki kellett volna bérelni egy egész mikrobuszt, szerintünk meg utasokkal kellett volna megtölteni. Utóbbival csak annyi probléma volt, hogy nem volt más utas, úgyhogy kis várakozás után eldöntöttük, hogy majd másnap reggel utazunk tovább. Sokat nem kellett magunkat győzködni, mert hat óra zötykölődés után nem annyira csábító még három, vagy négy.

Miután végre megkaptuk a szobánkat eldőltünk egy kicsit. Várnunk kellett ugyanis, míg egy apatikus takarítónő lehúzza a koszos ágyneműt és „tisztát” húz fel. A késő délutáni szieszta után elindultunk felfedezni Manigango egyetlen utcájának szépségeit. Végignéztük a boltok kínálatát, de végül nem vettem szerzetesi inget a kilyukadt kék kockás helyett, csak egy kiló almát, meg két sört.

A szálloda folyosóján összefutottunk a belga sráccal, akivel korábban együtt ebédeltünk. Kiderült, hogy hasonló tervei voltak az estével, mint nekünk, sörivás a szobában. Meghívtuk, hogy egyesítsük erőinket, és közösen gyűrjünk le egy, vagy két sört, beszélgetés közben.

Szerencsére az áramot is bekapcsolták közben, vagyis beindították a generátort, ami közvetlenül az ablakunk alatt berreg. Legalább monoton a hangja, így majd talán el tudunk aludni.

A tegnapi felderítő akció hasznosnak bizonyult, mert tényleg ott álltak a minibuszok a felirat környékén. Megegyeztünk az első sofőrrel, bezsúfoltuk a hátizsákjainkat a gyakorlatilag nem létező csomagtérbe, és beültünk. Várni kellett, amíg lett elég utas, azaz még öt ember rajtunk kívül. Hamarosan előkerült még két kínai, majd egy fél órával később két tibeti. Ez elég is volt a sofőrünknek, úgyhogy elindultunk. A visszapillantó felett tartott egy fényképet, amin a Dalai Láma volt két másik lámával. Kedves kis kép volt, semmi formális beállítás, leginkább mintha egy kollégiumi buli előtt készült volna.

Rövidesen letértünk az ismert útról, amin Yushuba érkeztünk, meg úgy általánosságban is letértünk az útról, helyette egy félkész valamin haladtunk tovább, felfelé a hágóhoz. Mindig van egy hágó, akármerre megy az ember. A tibetiek pedig szent helynek tekintik ezeket a pontokat, így általában van egy oszlop rengeteg imazászlóval, esetleg egy kupac mani kő valahol az út mentén. Tibeti útitársunk még indulás előtt beszerzett két pakli papírfecnit, amire imákat nyomtattak, de a hágónál rá kellett döbbennie, hogy az ő ablaka nem nyitható, így a kezembe nyomta az egészet, hogy szórjam ki. Nagy felhő imát hagytunk magunk mögött. Nem is tudom, ez szemetelésnek számít? Mindenesetre még mindig jobb, mint a köpködés, amit előszeretettel művel mindenki Kínában, nemre, vallásra, etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül.

Röpke három óra múlva megérkeztünk Sershu Dzongba, ami Sershu azon részét jelenti, ahol a kolostor van. Másik fele Shiqu Xian, avagy csak simán Sershu harminc kilométerrel arrébb van. Nem is tudom, hogy lehet, hogy egy város két részének tök más a neve, és ekkora távolság van köztük.

Mi mindenesetre kiszálltunk a kolostornál. Már a bejárat előtt éreztük, hogy jó helyen járunk. Zarándokok álldogáltak mindenfelé, mások a málhás lovakat kötötték ki éppen, szerzetesek siettek valahova, meg kínai munkások építették az új templomot.

Teljes menetfelszerelésben érkeztünk, mivel a szállodák a város új részében vannak. A legközelebbi szentély felé vettük az irányt, ami előtt a kövezeten gyerekek tanultak. Nem irigyeltem őket, mert hiába van éppen nyár, nem volt több 15 °C-nál, és a szerzetesi ruha nem valami vastag, bár ahogy nézegettem őket korábban, gyakorlatilag felvesznek bármit, ami sárga, vagy bordó. Néhány outdoor cég rá is mozdult a piaci lehetőségre, így a megfelelő színekben lehet kapni márkás pulóvereket és tolldzsekiket.

Az előtérben leraktuk a hátizsákjainkat, és bementünk. Bent fiatal szerzetesek olvasták együtt a szent iratokat, természetesen hangosan, ütemesen. A falak mentén végig polcok vannak, rajtuk a szent iratok. Mindegyik egyforma méretű keskeny papírcsíkokra van nyomtatva. A könyvek nincsenek összefűzve, a papírlapokat kendőbe csomagolják és két fa tábla közé kötve tárolják.

Körbejártuk a termet, megnéztük a hátsó szentélyben a Buddha szobrokat. Teljes volt a homály, csak néhány jakvaj mécses világított.

A szomszédos templomba is benéztünk, ahol hasonló látvány fogadott. Sokáig nem időztünk bent, hanem elindultunk a hegyoldalban fekvő többi épület felé. A tibeti kolostorok nem egy épületet vagy egy fallal körülvett területet jelentenek, hanem inkább egy falut, amiben szerzetesek laknak, valamint különböző közösségi épületeket. Felfelé mászva belebotlottunk egy iskolába. Tulajdonképpen egy félkész épületben fapadlón ültek a gyerekek, a tanár pedig a tábla előtt állt, ami néhány beton falazóelemre volt támasztva. Mondta a szöveget, a gyerekek meg utánamondták, mindeközben ritmusra himbálták magukat. Persze mindegyik felénk sandított, hogy mit csinálunk, és a fényképező láttán néhányan a fejükre húzták a leplüket.

Érdekes, hogy vannak, akik teljesen elzárkóznak a fotózás elől, mások meg kimondottan odajönnek, hogy csináljak róluk képet. Pénzt eddig csak egy ember próbált fényképezésért kérni, de maga sem gondolta komolyan.

Az iskola felől a falun sétáltunk keresztül. Egy szerzetes jött ugyanarra, és bár semmilyen közös nyelvet nem beszéltünk, lelkesen invitált a házába, úgyhogy vele tartottunk. A berendezés elég szegényes volt, de egyáltalán nem rideg. A fal mentén színesre festett, üveges szekrényekben állt mindenféle házioltár, könyv, gönc és mindenhol fényképek. A fotókban csak az volt a közös, hogy mindenki bordó szerzetesi ruhában volt rajtuk. A falon nagy Dalai Láma poszter volt, amin Őszentsége valami templombelsőbe volt photoshopolva, elég vicces minőségben.

Szerzetesünk serényen rendet rakott, minket hellyel kínált, aztán a teáskannával elszaladt vízért. Amíg melegedett a víz, csak mosolyogtunk egymásra, más kommunikációs csatorna hiányában. Zavarában leginkább a polcon rakosgatott, gondosan kivéve, megtörölgetve két üvegbe foglalt szent képet visszarakott a dobozába, és előhagyta őket. G-vel összenéztünk, hogy ugye, nem akarja nekünk adni. Mindig olyan kellemetlen érzés, amikor nálunk jóval nehezebb körülmények közt élők akarnak megajándékozni.

Aztán egy fiókból előkapott egy nagy darab húst is, és bárddal három részre vágta.

Végül felforrt a víz, és kaptunk egy tea lightot, azaz forró vizet. Nem ez az első alkalom, hogy forró vízzel kínálnak minket, errefelé az éttermekben is gyakran ezzel kínálják a vendéget. Egyébként a hidegben egész jól esett.

Rögtön ezután feltette főni a húst is, de mi már megegyeztünk abban, hogy a vagyonából nem esszük ki, így rövidesen felálltunk és elbúcsúztunk. Mielőtt elindultunk volna, kaptunk a nyakunkba egy-egy fehér selyemsálat, mint áldást, és a két szent képet, amit olyan kedvesen adott, hogy nem tudtunk visszautasítani. Valószínűleg hazacipelni sem tudjuk, de majd keresünk két arra méltó embert, és nekik adjuk.

A faluban felfelé kapaszkodva két szép épület mellett haladtunk el. A kiszűrődő zajokból ítélve csak iskola lehetett, úgyhogy nem mentünk be zavart kelteni. Az összes cuccal a hátunkon nem volt egyszerű a mászás, pedig nem volt túl meredek az út, csak hát a levegő az nem akart jönni négyezer méter felett.

Ha kicsit sűrűbb légkörben sétáltunk volna, akkor is elállt volna a lélegzetünk, mikor előbukkant a domb mögül vagy száz szerzetes, akik éppen a vita módját gyakorolták párokba rendeződve. Az egyik fél a földön ült, a másik vele szemben állt, és erősen érvelt, minden érvet egy nagy tapssal nyomatékosítva. Néhányan olyan arccal magyaráztak, hogy azt várta volna az ember, hogy a következő taps már arcon fog csattanni. Egy darabig csak álltunk és néztünk, hallgattuk a nagy zsivajt. Hihetetlen élmény volt, mintha beléptünk volna egy ismeretterjesztő filmbe, vagy inkább egy időgépbe.

A domboldalon leereszkedve a kolostor bejáratához érkeztünk vissza. Tulajdonképpen csak azért bejárat, mert a falut az úttól egy fal választja el, amin végig imamalmok sorakoznak és ennek a falnak a közepén van egy szünet, majdnem mint egy kapu.

A fal mentén elindultunk, hogy a zarándokokhoz csatlakozva a kora mentén felmásszunk két érdekesnek tűnő régi épülethez. A teljes korát most nem vállaltuk be a sok cuccal. Hogy az épületek mire szolgáltak, az nem derült ki, mert mindkettő zárva volt, de jól néztek ki kívülről is.

Az úthoz leereszkedve azon filóztunk, hogy hogyan fogunk eljutni az újvárosrészbe, amikor megállt mellettünk egy autó és a sofőr önzetlenül felajánlotta, hogy fejenként egy huszasért elvisz. Éltünk a lehetőséggel, habár Yushuból negyven volt a jegy idáig. Sershuban kivettünk egy szobát - ultragáz wc-vel, víz nélkül - ahol dupla paplan alatt ruhában alszunk.

Elhatároztuk, hogy sokáig alszunk, a vekker meg elhatározta, hogy tojik az elképzelésünkre, és a hátizsákomba bekapcsolódik. Kiugrottam az ágyból túrtam a hátizsákban, hogy lekapcsoljam. Ennek ellenére nem keltünk fel. Már csak azért sem, mert ömlött az eső. Elvileg ma kellett volna kezdődnie a lovas fesztiválnak, de már napok óta nem sikerült kideríteni, hogy lesz-e. Több helyről hallottuk a pletykát, hogy elmarad. Valahogy ezek a fesztiválok és dátumhoz kötött események nem jönnek össze nekünk, pedig kivételesen jól időzítettük az érkezést.

Mikor végre elállt az eső lementünk a térre és az út mentén üldögélő néniktől vettünk egy befőttesüvegben jakjoghurtot (jakhurtot?), meg elballagtam kenyérért. Kenyérnek hívjuk, de valami péksütemény, és mindig sikerül édeset venni belőle. Most nagyon figyeltem, és a biztonság kedvéért még kértem két lángost is, amiből azonnal négyet csomagoltak.

Remek kis reggelit csaptunk, aztán elindultunk a lovas fesztivál helyszíne felé, hátha van ott valami. Ugyan nem mentünk el a tetthelyig, de jól látszott, hogy semmilyen esemény nincs a városnak azon a részén, így visszabuszoztunk a központba, és megnéztük, mi van a főtéren, mert a pletykák arról is szóltak, hogy a lovas, meg a sör mellé lesz valami más is.

Volt is, néptánccsoport, amiből leginkább csak annyit láttunk, hogy a tömeg feje felett egyszer-egyszer meglibbennek az ingek nagyon hosszú ujjai.

Közelebb tülekedve megnéztük, ahogy egy nő tibeti népdalt énekel, majd a Pekingi Táncintézet leányai ugrabugrálnak. Ennyi nagyjából elég is volt.

Mivel volt még tengernyi időnk, kitaláltunk, hogy elmegyünk a Domkar Gompához, ami 11 km-re van Yushutól. Buszt persze nem találtunk. Leintettünk egy minibuszt, de azonnal taxivá változott. Mindegy, bevállaltuk. A sofőr viszonylag idióta volt. Mégis mekkora intelligencia kell ahhoz, hogy kitalálja mit is dumálhat az utas? Nyilván az úticélt mondja először. Ebben meg is egyeztünk, bár nem volt egyszerű megértetni vele, hogy a Domkar Gompa, amit egyszer már megértett, azonos a célállomással. Utána nyilván a pénz része jön a dolognak. Sokáig tartott, mire rájött, hogy mit is akarok. Az a tündéri, hogy egy szót nem tudunk kínaiul, csak a számokat, de az utóbbi soha nem mondják, mindig megpróbálják eltáncolni.

Végül csak megegyeztünk. Az első kolostornál megállt, és magyarázott valamit, végül felvitt a kolostorhoz, amiről valahogy éreztem, hogy nem az, amire mi vágyunk. Miután elhajtott, meg is bizonyosodtunk róla, úgyhogy mehettünk le az úthoz, és stoppolhattunk, mert ahol voltunk, ott minden zárva volt, illetve betonból épült.

Szerencsére ahogy leértünk, fel is vett egy szerzetes. Valahogy abnormálisnak tűnik, hogy egy szerzetes autókázik, de hát ugye nálunk is autóznak a papok. Itt legalább a miseborral nincs gond. Méginkább szerencsénkre egyenesen a Domkar Gompához ment, ami elég magasan van, gyalog legalább egy félóra mászás.

A templomból már kihallatszott a szerzetesek mormolása, a dobok, cintányérok és a kürtök hangja. Senkit nem zavart, hogy bemegyünk, sőt a fényképezésre is rábólintottak. Körbefotóztam, aztán üldögéltünk kicsit és hallgattuk a szerzeteseket. Mindenki előtt a különálló lapokból összerakott szöveg volt. Néha felemelték a dobokat és a görbe dobverővel egyszerre ütöttek rá egyet, amire párszor a nagydob válaszolt, aminek rendesen odavágott a kezelője, hogy a padló is megremegett. A két kürtös kicsit távolabb ült, máshol nem fértek el a két és fél méteres kürtjeik. A kürt vége kis kerekes kocsira volt támasztva, így mikor a bele kellett bődülni a hangszerbe, könnyebben húzták a szájukhoz.

Az átszellemülés után a szomszédos épületbe mentünk át. A látogatás alapjának azt a filozófiát választottuk, hogy amelyik ajtó nyitva van, azon be lehet menni. Szépen fel is mentünk az emeletre, ahol a maszkokat tárolják. Egy szerzetesbe botlottunk, aki igencsak meglepődött, hogy ott vagyunk, de nem vette a szívére, inkább beinvitált, hogy nézzük meg a maszkokat közelebbről is.

Az egyik szomszédos melléképületből nagyon integettek, hogy menjünk oda. Éppen nyomólemezeket faragtak fából, imazászlókhoz, és papírfecnikhez, amit a szélbe lehet szórni. Ajánlgatták, hogy vegyünk egyet, de elég el voltak tévedve az árakkal, meg aztán mit kezdjünk egy nyomólemezzel otthon? Egyébként a nyomtatás nincs túlbonyolítva. Yushuban láttunk egy bódéban üzemelő imazászlóüzemet. Maga elé rakta a mester deszkát, bekente festékkel, rárakta a textilt, végigsimította egy párnával és kész is volt. Egy zászlóra háromszor ment ugyanaz a minta. Szóval egy kis befektetéssel ráállhatnánk az imazászlógyártásra. Azt hiszem egy hazai piaci niche-t fedeztem fel.

A kolostor lakóházai között nem tudtunk sétálni, mert ezt nem nézte jó szemmel egy falka kutya. Tulajdonképpen a tévéből megtanultam néhány alapvető dolgot a kutyák viselkedéséről és jelbeszédéből, de amikor hat-nyolc kutya acsarkodik, akkor hajlandó vagyok hinni agyam azon részének, ami azt susogja, „Fuss, te hülye, baromság, amit hallottál!” Futni azért nem futottunk, de taktikai visszavonulást hajtottunk végre. Közben elkezdett szakadni az eső, úgyhogy előrángattuk az esőkabátokat, és abban caplattunk le a szerpentinen. Mire leértünk el is állt, nagyjából meg is száradtunk. Túl nagy forgalom nem volt, de az első teherautó felvett. Yushuba érve kiderült, hogy nem csak mi ketten voltunk stopposok, hanem az a nő is, aki velünk utazott. Azt hiszem, hogy a kolduláson kívül a stoppolás is bevett szokás a tibetieknél.

Mivel szeretnénk továbbállni, előrelátóan megpróbáltuk kipuhatolni, hogy honnan is mennek a buszok Sershuba. Az útikönyv által jelölt helyen nyomát sem láttuk buszoknak, vagy bármi hasonlónak, így elmentünk a buszállomásra, ahol egy rendkívül segítőkész pénztáros elhajtott minket, de szigorúan kínaiul, mutogatva egy irányba, ami sokat nem segített rajtunk. Újra megpróbáltuk az útikönyv által preferált helyet, mindenkit megkérdezve. Szerencsére a könyvünkben kínaiul is le van írva, hogy „buszok Sershuba”, szerencsétlenségünkre meg a legtöbb ember nem tud kínaiul, vagy ha tud is, hát olvasni nem. Végül némi iterációval megközelítettük a helyet. Magunktól az életben nem találtuk volna meg. Egy fickó kísért oda minket, és rábökött az egyik házfalra fekete festékkel felmázolt kínai feliratra. A felirat maga a buszmegálló tulajdonképpen. Csak azért esett le, hogy mit mutat, meg a szövegben volt egy olyan, hogy „8:00” és azt tudtuk, hogy nyolckor megy a busz. Nagyon megköszöntük neki. Holnap teszteljük az információt.

Állítólag minden nap tízkor indul busz a Wencheng templomhoz, mi kilenc után ébredtünk. Ennek ellenére összekaptuk magunkat, és kiloholtunk a sarokra, ahonnan a könyvünk szerint mennie kellett volna. Nyomát se láttuk, és akit kérdeztünk az a buszállomás felé mutogatott, úgyhogy továbbloholtunk a buszállomásra. Ott sem tudtak semmit a buszunkról, sőt a buszállomás előtt álldogáló minibuszok sofőrjei is csak bután néztek a kérdésünkre. Miközben tanácstalanul álltunk, megszólított minket egy lány, hogy nem tudjuk-e honnan megy busz a Wencheng templomhoz. Így már hárman nem tudtuk, de nem adtuk fel. Tovább kérdezősködtünk, mire az egyik meginterjúvolt azt válaszolta, hogy egy ötvenesért elvisz. Gyorsan tisztáztuk, hogy nem fejenként ötvenre gondol és rábólintottunk.

Először a házához mentünk, mert ott volt a kocsi. Kicsit várni kellett, amíg átöltözött. A kommunikáció elég behatárolt volt, mert egy szót sem tudott angolul, magyarul, portugálul. Mi meg a kínaival és a tibetivel nem boldogultunk. A portugál csak azért lett volna jó, mert kiderült, hogy a lány portugál, Carolinának hívják, és Macauban él. Ő az első portugál utazó, akivel életemben találkoztam. Meg is egyeztünk abban, hogy a portugálok azért nem utaznak, mert egyszer már felfedezték az egész világot, azóta nem érdekli már őket.

Sofőrünk igazi tibeti volt, bár a ruhája nem árulkodott erről, de minden alkalommal, mikor elhajtottunk egy kolostor, sziklába vésett felirat, vagy bármilyen szent hely mellett, azonnal mantrázni kezdett magában.

A Wencheng hercegnő templomhoz érve természetesen ő is bejött velünk. A legenda szerint a hercegnő éppen Tibetbe tartott, hogy megházasodjon, mikor itt megpihent röpke egy hónapra és a pihenőidőt arra használta fel, hogy megtérjen a buddhista hitre. Mint minden friss hívő, ő is nagyon lelkes volt, ráadásul hercegnőként kiadhatott olyan utasításokat, hogy akkor ide kérnék kilenc domborművet a hegyoldalba. Úgyhogy a VIII. század óta ott vigyorognak és rögtön építettek fölé egy templomot is. A templomot természetesen megkerüli egy kora, vagyis egy zarándokösvény. Mivel a templom a hegyoldalnak van tapasztva, az ösvény a meredek hegyoldalon vezet felfelé. A keskeny szakadék, ami a templomhoz vezet, teljesen be van szőve imazászlókkal, mintha egy hatalmas pók járt volna erre. Helyenként az ösvény is sűrű imaszövedék alatt vezet. Sofőrünk természetesen jött velünk, sőt inkább vezetett minket, mutogatva, amit érdemes megnézni, még ha bonyolult magyarázatokat nem is tudott adni. Azért néhány dolgot megértettünk. Például azt, hogy ha valaki meghal, akkor a nyakában viselt talizmánt, szent képet, vagy hasonlót kiakasztják a kora mentén. Lehet, hogy egyfajta reklamációként, mivel a talizmán nem védte meg viselőjét.

A templom túloldalán leereszkedve visszasétáltunk a kocsihoz és megkértük emberünket, hogy vigyen el a Zhira Gompához, vagyis Zhira kolostorhoz, úgyis útba esik. Elvitt, bár mint kiderült nem az a kolostor volt a Zhira, amire mi gondoltunk, úgyhogy nem is esett útba.

Magát a kolostort tulajdonképpen meg se néztük, inkább csatlakoztunk a helyiekhez, akik a szikla tövében a helyi babonáknak hódoltak. Sok apró barlangocska van a sziklában, a feladat általában olyasmi, hogy az egyik lukon be kell mászni, a másikon ki, és akinek sikerül, annak aztán jó lesz. Akinek meg nem, az nyilván marha nagyot esik, vagy beszorul a lukba, ami meg rossz. Kicsit biztonságosabb, amikor kavicsot kell feldobni egy lyukba, úgy hogy bent is maradjon. A tornamutatványok mellett megnéztük a hegyoldalba vésett Buddhát is, ha már ott voltunk.

Visszafelé megálltunk a Trangu Gompánál, ami tényleg útba esett. Ugyan zárva volt, de gyorsan kerítettek egy szerzetest, akinél volt kulcs és beengedett, hogy végigcsodáljuk a szobrokat, amik nagyon impozánsak voltak. A szobrok mellett fényképek is voltak az oltáron, például a Dalai Lámáé. Úgy látszik enyhülés van, mert pár éve még nagyon tiltva volt a fényképe az országban, de lehet az is, hogy egyszerűen működik az, hogy az ország legeldugottabb pontján vagyunk. Néha érdekelne, hogy azoknak a néniknek, akiknek a türkiz fejdíszük a saját hajukkal van felkötve, és elgondolkodva sétálnak az imamalmukat pörgetve, mi a véleménye a világról. Az utcán körülnézve néha az az érzésem, hogy a Kína szó valami igen távoli elvont dolog az ittenieknek. Talán még távolabbi, mint nekünk az EU.

A kolostorból már egyenesen Yushuba mentünk. Menet közben a nyelvi korlátok előnyös oldalát használva megbeszéltük, hogy inkább egy százast kellene adni a megbeszélt ötvenes helyett, hiszen olyan lelkesen kísért minket mindenhova, és vitt olyan helyre is, amit előtte nem beszéltünk meg. Mikor megérkeztünk, Carolina oda akarta adni a százast, de nem fogadta el, sőt az ötvenest se. Mondott valamit, amiből Carolina annyit értett, hogy benne volt a tibeti barátság szó. Úgyhogy egy kézfogással köszöntük meg az utat, és elváltunk.

A tibetiek egyébként nagyon barátságosak és érdeklődőek. Kicsit furcsa is néha, mikor körbeállják az embert és bámulják, de egy „hello”, vagy „tashidelek” hatására azonnal elővillannak az aranyfogak és már nem csak bámulnak, hanem mosolyognak, kezet ráznak. Legalább akkora attrakció vagyunk számukra, mint számunkra ők.

Együtt indultunk ebédelni, de menet közben megálltunk egy árusnál nézelődni. Egyből körénk gyűlt vagy tíz ember, megnézni, hogy mégis mit csinálunk. De elég megállni az utca közepén beszélgetni, szoros gyűrűvel azonnal körbevesznek és hallgatnak, mintha értenék. Percekig képesek csak nézni minket, egyáltalán nem jönnek zavarba.

Evés után kivonultunk hármasban a főtérre, mert olyan szépen sütött a nap, hogy vétek lett volna kihagyni ebben az általában ronda esős időben. A főtéren két dolog van, amiért érdemes meglátogatni: egy mondabeli király böhömnagy lovasszobra, és a napernyők alatt megiható hideg sör. A második miatt jöttünk. Rövidesen csatlakozott hozzánk egy nagy hasú, ritka szakállú tibeti is. Megkínálta magát a sörömből, ami egyből két meglepetést is okozott neki. Egyrészt mikor a pohárba öntötte, azonnal kifutott a habja, másrészt mikor belekóstolt sör íze volt. Köpködött is azonnal, hogy micsoda borzalmat iszunk és előhúzta a maga itókáját, valami almalészerű üdítőt.

Rövidesen aztán rátért jövetelének lényegére, és párás szemmel mutogatott G-re aztán magára. Hasonló mozdulatokkal elmagyaráztam, hogy G csak velem kopulál, keressen mást. Nem tartott neki sokáig, kilencven fokot fordult balra, és mutogatós javaslatát megtette Carolinának is, aki szintén rövidúton elutasította, meghiúsítva a kis kócos tibeti-portugál állampolgár létrehozását. Emberünk már nagyon ki lehetett éhezve, mert egy kolduló nőnek is ajánlatot tett, megfogva a mellét. Itt se járt sikerrel, úgyhogy inkább elaludt. Mi meg leléptünk.

A szállodánk felé tartva még lekapcsolt minket egy srác, aki beszélt valamit angolul, bár úgy tűnt, hogy érteni sokat nem ért. Meghívott egy tibeti teára, miközben megpróbált finoman meggyőzni minket, hogy kell nekünk egy idegenvezető. Nem kellett. A tea egyébként sós volt, ilyet ittunk már korábban is (magunk között csak pisának hívjuk). Elég borzasztó de a legrosszabb benne az, hogy mikor már azt hiszed, hogy megittad, újratöltik. A sós tea után ittunk egy jakvajasat is. Az jobb volt, mert nem sózták meg. A végén mi fizettünk, remek kis meghívás volt. Szerettünk volna már megválni a sráctól, mert kicsit fárasztó volt és összefüggéstelenül beszélt. Mindenesetre Carolinával megbeszéltük, hogy este kilenckor még összefutunk az egyik étteremben.

Némi döglés után kínkeservvel rávettük magunkat, hogy elinduljunk a megbeszélt találkára. A rendelés egy étteremben soha nem egyszerű, ha az ember nem beszéli a nyelvet. A konyhában mutogattuk el, hogy mit kérünk. Vesztemre kértem bele húst. Mikor elkezdtem enni, kiderült, hogy a hús rágós, sőt, egy szép nagy mócsingos darab, amit amúgy is kivágni készültem a francba, büdös is. Kipakoltam minden tetemet, de a tésztát megettem, mert bátor voltam, meg éhes. Közben sorban érkeztek a kolduló szerzetesek. A sokadikat aztán Carolina gyorsan leállította, jelezve, hogy ne is jöjjön közelebb. Ezen úgy felkapta a vizet a szent tanítvány, hogy egy pohár teával fenyegette meg, amit végül csak az asztalra öntött. Lámatámadás!

Kicsit meglepődtünk ezen, mert általában nagyon békések.

Reggel, ahogy elterveztük, kerestünk magunknak egy másik szállodát. Amit találtunk egy kicsit sem volt jobb, de legalább a recepciós tett némi erőfeszítést, hogy megértesse magát, és még mosolygott is közben. És erőfeszítés alatt nem kell valami nyelvleckére gondolni, csak arra, hogy leírta az árat egy papírra. Ez sokaknak megoldhatatlan probléma. Ha érted, ha nem, beszél a saját nyelvén, aztán a többi a te gondod. Mindezt mondjuk egy szépen fényezett réztábla alatt, ami büszkén hirdeti, hogy a szálloda fel van jogosítva külföldiek fogadására. Hihetetlen, de még ilyen helyeken is dolgoznak olyanok, akik egyszerűen nem értik, hogy létezik olyan, hogy idegen nyelv.

Szépen kijelentkeztünk az előző helyről és áthurcoltuk a cuccot. Amíg sík terepen kell menni, addig egész tűrhető, de ahogy lépcsőzni kell, valaki elzárja az oxigéncsapot.

Yushu, vagy tibeti nyelven Jyekunkdo hivatalosan egyébként nem Tibet, hanem Qinghai de kit érdekel, a lakosság 97%-a tibeti. Sőt, egyesek szerint ez Tibet azon része, ami sokkal inkább megőrizte a tibeti kultúrát, mint a hivatalos Tibet, amit meglehetősen megviselt a kínai fejlesztés és betelepülés. Köszönhető mindez talán annak, hogy ez itt Kína legeldugottabb tartományának legeldugottabb sarka.

Elsőként a város feletti kolostorba másztunk fel. Hülye érzés ez az oxigénhiány, mintha állandóan fáradt lenne az ember. Fent aztán kicsit körbejártunk. Gyakorlatilag minden zárva volt, és szerzetest is csak hármat láttunk, a templomban, a többi gondolom lent shoppingolt. Ezenkívül csak három jakkal, meg néhány kutyával találkoztunk. A kolostort egyébként éppen bővítik, úgyhogy toronydaru emelgeti a betont, az oszlopok nagy része már áll. Pont olyan az alakjuk, mint a régi faoszlopoknak, csak vasbeton. Úgy érzem, hogy kicsit gáz az egész. Túl sok időt nem töltöttünk fent, nem volt értelme. Közben megint esett egy kis eső, de látszott, hogy nem gondolja komolyan.

Lefelé útba ejtettünk néhány imamalmot, amiken lepörgettünk párezer imát, ártani biztos nem árt. A nagy imamalmot éppen felújították, minden jel arra mutatott, hogy nem túl régen leégett.

A város főutcájára leérve pont ott állt előttünk egy busz, ami a világ egyik legnagyobb mani falához ment. Gyorsan fel is szálltunk, pár perc múlva már ott is voltunk. 1715-ben kezdték lerakosgatni itt a zarándokok a kőbe vésett imáikat, és a mai napig rakosgatják. Becslések szerint kétmilliárd mani kő lehet most a gigászi kupacban. A köveken kívül persze épült néhány csörten és templom is, meg van egy sor imamalom is. Csatlakoztunk a zarándokokhoz és körbejártuk a mesterséges hegyet. Vannak kerek kövekre vésett hosszú imák, apró betűkkel és nagy lapos táblákra vésett néhány szó, szép színesre festve, meg a kettő között minden, ami elképzelhető. És természetesen imazászlók. Mégis a legérdekesebbek a zarándokok. Bámultuk őket, ők meg minket, közben kedvesen mosolyogtunk a másikra. Barátságosak az emberek és a fényképezést is jól viselik, bár azért akadt olyan, aki kérdésemre nevetve eltakarta az arcát. Más csak nevetett, hogy milyen hülyeség is őt fotózni.

Estefelé még kisétáltunk a város szélén lévő csörtenhez, körbesétáltuk a helyiekkel, és tekertünk párat az imamalmokon, de nem segített, megint esni kezdett. Ennek ellenére néztük egy darabig, ahogy az asszonyok agyagból aranyozott kis Buddha domborműveket, meg fene tudja miket csinálnak egy forma segítségével. Ketten az agyagot gyúrták, páran előkészítették a megfelelő méretű és alakú agyagdarabokat, a többiek meg az aranyfestékkel kikent formákba nyomkodták. A végén a formából már aranyozott agyagfigurák kerültek ki.

Visszafelé sétálva egy kapun benézve félkész réz Buddha szobrokat vettem észre. Bementünk, és két nagyon mérges kutya, meg jó pár barátságos ember fogadott. Megengedték, hogy körülnézzünk, és körülfényképezzünk. Meglepően fiatal gyerekek kalapálták a rézlemezeket a megfelelő formába. Ahogy elnéztem, egy könyv alapján dolgoztak, meg gondolom a mester utasításai szerint, aki szintén egy fiatal srác volt. Egyből mutatott is egy szobrot, hogy az G-re hasonlít. Hát, ha ki kellett volna választani, hogy a készletből melyik hasonlít rá leginkább, akkor igen, amúgy nem.

Az eső továbbra is esett, úgyhogy sokat nem kószáltunk, vacsora után a szállodánkba mentünk. Holnap megpróbáljuk intenzívebben pörgetni az imamalmokat, esetleg veszünk imazászlót, hátha akkor jobb idő lesz.

Az alvósbusz nem ringat csipkerózsika-álomba, inkább beleráz valami delíriumba. Amikor aztán a rázkódás megszűnik, azonnal felébred az ember, hogy „Na, mi van!?”. Így ébredtünk valamikor az éjjel közepén. Valahol egy sorban álltunk és vártunk. Útépítés miatt csak egy irányba mehetett egyszerre a forgalom. Jó az ilyen várakozás, mert az ember agya minden percet azonnal hozzáad a tervezett érkezési időponthoz, miközben nem lehet tudni, hogy mikor mehetünk tovább. Hideg volt, levegő meg nem. És nem úgy nem volt, hogy ablakot kéne már nyitni, - mert hát azért volt hideg – hanem valahol négyezer méter felett voltunk. Nem azt mondom, hogy oxigénpalackért hörögtünk, csak lehetett érezni, hogy valami nem olyan, mint eddig volt. G konkrétan fejfájásnak hívta ezt a valamit.

Lassan elindult a konvoj az útépítésen át. Meg kell azért mondanom, hogy az a szakasz is jobb volt, mint a Karakoram Highway bármelyik szakasza.

Legközelebb hajnalban álltunk meg, egy, az út szélén veszteglő busznál. Mikor aztán a mi buszunk csomagtartójából négyen kiemeltek egy komplett váltót, akkor állt össze a kép, hogy miért is mentünk a szervizbe, ha nem szerelték a buszunkat. Persze egyből mindenki kihasználta az alkalmat, úgyhogy a busz pillanatok alatt körbe lett vizelve. Sok lehetőség egyébként nem volt elbújásra. Ameddig a szem ellátott lágy dombok és fű volt, a füvön meg jakok mindenfelé. Szóval bokor vagy fa egy szál se. És nem csak ott, ahol megálltunk, vagy a környékén, hanem napkelte óta egyet sem láttam, sőt később sem bukkant fel egy sem. És nem csak az arasznál magasabb növények hiányoztak, hanem a falvak is. Száz kilométereken keresztül nem volt semmiféle település, csak néhány sátor, amelyek körül rengeteg kecske volt általában egy karámban, távolabb természetesen rengeteg jak. A sátrak felett imazászlók, hátha tényleg hoznak valami áldást.

Aztán egyszer csak beértünk egy faluba. Valami ünnepségre készülhettek az iskolások, mert mindenki ünneplőben feszített, ami itt kunkori csizma, hosszú ujjú szőrmekabát, meg hasonlók. A hosszú ujjú alatt azt kell érteni, hogy a kabát ujja leér a viselője térdéig, már ha az éppen hagyja. Furcsa az időjárás ilyen magasságban. Ha kisüt a nap, egyből meleg lesz, de ha elbújik, visszatér a hideg. Így aztán állandóan fel vagy le kellene venni a kabátot. Helyette azt csinálják, hogy ha kezd melegük lenni, akkor az egyik kezüket kihúzzák, és a kabát ujját a derekukra tekerik. Ha még melegebb lesz, mindkét kezüket kihúzzák, és a kabát ujjait hátul összekötik.

Buszunk szépen elkezdett ereszkedni és lassan elértük Yushut, ami csak 3700 méter magasan fekszik. Dél volt, mire megérkeztünk. Nem a buszpályaudvaron, csak valamelyik utca szélén raktak ki minket. Remek, mert megnehezíti a tájékozódást. Amúgy is szét van rázva az ember agya, meg nem is aludt, ehhez jön még az is, hogy nagyon szeretne már találni egy vécét.

A kigondolt irányba elindultunk. Szerencsére nem tévedtem a tájolással, viszont a szállodát nem találtunk. Hiába van minden két nyelven kiírva, ha az egyik nyelv a tibeti, a másik meg a kínai. Végül egy másik szállodában kötöttünk ki, ahol nem igazán voltunk alkupozícióban. Egyrészt a recepciós nem beszélt angolul, másrészt az a vécé dolog már nagyon aktuális volt. Miközben már azt terveztük milyen sorrendben teszteljük a vizesblokkot, drága recepciósunk elővette a formanyomtatványt, amit ki kellett töltenünk. Hihetetlen, de az útlevelünk lejárati dátumától a vízumunk sorszámáig mindent meg kellett adni. És nem volt elég az egyikünké. Aztán ezeket az adatokat elkezdte átmásolni a könyvébe. Utána nekiállt számlát írni és elmutogatni, hogy a szoba árán kívül kell depozitot hagyni. Azt hiszem, nem voltam túl türelmes vele.

A szobánk nem volt lenyűgöző, a bizonyos teszt során az is kiderült, hogy a vécétartály ugyan folyamatos csurgó hangot ad, de ez minden, amire képes. Szerencsére találtunk egy lavórt. Aztán az is kiderült, hogy a csap meleg állásba tekerve csak hörög, valamint az ágynemű se tiszta. Nem vagyunk túl kényesek, de ha ez a három dolog találkozik még a viszonylag magas árral, akkor még mi is reklamálásra adjuk a fejünket. Hívtam az egyik partvistologató nőt, hogy bemutassam a problémáinkat, de a felénél közölte, hogy „I don’t know” és röhögve otthagyott. Egy picit felhúztam magam, mert iszonyatosan pofátlan dolognak tartom az ilyet még akkor is, ha nem éppen fizetővendég a státuszom. Úgyhogy fogtam az ágyneműt, utánamentem, levágtam a földre, és közöltem, hogy hozzon tisztát. Nem kellett tolmács, megértette. Negyed óra múlva kaptunk nagy kegyesen tiszta lepedőt, de ágyneműhuzatot, azt nem. Feljött helyette a recepciós, aki mutogatással arról próbált meggyőzni, hogy az bizony ki volt mosva. A lábnyomra nem tudott magyarázatot mutogatni, mégse kaptunk tisztát, viszont a koszosat elvitték. Azt hiszem mindegy volt már, korábban eldőlt, hogy több éjszakát nem töltünk ott.

Délután aludtunk egy kicsit, elmentünk enni és álmélkodtunk, hogy milyen arcok mászkálnak az utcán. Mintha valami könyvből vágták volna ki mindet. Az, hogy melyik félnek volt nagyobb az ámulata, még mindig nem dőlt el. A kifőzdében, ahol éppen valami főtt tésztát pálcikáztam magamba, megállt előttem egy kislány, az ujjával rám mutatva hangosan nevetni kezdett. Aztán a családja is csatlakozott hozzá. Azt hiszem, a szakállam nyűgözte le őket, mert a pálcikával azért annyira nem vagyok béna.

Az utcán is alaposan megnéztek minket. Érdekes módon minél inkább mesebeli volt a figura, annál jobban megcsodált minket. És hát itt aztán vannak mesebeli figurák. Teljesen hétköznapi, hogy a nők öklömnyi kék, meg sárga kövekkel a fejükön sétálgatnak.

Reggel megint a vekker ébresztett. Nem győzöm hangsúlyozni az ilyesmit, mert a végén még valaki azt találja hinni, hogy az élet könnyed és egyszerű, ha az ember át akar vágni egy kontinensen. Fel kellett kelni, mert tegnap este már zárva volt a buszállomás így nem tudtunk jegyet venni. Pedig érdemes minél korábban, amikor még van jegy, sőt, jobb esetben mikor még lehet jobb helyet választani. Persze a választás nem igazi, mert örülünk, ha azt el tudjuk mutogatni, hogy mikor, hova és hányan akarunk menni, csak általában jobb helyet adnak, ha van még.

Sikerül jegyet venni, bár nem nagyon kérdezték, hogy mégis melyik busszal akarunk menni, adtak egyet a 15:50-esre, és mindenki boldog volt. Ez persze azt is jelentette, hogy megint akadt némi időnk, amit eltölthettünk. Xining, mint város nem egy csoda, inkább standard modern kínai. Szóval nem szép, de azért van mit nézni. Például a városban elég sűrűn előforduló tibetieket. Elég meglepő, mikor az ember a sarkon befordulva összefut egy asszonnyal, akinek a hajában másfél kiló türkiz van, a kabátja egyik ujja meg a dereka köré tekerve. A meglepetés minden esetben kölcsönös volt, és nem is nagyon tudtam eldönteni, hogy ki is bámul kit. Bordó és sárga ruhákba csavart szerzetesek is nyüzsögnek, látszik, hogy a közelben fontos tibeti kolostorok vannak, annak ellenére, hogy Tibet tartomány határa innen még legalább 900 km.

A bazárban is meglepő üzletekre lehet bukkanni. Van pl. lámaellátó üzlet, lehet kapni kunkori orrú, bumsztli csizmát, kengyeleket, tibeti népviseletet, gyöngyöket minden méretben, korall ékszereket, szóval mindent, amit egy tibeti férfin, vagy nőn látni lehet.

Egész szépen eltöltöttük az időt. Az ebédre elfogyasztott leves nem nyerte el G tetszését, a kínaiak mindig úgy vélik ugyanis, hogy kell még bele erős, az ő gyomra meg nem. Délután még leültünk egy napernyős helyre, hogy igyunk valamit. Hát, valamit ittunk, de hogy pontosan mit, azt nehéz megmondani. Egy korsóban kaptunk zöld teát, öklömnyi cukorkristályt, szárított ananászt, licsit, meg még valami bogyókat. Ezt az egészet felöntötték forró vízzel, hogy aztán szívószállal kiszívogassuk. Ha fogyott, utántöltötték forró vízzel. Érdekes volt, attól függően honnan szívta az ember, mindig más íze volt. Ami állandó volt, az a szívószálba ragadó tealevelek, amit aztán köpködhetett az ember az asztal alá. Nem szép dolog, belátom, de ahhoz képpest, amit az emberek Kínában az asztalnál művelnek, azt hiszem, ez még belefér az etikettbe.

Három felé aztán visszamentünk a hátizsákokért és átvonultunk a buszállomásra. Átestünk a szokásos röntgenezésen, aminek sok értelmét nem látom, eltekintve talán a bombák kiszűrésétől, bár nem hiszem, hogy bárki fennakadna rajta, ha egy kanna gázolajat, meg egy zsák műtrágyát engednék át az ellenőrzésen.

A buszunk már bent állt, mehettünk bepakolni. Most, hogy a hátizsákjaink már olyan mocskosak, hogy az már vagyonvédelemnek is elmenne, gondosan beleraktuk őket a tokjaikba. Úgy tűnik ugyanis, hogy mindegy hova rakják a csomagjainkat, mindig legalább egy réteg porral vastagabban kapjuk vissza. Most meg láttam, hogy még egy biciklit is be fognak nyomni, és hát olajból már elég volt.

Az utasok közt volt két amerikai is, rengeteg cuccal. Segítettem nekik berakodni és közben megkérdeztem, hogy mégis mi a fene ez a rengeteg dolog. Kiderült, hogy gyógyszereket hoznak a tibetieknek, de csak úgy sumákban, mert hivatalosan nagyon macerás lenne, hiszen minek segély, ha egyszer minden a legnagyobb rendben. Furcsa, hogy a határon nem akadtak fent rajta, hogy valaki 40 kg gyógyszerrel jött nyaralni, nekünk meg a vitamint is kiszedték a dobozából. Igaz ők a reptéren a túlsúly problémát is két húszdollárossal oldották meg.

Mikor mindenki az ágyában volt, viszonylag pontosan elindultunk. Kitolattunk a kocsiállásból, megfordultunk és leparkoltunk egy félórára. Aztán tényleg elindultunk, vagyis azt hittük. Tíz perc után kérdezték az amerikaiak, hogy ez most tényleg Yushuba megy-e, mert a nő volt már itt, és akkor marhára nem erre ment a busz. És tényleg, marhára nem arra mentünk, hanem egy szervizbe. Szépen leparkoltunk, és vártunk másfél órát, de a buszhoz nem nyúltak. Aztán elindultunk, immár harmadszorra, hogy végre elhagyjuk Xininget, két óra késéssel.

Napnyugtáig robogtunk, akkor tartottunk egy vacsoraszünetet, illetve meg lehetett látogatni a toalettet, majd vissza lehetett jönni megdöbbent arckifejezéssel. Hát igen, a vécék amúgy sem tartoznak Kína erősségei közé, ezek az útmenti izék meg aztán különösen botrányosak. Az objektum általában mindenhol hasonló, a szörnyűségnek csak fokozatai vannak. A budi két részre van osztva, férfi, illetve női részlegre. Maga a technológia ugyanaz, mint egy magyar pottyantós budi esetében, de azért vannak lényeges különbségek. Például gödörásás helyett lábakra állítják az egészet és néhány lépcsőfokon lehet felmenni. A budi nem egyszemélyes, hanem több boksszal is rendelkezik, bár ezek csak térdig érő fallal vannak elválasztva, inkább csak azért, hogy mindenki tudja meddig tart a saját felségterülete. Ajtó természetesen sehol nincs. A padlón, minden boksz közepén pedig egy húsz centi széles rés, amin keresztül az anyaföldre lehet szottyantani az excretumot. Természetesen víz nincs, van helyette irgalmatlan bűz és mocsok. És míg egy jó magyar pottyantósban a végtermék jótékony homályba hullik, itt nem. Itt látható minden, amit senki nem akart látni. Ez a példány, aminél mi megálltunk ráadásul kicsit túl volt már terhelve. Konkrétan az épület alól minden irányba kitüremkedetta szarkupac. Nem mi voltunk az elsők, akik úgy gondolták, hogy ennél egy bokor is jobb, úgyhogy a környező erdő is el volt aknásítva, talán sűrűbben, mint Kambodzsa.

Ezután megvacsoráztam. G nem volt éhes.